Oldalak

2022. augusztus 29., hétfő

Az írástudó méltósága

Az írástudó méltósága

 

A minap letöltöttem egy fotót, amelyet egy ismerősöm osztott meg a közösségi médiában. A fotón két egymáshoz tolt alacsony asztal látható. Az asztalok mögött székek. A székeken a következők ülnek: Zalán Tibor és Petőcz András, Kukorelly Endre és Turczi István. Középen pedig L. Simon László.

Mondják, hogy L. Simon jól ír. Ízlés kérdése. Mondjuk, az én tetszésemet nem nyerte meg. De valójában nem is ezért ül e társaság főhelyén. Bárki bármit is mond, ő itt a regnáló kulturális kormányzatot képviseli. A hatalmat, hogy egyszerűsítsem.

Az irodalomban, mint minden művészeti ágban az alkotók érvényesülésre vágynak. Mit jelent ez? Vegyék tudomásul a létezésemet. Legyek valaki, tehát legyen valamiféle tekintélyem. Ha lehetséges, legyen egy kis hatalmam. Kapjak elismeréseket, publikálási lehetőségeket, szereplési alkalmakat. Keressek pénzt. Sokat.

Ezek a vágyak hatnak mindenkiben, és ez teljesen érthető. Azonban, ha olyan kicsi és torz piacon élünk, mint a magyar nyelvi kultúra, akkor az állam válik az elismerések, a lehetőségek, a díjak, a pozíciók és a pénz legfőbb gazdájává, osztogatójává.

E szempontból mindegy, hogy Ferenc József, Horthy, Szálasi, Rákosi, Kádár, Gyurcsány, vagy Orbán van-e hatalmon. A felszínen lévők sértődöttek, ha épp kissé háttérbe szorulnak, és büszkén hatalmaskodók, ha nekik áll a zászló. De e sajátos szűk piacon egy sajátosan szűk kör van mindig felül, bárkiben testesül is meg az országot irányító politikai hatalom. Akit már a nyolcvanas években sikeresnek ítéltem, az már elhasznált néhány történelmi korszakot, de az is, akinek a kilencvenes, vagy a kétezres években lódult meg a szekere.

A tragikus az, hogy e tehetséggel szinte túlterhelt országban ilyen kevesen alkotják az élvonalt. Egy ideje elkezdtem sajátos parafrázisokat írni a mai irodalmat meghatározó költők egy-egy versére, és őszintén mondom, az első huszonöt után nehézzé vált a feladat. Vannak, akik együtt borozhatnak a hatalmasokkal, de a hatalomból nem, a lehetőségekből alig, csak kegyként részesülnek. Számítanak ők? Vagy csak jut nekik néhány morzsa?

Visszatekintve az én életemre, felvetődik a kérdés: lehet-e Kádártól Orbánig minden hatalomnak megfelelni? Arany János bolond volt, mikor megírta a Walesi bárdok című költeményét?

Mit ér az a siker, amit a politikai hatalom jóindulata alapoz meg? József Attila jelentéktelen költő csupán azért, mert a Tiszta szívvel megjelenésétől kezdve gyanúsként kezelték és mellőzték? Radnóti költészete megsemmisült a tarkólövéssel?

A képen láthatók esetében, a hatalmat képviselő személy kivételével volt kapcsolatom. A barátságukat, jóindulatukat kerestem, de előbb–utóbb indexre tettek. Érthető. A szolgálat embere és a hatalom embere csak akkor érthet egyet, ha az előbbi az utóbbi hatalmát szolgálja. Ám én az igazságot, annak legalább egy vetületét akarom szolgálni, ha kell, a hatalom ellenében is. Ez nyilvánvaló érdekütközés.

A pályáját kezdő művészt némi romantikus naivitással hasonlíthatjuk az ifjú, ártatlan lánykákhoz. Az már döntés, és persze érdek kérdése, hogy tiszta életútra vezetjük-e őket, mintha Krisztus menyasszonyai volnának, vagy készséges prostituáltakká tesszük őket, akár egy bordély madamjai. Tudom, ezek végpontok, amelyeket a valóság igen ritkán ér el teljesen. Értem azt is, hogy a való életben nincs fekete és fehér, csupán a szürke megannyi (ötven?) árnyalata.

