Oldalak

2020. november 29., vasárnap

A dehumanizálás igézete

 Azok nem emberek, hanem állatok, korcsok, tetvek, kártevők, férgek. Hányszor hallottuk ezt? Hányszor nyilatkoznak meg így egyes emberekről, csoportokról, népekről?

Bátran állíthatjuk, hogy ez az európai kultúra szerves része.

Azonban, ez a kultúránk szégyenletes, megváltoztatandó része.

Az európai, és azon belül a magyar kultúráról is azt mondják, hogy keresztény gyökerekkel rendelkezik. Sőt, manapság egyenesen kereszténynek nevezik a magyar kultúrát, és az állam szekularizáltságát is, mint idejét múlt gyakorlatot és elvet, feladják.

A kereszténység azonban olyan alapvető tanításokra épül, mely szerint Isten előtt minden ember egyenlő, és kötelesek vagyunk szeretni még az ellenségeinket is.

Szeret-e az, aki állatnak, korcsnak, tetűnek, kártevőnek, féregnek, vagy valami hasonlónak tart és nevez? Nyilvánvalóan nem. Keresztény-e az, aki Krisztus parancsait következetesen elutasítja? Keresztény-e az az egyház, ország, vagy kultúra, amely mást hirdet és tesz, mint amit Krisztus parancsolt a követőinek?

Az európai kultúra másik fontos tartópillére a humanizmus. Bátran mondhatjuk, hogy a humanizmus lényegében azonos értékeket és elveket fogalmaz meg arról, hogy hogyan viszonyuljon ember az emberhez, akár a kereszténység, csak azt nem isteni parancsolatokból vezeti le.

Mi tehát a humanizmus üzenete? Az, hogy minden ember egyenlő méltósággal bír, és ezért minden embernek meg kell adni a tiszteletet, az esélyeket, szükség szerint a támogatást.

Így tehát nem kell különösen hosszabban ecsetelnem, hogy a dehumanizálás gyakorlata ellentétben áll mindennel, amit az emberi kultúra értékei között említhetünk. Európa történetében a dehumanizálás gyökerei olyan totális és embertelen diktatúrákhoz, azok ideológiáihoz köthetőek, amelyeket történelmünk legtragikusabb fejezeteihez kapcsolródnak. Elég csak a hitleri fasizmust, vagy a sztálini kommunizmust említenünk. De nem is messze tőlünk, a világ számos országában zajlik ma is népírtás az üldözöttek dehumanizálása mellett.

A dehumanizálás tehát nyilvánvalóan embertelen, gonosz gyakorlat. Bátran mondhatjuk, hogy istentelen, és ördögi.

 

Hazánkban jelenleg szinte minden kisebbség szembesül az államilag gerjesztett dehumanizálással. Legyen szó cigányokról, vagy zsidókról, a jogalkotástól a kommunikációig, és a konkrét kormányzati lépésekig minden szinten hátrányosan megkülönböztetik, és emberi méltóságukban megalázzák őket. Sőt, a társadalom rengeteg bíztatást kap arra, hogy kövessék ezt a szörnyű példát.

Ugyan ezt élhetik meg mindazok, akik valamilyen más szempontból tekinthetők kisebbségnek, azaz, céltáblának. Így szenvedik ezt el azok, akik „más” szexuális beállítottsággal élnek, vagy más a világnézetük, vagy fogyatékkal élnek, vagy egyszerűen „lelkesedni restek”. (Utalás Radnóti egy sorára: Oly korban éltem én…)

Ember és ember között gonosz módon különbséget tenni ésszerű, ha valaki aljas hatalmat akar fenntartani. Dividede et impera! Régi elv. Cinikus és erkölcstelen.

A megosztottság, a fortélyos félelem és a gyűlölködés úgy ívódott be a mindennapjainkba, mint a tetováláshoz használt festék a bőrbe. Még ha el is távolítanánk, sebeket hagy maga után.

Ilyen megosztottságban él a kultúra is. Az, hogy az SZFE-t „szellemiségében” akarják átalakítani, nem más, mint primitív antiszemitizmus. Él ugyanis az a városi legenda, hogy a kultúra és a polgárosodás zsidó összeesküvés.

A kultúrától és a polgárosodástól joggal tartanak azok, akik feudális elvek szerint szeretnének élni: hűbéresség és büntetlen visszaélés bármiféle hatalommal. De a kultúra nem zsidó ügy. Lehet tagadni Eszterházy Péter, Kertész Imre, vagy Radnóti Miklós magyarságát. Ki lehet őket felejteni a magyar kultúrából. De akkor felejtsük el a szerb Petőfit is, a román József Attilát, és felejtsük el az aradi mártírokat, akik között lengyel, osztrák, német és szerb férfiak voltak. Többségük nem tudott magyarul. Magyar hősök ők? Ha igen, akkor minden művész magyar, aki a magyar kultúrát gyarapítja.

A határon túli magyarok, éljenek bár Erdélyben, vagy Amerikában, mindig is túláradó rajongással voltak körülvéve. Magyarországon bonyodalmat nem csinálnak, mindig meg lehet találni közöttük, aki távolról, felületesen követve az itthoni eseményeket rajong az aktuális állami ideológiáért, és üveggyöngyökért harcosan hajlandóak szembe fordulni a „bennszülött” magyarokkal. Bizonyos fokig Magyarország a magyar szórványság gyarmatává lett. Mikor azt hallom, hogy „a székely szarta a magyart”, bizony megfeszül bennem valami.

A jelenlegi kormányzati kultúrpolitika szereti janicsárrá tenni a határon túlról érkező művészeket. Nem szükséges neveket sorolnom. Aki követi a híreket, kapásból tud mondani néhányat.

Mivel jobbak ők, mint akik ebben az országban születtek? Nem másban, mint a lojalitásban. Aki túl gyorsan emelkedik túl magasra, az foglyává válik annak, aki felemelte. Csapda is ez. A határon túl jelentéktelenek lennének. Mint ahogy itt is sokkal kisebb lenne a jelentőségük, ha nem bizonyultak volna alkalmas eszköznek. A megosztó hatalmi politika eszközének.

A magyar kulturális élet egyébként is át van itatva ellenségeskedéssel. Van, aki harcostársakat emleget. Ha harc, akkor logikus, hogy van ellenség is. A különféle kánonok egyre inkább összezárnak, és egymás köldökét simogatva utasítanak el bárkit, aki nem közülük való. Hogy más is tehetséges? Na, azt néhány degonesztáló, dehumanizáló megjegyzéssel el is intézik. A pályázatok, amelyen bizonyos emberek biztosan nyernek, akár rotációban, mások meg biztosan nem. A díjak, kitüntetések, ösztöndíjak, státuszok mind ennek az eszközei.

Diktatúrákban alakul ki a „rendelkezési hatalom”. Amikor is a Fáskerti elvtársak megkerülhetetlenné válnak. Azok, akik ma a kultúrában, és azon belül persze az irodalomban is hatalommal bírnak, többnyire ízig-vérig Fáskerti elvtársak. A döntéseik indoklása, már ha szükségesnek érzik az indoklást, többnyire a hátrányosan érintett negatív minősítése. Ez persze irányulhat a személy ellen, vagy okosabban, az alkotó valamely műve ellen. Így válnak ezek a személyek a kánonok pápáivá. Persze, ha valaki megkérdőjelezi e „nagy emberek” minősítéseit, döntéseit, vagy hangoztatott véleményüket, az blaszfémiát követ el. Bálványok ők, akiket isteníteni kell, s megkérdőjelezni bűn.

Fontos körülmény, hogy a kultúrában nincs nyugdíj. Hatvan-hetven éves emberek még vígan aktív vezetői, avagy befolyásos tagjai egy-egy szervezetnek. És körülöttük ott vannak azok a fiatalabbak, akiket maguk neveltek ki. Azokról beszélek, akik már Aczél György idején is a felszínen voltak, és ott vannak ma is. A határon túlról jöttek mellett ők azok a hazai káderek, akik mindig meg tudják kötni a hatalommal különbékéjüket.

Hol az erkölcsi alap? Nem találom. Márpedig, ha nincs, a látszatát fel kell kelteni. S mivel minden viszonylagos, a „kívülállók” lealacsonyítása, dehumanizálása a legolcsóbb, és kipróbáltan hatékony eszköz.

Lehet, hogy nem vagy mindjárt féreg, csak hülye dilettáns. De ha nem hajtasz fejet, kapsz még sokkal rosszabbat is. Márpedig nem attól lesz értékes alkotásokat létrehozó művész valakiből, hogy megtalálja a módját annak, hogy az állami zsírosbödönbe nyúlhasson. Attól sem, ha irányíthatja, hogy másoknak mennyi jusson abból a bödönből. És nem attól lesz valaki kutyaütő amatőr, hülye dilettáns, hogy az elvárt „különbékét” nem kötötte meg. Ezek hamis megközelítések.

