Oldalak

2020. június 30., kedd

Mit kíván a magyar nemzet?


Mit kíván a Magyar Nemzet?

1848-ban ez a kérdés felrázta az országot. Elindult valami kaotikus, forrongó változás. Lélekben megindultak eleink a feudalizmus világából a polgárosodás felé.
Azonban ez a folyamat is megrekedt Világosnál, vagy már előbb. A magyar „néplélek” megmaradt alattvalói attitűdje mellett. A feudalizmus élt a huszadik század első felének torz urizálásában, majd az elvtársi hierarchia világában, és ez él a kapzsiság tobzódásának mai korszakában is.
Mi is ennek a lényege? Az, hogy a nemzetre hivatkozva kisajátítják és kifosztják az államot, az országot és a nemzetet.
A társadalmi olló félelmetes tempóban nyílik. A rendkívül gyorsan felhízlalt új társadalmi elit a dzsentri urhatnámságot többszörösen túlszárnyalva kebelez be mindent, miközben a szegénység minden formája fékezhetetlen járványkénmt terjed. Értem ez alatt azt, hogy egyre többeknek jut túl kevés az anyagi javakból épp úgy, mint a kulturális javakból, a hozzáférhető tudásból és a segítő kapcsolatokból.
Magyar magyarnak farkasa. Egzisztenciák, családi és baráti kapcsolatok, életek mennek rá arra a megosztottságra, ami rákként burjánzik az életünkben.
Túlzás nélkül kijelenthetjük, hogy nem kell a klímaváltozástól félnünk, mert mire az drasztikus változásokat hozna, addigra az ország és a nemzet teljesen elvész ebben a folyamatban.
Van-e hát remény?
Igen, határozottan van. A feltétel csupán az, hogy kezdjünk el gondolkodni a múltunkról, a jelenünkről és a jövőnkről.
A jövőnk tekintetében arról, hogy mi is teszi nemzetté egy ország polgárait, és másokat is a huszonegyedik században.
Vajon nemzetté leszünk-e, ha vallásos hittel imádunk egy vezért, aki a fentebb írt rossz folyamatokat gyorsítva számolja fel a demokráciát, és a társadalom jelentős részének az esélyeit?
Vajon nemzetté leszünk-e, ha ünnepeinket és jelképeinket a napi politika számára sajátítják ki, sajátosan átértelmezve azokat?
Vajon nemzetté leszünk-e, ha bárki is kitagadhat másokat a nemzetből?
Vajon nemzetté leszünk-e, ha a hatalmi eszközökkel tökélyre vitt kontraszelekció a tehetségesek és érdemesek helyett az önzés bajnokait teszi sikeressé?
Vajon nemzetté leszünk-e, ha a gyűlölet válik a társadalom pórázává?
Vajon nemzetté leszünk-e, ha a tények helyett hazug propagandát hisznek nagyon sokan valóságnak?
Nyilvánvalóan nem. A történelem szerencsétlen fordulatai miatt a mi társadalmunk nem élte át a polgárosodást. A polgárosodás pedig nem azt jelenti, hogy városban élsz. Polgár az, aki felelősen, öntudatosan, felnőtt módon gondolkodik és él. Ez tanyán és városon egyaránt lehetséges.
A polgár tudja, hogy ő nem alattvalója az államnak, hanem tulajdonosa, megbízója, ellenőre.
A polgár nem vár mindenre megoldást az államtól, vagy valamiféle vezetőtől. A polgár tudja, hogy az állam nem lehet képes minden problémát megoldani, így bátor és öntudatos részese az államtól független összefogásoknak és szerveződéseknek.
A polgár emberszerető, mert maga is ember.
Mit kívánjon hát a magyar nemzet, hogy megmaradjon?
Azt javaslom, hogy kívánjon magának tiszta látást. A valóság zord, mivel túl sokan, túl soká nem néztek szembe a tényekkel. De csak azok a gondok orvosolhatóak, amelyeket felismerünk.
Azt javaslom, hogy kívánjon magának szolidarotást. Nem foszthatóak meg a javaiktól, jogaiktól és jövőjüktől azok, akikért mások is kiállnak. A magyar társadalom kétségbeejtő kilátástalansága abból fakad, hogy senki sem számíthat senkire.
Azt javaslom, hogy kívánjon magának megkérdőjelezhető vezetőket! Az ember nem tökéletes. De még azt sem tudjuk, mi a tökéletesség. Eztért kell a társadalmat demokratikusan, az államot jogállami keretek között szervezni. Hogy legyen kritika, vita, fék, ellensúly. Hogy legyen fontos szempont a kevesek érdeke is!
Azt javaslom, hogy kívánjon magának empátiát! Nem vagyunk egyformák. A nemzet nem az egyformák közössége, hanem a sokfélék összefogása. Nem gyűlölni kell azt, aki valamiben más, hanem megismerni és megérteni. Ma szemtanúi lehetünk, hogy a véghez nem vitt társadalmi integráció micsoda bajokat okoz. Mind különbözünk valamiképp. Integráció nélkül minden közösség szétesik. A nemzetnek integrálnia kell a tagjait, különben dacosan pusztítja önmagát.
Azt javaslom, hogy kívánjon magának felnőtt polgárokat, akik tudatában vannak annak, hogy egyen-egyenként is felelősek vagyunk mindannyiunkért!
Szabadság, egyenlőség, testvériség. Jog, igazság, szeretet, tisztesség. Ezeket kell megteremtenünk, mert a jövő bennünk van, s a bennünk lévő jövőtől nem foszthat meg más, csak mi önmagunkat!
Kívánjunk hát erős szívet magunknak, hogy bátran és büszkén, jövőnkben bízva nézhessünk szembe azzal is, ami nehéz!

