Fasizmus a kultúrában
Tóth Imre költő meghalt. Az életét kevéssé ismertem, de két
meghatározó élményében társak vagyunk. Felfedezték és elismerték a tehetségét,
majd mellőzték egész életében.
Az, amit vele szemben elkövettek, immár végkép jóvátehetetlen.
Azt, amit vele szemben elkövettek, nemzedékek hosszú során át sokakkal
elkövették, és elkövetik e napokban is.
Ez indított arra, hogy megírjam az alábbi sorokat.
A világ nagy birodalmai közül sokról elmondhatjuk, hogy
gazdasági és társadalmi értelemben sokak kifosztása árán nyújtott jólétet és
kulturális gazdagságot a kiválasztott keveseknek.
Arról senki sem tehet, hogy melyik társadalmi rétegbe, vagy
etnikumba születik. Ezek a rendszerek mégis ilyen alapokon hoztak létre
rendkívül erős megkülönböztetést az egyes embercsoportok között. Elég az
európai kultúra erős alapjaira, a görög és a római birodalmak berendezkedésére
gondolnunk. A rabszolgák, és a leigázott népek szabad, de másodrendű
polgárainak az elnyomása, kizsákmányolása, kirablása, kiirtása szolgálta a
szerencsés választottak jólétét. A szerencsések pedig szükségszerűen hiszik és
hirdetik az őket kiváltságossá tevő ideológiát, és lojálisan védik az azokra
alapított viszonyokat.
Sok nagy fejezetet átugorva kijelenthetem, hogy ezt
elevenítette fel a német Harmadik Birodalom is. A kiválasztott nép ideológiája
tette lehetővé a kiváltságok, az élettér iránti, jogosnak hitt igényt. Ez adott
erkölcsi felmentést arra a sokféle embertelenségre, amit a „másfélék”, az akkor
szóhasználat szerint a „más fajok” ellen elkövettek.
A kiválasztottság azt jelenti, hogy sokakat kizárhatsz a
versenyből. Csak azokkal szemben kell megmérettetned, akiket erre kijelöltek. S
végső soron nem egymás ellenében váltok sikeressé, hanem azok rovására, akiket
feláldozhatónak tartotok a saját ambícióitok érvényesítése érdekében.
Mondják, hogy a náci Németország sok polgára, hivatalnoka,
katonai vezetője volt kiemelkedően művelt, kifinomult ízléssel rendelkező,
kulturált ember. Bátran tarthatták őket a társadalom vezető erejének,
példaképeknek, akik kvalitásaikból, kompetenciáikból adódóan követendő
példaként állhatnak mások előtt.
Közben ma már nyilvánvaló, hogy az elvetemült embertelenség
milyen állatiasan, ördögien alantas szintjét tették iparszerűen jólszervezett
rendszerré. Ma joggal gondolja minden jóérzésű ember, hogy irányukban csak a
megvetés az egyetlen elfogadható emberi érzés.
Amíg ők egy igényes polgári kultúra kiművelt, és kifinomult
tagjai voltak, magyar követőik csak a nyers gyűlöletet, a számukra pozitív,
kíméletlen megkülönböztetés eszméjét vették át. Itt sokkal vékonyabb volt a
kulturáltság máza. Az embertelen ideológia pedig az otromba pallérozatlansággal
egyesülve esetenként borzalmasabb, nyersebb és aljasabb, mint az eredeti
megvalósulása.
A fasizmus radikális tekintélyuralmi rendszer, amely a
céljai elérése érdekében totális hatalmat kíván. Ilyen rendszerben nincs szó
vitáról, demokratikus folyamatokról, ellenvéleményről. De még a jog és az
erkölcsök is csupán kiszolgálói a hatalomnak. Arra valók, hogy a hatalom alá
vetettek elé korlátokat lehessen állítani. Ha azonban a hatalom céljait nem
szolgálják, átírják, vagy egyszerűen megszegik őket. A hatalmukban áll.
A magyar fasiszták előbb jó kommunistává váltak, majd jó nemzeti
kereszténydemokratává. Természetesen nem egyetlen generációról beszélek. Olyan
beágyazott rétegekről van szó, akik védik a maguk kiváltságait, és kinevelik
utódaikat is. Számukra mindegy, hogy az ing barna, vörös, vagy narancs színű-e.
A lényeg az, hogy ők ott lehessenek a hatalom kegyeltjei között. Versenyelőny
ez másokkal szemben, hiszen az „alacsonyabb értékű” embercsoportok tagjaival
szemben nem kell megmérettetniük magukat. Azokat egyszerűen kizárják a
lehetőségekből.
Sütő László írta, hogy a nagy szélben a szálfa eltörik, a fű
lehajlik és megmarad. Ez volna hát, amit elvárnak! Hajolj meg, bármiféle szél
fúj is! Romhányi a hernyóról szólván megjegyezte, hogy a mértéket a gerinc
adja. Ez pedig olyan különbség, amiért kikerülhetetlen vállalni azt, hogy
megroppanunk a szélben. Bródi János, ha zászló lenne, kifeszíttetné magát, hogy
a változó irányú szeleknek ne lehessen a játékszere.
Minden tiszteletem mellett, nem a fizikai, vagy
egzisztenciális megmaradás az igazi tét, hanem az, hogy az emberségünket
megőrizzük-e!
A legtöbben olvastunk arról, hogy milyen cenzúra működött
Horthy rendszerében, amikor a lapok sokszor fehér hasábokkal jelentek meg,
amikor Radnóti nem volt része a magyar lírának, mert nem volt árja, amikor
József Attilát és másokat is egyre-másra perbe fogtak verseikért.