Radnóti, akit zsidósága miatt megöltek, vitathatatlanul az egyik legnagyobb költőnk. József Attila, akit proletársága és világnézete miatt félrelöktek, vitathatatlanul az egyik legnagyobb költőnk. Petri György, akit ellenzékisége miatt ellehetetlenítettek, egyike a legnagyobb költőinknek. Faludy György, akit gimnazistaként a szamizdatból ismertem meg, vitatható, de vibrálóan izgalmas költő.

A valódi művész nem a hatalom kegyéből, hanem elkötelezett munkájából építkezik. A tehetséget nem pótolja a hatalom. A munkát nem pótolja a gőg.

Valójában a kirekesztőket kellene kirekeszteni. Így tenne egy öntudatos, polgárosodott, felnőtt társadalom. Azokat, akik azt mondják rád, hogy zsidó vagy, hülye vagy, ellenzéki vagy, dilettáns vagy. Ezek a kategóriák azokat minősítik, akik ezeket másokra alkalmazzák.

Igen, van dilettáns. Magam is számos területen az vagyok. Bízom abban, hogy a jövőben sem fogok versenytánncal, vagy operaénekléssel próbálkozni. De attól nem leszek az irodalomban dilettáns, mert nem kötöttem különbékét sem Kádár rendszerével, sem semelyikkel.

Ez a probléma sajnos általános. Nem csak az irodalmi életben van jelen, hanem a társadalom, az ország életének minden vetületében. Így tehát a szabadságot kell akarnunk, keresnünk, és kivívnunk. Kinek-kinek a maga helyén, a maga eszközeivel megvívnia a harcát önmagáért, és másokéret is, mindannyiunkért. Ez az az erkölcsi kötelesség, ami a krisztusi elvekből és a humanizmusból egyaránt következik.

Tudjuk jól, hogy József Attila soha sem kapta volna meg a róla elnevezett díjat. A bálványok nem hajolnak le hozzád, megveregetni a válladat, ha nem szolgálod, hanem megkérdőjelezed őket. De mivel ők dehumanizálnak téged, csak két választásod marad: fejet hajtasz, vagy küzdesz azért a méltóságért, ami Krisztus szerint is, és a humanista elvek szerint is megillet minden embert.

Én azt mondom, amit Madách: „Küzdj, és bízva bízzál!”

2020. szeptember 29., kedd

Keresztény vs. Liberális?

 

Manapság sokszor állítják szembe a „sátáni”, és módfeledt „zsidó”, háttérhatalmi gyökerű liberalizmust a kereszténységgel.

Így én is szeretném megosztani a véleményemet e témában.

Az alábbi írásnak nem célja a hittérítés. Azonban szükségesnek tartom, hogy a Biblia tartalma alapján vizsgáljam e kérdést.

Jómagam azt a „Károli Gáspár féle” Bibliát ismerem, amelyet a „történelmi” protestáns felekezetek tekintenek fundamentumnak. Ez a Níceai zsinat által elfogadott 66 iratból álló szövegegyüttes a keresztény felekezetek többsége számára elfogadott, közmegegyezésesnek nevezhetően hiteles bibliai szövegegyüttes.

Megjegyzem, sem baloldali, sem liberális, sem keresztény nem vagyok e szavak klasszikus értelmében, mert e kifejezések jelentéstartalma még a tizenkilencedik században formálódott meg, mostanság azonban már a huszonegyedik században élünk. Lehetetlen a hasonló fogalmak értelmezését változatlanul elfogadni, hiszen ezek rászorulnak a folyamatos újra értelmezésre, amit azonban elhanyagol a provinciális „konzervatív” szemlélet.

Nincs lényegbeli bajom a konzervativizmussal sem. A magyar politikai konzervativizmussal azonban igen. Ugyanis ez nem az értékes hagyományok megőrzéséről szól, hanem a gondolkodás és az egyéniség elfojtásáról. S minthogy bizonyos mértékig művésznek tekinthetem magam, s e mellett embernek is, a személyiség, a kételkedés és a gondolkodás kérdéseit nem csupán az emberi szabadság, de az emberi kötelességek körébe is sorolom.

A liberalizmus bírálói, túl azon, hogy nyilvánvaló antiszemitizmust „kódolnak” az antiliberalizmusba, alapvetően azt állítják, hogy az egyén szabadsága feláldozandó a közösség érdekében. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy az ilyen elvek mentén kormányzott társadalmakban nem az egész közösség jóléte gyarapszik, csupán egy szűk hatalmi elitté. De az övék nagyon. Itt megbukik tehát a közösség elsőbbségére alapozott érvelés, hiszen csupán a közösség kizsákmányolói nyernek tagadhatatlanul és mértéktelenül az egyéni szabadság elfojtásán.

De lássuk, hogy viszonyul a Biblia, azaz, fundamentalista keresztény felfogás szerint Isten az ember szabadságához? (Mikor azt mondom: ember, úgy értem, hogy az egyén, és a kis közösségek.)

A Biblia egyik fontos kijelentése, hogy Isten a maga képére teremtette az embert. Milyen tehát Isten? Az lenne itt a kérdés, hogy Isten hogy néz ki? Ez abszurd, hiszen Isten nem anyagi létező. Azonban Isten szabad és kreatív. Azaz: Kreátor. Kis szójátékkal azt mondhatjuk, a Kreátor kreatúrája kreatív.

Mi a kreativitás? Nem más, mint megkérdőjelezése a változhatatlanságnak. Aki kreatív, az újító. Aki kreatív, az más válaszokat és megoldásokat keres, és más módszereket alakít ki. Ez ellentétes azzal a konzervativizmussal, amit egyszerűbb maradiságnak mondani. A kreativitás szabadságot igényel: a gondolkodás, a véleményalkotás, a kísérletezés szabadságát. Ide értve a tévedés, és a tévedés belátásának a szabadságát is.

Ha tehát a keresztények úgy gondolják, hogy igazat mond a Biblia, mikor azt állítja, hogy Isten a maga képére teremtette az embert, akkor azzal kinyilvánítják, hogy az embernek Istentől kapott joga, hogy szabad és kreatív legyen, megkérdőjelezve hagyományokat akár, és eltávolodva a megszokottól.

A szabadság egyik szélsőséges eredménye, hogy az ember Isten akaratával is szembe fordulhat. Erre példa a Biblia első lapjain az „eredendő bűneset” történetének a leírása.

Lényeges eleme ennek az eseménynek egyfelől az ember nyughatatlan kíváncsisága, másfelől a sátáni hazugság.

A Sátán a bibliai értelmezésben konkrét személy. Az első nagy hazugsága egy ravasz kérdés volt: „Valóban azt mondta Isten, hogy a kert egy fájáról sem ehettek?”

Nézzük csak meg a gonoszság e zseniális megjelenését. Az igazság ugyanis az, hogy valóban azt mondta Isten, hogy a kert egy fájáról nem ehetnek. Csupán egy betű az eltérés! De micsoda különbség! Milyen aljas hazugság a kérdésbe csomagolva!

A sátáni hazugságot azóta az emberek igen széles körben művelik. Apró csúsztatásokkal, mindig az igazságból kiindulva vezetnek tévútra.

Igen, az ember teheti akár az ellenkezőjét is annak, mint amit Isten akar. De nincs felelősség nélküli szabadság!

Pál azt mondja: „mindent szabad nékem, de nem minden használ.”

A Bibliában Isten gyakran fogalmaz meg törvényt, ide értve az egyes szövetségkötéseket is. Hiszen ezek megállapodások. Az úgynevezett római jogban is azt fektetik le, hogy a megállapodásban a felek magukra nézve szabályokat (törvényt) alkotnak.

Isten folyton a tudtunkra adja, hogy mit kell tennünk. „Bizonyságul hívom ellenetek ma a mennyet és a földet, hogy az életet és a halált adtam előtökbe, az áldást és az átkot: válaszd azért az életet, hogy élhess!”

 

Mi köze ennek a liberalizmushoz?

A „létező szocializmusban” az „elvtársak” azt tanították, hogy Jézus volt az első kommunista. Ez természetesen súlyos és cinikus csúsztatás, de mint minden sátáni hazugságnak, ennek is van valóságra épülő része.

Jézus ugyanis sok egyéb mellett hangsúlyozta, hogy isten előtt minden ember egyenlő, és parancsolat adott a szolidaritásra, amit „felebaráti szeretet” néven említ a Biblia. Mi azonban ismerjük toleranciaként is, empátiaként is, segítőkészségként is.

A francia forradalom három szóból alkotott jelmondatot: szabadság, egyenlőség, testvériség.

Ez három olyan kifejezés, amelyekről bátran, és csúsztatás nélkül mondhatjuk, hogy megfeleltethetőek Jézus tanításaival. De épp ilyen bátran mondhatjuk, hogy a hazánkban dívó, provinciális konzervativizmussal ellentétben állnak.

