Oldalak

2020. szeptember 29., kedd

Keresztény vs. Liberális?

 

Manapság sokszor állítják szembe a „sátáni”, és módfeledt „zsidó”, háttérhatalmi gyökerű liberalizmust a kereszténységgel.

Így én is szeretném megosztani a véleményemet e témában.

Az alábbi írásnak nem célja a hittérítés. Azonban szükségesnek tartom, hogy a Biblia tartalma alapján vizsgáljam e kérdést.

Jómagam azt a „Károli Gáspár féle” Bibliát ismerem, amelyet a „történelmi” protestáns felekezetek tekintenek fundamentumnak. Ez a Níceai zsinat által elfogadott 66 iratból álló szövegegyüttes a keresztény felekezetek többsége számára elfogadott, közmegegyezésesnek nevezhetően hiteles bibliai szövegegyüttes.

Megjegyzem, sem baloldali, sem liberális, sem keresztény nem vagyok e szavak klasszikus értelmében, mert e kifejezések jelentéstartalma még a tizenkilencedik században formálódott meg, mostanság azonban már a huszonegyedik században élünk. Lehetetlen a hasonló fogalmak értelmezését változatlanul elfogadni, hiszen ezek rászorulnak a folyamatos újra értelmezésre, amit azonban elhanyagol a provinciális „konzervatív” szemlélet.

Nincs lényegbeli bajom a konzervativizmussal sem. A magyar politikai konzervativizmussal azonban igen. Ugyanis ez nem az értékes hagyományok megőrzéséről szól, hanem a gondolkodás és az egyéniség elfojtásáról. S minthogy bizonyos mértékig művésznek tekinthetem magam, s e mellett embernek is, a személyiség, a kételkedés és a gondolkodás kérdéseit nem csupán az emberi szabadság, de az emberi kötelességek körébe is sorolom.

A liberalizmus bírálói, túl azon, hogy nyilvánvaló antiszemitizmust „kódolnak” az antiliberalizmusba, alapvetően azt állítják, hogy az egyén szabadsága feláldozandó a közösség érdekében. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy az ilyen elvek mentén kormányzott társadalmakban nem az egész közösség jóléte gyarapszik, csupán egy szűk hatalmi elitté. De az övék nagyon. Itt megbukik tehát a közösség elsőbbségére alapozott érvelés, hiszen csupán a közösség kizsákmányolói nyernek tagadhatatlanul és mértéktelenül az egyéni szabadság elfojtásán.

De lássuk, hogy viszonyul a Biblia, azaz, fundamentalista keresztény felfogás szerint Isten az ember szabadságához? (Mikor azt mondom: ember, úgy értem, hogy az egyén, és a kis közösségek.)

A Biblia egyik fontos kijelentése, hogy Isten a maga képére teremtette az embert. Milyen tehát Isten? Az lenne itt a kérdés, hogy Isten hogy néz ki? Ez abszurd, hiszen Isten nem anyagi létező. Azonban Isten szabad és kreatív. Azaz: Kreátor. Kis szójátékkal azt mondhatjuk, a Kreátor kreatúrája kreatív.

Mi a kreativitás? Nem más, mint megkérdőjelezése a változhatatlanságnak. Aki kreatív, az újító. Aki kreatív, az más válaszokat és megoldásokat keres, és más módszereket alakít ki. Ez ellentétes azzal a konzervativizmussal, amit egyszerűbb maradiságnak mondani. A kreativitás szabadságot igényel: a gondolkodás, a véleményalkotás, a kísérletezés szabadságát. Ide értve a tévedés, és a tévedés belátásának a szabadságát is.

Ha tehát a keresztények úgy gondolják, hogy igazat mond a Biblia, mikor azt állítja, hogy Isten a maga képére teremtette az embert, akkor azzal kinyilvánítják, hogy az embernek Istentől kapott joga, hogy szabad és kreatív legyen, megkérdőjelezve hagyományokat akár, és eltávolodva a megszokottól.

A szabadság egyik szélsőséges eredménye, hogy az ember Isten akaratával is szembe fordulhat. Erre példa a Biblia első lapjain az „eredendő bűneset” történetének a leírása.

Lényeges eleme ennek az eseménynek egyfelől az ember nyughatatlan kíváncsisága, másfelől a sátáni hazugság.

A Sátán a bibliai értelmezésben konkrét személy. Az első nagy hazugsága egy ravasz kérdés volt: „Valóban azt mondta Isten, hogy a kert egy fájáról sem ehettek?”

Nézzük csak meg a gonoszság e zseniális megjelenését. Az igazság ugyanis az, hogy valóban azt mondta Isten, hogy a kert egy fájáról nem ehetnek. Csupán egy betű az eltérés! De micsoda különbség! Milyen aljas hazugság a kérdésbe csomagolva!