De bűn-e az, ha tisztább, világosabb, tisztességesebb, emberibb világot szeretnék? Bűn-e az, ha fényt akarok a sötétség helyett?

A társadalmunk kirekesztő közösség. Az irodalmi életben ez működik kicsiben és sűrűbben. Ha volna inkvizíció, már máglyára ajánlottak volna többen is. Sorkatonaként, a kádári éra végén tudatták velem, hogy van dossziém. De a történelem sok eretnekjéről tudjuk, hogy az igazságot képviselték az őket vádlókkal szemben.

Állítom, hogy az írástudó méltósága nem abban áll, ha a hatalom asztalához ülhet, hanem abban, ha a Walesi bárdok egyikévé válik. Jó ugyan elismeréshez, díjakhoz, ismertséghez, hatalomhoz és pénzhez jutni. De ez csak addig tart, amíg élünk, és együtt tudunk úszni az árral. De aki korokon túl is számít, az fölbukik az árból, és nem a talmi sikert keresi, hanem az igazságot. Csak az igazság lehet az írástudó valódi méltósága.



2022. május 30., hétfő

Második nyilvánosság

 

Hogyan mondjam el azt az izgalmat, amit a nyolcvanas évek elején, talán 1983-ban éreztem, amint bújva olvastunk egy újságot, amit olcsó papírra nyomtattak titokban, és amit több tucat ember olvasott már szintén titokban, mielőtt hozzánk eljutott?

Hogy mondjam el azoknak a beszélgetéseknek az izgalmát, amikor egy lakásban összegyűltünk annyian, hogy mi, fiatalabbak, már a földön ültünk, és dacoltunk a félelemmel, hogy becsönget a rendőr, vagy még rosszabb, vagy talán már ott ül közöttünk?

Nem tudhattuk még, hogy ami megváltoztathatatlannak tűnik, az az évtized végére elveszti erejét. Az igazságot kerestük, a valódi információkat, és a reményt, hogy egyszer lesz szabadság ott, ahol akkor még titokban mondtuk ki a szót is.

Az igazat megvallva, nem a hatalom, nem az állam és a hatóságok elől kellett titkolnunk e bujkálásunkat, hiszen ők tudták. A szomszéd, a tanárunk, a felnőttek munkatársai, a bizalmik, az emberek nem tudhatták. Olyan játék volt ez, amelyben a hatalom csak figyelt, amíg nem tudódott ki. De akkor lecsapott, hogy félelmet keltsen azokban, akik eleve féltek olvasni, beszélni, gondolkodni és remélni.

Hogyan magyarázzam el a reményt, amit minden realitás ellenére éreztünk? A szabadság kis léghuzatait, amit megéreztünk a kor áporodott, zárt légkörében?

Mindez elmondhatatlan. Időtlen és kortalan volt az érzés, a tudat, hogy ami van, az egyszer nem lesz, és így a mi igazságunk győz, akik szabadságot, emberséget és félelem nélküli életet kívántunk ebben a hazában. Nem tudtuk, hogy tíz, vagy száz év múlva lesz-e. Csak azt tudtuk, hogy így lesz, mert így kell lennie.

Hogy mondhatnám el a lassú rothadásnak azt a keserves folyamatát, amit az elmúlt bő húsz évben átéltünk ismét? Azt, ahogy a szabadság és az emberség elveszett, ahogy a félelem újra elkezdte körbe fonni az életünket, ahogy ismét botránnyá lett a vélemény, és jobb, ha nem tudja a tanárod, a munkatársad, a szomszédod, és a bizalmi emberek azt, hogy mit gondolsz és mit remélsz?

Hogy mondhatnám el azt, ahogy a szabadságunk, és a jövővel kapcsolatos reményeink elvesztek?

Ma is tudják rólam és rólad, ha remélsz, ha beszélsz, ha gondolkozol. Tudják, ha olyasmit írsz, vagy olvasol, ami arról szól, hogy egyszer újra szabadság és emberség lesz ebben a hazában. Tudják, ha találkozol olyanokkal, akik erről beszélni, vagy hallani szeretnének. Tudnak mindent. Nem előlük kell titkolnod, hanem azok elől, akik félnek elmulasztani a feljelentést, bejelentést, hogy a saját kis ketrecük belakott nyugalmát el ne veszítsék.