A szabadságról már ejtettem szót. Fogok is még. Alapvető, hogy a szabadságban az első korlát mindig az önkorlátozás legyen! Ha én polgárként és hazafiként azt a döntést hozom, hogy alávetem magam a hazám törvényeinek, akkor a szabadságommal élve korlátozom magam. Természetesen, nem mindig, nem mindenkinek, és nem egyformán vagyunk hajlandóak a jogszabályokat követni. Ezért ruházzuk fel szabad akaratunkból mindannyiunk szolgáját, az államot, hogy szükség szerint a közösen elfogadott szabályok megszegőivel szemben járjon el, hiszen ha jók a szabályok, azzal többnyire a többségünk egyetért, és a közösség szabadsága kívánja meg az egyéni szabadságok határainak betartását.

Az egyenlőségről is szóltam már. A feudalizmus tanítása ellenére sehol sem állítja a Biblia, hogy Isten az embereket különböző méltóságra, vagy szabadságra teremtette volna.

A vezető szerepet szolgálatként szemléli. Így a vezető terhet vesz magára, ha szerepét betölti.

Így tehát a király (az állam) szolgája a népnek. Ahogy a püspök is (episzkoposz, azaz: előljáró), a pap is, a próféta is. Jóllehet, méltó a munkás a maga bérére, e pozíciókat nem azért támogatja Isten, hogy egyesek mérhetetlenül meggazdagodjanak, hanem azért, hogy a közösség jólétét, biztonságát és gyarapodását elősegítse.

Isten előtt minden ember egyenlő. Nincs személyválogatás. Egyaránt ítéletre jutunk.

Az egyenlőség tehát istentől való elv. Ez azt is jelenti, hogy a hátrányban lévőt segíteni kell. Dávid, a legkisebb fiú, aki vézna kamaszként nem bírta még el a harci öltözetet, azért kiállhatott Góliáttal szemben. És fontos volt, hogy megkapta ezt a lehetőséget. Történelmet formált ez a lehetőség. Még akkor is, ha az istenfélelmen túl a gyávaság is ott volt az okok között.

A rendi társadalmak az egyenlőtlenségekre épültek. Ennek egyik markáns példája az volt, hogy az emberek jogi értelemben nem voltak egyenlőek. A nálunk honos konzervativizmus is folyton jogi egyenlőtlenségeket kíván.

A testvériség pedig nem más, mint a fentebb taglalt „felebaráti szeretet”. Ezek képezhetnek kohéziót a közösségekben.

 

A liberalizmusnak számos ága van. Soha sem voltam elkötelezettje semmilyen pártnak, így szabadságomban áll, hogy a liberalizmus egyes irányzataival ne értsek egyaránt egyet.

Az úgynevezett neoliberalizmus a szabad versenyt, mint az egyenlőség megnyilvánulásának fontos formáját helyezi előtérbe. Ugyanakkor megfeledkezik a szolidaritásról.

Végső soron az erősek szabadságát mondja ki, hogy győzzenek a gyengék felett. Ez rendben is volna, de nem az olimpián vagyunk, hanem az életben.

A siker kívánatos dolog. De az ember közösségi lény. Igen kevés olyan siker van, ami ne valamilyen közösségi viszonyrendszerben valósulna meg, vagy nyerne értelmezést.

Így tehát, ha egy vállalkozó erkölcstelenül jár el az üzletfeleivel, ügyfeleivel, alkalmazottaival, és így lesz másoknál sikeresebb, akkor a neoliberális felfogás szerint ő a szabadságával élt.

De nincs szabadság felelősség nélkül! A szabadság nem arra való, hogy néhányan sokakat eltapossanak! Ez sokkal inkább neokonzervativizmus! Lévén, hogy sátáni hazugságra épül.

Hiszen a liberalizmus alapja a szabadság iránti igény. De nincs valós emberi szabadság egy embertelen világban! Még az sem mondhatja magát igazán szabadnak, aki az embertelenséget teszi!

A konzervatívok azt állítják, a kereszténység nevében tevékenykednek. És mit tesznek? Egyenlőtlenséget hoznak létre, megfosztanak jogoktól, már csak kéjből is korlátokat állítanak mások elé, és azt állítják, erre nekik elvitathatatlanul joguk van.

Ez is sátáni hazugság. Akár a kereszténységre hivatkoznak, akár nem, embertelen, amit tesznek. A Biblia pedig világossá teszi, hogy ami embertelen, az Isten törvényeivel is ellentétes.

Hogyan hivatkozhat hát a kereszténységre az, aki Isten törvényeit a maga javára kiforgatja? Megmondom: pofátlanul, hitetlenül, hazug módon.

Senki sem lesz jobb attól, hogy Istenre, vagy a kereszténységre hivatkozik.

Pált (az apostolt) egyszer arról kérdezték, hogyan ítéli meg Isten azokat, akik nem lettek keresztényekké, mert nem jutott el hozzájuk a hír a megváltásról.

Pál azt mondta, hogy a saját szívükbe írt törvény alapján ítéli meg őket Isten.

Azt, hogy mi a jó, valójában minden ember tudja. Ez szinte ösztönös. Nem véletlen, hogy vannak olyan etikai normák, amiket a társadalomtudományok univerziálisnak tekintenek, mert minden ismert kultúrában jelen vannak. Egymástól elszigetelt emberi kultúrák, egymásról mit sem tudva ugyanazt tartották helyesnek és helytelennek évezredeken át. Azaz, nem is tudjuk, mennyire rég.

Isten üzenete a megváltás. A szabadság visszaadása. Jézus Krisztus, a Messiás nem véletlenül szabadító.

Isten azt akarja, hogy az ember szabad legyen. Egyénként is, közösségeiben is. A szabadság felelősséggel élhető meg. A felelősség alapja pedig egy fontos gondolat, és egy fontos érzés. Ezek az egyenlőség, és a testvériség. Azaz: a szolidaritás.

Amikor magukat kereszténydemokratának mondó feudális urak a liberalizmus ellen állnak ki a pástra, akkor bárminek nevezik is magukat, Isten megváltói művét csúfolják meg. Nem meglepő, hogy ez egyébként nem más, mint könnyen dekódolható antiszemitizmus. Mellesleg, Jézus is zsidóként született.

Így tehát, már az olyan megnevezések is, mint a konzervatív, a keresztény demokrata, nem mások, mint sátáni csúsztatások. Cinikus, ravasz hazugság.

Nem gondolom, hogy a liberalizmus egyenlő lenne az anarchiával. Szabad, alkotó életet a legkreatívabb elme is csak rendezett viszonyok között képes élni. Ehhez a társadalmi, a gazdasági, a jogi és a szocializációs viszonyokban rendnek kell lenni! A rend nem arra való, hogy ne legyen szabad, ami jó! A rend biztonságot teremt, és esélyt, egyenlő (vagy legalább kiegyenlített, kompenzált) módon mindenkinek.

A szabadság a boldogság forrása. Mi célunk lehetne e rövid életben más, mint hogy boldogok legyünk, és boldoggá tegyünk másokat! Ehhez nem eltorzított szabadverseny kell, nem is feudális előjogok, hanem az a bizonyos felebaráti szeretet. Vagy, ha úgy tetszik, liberális demokrácia.

2020. június 30., kedd

Mit kíván a magyar nemzet?


Mit kíván a Magyar Nemzet?