2020. június 19., péntek

Zavargások havában


Zavargások havában

Amerikában megrendült a társadalmi béke. Az Amerikai Egyesült Államokat általában sikeres demokráciának látjuk. Ugyanakkor még mi is felismerhetjük azt, hogy mi minden kérdőjelezi meg e kép teljességét.
Az európai gyarmatosítók és telepesek embertelen barbarizmussal irtották ki szinte teljesen az őslakosságot, elpusztítva egyszersmind a kultúrájukat is. A függetlenségét kivívó Egyesült Államok gazdaságának alapja hosszú ideig a főleg Afrikából elhurcolt rabszolgák munkájára épült. Kevesek jóléte alapult mások elpusztítására, dehumanizálására, megnyomorítására.
A szegregációt ugyan az 1950-es évektől elkezdték legalább formálisan felszámolni, de e lassú és nehézkes javulás mellett egy újabb, mély válság alakult ki: a társadalmi különbségek elmélyülése, a mobilitás esélyének drasztikus szűkülése.
A népek olvasztótégelyének is nevezett társadalom ma nem csupán a bőrszín szerint szegregál, hanem a vagyoni és társadalmi helyzet alapján is. Sőt, ez utóbbi szempontok alapján széles társadalmi gettót hozott létre, amelyből alig lehetséges kitörni. Az, hogy a rendőri fellépések egészen másként történnek a szegénységben élő színesbőrűek esetében, mint a fehér középosztályban, csupán a jéghegy csúcsa. A probléma ma már az élet minden területét átszövi.
A társadalmi békéhez nem csak jólét kell. Sőt, elsősorban nem is ez kell, hanem remény, esély, empátia és szolidaritás.
A szegregáció, az erős állam határozott fellépése, akár brutális rendőrökkel, csupán elfolytja ideig-óráig a problémát, amely azonban a folytás alatt is egyre gyarapszik.
Egy fulladásos halálba torkolló rendőri intézkedés ugyan gyalázatos és szörnyű, de csak így, összefüggéseiben indokolja logikusan azt a zavargás és tüntetés hullámot, amely végig söpört az Államokon, de megjelent Európában is, még Budapesten is.
Az is része a tiltakozásnak, amit barbárságnak látunk, hogy ugyanis bezúzzák a kirakatokat, kifosztják a boltokat, megrongálják, felgyújtják, feliratokkal tarkítják mind azt, amit találnak.
Olyan elemi indulat ez, mint a tizenkilencedik században a géprombolások. Az üzletek, az autók, az épületek, a drága ingóságok ugyanis itt nem tárgyak csupán, hanem jelképek. Jelképei annak a jólétnek, amelynek a lehetőségét sem kapják meg a szegénységbe rekesztett rétegek. A jólét, amely az ők verejtékükkel épül, nekik elérhetetlen. Amikor ellopják, vagy elpusztítják ezeket a jelképpé vált tárgyakat, vagy az üzeneteikkel tarkítják őket, az egyfajta öntudatlan kommunikáció. Azt üzeni, hogy e tettek elkövetői nem tűrik el azt a kirekesztettséget, társadalmi gettóba zártságot, amit az érzéketlen társadalom és állam rájuk rótt. A kilátástalanság felszabadítja őket arra, hogy átlépjék a határokat, hiszen joggal érezhetik, hogy érdemben nincs mit veszíteniük. Akit még az esélytől, a reménytől is megfosztanak, az szabaddá lesz a lázadásra.