Nem tudom, hogy tíz, vagy száz év múlva, de ez a mostani is erejét veszti, és eljön ismét az az emberibb világ, ami hazává teszi ezt a földet. Nem tudok olyan okot, amiért azt mondhatnám, hogy érdemes, de tudom, hogy csak egyet tehetünk. Élnünk kell a második nyilvánosságban, mert létezik. Amíg van, aki kételkedik a fent festett valóságban. Amíg van, aki emberségre, igazságra és szabadságra vágyik. Amíg van, aki ezekre gondolni mer. Amíg vagyunk, addig lennie kell bátorságunknak, hogy kimondjuk, leírjuk, kézről-kézre adjuk, szájról-szájra mondjuk, összegyűljünk, és elvigyük rácsok között is minden szegletbe a szabadság friss levegőjének a hírét.

Ellenségnek mondanak majd. Majd? Máris. A fejüket csóválják, mert nem állsz be a sorba, nem tudod, hol a helyed, nem fogadod el a létező viszonyokat, holott lehetne benne szereped. Eretneknek tekintenek, mert vitatod, tagadod azt, ami az ő rácsaik kis belakott komfortját biztosítja.

Olyan börtön ez, amelybe nem kellenek őrök, mert a rabtársad ver rád bilincset, ő fogja le a kezed, és ő tömi be a szádat. Beköti szemed, és betömi füled. Üldöznek és eltaposnak, ha megbontod a rendet, amelyben nekik jut valami, ami neked nem. Gyávák a szabadságra, sőt, nem is értik már, mi az. Az ő szabadságuk az a néhány kiváltság, amivel ráveszik őket, hogy a betöretleneket ők törjék meg, és be.

De hallgathat-e Illés, ha az igazság parazsa az ajkához ért? Elfuthat-e Tárziszba Jónás? Hallgathat-e a költő? Csacsoghat-e zsáner történetekről az író, az igazság világgá kiáltása helyett?

Már ott ülnek közöttünk, és várják, mikor lesz okuk, hogy retorzióval éljenek a gondolatért, a szóért, a hitért, amit az emberségbe és a szabadságba vetettünk. De nincs nemzet a szabadság vágya nélkül. Nincs kultúra emberség nélkül. Nincs haza remény nélkül.

Ha eddig mellőzöttek voltunk, most üldözöttek leszünk. Ha kaptunk egy kevés teret, most elveszik, és megbélyegeznek, megvádolnak, elítélnek azért, mert mást hiszel, gondolsz, írsz és mondasz, mint amit ők helyesnek tartanak. mert számukra az helyes, amitől félnek.

De ti ne féljetek!

Írjatok! Szóljatok! Ha kevesen merik is, de mégis rongyosra olvassák. Ha titokban is, de összegyűlnek, mert az ember emberi sorsot, emberi reményt, emberi jövőt vágyik. És a fortélyos félelmek erődítményei végül mindig úgy tűnnek el, akár a köd, mikor ereje lesz a napnak. A nap pedig mindig süt. Akkor is, ha felhős az ég. Nincs az a felhő, amit el ne fújhatna a szél! Nincs az a köd, ami szét ne foszlana egyszer. Tíz év, vagy száz. Nem tudjuk. Talán hamar, talán soká. De nekünk Jónás sorsa jutott. Akarjuk, vagy sem, szólnunk kell Ninivének!

 

2022. április 26., kedd

Humanista minimum

 Humanista minimum

 

Értékválság. Így nevezik azt, ami van: a létező világunkat. Amikor ember embernek farkasa, és ezt a nagy többség tűri, a hangos és erőszakos hívek pedig ünneplik. Értékválság, amelyben az emberség meghal, és aki ember még, és él még, az szomorú.

Leszámoltam a politikával, mert a politika már számtalanszor leszámolt velem. Elvette a gyerekkoromat, a pályámat, a hitemet, az életemet. Most elvette az identitásomat is, mert magyar vagyok, de az, ami ma magyar, az végtelenül embertelen, és végtelenül idegen.

Ezért, akár egy testamentumot, összefoglalom most a minimumot, amely szükséges, vagy szükséges volna, hogy emberi életet élhessünk emberek között.