1848-ban ez a kérdés felrázta az országot. Elindult valami kaotikus, forrongó változás. Lélekben megindultak eleink a feudalizmus világából a polgárosodás felé.
Azonban ez a folyamat is megrekedt Világosnál, vagy már előbb. A magyar „néplélek” megmaradt alattvalói attitűdje mellett. A feudalizmus élt a huszadik század első felének torz urizálásában, majd az elvtársi hierarchia világában, és ez él a kapzsiság tobzódásának mai korszakában is.
Mi is ennek a lényege? Az, hogy a nemzetre hivatkozva kisajátítják és kifosztják az államot, az országot és a nemzetet.
A társadalmi olló félelmetes tempóban nyílik. A rendkívül gyorsan felhízlalt új társadalmi elit a dzsentri urhatnámságot többszörösen túlszárnyalva kebelez be mindent, miközben a szegénység minden formája fékezhetetlen járványkénmt terjed. Értem ez alatt azt, hogy egyre többeknek jut túl kevés az anyagi javakból épp úgy, mint a kulturális javakból, a hozzáférhető tudásból és a segítő kapcsolatokból.
Magyar magyarnak farkasa. Egzisztenciák, családi és baráti kapcsolatok, életek mennek rá arra a megosztottságra, ami rákként burjánzik az életünkben.
Túlzás nélkül kijelenthetjük, hogy nem kell a klímaváltozástól félnünk, mert mire az drasztikus változásokat hozna, addigra az ország és a nemzet teljesen elvész ebben a folyamatban.
Van-e hát remény?
Igen, határozottan van. A feltétel csupán az, hogy kezdjünk el gondolkodni a múltunkról, a jelenünkről és a jövőnkről.
A jövőnk tekintetében arról, hogy mi is teszi nemzetté egy ország polgárait, és másokat is a huszonegyedik században.
Vajon nemzetté leszünk-e, ha vallásos hittel imádunk egy vezért, aki a fentebb írt rossz folyamatokat gyorsítva számolja fel a demokráciát, és a társadalom jelentős részének az esélyeit?
Vajon nemzetté leszünk-e, ha ünnepeinket és jelképeinket a napi politika számára sajátítják ki, sajátosan átértelmezve azokat?
Vajon nemzetté leszünk-e, ha bárki is kitagadhat másokat a nemzetből?
Vajon nemzetté leszünk-e, ha a hatalmi eszközökkel tökélyre vitt kontraszelekció a tehetségesek és érdemesek helyett az önzés bajnokait teszi sikeressé?
Vajon nemzetté leszünk-e, ha a gyűlölet válik a társadalom pórázává?
Vajon nemzetté leszünk-e, ha a tények helyett hazug propagandát hisznek nagyon sokan valóságnak?
Nyilvánvalóan nem. A történelem szerencsétlen fordulatai miatt a mi társadalmunk nem élte át a polgárosodást. A polgárosodás pedig nem azt jelenti, hogy városban élsz. Polgár az, aki felelősen, öntudatosan, felnőtt módon gondolkodik és él. Ez tanyán és városon egyaránt lehetséges.
A polgár tudja, hogy ő nem alattvalója az államnak, hanem tulajdonosa, megbízója, ellenőre.
A polgár nem vár mindenre megoldást az államtól, vagy valamiféle vezetőtől. A polgár tudja, hogy az állam nem lehet képes minden problémát megoldani, így bátor és öntudatos részese az államtól független összefogásoknak és szerveződéseknek.
A polgár emberszerető, mert maga is ember.
Mit kívánjon hát a magyar nemzet, hogy megmaradjon?
Azt javaslom, hogy kívánjon magának tiszta látást. A valóság zord, mivel túl sokan, túl soká nem néztek szembe a tényekkel. De csak azok a gondok orvosolhatóak, amelyeket felismerünk.
Azt javaslom, hogy kívánjon magának szolidarotást. Nem foszthatóak meg a javaiktól, jogaiktól és jövőjüktől azok, akikért mások is kiállnak. A magyar társadalom kétségbeejtő kilátástalansága abból fakad, hogy senki sem számíthat senkire.
Azt javaslom, hogy kívánjon magának megkérdőjelezhető vezetőket! Az ember nem tökéletes. De még azt sem tudjuk, mi a tökéletesség. Eztért kell a társadalmat demokratikusan, az államot jogállami keretek között szervezni. Hogy legyen kritika, vita, fék, ellensúly. Hogy legyen fontos szempont a kevesek érdeke is!
Azt javaslom, hogy kívánjon magának empátiát! Nem vagyunk egyformák. A nemzet nem az egyformák közössége, hanem a sokfélék összefogása. Nem gyűlölni kell azt, aki valamiben más, hanem megismerni és megérteni. Ma szemtanúi lehetünk, hogy a véghez nem vitt társadalmi integráció micsoda bajokat okoz. Mind különbözünk valamiképp. Integráció nélkül minden közösség szétesik. A nemzetnek integrálnia kell a tagjait, különben dacosan pusztítja önmagát.
Azt javaslom, hogy kívánjon magának felnőtt polgárokat, akik tudatában vannak annak, hogy egyen-egyenként is felelősek vagyunk mindannyiunkért!
Szabadság, egyenlőség, testvériség. Jog, igazság, szeretet, tisztesség. Ezeket kell megteremtenünk, mert a jövő bennünk van, s a bennünk lévő jövőtől nem foszthat meg más, csak mi önmagunkat!
Kívánjunk hát erős szívet magunknak, hogy bátran és büszkén, jövőnkben bízva nézhessünk szembe azzal is, ami nehéz!

2020. június 19., péntek

Zavargások havában


Zavargások havában

Amerikában megrendült a társadalmi béke. Az Amerikai Egyesült Államokat általában sikeres demokráciának látjuk. Ugyanakkor még mi is felismerhetjük azt, hogy mi minden kérdőjelezi meg e kép teljességét.
Az európai gyarmatosítók és telepesek embertelen barbarizmussal irtották ki szinte teljesen az őslakosságot, elpusztítva egyszersmind a kultúrájukat is. A függetlenségét kivívó Egyesült Államok gazdaságának alapja hosszú ideig a főleg Afrikából elhurcolt rabszolgák munkájára épült. Kevesek jóléte alapult mások elpusztítására, dehumanizálására, megnyomorítására.
A szegregációt ugyan az 1950-es évektől elkezdték legalább formálisan felszámolni, de e lassú és nehézkes javulás mellett egy újabb, mély válság alakult ki: a társadalmi különbségek elmélyülése, a mobilitás esélyének drasztikus szűkülése.
A népek olvasztótégelyének is nevezett társadalom ma nem csupán a bőrszín szerint szegregál, hanem a vagyoni és társadalmi helyzet alapján is. Sőt, ez utóbbi szempontok alapján széles társadalmi gettót hozott létre, amelyből alig lehetséges kitörni. Az, hogy a rendőri fellépések egészen másként történnek a szegénységben élő színesbőrűek esetében, mint a fehér középosztályban, csupán a jéghegy csúcsa. A probléma ma már az élet minden területét átszövi.
A társadalmi békéhez nem csak jólét kell. Sőt, elsősorban nem is ez kell, hanem remény, esély, empátia és szolidaritás.
A szegregáció, az erős állam határozott fellépése, akár brutális rendőrökkel, csupán elfolytja ideig-óráig a problémát, amely azonban a folytás alatt is egyre gyarapszik.
Egy fulladásos halálba torkolló rendőri intézkedés ugyan gyalázatos és szörnyű, de csak így, összefüggéseiben indokolja logikusan azt a zavargás és tüntetés hullámot, amely végig söpört az Államokon, de megjelent Európában is, még Budapesten is.
Az is része a tiltakozásnak, amit barbárságnak látunk, hogy ugyanis bezúzzák a kirakatokat, kifosztják a boltokat, megrongálják, felgyújtják, feliratokkal tarkítják mind azt, amit találnak.
Olyan elemi indulat ez, mint a tizenkilencedik században a géprombolások. Az üzletek, az autók, az épületek, a drága ingóságok ugyanis itt nem tárgyak csupán, hanem jelképek. Jelképei annak a jólétnek, amelynek a lehetőségét sem kapják meg a szegénységbe rekesztett rétegek. A jólét, amely az ők verejtékükkel épül, nekik elérhetetlen. Amikor ellopják, vagy elpusztítják ezeket a jelképpé vált tárgyakat, vagy az üzeneteikkel tarkítják őket, az egyfajta öntudatlan kommunikáció. Azt üzeni, hogy e tettek elkövetői nem tűrik el azt a kirekesztettséget, társadalmi gettóba zártságot, amit az érzéketlen társadalom és állam rájuk rótt. A kilátástalanság felszabadítja őket arra, hogy átlépjék a határokat, hiszen joggal érezhetik, hogy érdemben nincs mit veszíteniük. Akit még az esélytől, a reménytől is megfosztanak, az szabaddá lesz a lázadásra.
Ha volna reményük arra, hogy elérhetik a jobb életet, s ők is élvezhetik a jólét e szimbolikus elemeit, nem pusztítanák el azokat. Így viszont a pusztítással fejezik ki, hogy számukra ez a megnyomorító rendszer elviselhetetlen.
Lehet mondani, hogy ezek bűnözők. De ez igaztalan általánosítás. Nem minden szegény kerül szembe a törvénnyel. De a szegények között sokan vannak mindig, akik csak a törvénytelen utak valamelyikében látják a felemelkedés lehetőségét. Egyébként pedig a nagy bűnökkel szemben az ilyen társadalmak államai mindig elnézőbbek.
Ne felejtsük el, hogy az új társadalmi rendet létrehozó, erőszakos eseményeket csak utólag nevezik forradalomnak, feltéve, hogy győznek. Az ilyen események a kezdetükkor olyan neveket kapnak, mint „a törvényes hatalom erőszakos megdöntésére irányuló szervezkedés”. A legtöbb ilyen forrongás hangadóit, vezetőit és azonosított résztvevőit vereség és brutálisan kemény megtorlás várja. Sok társadalmi feszültség vezetett már zavargásnak nevezhető, előbb-utóbb politikai célokat is megfogalmazó forrongásba, de csak kevés járt sikerrel, melyeket utólag forradalomként ismer el a világ. A nagyhatalmi tényezők ugyanis opportunisták. Ők bárkit elismernek és elfogadnak, aki piacot nyit a számukra. Ezért ülnek egy asztalhoz a nyugati államok vezetői is szinte bármely diktátorral. Végső soron csak az számít, hogy a gazdagok még gazdagabbá váljanak. Ez semmivel sem emberségesebb dolog, mint rombolni a jólét szimbólumait. Attól, hogy elegánsan, az etikett szabályai szerint teszik, még gyalázatos és világméretű kizsákmányoló rendszert működtetnek. nincs abban semmi meglepő, hogy a mi régi-új felsőbb osztályunk is békében folytathatja ügyködéseit.
A vagyoni olló túlzott kinyílása és a társadalmi mobilitás lehetőségeinek drasztikus szűkülése nem csak a tengeren túl okoz feszültségeket, de a mi kicsiny országunkban is. A hatalom itt is szereti erősnek mutatni az államot, akár aránytalan rendőri fellépéssel is fűszerezve azt. Igaz, nálunk még viszonylag kevés haláleset ismert, amelyek valamiféle összefüggésben vannak rendőri intézkedésekkel, vagy amelyeknek ép eszű ember nem hiszi el a magyarázatát. De vannak ilyenek is.
A demokratikus intézményrendszer díszletté silányult, a politikai váltógazdaságra nincs érdemi esély. A szegénység gettójába egyre többen szorulnak be, kirekesztődve a jólét reményéből is.
Ha ezek a tendenciák nem fordulnak meg, akkor nem a Parlamentben, hanem az utcán indul el a változás. A résztvevőket csőcseléknek, az eseményt zavargásnak állítják be. De lehet, hogy utóbb forradalomnak nevezzük majd.
Jobb lenne nem így. De ha minden más lehetőségtől megfosztják a társadalmat, akkor a feszültség így tör magának utat a változáshoz. Amikor már nincs mit veszítenünk, akkor feltehetünk mindent egyetlen lapra. Akkor akár fordulhat is egyet a világ.