Sokat halottunk az aczéli kultúrpolitika működéséről is, a
három „té”-ről, a kirekesztettség, mellőzöttség, agyonhallgatás működéséről.
És valamit arról is tudunk, hogy ez ma hogyan működik.
Mert működik, arról naponta meggyőződhetünk.
A kuklturális életben, és a kultúrát alakító, nagyban a
politikától függő pozíciókban nincs nyugdíjkorhatár. Akik Tóth Imrét és másokat
az 1980-as években „a magyar irodalomban nem kívánatos”-nak minősítették, ma is
hatalommal bírnak, ha még élnek. Aki pedig eltávozott, annak helyét lojális
utód vette át, az ő kutyájuk kölyke, saját nevelésű káder. Ha volna bármiféle
morális elvük, akkor 1990. után Tóth Imre, és sokan mások végre lehetőségekhez
jutottak volna. De tudjuk, hogy nem így történt. A politikai rendszer
változott, a kiváltságosok és kirekesztettek ugyanazok maradtak.
A káder új neveltjeit mindenkor burokszerű inkubációban
tartják. A valóságról csak tendenciózusan szűrt és átszínezett információkat
kapnak, hogy higgyenek is abban, amit képviselnek. Hogy higgyenek saját kiválasztottságukban.
A többit elvégzi a kongitív disszonancia. Nem tudják, de ha tudják is, nem
akarják tudni az igazságot. Ha tudnák, hogy hazugságra alapszik az életük, nem
szolgálnák olyan jól a „kialakult viszonyok” fennmaradását. Ám a szektás hitet
nem ingatják meg a tények.
Mert káderpolitika ez. A „fű-lét” rendszerének kíméletlen
fenntartói, helytartói menekítik így át kiváltságos rétegüknek pozícióit.
Hiszen hány „államilag is elismert” művész és kultúraszervező élt a hetvenes és
nyolcvanas években, akik ma is élvezik ezt az elismertséget?
A faluban, ahol felnőttem az a mondás járta, hogy senki sem
fújhat a szájával egyszerre hideget és meleget. A Biblia szerint senki sem
lehet két úr szolgája. Hogy van tehát, hogy a jó elvtársakból jó
antikommunisták lettek?
Ez csak úgy lehet, hogy sem nem kommunisták, sem nem kereszténydemokraták,
hanem cinikus opportunisták, akik bárkit és bármit feláldoznának a saját
előnyükért.
Az a hely, ahol egy költő, vagy bármilyen művész megítélése
nem a tehetségén, hanem a hatalom iránti engedelmességén múlik, az nem kultúra,
hanem fasizmus. Ahol nem a tehetség alapján dől el, hogy ki élhet a művészi
tevékenységhez jól illő életmódot, s kinek kell buszt vezetni, biztosítást
árulni, vagy közmunkában utcát seperni, az nem tisztességes rendszer, hanem
fasizmus. Fasizmus, ahol kiváltságokkal bírnak a kiválasztottak, s
természetesen ők mutatkoznak a legtehetségesebb, legtermékenyebb alkotóknak,
mivel mást nem is engednek látszani, létezni. Fizikailag ugyan nem semmisítenek
meg (többnyire), de lesajnálnak, elhallgatnak, mellőznek, lekicsinylően
nyilatkoznak rólad, ha ugyan hajlandók elismerni, hogy tudnak a létezésedről.
Ilyen rendszerekben fogalmazódik az meg, hogy a művészi tevékenységhez
legfeljebb tíz százalékban kell tehetség, a többit tanult mesterségként kell
gyakorolni. Mi ez, ha nem a tehetségtelenség uralmának az elismerése? Már
bocsánat, de a versírást a legtöbb gimnazista könnyen megtanulhatja. Mégis,
ehhez mérten kevés az igazi költő.
Nem tudok olyan országról, korról, népről, amely végül a
fasizmusnak nyertese lett volna. Az embertelen, és bibliai értelemben ördögi
értékrend végül romba dönti nem csak az ellenséggé nyilvánított embercsoportokat,
de a saját kiszolgálóit is.
Mi is sokat veszítettünk már. Ahogy Faludy György, és sokan
mások csak szamizdatban léteztek, ma is vannak olyan művészek, akikről „hivatalos”
szinten szinte soha sem tesznek említést. Ahogy Petri György hosszú időn át nem
publikálhatott, úgy ma is sokak kéziratát dobják félre azért, mert ismerik a
nevet, vagy azért, mert nem ismerik. A költészetről szólván olyan ez, mint ha a
mezőgazdaságban bizonyos mezők termését nem aratnák le, nehogy más mezők
termése kevésbé tűnjön értékesnek.
A nemzet kultúrája szempontjából ez bolond és
megbocsáthatatlan pazarlás. A kirekesztettekkel szemben súlyos bűn. És sokszor,
mint most Imre esetében is, jóvátehetetlenné véglegesül.
Magyarország rengeteg rossz örökséget hordoz. Rengeteg fekélyt
a múltból. Amiről írok, az csak egy a sok közül. Önmagában ez sem gyógyítható.
De arra jó példa, hogy lássuk a bajok természetét. Van, ami helyrehozható. De
van olyan baj is, ahol a beteg rész kimetszése segít csak. Amennyire
következetesek voltak a kirekesztők rendszereken át, annyira következetesen
kell ennek is véget vetni. A minimum az, hogy a kérlelhetetlen tekintélyű
hatalmasságok húzzanak el …. nyugdíjba!
Végre arassuk le és becsüljük meg kultúránk minden termését!