Egy.

Minden ember egyenlő méltósággal születik. Tisztán, Isten képmásaként. Nevezhetjük ezt a teremtés dicsőségének, vagy az evolúció csodájának, ahogy tetszik. De elidegeníthetetlen joga minden embernek az, hogy a születése pillanatában egyenlő legyen minden más emberrel.

Az ember nem fogyasztó, nem adófizető, nem besorozható, nem választó, nem haszonállat, hanem ember, akinek méltósága kell, hogy legyen. Minden embernek egyenlően.

Olyan közösséggé kell válnia a társadalomnak, amelyben minden ember méltóságra születhet. A társadalomnak törekednie kell rá, hogy olyan közösséggé váljon, amelyben minden ember egyenlő méltóságra születik. Amely társadalom elfogadja, hogy az emberek egy része fizikai, vagy lelki nyomorúságra születik, csupán azért, hogy mások kiváltságosok lehessenek, az megszűnt közösségnek lenni. Az csupán túszok gyülekezete, amelyben egyesek kevesebb pofont és több húst kapnak, de egyikük sem szabad, mert mindannyiukat fogva tartja az igazságtalan rend, és az a félelem, amely rettegéssel tölti el őket, ha ezt a rendet veszélyeztetve, vagy akár csak megkérdőjelezve látják. A kiváltásgos fél, hogy elveszti kiváltságait, és fél, hogy bosszút állnak rajta. Az elnyomott pedig fél, hogy még azt a keveset is elveszíti, miért küszködni és reménykedni hagyták pusztán azért, hogy könnyebben terelgethessék.

Az a társadalom, amely igazságtalanságra épül, amelyben szükségszerű, hogy emberek sokaságát fosszanak meg az emberi méltóságtól, az nem szabad.

Kettő.

Minden embernek joga van a boldogságra. Egyetlenember sem eszköz csupán. Aki lealjasítja embertársát, hogy a maga boldogságáért mások küszködjenek, az tolvaj és gyilkos, mert ellopja mások életét, és megfosztja azokat az élet értelmétől.

A boldogsághoz pedig csekély dolgok szükségesek. Annyi csupán, hogy mindenkinek legyen esélye arra, hogy jobbá tegye az életét. Hogy mindenkinek legyen megalapozott reménye, hogy félelem és nyomorúság nélkül élhet. Hogy mindenki részesülhet a közösség elfogadásában és megbecsülésében.

A boldogsághoz csupán annyi kell, hogy a közösség, a társadalom elvitathatatlannak, elvehetetlennek tekintse minden ember méltóságát, és ne a gyengét vesse ki magából, hanem az erőst, aki elnyomja, elviszi a méltóságot, az esélyt, a reményt a gyengébbektől.

Három.

Minden ember szabadnak születik. Minden közösség kénytelen szabályokat alkotni, hogy a szabadság ne terjedjen odáig, hogy ember az embernek árthasson. De a szabályok könnyen válnak az elnyomás, a megkülönböztetés, a kirekesztés eszközévé.

Ezért a szabályoknak azt kell szabályozniuk csak, ahol valóban árthat a közösség egyik tagja a másiknak. Csak azt kell tiltani, ami valóban árt másoknak. Mindent engedni kell, ami nem veszélyeztet mást, és ami nem árt másnak. Nem kell megszabni, hogy ki mit és kit szeressen, és hogyan, csupán azt, hogy aki a maga boldogságát, vagy a maga örömét keresi, az ne ártson másnak.

A közösségnek biztosítania kell, hogy mindenki a lehető legszabadabban kereshesse a maga örömét és boldogságát, és azt is, hogy ez a sokféle keresés úgy valósulhasson meg, hogy mások méltóságát, szabadságát és boldogságát ne gátolja, ne tegye tönkre.

Négy.

Szolidaritás. A társadalom olyan közösség, amelynek mindig vannak gyenge, elesett, és eltévedt tagjai. Meghasonlik az a közösség, amely a gyengét kiszolgáltatja az erősnek, amely az elesettet nem segíti fel, amely a megtévedtnek nem kínál visszatérési módot a helyes útra.