2020. május 31., vasárnap

Trianon fogságában


Trianon fogságában





Trianon jelkép. A nemzeti étosz iránti nosztalgia jelképe. Akik Trianonról beszélnek, egy olyan nemzeti nagyság elvesztését fájlalják, amely többször volt legenda, mint valóság.

Azért merészelek ilyen állítást tenni, mert a szovjet csapatok kivonása előtt utoljára Hunyadi Mátyás alatt volt az országunk független, európai nagyhatalmi tényező.

Az az apróság, hogy a második világháború után a Versailles-i békeszerződés lépett hatályba, s ezzel a trianoni hatályát veszítette, nem zavarja meg trianonozókat. Igaz, Magyarország szempontjából e két békeszerződés között nincs lényegi különbség. A nemzetközi jog, és a tények szempontjából azonban ezt a kettőt összemosni nagy hiba. Az, hogy negyedszázad leforgása alatt kétszer is ugyanolyan elmarasztaló ítéletet kaptunk, nem véletlen. Ami ismételten oda vezetett, az nem hiba, hanem történelmi bűn, amit országunk vezetői követnek el újra, és újra.

Kérem tehát az olvasót, hogy ha leegyszerűsítve a kérdést, Trianonról beszélek is, azért szíveskedjék feltételezni rólam, hogy a korszakokat és az eseményeket képes, és hajlandó vagyok megkülönböztetni.

Hunyadi Mátyást említettem már. Természetesen, erőteljes leegyszerűsítés, amit állítottam, hogy tudni illik, az ő idejében volt utoljára független, és e mellett nagyhatalmi tényező a hazánk. De a folyamat lényegét tekintve mégis élek ezzel a leegyszerűsítéssel. Kijelenthetjük, hogy Magyarország évszázadokon át más hatalmaknak volt alárendelve. Ez meghatározta a politikai mozgásteret, a gazdaságot és a kultúrát is. A reformkor úgy érte az országot, hogy Budán a társaság nyelve a német volt. A nemzeti elit, a nemesi osztály németül szerezte műveltségét. Maga Széchenyi István is a németet tekinthette anyanyelvének, a magyar nyelvet felnőtt fejjel tanulta meg.

A tizenkilencedik század forradalmian új eszménye a nemzet volt. A feudális rendszer számára a nemzet, nemzetiség és az etnikumok másodlagos tényezők voltak. Az uralt és mezőgazdasági művelés alatt álló birtokok nagysága határozta meg a feudális hatalom gazdasági erejét. Az, hogy a földet művelő ember hol milyen nyelven beszél, nyilvánvalóan másodlagos kérdés volt.

A feudális királyságok tehát nem nemzeteken uralkodtak, hanem földterületeken, amelyek a hatalmukat megalapozó jövedelmet termelték. Ezért is vált a területi nagyság az országok erejének felületes összemérésére alkalmas szemponttá. Ám a feudális királyságok nagyon sokszor etnikailag vegyes lakosságú országokat hoztak létre. Megesett, hogy egy országon több király osztozott, s az is, hogy egy király több ország koronáját is a magáénak tudhatta. Volt magyar királya Lengyelországnak, és persze volt az a perszonál unió is, amely az osztrák császárt tette magyar királlyá.

Egy újabb egyszerűsítéssel azt mondhatjuk, ebben a monarchiában három kategóriába lehetett sorolni az egy uralom alatt álló népeket. Az osztrák természetesen elsőrendű volt. Másodrendű volt a magyar, s harmadrendűek azok a szláv népek, amelyek jobbára az akkori Magyarország által uralt területtekként kerültek be a birodalomba.

Azért szántam több bekezdést is arra, hogy nagyon leegyszerűsítve felvázoljam ezt a helyzetet, mert az első fontos állítás, amit meg szeretnék fogalmazni, az az, hogy „Trianon” 1848-ban kezdődött.

A magyar forradalom és szabadságharc az új eszményt, a nemzetet helyezte előtérbe. Egyenlőséget és függetlenséget akart, lerázva magáról az önmagát „felsőbbrendűnek” tekintő osztrák uralmat.

Ennek a kornak a terméke a nyelvújítás, e korban született meg a magyar nyelvű színház, és ugrásszerűen megnőtt a magyar nyelvű irodalom művelőinek és olvasóinak a száma. Megszületett a Himnusz, a Szózat, és olyan életművek, amelyek a magyar identitástudat kulturális alapjait máig meghatározzák.

Az, hogy legyünk egyenlők és függetlenek, szép törekvés. Azonban a magyar forradalmi politika úgy képzelte, hogy az országhoz tartozó szláv népek maradjanak hozzánk képest alávetettek. Így esett meg az a merőben furcsa helyzet, hogy a magyar forradalom, azaz, a magyar elnyomás ellen fellázadó szerbek leverésére a szerb Damjanichot küldték el.

Mi lehetett volna, ha a nemzeti gőg háttérbe szorul, és józan, méltányos gondolkodás valósul meg inkább? A forradalom élére álló nemesi osztályunk félig már korszerűen gondolkodott, félig azonban a legelvakultabb feudális elvek szerint. Így Magyarország magának akarta az egyenlőséget, de a velünk élő többi népnek már nem. Őket alávetettségben szándékozott tartani.

Így tehát, nem csak az osztrákok ellen harcoltunk, hogy függetlenek legyünk, hanem az akkori ország szláv népei ellen is, hogy ők ne legyenek függetlenek. Akikkel sorsközösségben éltünk, s akik így természetes szövetségeseink lehettek volna, az ellenségeinkké lettek, pusztán az önzés és a gőg következtében.

Pedig felvetődőtt a Duna-menti Unió gondolata. Kossuth sok tévedése és hibája mellett képes volt ilyen, a feudalizmuson túllépő eszményeket megfogalmazni. De ezek a gondolatok nem találtak jó táptalajra.

Így, a szláv népekkel nem megerősítve, hanem épp általuk meggyengítve agonizált a magyar szabadság, míg 1849-ben az osztrákok segítségül tudták hívni az orosz csapatokat. Így verték le a magyar szabadságot. Pedig 1848 nyarának elején ott volt a lehetőség, hogy felismerjük: amit magunknak kívánunk, azt kell kívánnunk másoknak is.

Ez a nemzeti, más megfogalmazásban turáni gőg azóta is megnyomorítója a magyar sorsnak.

A kiegyezés ugyan Magyarországnak megadta az egyenlőséget, de ezt nem egyenlően terjesztette ki a teljes népességre. A magyarok ismét egyenlőbbek voltak, mint a velünk egy hazában élő más népek. S bár az ország óriási fejlődésre kapott lehetőséget, igen jelentős „gazdaság-fejlesztés” révén, a pusztító gőg nem csökkent. A Balkánon egyre erősödő függetlenségi törekvések arra ösztökélték vezetőinket, hogy társutasként az első világháború kirobbantói között legyünk.