A sátáni hazugságot azóta az emberek igen széles körben művelik. Apró csúsztatásokkal, mindig az igazságból kiindulva vezetnek tévútra.

Igen, az ember teheti akár az ellenkezőjét is annak, mint amit Isten akar. De nincs felelősség nélküli szabadság!

Pál azt mondja: „mindent szabad nékem, de nem minden használ.”

A Bibliában Isten gyakran fogalmaz meg törvényt, ide értve az egyes szövetségkötéseket is. Hiszen ezek megállapodások. Az úgynevezett római jogban is azt fektetik le, hogy a megállapodásban a felek magukra nézve szabályokat (törvényt) alkotnak.

Isten folyton a tudtunkra adja, hogy mit kell tennünk. „Bizonyságul hívom ellenetek ma a mennyet és a földet, hogy az életet és a halált adtam előtökbe, az áldást és az átkot: válaszd azért az életet, hogy élhess!”

 

Mi köze ennek a liberalizmushoz?

A „létező szocializmusban” az „elvtársak” azt tanították, hogy Jézus volt az első kommunista. Ez természetesen súlyos és cinikus csúsztatás, de mint minden sátáni hazugságnak, ennek is van valóságra épülő része.

Jézus ugyanis sok egyéb mellett hangsúlyozta, hogy isten előtt minden ember egyenlő, és parancsolat adott a szolidaritásra, amit „felebaráti szeretet” néven említ a Biblia. Mi azonban ismerjük toleranciaként is, empátiaként is, segítőkészségként is.

A francia forradalom három szóból alkotott jelmondatot: szabadság, egyenlőség, testvériség.

Ez három olyan kifejezés, amelyekről bátran, és csúsztatás nélkül mondhatjuk, hogy megfeleltethetőek Jézus tanításaival. De épp ilyen bátran mondhatjuk, hogy a hazánkban dívó, provinciális konzervativizmussal ellentétben állnak.

A szabadságról már ejtettem szót. Fogok is még. Alapvető, hogy a szabadságban az első korlát mindig az önkorlátozás legyen! Ha én polgárként és hazafiként azt a döntést hozom, hogy alávetem magam a hazám törvényeinek, akkor a szabadságommal élve korlátozom magam. Természetesen, nem mindig, nem mindenkinek, és nem egyformán vagyunk hajlandóak a jogszabályokat követni. Ezért ruházzuk fel szabad akaratunkból mindannyiunk szolgáját, az államot, hogy szükség szerint a közösen elfogadott szabályok megszegőivel szemben járjon el, hiszen ha jók a szabályok, azzal többnyire a többségünk egyetért, és a közösség szabadsága kívánja meg az egyéni szabadságok határainak betartását.

Az egyenlőségről is szóltam már. A feudalizmus tanítása ellenére sehol sem állítja a Biblia, hogy Isten az embereket különböző méltóságra, vagy szabadságra teremtette volna.

A vezető szerepet szolgálatként szemléli. Így a vezető terhet vesz magára, ha szerepét betölti.

Így tehát a király (az állam) szolgája a népnek. Ahogy a püspök is (episzkoposz, azaz: előljáró), a pap is, a próféta is. Jóllehet, méltó a munkás a maga bérére, e pozíciókat nem azért támogatja Isten, hogy egyesek mérhetetlenül meggazdagodjanak, hanem azért, hogy a közösség jólétét, biztonságát és gyarapodását elősegítse.

Isten előtt minden ember egyenlő. Nincs személyválogatás. Egyaránt ítéletre jutunk.

Az egyenlőség tehát istentől való elv. Ez azt is jelenti, hogy a hátrányban lévőt segíteni kell. Dávid, a legkisebb fiú, aki vézna kamaszként nem bírta még el a harci öltözetet, azért kiállhatott Góliáttal szemben. És fontos volt, hogy megkapta ezt a lehetőséget. Történelmet formált ez a lehetőség. Még akkor is, ha az istenfélelmen túl a gyávaság is ott volt az okok között.

A rendi társadalmak az egyenlőtlenségekre épültek. Ennek egyik markáns példája az volt, hogy az emberek jogi értelemben nem voltak egyenlőek. A nálunk honos konzervativizmus is folyton jogi egyenlőtlenségeket kíván.

A testvériség pedig nem más, mint a fentebb taglalt „felebaráti szeretet”. Ezek képezhetnek kohéziót a közösségekben.

 

A liberalizmusnak számos ága van. Soha sem voltam elkötelezettje semmilyen pártnak, így szabadságomban áll, hogy a liberalizmus egyes irányzataival ne értsek egyaránt egyet.