A társadalomnak segítenie kell a gyengéket, mert a közösség csak úgy lesz erős. Fel kell segítenie az elesettet, hogy újra erős legyen. És visszatérési lehetőséget kell adnia annak, aki eltévedt.

Ahol a gyengét nyomorgatják, ott az elnyomónak is félnie kell. Ahol a beteg, elesett embert cserbenhagyják, ott fekélyként fog nőni a szegénység. Ahol a bűnösnek nincs mód a megjavulásra, ott egyre szélesebb rétegek élnek majd bűnben, megterhelve ezzel sokak életét.

Nem fog minden szegény ember jóléte jutni, de ha erre van valódi esély, sokan érzik majd úgy, hogy jobbá vált az életük. Aki tesz a felkapaszkodásért, az megérdemli, hogy a közösség segítse ebben.

Nem fog minden beteg ember meggyógyulni, és a fogyatékkal élők közül sokan egész életükben együtt kell éljenek a bajaikkal. De ha a közösség minden lehetőt megtesz értük, közülük sokan hasznos és boldog tagjai lehetnek a társadalomnak.

Nem tér vissza minden bűnös a helyes útra. De ahol mód van erre, ott nagyobb lesz a biztonság.

Öt.

Egyenlőség és testvériség. Szükséges-e, hogy a világ javainak felét az emberek alig egy százaléka birtokolja? S ha a világban így van is, jót tesz-e a mi közösségünknek, ha ezt a mintát követjük?

Ott, ahol az emberek méltósága egyenlő, nem épülhet mérhetetlen luxus mások mérhetetlen kizsákmányolására. Az állam dolga az anyagiak kapcsán az, hogy azok egy részét begyűjtse, és újra elossza. Nem a szegénytől kell sokat elvenni, és nem a gazdagnak kell sokat adni, hanem fordítva, mert ezt követeli a szolidaritás, és a társadalomnak, mint közösségnek az egészsége. Engedni kell sikeressé válni azt, aki tudással, tehetséggel és szorgalommal dolgozik érte. De nem szabad engedni, hogy aljassággal, igazságtalansággal és embertelenséggel emelkedjen fel.

Az erősnek több terhet kell viselnie, s amit ő ad a közösségnek, abból esélyt kell teremteni a gyengéknek, hogy ők is erősödhessenek. Nem az a társadalom a leggazdagabb, ahol nagyon sok a gazdag, hanem ahol nagyon kevés a szegény. Minden társadalomban vannak olyanok, akiket a segítség sem emel fel a sikeresek közé, mert betegség, vagy más elesettség miatt ők nem képesek azon a pályán haladni. De jusson meleg otthon, egészséges étel, megfelelő gyógyszer és befogadó emberi közösség mindenkinek, bármilyen gyenge tagja is a társadalomnak, mert az emberséget minden közösség legelőször a saját gyenge tagjai felemelésével, megtartásával tanulhat.

Hat.

Békét a gondolkodóknak! A gyermek kérdez és megkérdőjelez. Dacol és lázad. Mire felnő, betörik vagy megtörik, vagy megtanul betörni és megtörni másokat. A világot a kérdések, a gondolkodás és a kételyek viszik előre. Az ember nem isten, hogy a szabályai, szokásai, vagy akár a tabui örök érvényűek legyenek. Nem ellenség, nem eretnek az, aki felvet mást, vagy megkérdőjelezi a megszokottat. Teret kell adni annak, hogy mindenki kifejthesse, vitathassa a maga nézeteit. El kell fogadni a változás és a változtatás lehetőségét. Egy gondolat nem attól értékes, hogy ki fogalmazza meg, hanem attól, ha pozitív változást hozhat.

Tehát a közösség, a társadalom ne akarjon a világnézet, a hit, vagy bármely nézetek terén egyforma embereket! Akarjon kíváncsi, kreatív, vitára kész gondolkodókat, mert ahol a gondolat nem szabad, ott nincs semmiben sem szabadság, sem fejlődés.

 

Ennyi csak, amit kívánok magamnak, és mindenki másnak. Ennyi kell csupán, hogy emberként, emberi módon élhessünk az emberek között. Az állam legyen a szolgánk, és ne urunk. Legyen a közös vállalkozásunk, hogy működtesse jól mindazt, amire együtt szükségünk van, és amit együtt létrehozunk. Az ország akkor lesz haza, ha abban minden ember megtalálja a méltóságát, a boldogságát, a szabadságát, ahol szolidáris tud lenni, amikor erős, és ahol szolidárisak vele, ha gyenge, ahol gondolkodhat és tévedhet, és tisztelik a jogát a gondolathoz és a tévedéshez egyaránt.