„Isten, ne segíts, csak nézd, hogy harcol a magyar katona!” Így legénykedett a korabeli hadi propaganda. Akik természetes szövetségeseink lehettek volna, azokkal ismét szembe fordultunk, mert őket alávalóbbnak tekintettük önmagunknál.

Ez a háború maga alá temette az osztrák birodalmat. Magyarországról durván levágták azokat a területeket, amelyeket a független államiságra törekvő, megsértett népek igényeltek. A döntéshozók nyilvánvaló szándéka volt az is, hogy Magyarország többé ne válhasson nagyhatalmi tényezővé.

A trianoni béke félig igazságos volt, hiszen a nemzeti gőg miatt magunkat sodortuk bajba. Akiket magunk alá akartunk gyűrni, végül azok osztoztak a legyőzött testén. De ebben valósult meg az igazságtalanság is, mivel egyértelműen magyar etnikumú, magyar gyökerű területeket is jócskán levágtak az országunkról.

Valójában, az első világháború vége, a trianoni döntés jót is hozott. Ezzel a drasztikus változással Magyarország számára véget érhetett volna a feudalizmus. De a gőgös és változni lusta magyar dzsentri elit továbbra is feudális címekben, rangokban és viszonyokban gondolkodott. Kvázi királlyá tettek egy győzni képtelen, de gyűlölködésben kiemelkedő szörnyeteget, Horthy Miklóst. Ennek a korszaknak a magyar politikája már ismét csak a gőgről, a gyűlölködésről és a revans vak vágyáról szólt. Azokban az évtizedekben, amikor a népírtás és a háború iparosodott, félelmetes „termelékenységet” elérve, a magyar fasizmus sokszor szörnyűbb módon működött, mint a hitleri német.

Vezetőink opportunizmusa „járulékos haszonnak” tekintette, hogy árthat. A német törekvésekre, mint eszközre tekintettek. Hitler és Németország ambícióit eszközként használták fel, hogy a régi, feudális Magyarország nagyságát visszaállíthassák. Ez már akkor sem sikerült.

Így a mi hazánk a bécsi döntésekért cserébe többszöri népírtást hajtott végre, többek között a saját polgárai ellenében. A vak gőg a minden ésszerűségen túli kitartást hozta. Nem mondom, hogy a fiatal román király átállása minden tekintetben etikus volt, de az országa számára messzemenően hasznosnak bizonyult. A magyar vezetés gőgjében ezt a lehetőséget sem ismerte fel.

A Versailles-i békeszerződés hazánkra nézve épp olyan volt, mint a trianoni. Büntetés a gőg és az embertelenség miatt, és megelőző lépés, hogy ez az ország ne válhasson hatalmi tényezővé.

Pedig, állhattunk volna a jó oldalon is, vagy átállhattunk volna mi is. Amit az akkori vezetőink elkövettek, igazán nem adnak semmiféle erkölcsi alapot arra, hogy valamiféle elvhűséget, becsületet, erkölcsöt emlegessenek. Alávaló fasiszták voltak. Nem lettek volna erkölcstelenebbek, ha követik a román lépést. Csak épp egészen másképp végződhetett volna számunkra a háború, illetve a béketárgyalások.

A Horthy-korszak iránti hamis, idealizált nosztalgia végig élt a szocializmus idején is, amikor szovjet megszállás alatt éltünk. Az elnyomott ország korábbi feudális elitjének „alkalmazkodó” utódai, akik már a szocialista elitet alkották, természetesen ismét a feudális Magyarország nagyságáról álmodoztak. E közben életben tartották, mint egy elrejtett kincsként őrizték a Horthy-korszak fasizmusának ideológiáját, egyfajta nemzeti hitté átminősítve azt. Pedig ez csupán az oktalan gyűlölet volt, leginkább önmagunk ellen.

Egy ilyen, kívül-belül hamis és hazug, magát polgárinak képzelő, de a valódi polgári értékeket elutasító elit vált a rendszerváltó Magyarország új feudális osztályává. Mert egyrészt az, ahogyan a múltat elhazudják, elrejtik, titkosítják, az arról árulkodik, hogy van mit titkolniuk. Másrészt, az a mértéktelen vágy, hogy szerezzenek, gazdagodjanak, és másokat maguk alá gyűrjenek, ismét csak a feudális gazdaság ösztön szintű idelaizálást mutatja. Ők azt se bánják, ha megdöglik a tehén, csak az övék legyen. Holott, ahol felnőttem, az igazi földművesek azt mondták: ha fejni akarod a tehened, hagynod kell meghízni.

Trianont ez a réteg két célra is felhasználja. Egyrészt, fogságban tartja vele az ország polgárainak gondolkodását. Ez az egyszerűbb, elvakultabb emberek számára cél és magyarázat. Ők könnyen beállíthatóak bármilyen zászló alá, amit „Trianon” ellen emelnek. Ezzel foci ultrától egyetemi tanárig terjedő skálán tudnak embereket irányítani a gyűlölet pórázával. Az, hogy ez nyilvánvalóan fasiszta ideológián alapszik, nem zavarja őket. Még jól is jön a félelem és a megosztottság. Aki fél, az elhallgattatható. Akik megosztottak, azok irányathatóak, kijátszhatóak. A gyűlölet folyamatos szításával a saját hatalmukat tartják fent, mint ha Isten által fölénk rendelt nemesi osztály volnának, mint ahogyan a feudalizmus is működött.

Másfelől, meg vagyok róla győződve, hogy mint a feudalizmus urai, minden ésszerűség ellenére belevinnék az országot egy területszerző kalandba, hiszen azzal a megszerezhető növekedne.

Trianon, és persze, hét és fél évtizede már a Versailles-i békeszerződések fájdalmas mozzanatai a magyar történelemnek. Azok a vágyak, hogy a területeket visszaszerezzük, minden kamasz fiúban felélednek. De mire felnövünk, már, akinek sikerül, rá kell jönnünk, hogy erre sem reális mód nincs, sem azt nem tudjuk, mit is kezdhetnénk egy ilyen helyzettel. Az elvett területek száz éve már kulturálisan, gazdaságilag, etnikailag más országokhoz szervesültek. Lehetne még sok határmenti terület felett vitázni, de sem jó, sem kivitelezhető megoldásra nincs kilátás.

Itt a feudális ábrándok élnek, míg a világot már nem területileg, hanem gazdaságilag osztja fel a tőke. Akié a részvény, azé a hatalom. Másodlagos, hogy melyik kormány milyen területen működtet államot.

A határok által szétszabdalt nemzet problémájára az Európai Unió az egyszerű megoldás, bár sokkal összetetteb ez, mint átvágni a gordiuszi csomót. Ha a határok szerepe csökken, és az egymáshoz szervesülni képes régiók között így megnő a kapcsolatok száma, azaz, ha a határok két oldalán élőket egyre kevésbé választják el a térképre rajzolt vonalak, akkor az elveszett nemzetrészek ismét szervesülhetnek az anyaországhoz. Persze, ezt nem csak a judáspénzekért kell akarniuk! Ez az egyetlen reális megoldás arra, hogy a száz éve ejtett seb gyógyulni kezdjen végre. Mert az igazi veszteség nem a területi, hanem a nemzeti, a lelki. Az ugyanis, hogy egy éretlen óvodás sértődöttségével ülünk a nemzeti gőg bánatos mocsarában, és építő önkritika helyett csak mások hibáztatására futja, nem hozhat semmilyen pozitív eredményt. De, a legszörnyűbb ebben a lelki fogságban az, hogy önmagunkkal hasonulunk meg folyton. Ma is közülünk való honfitársaink megkülönböztetését, jogfosztását, üldözését, megsemmisítését kívánják azok, akik a leghangosabban emlegetik Trianont. Csak Trianont, mert nekik az már túl bonyolult, hogy volt egy második világháború is.

A világon sok olyan ország van, amely a valamikori nagyságát részben elvesztette. Sőt, vannak népek, amelyeknek már országuk sincs. A törökök és az osztrákok egyaránt vitázhatnának arról az oroszokkal, hogy melyiküknek van több joga Budát visszakövetelni. Szerencsére, ma olyan a helyzet, hogy egykönnyen egyikük sem tehetné rá a kezét. Bár, az oroszok ismét túl közel vannak. Ez a helyzet nekünk sem kínál olyan reális lehetőséget, hogy átrajzoljuk a határokat. Az, hogy az orosz hatalmi törekvéseket kihasználva újabb „bécsi döntéseket” eszközöljünk ki, iszonyatosan felelőtlen és kockázatos gondolat.