Ha volna reményük arra, hogy elérhetik a jobb életet, s ők is élvezhetik a jólét e szimbolikus elemeit, nem pusztítanák el azokat. Így viszont a pusztítással fejezik ki, hogy számukra ez a megnyomorító rendszer elviselhetetlen.
Lehet mondani, hogy ezek bűnözők. De ez igaztalan általánosítás. Nem minden szegény kerül szembe a törvénnyel. De a szegények között sokan vannak mindig, akik csak a törvénytelen utak valamelyikében látják a felemelkedés lehetőségét. Egyébként pedig a nagy bűnökkel szemben az ilyen társadalmak államai mindig elnézőbbek.
Ne felejtsük el, hogy az új társadalmi rendet létrehozó, erőszakos eseményeket csak utólag nevezik forradalomnak, feltéve, hogy győznek. Az ilyen események a kezdetükkor olyan neveket kapnak, mint „a törvényes hatalom erőszakos megdöntésére irányuló szervezkedés”. A legtöbb ilyen forrongás hangadóit, vezetőit és azonosított résztvevőit vereség és brutálisan kemény megtorlás várja. Sok társadalmi feszültség vezetett már zavargásnak nevezhető, előbb-utóbb politikai célokat is megfogalmazó forrongásba, de csak kevés járt sikerrel, melyeket utólag forradalomként ismer el a világ. A nagyhatalmi tényezők ugyanis opportunisták. Ők bárkit elismernek és elfogadnak, aki piacot nyit a számukra. Ezért ülnek egy asztalhoz a nyugati államok vezetői is szinte bármely diktátorral. Végső soron csak az számít, hogy a gazdagok még gazdagabbá váljanak. Ez semmivel sem emberségesebb dolog, mint rombolni a jólét szimbólumait. Attól, hogy elegánsan, az etikett szabályai szerint teszik, még gyalázatos és világméretű kizsákmányoló rendszert működtetnek. nincs abban semmi meglepő, hogy a mi régi-új felsőbb osztályunk is békében folytathatja ügyködéseit.
A vagyoni olló túlzott kinyílása és a társadalmi mobilitás lehetőségeinek drasztikus szűkülése nem csak a tengeren túl okoz feszültségeket, de a mi kicsiny országunkban is. A hatalom itt is szereti erősnek mutatni az államot, akár aránytalan rendőri fellépéssel is fűszerezve azt. Igaz, nálunk még viszonylag kevés haláleset ismert, amelyek valamiféle összefüggésben vannak rendőri intézkedésekkel, vagy amelyeknek ép eszű ember nem hiszi el a magyarázatát. De vannak ilyenek is.
A demokratikus intézményrendszer díszletté silányult, a politikai váltógazdaságra nincs érdemi esély. A szegénység gettójába egyre többen szorulnak be, kirekesztődve a jólét reményéből is.
Ha ezek a tendenciák nem fordulnak meg, akkor nem a Parlamentben, hanem az utcán indul el a változás. A résztvevőket csőcseléknek, az eseményt zavargásnak állítják be. De lehet, hogy utóbb forradalomnak nevezzük majd.
Jobb lenne nem így. De ha minden más lehetőségtől megfosztják a társadalmat, akkor a feszültség így tör magának utat a változáshoz. Amikor már nincs mit veszítenünk, akkor feltehetünk mindent egyetlen lapra. Akkor akár fordulhat is egyet a világ.