Néhányan, akik méltók a tiszteletre, emberek tudtak lenni az embertelenségben is. Olyan világra kell törekednünk, ahol emberséges viszonyok között próbálkozhatunk a legnagyobb vállalkozással, hogy emberek legyünk.

Egyszer végre próbáljuk emberként, emberségesen, emberi módon!

2022. április 5., kedd

Túlnyerés után

 

Túlnyerés után

 

Sokan értékelik most a vasárnapi eredményeket. Első döbbenetünkben természetesen azt mondtuk, hogy nem ere számítottunk. De valójában számítottunk erre is.

Nem véletlenül mondtam magam is sokszor, hogy nem csak a Fideszt, hanem az ellenzéket is le kell váltani. Igaz, én fordított sorrendet kívántam. Másképp alakult.

Mondhatjuk azt is, hogy ez a vereség nagy lehetőség az ellenzéknek. Igaz, egy csekélyebb arányú vereség kellemesebb helyzetet eredményezett volna.

Mondhatjuk azt is, hogy a Fidesz veszedelmesen túlnyerte magát, amibe később bele is bukhat. Habár úgy tűnik, nincs semmi, amibe belebukhatna.

De ennyi latolgató mondat után lássuk az érveket!

Az ország nagy bajban van. A rekord mértékű államadósság, a gyorsan növekvő államháztartási hiány, a lassan kétszámjegyűvé duzzadó infláció óriási gazdasági gondokról árulkodik. Ezt tetézi az, hogy elszigetelődtünk a szövetségeseinktől, tehát nagy valószínűséggel sem az UNIO, sem más nemzetközi kapcsolatunk nem segít a bajban úgy, mint ahogy korábban természetesnek tartottuk.

Minden jel szerint olyan nehézségek elé nézünk, amely egyre többek számára lesz fájdalmas. A jelenlegi „könnyítő”, tehát kampány célú intézkedések májusban sorra megszűnnek, és megérkezik a valóság.

Természetesen, a Fidesz társadalompolitikája nem változik. Ezúttal is a legszegényebbek, a legelesettebbek szenvedik majd meg leginkább a bajokat, hiszen ők képesek a legkevésbé az elégedetlenségük közhírré tételére, az érdekeik érvényesítésére, és legalább még többen lesznek, akiknek olcsón megszerezhető a szavazata.

Az új, extra terhek méltányos, közös viselése elmarad ezúttal is.

A recept eddig bevált. A társadalom legelesettebjeinek a nyomora következmények nélkül növelhető, mivel ez láthatóan nem fordította el a szavazókat tőlük. Azonban megtörténhet, hogy túl gyorsan szélesedik az a réteg, amely fájdalmasan szenvedi el az új gazdasági bajokat.

Úgy tíz éve írtam, hogy nem lesz változás, amíg nem fáj eléggé elég sok embernek. Most megtörténhet, hogy ezt az irreálisan magas ingerküszöböt eléri a megszorítások okozta sokk.

A Fidesz most megléphetett volna egy zseniális stratégiai visszavonulást. Könnyen alakíthatták volna úgy, hogy szerény többséggel az ellenzék nyerjen. Így az ellenzék által alakított kormányra vetült volna a várható nehézségek, megszorítások súlya, és az annak kapcsán felhevíthető társadalmi elégedetlenség. Márpedig a negatív érzelmek felhevítésében a Fidesz rendkívül hatékony.

Ne feledjük el, hogy a gazdaságtól a médiáig minden a Fidesz kezében van, és ez a hatalom és eszközrendszer megmaradt volna a kezükben attól függetlenül, hogy más alakít kormányt.

Nyilvánvaló, hogy az esetlegesen az ellenzék által alakított kormány ebbe belebukott volna, ami után legalább újabb három cikluson át kimozdíthatatlan lett volna a Fidesz a hatalomból.