Ebből a csapdából úgy szabadulhatunk ki, ha elfogadjuk mi is azt, hogy a történelmi feudalizmus véget ért, és ami velünk történt, az elsősorban a mi hibánk. Tovább úgy léphetünk, ha ezt a pusztítóan önző, gyűlölködő gőgöt magunk mögött hagyjuk, s elkezdünk úgy viszonyulni önmagunkhoz, és a körülöttünk élőkhöz, ahogy már 1848-ban kellett volna: azt a jót kívánva másoknak is, mint önmagunknak.

A here elitünket pedig valódi kihívások elé kell állítanunk, először is azzal, hogy nem hagyjuk megfosztani magunkat az igazságtól.

A példabeszédek ezt mondja: „Eléd adtam az áldást, és az átkot; az életet és a halált.” A mi döntésünk ez a választás. Én az életet választom, mert azon van áldás!


2020. május 25., hétfő

Miért kell felszítani a haragot?


Miért kell felszítani a haragot?



Haragot szítani? Olyan felvetés ez, ami sokakat rosszallásra serkent. Általában helyes az a gondolat, hogy békességre kell törekedni. Ez humánus, konstruktív és tisztességes alapállás. Viszont megesik az, hogy a békességre törekvők türelmével súlyosan visszaélnek. Ahogy ez Hazánkban történik minimum tíz, de inkább harminc éve.

A legnagyobb aljasságok egyike az, ha valaki, vagy valakik abból kiindulva tesznek meg aljas lépéseket, hogy az érintettek pacifikálhatóak, tehát lényegi ellenállás nélkül beletörődnek abba, ami történik. Ami velük, a szeretteikkel és a hazájukkal történik. Pontosan ez az, amit a mai hatalom tesz, mégpedig egyre gátlástalanabbul, egyre arrogánsabban, egyre magabiztosabban.

Alapvetően négy módját alakították ki annak, hogy az embereket és a közösségeket aktív, vagy passzív támogatóivá tegyék a törekvéseiknek.

Egy szűk, és heterogén réteg a haszonélvezőjévé vált a tevékenységüknek. A kitervelt folyamatokat végig kell vinni, és akik helyi szinten ebben részt vesznek, azok jutalmul részesülnek a haszonból. Itt a nemzetközi szinten is kiemelkedő ütemben gazdagodó oligarchától a falusi hivatalnokokig és papokig igen sokszínű a kép. Kinek-kinek a maga szintjén nyújt anyagi javakat és túlhatalmat, másfelől pedig védelmet az akár erkölcstelen, akár törvénybe ütköző tettek eltussolásával. Ez a réteg az apparátus és a káderek rétege, amely a maga szempontjából „hasznos” szimbiózisba került a gazdával.

Szélesebb, de önmagában csak kisebbségi erőként élő, szintén heterogén réteg az, akiknek vallásává vált ez a rendszer, és az azt fémjelző személyek. Sajátságos keveréke ez a Stockholm szindrómának és a szektás hitnek. Ők azok, akiknek a meggyőződését nem ingatja meg a valóság. Sőt, annál elszántabbak és agresszívebbek a hitük védelmezésében, minél inkább szembesülnek az azt cáfoló tényekkel. Természetesen az ő világképükben az a tény, ami ellentétben áll a hitükkel, csupán ellenséges hazugság, ármány, csalás. Ők az önkéntes, vagy fizetett trollok, ők a harci osztag, ők azok, akik a saját nyomorúságukat sem az imádott rendszer és az istenített vezető hibájának tartják, hanem a pusztítandó ellenség aljasságának. És hogy ki az ellenség? Bárki, akit a rendszer, és a vezető annak nevez, és bárki, aki az ő hitüket kétségbe vonja.

A legszélesebb és legsokszínűbb réteg a passzív, rezignált emberek rétege. A legtöbben ebbe a rétegbe tartozunk. Nem látunk vezetőt, vezetést, összefogást létrehozó közös nevezőt, erőt. A hatalom a megosztottság sikeres mélyítésével atomizálta közösségeinket, felszámolta a szolidaritást, és országossá tette a megalkuvó gyávaságot. Igen, mi vagyunk azok, akik önmagunk érdekében nem merünk fellépni, másokért pedig nem kockáztatunk. Nem azért van ez, mert gyáva és erkölcstelen emberek volnánk, hanem azért, mert naponta tudatosítják bennünk, hogy ha ellenállunk, egyedül maradunk a hozzánk mérten végtelen és kegyetlen erővel szemben.

A negyedik réteg azokból áll, akiket tönkretett, vagy elüldözött a rendszer. Ők helyzetükből adódóan végkép játszmán kívül rekedtek. Akinek elárverezték a házát, és az a gondja, hogy hol és mit adjon enni a gyerekeinek, aki a közmunkáért áll sorba, aki tudomásul vette, hogy már soha nem gyógyul meg, és csak békét akar a maradék rövidke időre, aki külföldre ment, hogy megélhessen, vagy az üldözése megszűnjön, az nem szól bele a közös ügyeinkbe.

Van egy ötödik csoport is, a külföldről szavazók. Őket részben a káderek, részben a hívők közé sorolhatjuk. Nyilvánvaló azonban, hogy bár sorsközösséget vállalhatnának velünk, „bennszülött” magyarokkal, csupán beleszólást és előnyöket szeretnének. Gyarmatként kezelnek minket. A jog kell, lehetőleg több, mint nekünk. A támogatás kell, lehetőleg több, mint nekünk. De a terheink alá nem teszik oda a vállukat. Így ők sokszor megcsúfolják azt a figyelmet, szeretetet és megbecsülést, amit a magyar nép magától értetődően megad nekik. Sajnálatosan, így végkép elszakítják magukat a hazai magyarságtól.

Két kérdés merül fel. Egyrészt az, hogy a harmadik réteg van-e olyan széles, mint az első kettő? A másik az, hogy felléphet-e győztesen ez a réteg az első kettővel szemben?

(Az ötödik csoport szavazatainak számát soha nem tartottam hitelesnek és valóságosnak.)

A statisztikák terén annyi zsonglőrködés volt mostanában, hogy lehetetlen a helyzetet számszerűsíteni. Ugyanakkor, ha a politikai preferenciákról kérdezik az embereket, akkor három réteget figyelembe kell vennünk: azokat, akik még ma is nyíltan vállalják ellenzékiségüket, azokét, akik azt mondják, hogy nincs párt, amelyre szavaznának, és azokét, akik az ilyen kérdésekre nem válaszolnak. Az az egy biztosan közös ebben a három rétegben, hogy nem hívei a hatalomnak. Nem elégedettek, sőt, csalódottak. Ám rezignáltak is.

Ez a három réteg együtt egészen biztosan nagyobb, lényegesen nagyobb tömeget képvisel, mint az előbbi felsorolás első két csoportja. Azonban olyan ez a réteg, mint a pásztor nélkül maradt nyáj: nincs, aki összeterelje, egybe tartsa, vezesse őket. Közös a sorsuk, de nem tudnak közösséggé válni.

Amikor a hatalom minden korlát nélkül, a maga érdeke és ízlése szerint alakíthatja a törvényt, akkor minden törvénytelenné válik, ami a hatalomnak nincs ínyére. Sokan felvetik a polgári engedetlenség eszközeit, mint amelyek békés útját jelentik az ellenállásnak. Azonban senki ne higgye, hogy ezt nem torolják meg keményen! Különben miért lenne délutánonként több szakasznyi rendőr ott, ahol dudálnak, és miért szabnának ki „dudálásért” irreális mértékű bírságokat? Vagy miért csöngetnek be egy a Facebook-on leírt mondatért hajnalban többekhez is?

Hosszan lehetne ragozni ezt. Ám szembe kell néznünk azzal, hogy nincs törvény adta mód a tiltakozásra.

A demokratikus intézmények sem működhetnek demokratikusan, ha illiberális az állam. Ott, ahol egyetlen érdek irányít minden ilyen intézményt, ott ezek az intézmények már csupán névleg demokratikusak, mert sem féket, sem ellensúlyt nem képez egyik sem. Mind egyetlen akaratot szolgál. Az ilyen rendszer neve pedig a díszletektől függetlenül az, hogy diktatúra.

Nem hiszem, hogy az ellenzéki politikusok parlamenti szónoklatai, Facebook bejegyzései, blogjai, sajtónyilatkozatai bármit is változtatnának. A szavazáskor, vagy a hatalmi döntések meghozatalakor ezek semmit sem nyomnak a latba. Ez csupán része a show-nak, amit kenyér és szabadság helyett kapunk.

Nem hiszem, hogy a szavazófülkékben bármi megváltoztatható. Meggyőződésem szerint az elmúlt tíz évben semmi lényeges nem dőlt el a szavazófölkékben. Vagy, ha mégis, mint az önkormámyzati választásokon, csupán azért, mert már nem számoltak azzal, hogy más is lehet esélyes. Most viszont számolhatunk azzal, amit tapasztalunk is, hogy ezt minden lehető módon megtorolják.