Az úgynevezett neoliberalizmus a szabad versenyt, mint az egyenlőség megnyilvánulásának fontos formáját helyezi előtérbe. Ugyanakkor megfeledkezik a szolidaritásról.

Végső soron az erősek szabadságát mondja ki, hogy győzzenek a gyengék felett. Ez rendben is volna, de nem az olimpián vagyunk, hanem az életben.

A siker kívánatos dolog. De az ember közösségi lény. Igen kevés olyan siker van, ami ne valamilyen közösségi viszonyrendszerben valósulna meg, vagy nyerne értelmezést.

Így tehát, ha egy vállalkozó erkölcstelenül jár el az üzletfeleivel, ügyfeleivel, alkalmazottaival, és így lesz másoknál sikeresebb, akkor a neoliberális felfogás szerint ő a szabadságával élt.

De nincs szabadság felelősség nélkül! A szabadság nem arra való, hogy néhányan sokakat eltapossanak! Ez sokkal inkább neokonzervativizmus! Lévén, hogy sátáni hazugságra épül.

Hiszen a liberalizmus alapja a szabadság iránti igény. De nincs valós emberi szabadság egy embertelen világban! Még az sem mondhatja magát igazán szabadnak, aki az embertelenséget teszi!

A konzervatívok azt állítják, a kereszténység nevében tevékenykednek. És mit tesznek? Egyenlőtlenséget hoznak létre, megfosztanak jogoktól, már csak kéjből is korlátokat állítanak mások elé, és azt állítják, erre nekik elvitathatatlanul joguk van.

Ez is sátáni hazugság. Akár a kereszténységre hivatkoznak, akár nem, embertelen, amit tesznek. A Biblia pedig világossá teszi, hogy ami embertelen, az Isten törvényeivel is ellentétes.

Hogyan hivatkozhat hát a kereszténységre az, aki Isten törvényeit a maga javára kiforgatja? Megmondom: pofátlanul, hitetlenül, hazug módon.

Senki sem lesz jobb attól, hogy Istenre, vagy a kereszténységre hivatkozik.

Pált (az apostolt) egyszer arról kérdezték, hogyan ítéli meg Isten azokat, akik nem lettek keresztényekké, mert nem jutott el hozzájuk a hír a megváltásról.

Pál azt mondta, hogy a saját szívükbe írt törvény alapján ítéli meg őket Isten.

Azt, hogy mi a jó, valójában minden ember tudja. Ez szinte ösztönös. Nem véletlen, hogy vannak olyan etikai normák, amiket a társadalomtudományok univerziálisnak tekintenek, mert minden ismert kultúrában jelen vannak. Egymástól elszigetelt emberi kultúrák, egymásról mit sem tudva ugyanazt tartották helyesnek és helytelennek évezredeken át. Azaz, nem is tudjuk, mennyire rég.

Isten üzenete a megváltás. A szabadság visszaadása. Jézus Krisztus, a Messiás nem véletlenül szabadító.

Isten azt akarja, hogy az ember szabad legyen. Egyénként is, közösségeiben is. A szabadság felelősséggel élhető meg. A felelősség alapja pedig egy fontos gondolat, és egy fontos érzés. Ezek az egyenlőség, és a testvériség. Azaz: a szolidaritás.

Amikor magukat kereszténydemokratának mondó feudális urak a liberalizmus ellen állnak ki a pástra, akkor bárminek nevezik is magukat, Isten megváltói művét csúfolják meg. Nem meglepő, hogy ez egyébként nem más, mint könnyen dekódolható antiszemitizmus. Mellesleg, Jézus is zsidóként született.

Így tehát, már az olyan megnevezések is, mint a konzervatív, a keresztény demokrata, nem mások, mint sátáni csúsztatások. Cinikus, ravasz hazugság.

Nem gondolom, hogy a liberalizmus egyenlő lenne az anarchiával. Szabad, alkotó életet a legkreatívabb elme is csak rendezett viszonyok között képes élni. Ehhez a társadalmi, a gazdasági, a jogi és a szocializációs viszonyokban rendnek kell lenni! A rend nem arra való, hogy ne legyen szabad, ami jó! A rend biztonságot teremt, és esélyt, egyenlő (vagy legalább kiegyenlített, kompenzált) módon mindenkinek.

A szabadság a boldogság forrása. Mi célunk lehetne e rövid életben más, mint hogy boldogok legyünk, és boldoggá tegyünk másokat! Ehhez nem eltorzított szabadverseny kell, nem is feudális előjogok, hanem az a bizonyos felebaráti szeretet. Vagy, ha úgy tetszik, liberális demokrácia.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.