Azonban ezt a stratégiai lehetőséget elszalasztották, mert már megbuktathatatlannak hiszik magukat. és éppen ebbe bukhatnak bele.

Gyakran mondom, hogy a Fidesz egyfajta szektás hitet épített ki maga körül. Így most röviden osztályoznom kell a hiteket „fajtájuk” szerint. Csak röviden. csak annyira, amennyi a mondataim megértéséhez szükséges.

Van először is a hit, amelyhez nem kapcsolódik jelző. A hit, amely pozitív, mivel csak az „égiekre” tekint, és nem ítélkezik, nem gyűlöl, nem támad. Ilyen hittel csak azok a szentek élnek, akik képesek tartósan elviselni a magányt.

Másodszor van a vallásos hit, amely fontos eleme, hogy valamiféle közösséghez kapcsolja a hívőt. Ez nem válik el tisztán a szektás hittől, mivel egy széles spektrum két szélsőértéke a vallásos, és a szektás hit.

A vallásos hit olyan meggyőződés, amely nem függ bizonyítékoktól. A világhoz való viszonya humánus, pozitív, jóra törekvő. Ezzel szemben a szektás hit a bizonyítékok ellenére hoz létre meggyőződést. Antihumánus, destruktív, támadó, gyűlölködő, ártó meggyőződés és életfelfogás.

A vallásos hit képes építeni, míg a szektás alapvetően rombol.

A Fidesz háborús attitűdje szektás. A hívek folytonosan veszélyeztettnek érzik magukat, és össze kell zárniuk a „gonosz” külső erőkkel szemben. És bizony, azok a „külső erők” annyira gonoszak, hogy minden eszköz megengedhető ellenük.

Nos, a Fidesz és hívei mindent megengedhetőnek tartanak velünk szemben, akik nem vagyunk azonosak velük.

Sok egyéb mellett ebből az is következik, hogy a jelenlegi válság okán fellépő elégedetlenség sokkal magasabb társadalmi ingerküszöböt jelent, ha a Fidesz van hatalomban, mintha ellenzékben lenne.

A Fidesz tehát azzal mérhetett volna történelmi vereséget az ellenzékre, ha most egy rövid időre, egy igen gyors bukásig átengedte volna a hatalomnak azt a csekély részét, amit a parlamenti többség és a kormányalakítás lehetősége jelent.

Így viszont a Fidesz kénytelen lesz olyan kommunikációt folytatni, az eddigi gyakorlat további turbózásával, amely egyre nagyobb feszültségben lesz az átélhető valósággal.

Nem tudom megmondani, hogy meddig lesz elég sok ember számára magyarázat a bajokra az, hogy „Gyurcsány”. De ha a bajok gyorsan növekednek, és az elégedetlenség terjed, ez a magyarázat veszíteni fog a hatékonyságából. Lényegében, ha elég nagy bajba kerülünk, az jelentősen csökkenti majd a Fidesz hívő táborát, és elvezethet odáig is, hogy a folyton háborús stresszben élő hívek épp a Fidesz ellen fordítják harckészültségüket.

Ezt nem tudjuk. Lehet, hogy lassan, és szinte békésen amortizálódik majd a tábor. De az elég valószínű, hogy ez a „túlnyerés” erősen visszaüt a Fideszre.

 

Az ország persze sokkal jobb ellenzéket érdemelne. Az a kontraszelekcióra épülő, zárt kapcsolati hálókból építkező politikai másodosztály, amelyből a mai ellenzék pártszervezetei felépülnek, igen kevés eredmény elérésére alkalmas. Amikor Márki-Zay és Karácsony meghekkelték az előválasztást, sokan gondoltuk azt, hogy nem is veszünk részt a szavazáson. Majd mégis elmentünk és voksoltunk, mert csak ez az alternatíva maradt. De nem mind tettük ezt, különben ma más lenne az eredmény.

A hatpártnak szembe kell néznie azzal, hogy elégtelen a teljesítményük.

Sajnálatos, hogy egy náci pártot juttattak a Parlamentbe, amely nyilvánvalóan a Fidesz szövetséges lesz. Sajnálatos, hogy hiteltelenek.