Habár jelenleg ez törvénybe ütközik, az ország sorsa csak az utcán fordítható meg. Ám, ha könnyen megtörhető, kicsiny csoportok, magukra maradó emberek mennek az utcára, úgy tapossák el őket, hogy még csak az esti hírekbe sem kerül be semmi.

Olyan erőt kell mutatni, amely félelmet kelt! Tömeget, amely nem fut el a rendőrök elől. Tömeget, amely láttán a rendőr elgondolkodik azon, hogy jó oldalon áll-e. Tömeget, amely nem oszlik fel akkor sem, ha harci járművek veszik körbe.

Az Internet adó szomorkás kép arról, hogy az érdek mozdítja meg az embereket. Ám az, hogy jobb, tisztességesebb világban élhessünk, sokunk érdeke. Nem tartom elfojtandónak azt a vágyat sem, hogy valami módon bosszút álljon azokon, akik gátlás és félelem nélkül milliónyi aljassággal tették tönkre sokak életét. Ha ezt a bűnt nem üldözi a rendőr, nem vádolja az ügyész és nem bünteti a bíró, akkor ez az utcára marad. A társadalmi igazságérzet elégtételt kíván, ha nem is törvényesen, de jogosan.

Elég volt tehát a szép beszédekből, az elmés érvelésekből. Elég volt abból, hogy hagyjuk tönkretenni magunkat, mert az ellenállás „olyan neveletlen” valami. Elég volt!

Ha haragszunk, jogos a haragunk. Nincs semmi szégyellnivaló a haragunkon! Ki állna ki értünk, ha mi magunk sem állunk ki önmagunkért? Vezető kell! Olyan, aki az utcán is mer vezetni. Aki szembe mer fordulni a diktatúra törvényeivel, aki nem küld haza a „békesség kedvéért”, aki csatárláncba állít, ha a térről ki akarnak szorítani a rendőrök, aki vezényli a mozgásunkat, ha felvonul a hadsereg, aki be meri töretni a Parlament kapuját, és aki csak azért védi meg a tömeg kezére került gazemberek életét, hogy majd egy rendes bírósági eljárásban mindenért feleljenek!

Fel kell szítani a jó emberek haragját, mert harc nélkül mind elveszünk, és elvész minden. Aki attól fél, hogy ez polgárháborúhoz vezet, az bolond, mert a háború rég zajlik, csak mi nem hogy visszaütni, még védekezni is gyávák voltunk eddig.

Gyáva népnek nincs hazája, mondta ezt az, aki a félelmeinkből épített birodalmat. Ideje, hogy ők is megtanuljanak félni! Ideje, hogy mi is megtanuljunk bátran élni!

De hol az a bátor vezető, aki megtanít minket a bátor, győzni képes haragra?

2020. május 15., péntek

Menekülési ösztön nélkül


Menekülési ösztön nélkül



Miért jött vissza Radnóti Párizsból? A második világháború küszöbén már megszokottá vált, hogy rengeteg hátrány éri a zsidókat. Radnóti megtehette volna, hogy feladva a hátrányait, új életet kezd az akkor még szabad és haladó szellemiségű világvárosban. Ő mégis itt volt itthon, a Pozsonyi úton és az Istenhegyi úton.

Joga van-e bárkinek elvitatni az ő jogát arra, hogy itt legyen honos, ahol „kifelejtették” a kortárs irodalomból, ahol letiltották a katedráról, ahol másodrendű polgárként rabszolgaságra ítélték, s végül, mint haszontalan foglyot egyszerűen főbe lőtték?

Nem volt talán világos, hogy merre tart a világ?

A holokauszt rettenetében államilag irányított, ipari módszerekkel végrehajtott, tömeges rablógyilkosság zajlott éveken át. Ebben a borzalomban a magyar lakosság lelkesebb, a magyar állam eltökéltebb és hatékonyabb volt még a németeknél is. Márpedig az az állam, amely népírtást hajt végre saját polgárai körében, és az a nép, amely helyesli és teljes szívvel támogatja azt, önmaga sírját ássa egyre mélyebre.

Néhány évig higiéniai termékeket szállítottam számos nógrádi intézménybe. Köztük a mohorai óvodába is. fellelhető az Interneten az az irat, amelyben a helyi plébános „kiigényelte” a zsidók által „elhagyott” ingatlant. Jóllehet, a vagon még magyar tájakon haladt a tulajdonosokkal.

Ingatlan, ingóság, pályafutás, élet, mind, mind préda lett, s a kis gazemberek a nagy gazemberek kegyeit keresték, hogy nagyobb részt kapjanak a koncból. Közönséges hullarablás volt ez, s mert azt csak halottakon lehet elkövetni, hát gyilkoltak szorgalmasan. Gyilkoltak előbb a kirekesztéssel, s végül a fizikai megsemmisítéssel.

Azt írja a Biblia, hogy Isten jelöli ki a népek sorsát, és az országok határát. Ha ez így van, Isten kegyelme igen nagy, hiszen nem morzsolódtunk fel, dacára a bűnöknek, amelyeket elkövettünk. Ám nem véletlen, hogy a huszadik században minden nagyratörő, és egyúttal pökhendi tervbe belebuktunk. Elvesztettünk két világháborút, egy forradalmat, egy hidegháborút. Elvesztettük az ország területének nagyobb részét, s elvesztettük többször is a nemzetközi megbecsülésünket.

Azt mondják sokan, hogy ez egy keresztény ország. Viszonylag jól ismerem a Bibliát, de ott nem találok rá magyarázatot, hogy ez mit jelent. Különösen, hogy erre hivatkozva újra a leggonoszabb eszméket hizlalják, felelevenítve a legaljasabb gyakorlatot. Ám, ha feltételezzük egy percre, hogy a szó bibliai értelmében sokan félik Istent, akkor végkép nem érthető, hogy miért helyeslik és támogatják azt, ami helytelen, aljas és gonosz.

Történelmi időket élünk. Ezekben az években ismét megfordul a nép és az ország sorsa. Jelenleg kiteljesedik az illiberális állam. Mit is jelent ez? Azt, hogy nem vagyunk szabadok. A biztonság és a jólét hazug ígérete sokakat rávett, hogy önként mondjanak le a szabadságukról, és gyalázzák azokat, akik szabadok szerettek volna maradni. Az emberek félrevezetésének a leghatékonyabb módszereit, a modern média által ipari hatékonyságúvá fejlesztett tömeges manipulációt épp abban a világégésben kezdték minden korábbinál eredményesebben alkalmazni, amelyben Radnótit megölték. A mai helyzetünknek két oka van. Az egyik az, hogy pontosan ezt a manipulációt alkalmazták és alkalmazzák újra. A másik pedig az, hogy sokan hinni akarnak a hazugságnak, mert az álmaik, vágyaik megvalósulását várják attól a világtól, amit ezek a hazugságok ígérnek.

Ha ez az ország valóban keresztény lenne, azaz, ha az emberek többsége értené és hinné azt, ami a Bibliában áll, nem hinnék olyan sokan, hogy embertelen és aljas módszerekkel lehet egy jobb világot felépíteni, s nem mernének támogatni egy olyan világot, amely Isten törvényeivel ellentétben állva, emberek megkülönböztetésén, a sorsuk, karrierjük, életük ellopásán át juttat előnyökhöz másokat.

Tudjuk, sokan meghaltak, akik szembe mertek szállni. Nem tudjuk, hogy mennyien. Ezekben a napokban is életek, karrierek törnek ketté. Lassan megszokjuk, hogy a szabadság és a levegő elfogy körülöttünk.

A sajtó szorgalmasan híreszteli, hogy egyeseket „rémhírterjesztésért”, elrettentően nagy erőt felvonultatva elfogott a rendőrség. S már tudjuk azt is, mi a rémhír: minden állítás és vélemény, ami eltér a hatalom akaratától.

Fölvetődik tehát a kérdés, hogy miért nem megyünk el, amíg lehet. Hiszen Európa, és a világ jobb része ma még nyitva áll előttünk. Feladhatnánk a budapesti, vagy vidéki életünket, és újat kezdhetnénk egy nyitottabb, haladóbb, emberibb kultúrában.

De ki az, aki elvitathatja a jogunkat, hogy itt legyünk otthon? A jövő a tiszta embereké. Azoké, akiket megkülönböztetnek, kirekesztenek, gyaláznak és képletesen is, fizikailag is pusztítanak. Mert valamiféle igazság mégis működik a világban. Talán éppen Isteni igazság. És a gonosz hatalmak elbuknak, csupán elrettentő emléküket hagyva az utókorra. Történelmi időket élünk. Hamarosan fordul a világ. Hogy addig mennyi szenvedést és nyomorúságot hagyunk magunkra mérni, az azokon múlik, akik hinni akarnak a hazugságnak.