Kedves János! „Az út vége” c. írásod társadalmi helyzetelemzése szinte tökéletes. Mégis, azt gondolom, régi sztereotípiákon alapul. Ha az általad óhajtott, ideális társadalmat képzelek el, az úgymond kispolgársági életforma alatt nem is szabadna létezni egyetlen embernek sem. Hisz amit fölvázoltál mint általuk képviselt, megélt létformát, az értékteremtő munka természetes gyümölcse, velejárója kellene, hogy legyen. A te általad óhajtott keresztmetszetben, ha jól olvastam írásod, még helyezkednek el egységes rétegként emberek. Tudom, mindig vannak lumpenek, akik nem hajlandók az előttük lévő lehetőséggel élni, de meggyőződésem, ha a munka tisztességes értékmérő alapján lenne kezelve, a munkakerülők száma csekély lenne. A megrokkant, önhibájukon kívül nehéz helyzetű emberekkel való törődés pedig a társadalom kötelessége, hisz ez az egyetlen, ami valódi legitimációját adja. Gyenge pontja az írásodnak, és a többi hozzám eljutó társadalmi elemzéseknek, hogy amikor munkáról beszél, nem definiálja annak miben létét. Az újkori társadalmi formációk mindegyike elkövette és hordozza ezt a hibát. Társadalmi értékrend meghatározás hiányán torzult létet élünk. Ez, mindig megszüli a saját ellenzékét. Az, hogy létrejöjjön egy széleskörű társadalmi réteg, csak másodlagos. Legfontosabb, hogy valódi értékrend alapján alakuljon ki. Soha nem volt e nemzet történelmi asztalán oly lehetőség, mint amit a rendszerváltozáskor elszalasztott. Az általad vázolt privatizációs folyamat tökéletesen van ábrázolva, de mindez, sajnos kódolva van a mások fejére szívesen ráolvasott, de magunkban föl nem ismert tulajdonságokban. Nem lesz kiút sem nekünk, sem az általunk ma még oly áhított jólété államoknak, a társadalmi igazságosság újbóli értelmezése nélkül. Pedig milyen egyszerűen mérhető mérce van a kezünkben. Nem kellene mást tennünk, mint azokat az értékeket helyezni a díjazás élére, amiket vágyainkkal, fogyasztási igényünkkel szentesítünk. Hogy így kiderülne sok magasan díjazott tevékenységről, hogy értéktelen? Kedves János, és mi mindannyian: -- ez a lényeg. Ne magasztaljunk föl, ne emeljünk tudományos szintre, ne adjunk egyetemi katedrát, diplomát olyan tevékenységeknek, amik a semmit, az általunk létrehozott katyvaszt kavarják úgy, hogy az fontosnak látsszon. Az embernek testi léte jogán töredékére van szüksége annak, amit ma fölhalmoz, fontossága /bizonyítékaként/kikövetel, és eltékozol. Nemcsak a jövedelmeket, a terheket is el kell osztani, hogy ne rokkanjanak bele egyesek, míg mások a semmi fontossá magasztalásával azért küzdenek, hogy kétszer üdüljenek. Az én erkölcsi értékrendem nem tud elfogadni a bérek között háromszoros szorzónál nagyobb különbséget. Hidd el, ha így lenne, nem hangzott volna el az a bizonyos 47000 Ft az állítólag minket képviselők szájából. A lélek okán az embernek, mint testisége mellett spirituális lénynek, magasztos, fölemelő érzelmeket közvetítő művészetekre, a hite szabad megélésére, befelé fordulásához, útkereséshez szüksége csöndre lenne szüksége. Egy társadalmi közmegegyezést segítő párbeszédben ezek mentén kellene egy új állami formáció alkotmányát megalkotni az helyett a feudális törekvések helyett, amit most, nevünkben megalkottak az úrhatnámságuk vágya mentén a többségüket lobogtatók, és a régi helyett, amit oly elánnal védenek a közelmúlt feledékeny korrupt urai. A végkövetkeztetésed pontos. Azokat is maga alá temeti ez a helyzet, akik más bőrével játszva próbálják az alamizsna elfogadtatásával, annak alkotmányba öntésével hatalmukat kiélni, kiélvezni. A világ az elhasználódott formációk eltörlésével előre halad még akkor is, ha az pusztulásnak látszik, és ha ez sokaknak nem tetszik.
2012. 02. 27.
Kővári Tibor