A parlamenti képviselők hivatalos alapilletménye legalább a háromszorosa a tényleges átlagjövedelemnek. Ezt még az ellenzéki képviselők is megkapják. Sőt, bizottsági helyek, egyéb jogcímek gyarapítják még a pénzüket. Közben többen is doktorálnak. Tehát, a legalább háromszoros jövedelem mellett van erejük és idejük az ambícióikra. Míg a legtöbb ember örül, ha képes valamennyire élni is a rengeteg munka mellett.

Az, hogy amatőr módon hülyeségeket beszélnek, hogy egymás ellen taktikáznak, hogy betegesen nárcisztikusak, hogy a nagy országjárás idején kívül nincs igényük társadalmi kapcsolatokra, most kifizette magát. Íme az osztályzat: a rossz szájízzel szavazók nem voltak elegen.

Mert hazudnék sokakkal együtt, ha azt állítanám, hogy lelkesedésből szavaztam rájuk. Jobb nem lévén a palettán, ők kapták a voksomat, de nem szolgáltak rá.

Most tehát az ellenzék vagy elkezd egy őszinte és konstruktív öntisztulási folyamatot, vagy végkép elenyészik. Igen, jó pénzért melegen tarthatnak néhány széket, de így ennél több jelentőségük nincs.

Nem félek attól, hogy a Fidesz ellenzék nélkül maradna. Sokan vannak, akik bekapcsolódnának a politikába, de a kontraszelektált ellenzék zárt kapcsolati hálóiba nem tudtak belépni.

Joggal mondhatják, hogy szórólapozni, púltozni bárki elmehetett volna. Igaz. Az ingyen munkát elfogadni azért hajlandók. De véleményformálóként fellépni csak azt engedik, akit valami sajátos rendben maguk közül kiválasztanak.

Nos, ha ez így marad, akkor alakulnak majd új szervezetek. Nem csak azok, amelyek az ellenzék szalámizása céljából születnek, hanem azok, amelyek az ellenzék megkövesedése miatt jönnek létre. És megtörténhet, hogy ezek némelyike a mai kor kihívásainak megfelel majd, és alternatívát nyújt sokunknak, akik a mai ellenzéknél hitelesebbet és hatékonyabbat szeretnénk.

Az LMP-től a Momentumig sok példa van arra, hogy szerény erőforrások mellett is válhat egy ilyen szervezet országosan ismertté és sikeressé.

Mi lesz, ha egy-két újabb kezdeményezés nem marad meg azon a szinten, ahová ezek eljutottak? Mert a politika célja nem az, hogy néhány tucat ember karrierje felépüljön, hanem az, hogy jobb világot építsünk az országunkban.

Mi lesz, ha ez a huszadik századból ránkkövült politikai osztály olyan kihívóval találja szemben magát, amely már huszonegyedik századi, és legalább alapvetően tisztességes?

Mi lesz, ha egyszer végre lesz jó szájízzel támogatható párt a szavazólapon?

 

Könnyen lehet, hogy a Fidesz felelőtlenül túlnyerte magát, és ezért pár éven belül súlyos árat fizet. Most először azt gondolom, négy éven belül is bukhatnak.

A jelenlegi ellenzék egy része is sikeres lehet a megtisztulásban, megújulásban. És születhet új, mai ellenzék, amely egyszeriben több bizalmat érdemel majd ki a szavazótól.

Rettenetesen nehéz évek előtt állunk. Az embertelen indulatok felszítása a legrosszabb időket idéző szintet ér majd el. Sokan sokat vesztenek majd. Valamilyen mértékben mind vesztesek leszünk, sőt, máris azok vagyunk.

A változáshoz katarzis kell, a katarzis pedig tragédiából születik. Nem akarom megjósolni, hogy a pokol milyen sötét bugyrai költöznek majd fel közénk.

De ez a mélység elhozhatja végre a sorsunk jobbra fordulását, mert a politikai élet mai nagyjai, mindkét oldalon elvesztették a kapcsolatukat a valósággal. Előbb-utóbb kicsúszik a kezükből az, amit ma olya elszántan markolnak a hatalmon lévők is, és a díszlet ellenzékben is.

A legrettenetesebb múlt elkezdődött. De ez szülheti meg a jövőt. Hiszen nekünk Mohács kell, pedig számos alkalmunk volt már tanulni a múlt tragédiáiból. Talán a most kibontakozóból végre sikerül.