Oldalak

2022. augusztus 29., hétfő

Az írástudó méltósága

Az írástudó méltósága

 

A minap letöltöttem egy fotót, amelyet egy ismerősöm osztott meg a közösségi médiában. A fotón két egymáshoz tolt alacsony asztal látható. Az asztalok mögött székek. A székeken a következők ülnek: Zalán Tibor és Petőcz András, Kukorelly Endre és Turczi István. Középen pedig L. Simon László.

Mondják, hogy L. Simon jól ír. Ízlés kérdése. Mondjuk, az én tetszésemet nem nyerte meg. De valójában nem is ezért ül e társaság főhelyén. Bárki bármit is mond, ő itt a regnáló kulturális kormányzatot képviseli. A hatalmat, hogy egyszerűsítsem.

Az irodalomban, mint minden művészeti ágban az alkotók érvényesülésre vágynak. Mit jelent ez? Vegyék tudomásul a létezésemet. Legyek valaki, tehát legyen valamiféle tekintélyem. Ha lehetséges, legyen egy kis hatalmam. Kapjak elismeréseket, publikálási lehetőségeket, szereplési alkalmakat. Keressek pénzt. Sokat.

Ezek a vágyak hatnak mindenkiben, és ez teljesen érthető. Azonban, ha olyan kicsi és torz piacon élünk, mint a magyar nyelvi kultúra, akkor az állam válik az elismerések, a lehetőségek, a díjak, a pozíciók és a pénz legfőbb gazdájává, osztogatójává.

E szempontból mindegy, hogy Ferenc József, Horthy, Szálasi, Rákosi, Kádár, Gyurcsány, vagy Orbán van-e hatalmon. A felszínen lévők sértődöttek, ha épp kissé háttérbe szorulnak, és büszkén hatalmaskodók, ha nekik áll a zászló. De e sajátos szűk piacon egy sajátosan szűk kör van mindig felül, bárkiben testesül is meg az országot irányító politikai hatalom. Akit már a nyolcvanas években sikeresnek ítéltem, az már elhasznált néhány történelmi korszakot, de az is, akinek a kilencvenes, vagy a kétezres években lódult meg a szekere.

A tragikus az, hogy e tehetséggel szinte túlterhelt országban ilyen kevesen alkotják az élvonalt. Egy ideje elkezdtem sajátos parafrázisokat írni a mai irodalmat meghatározó költők egy-egy versére, és őszintén mondom, az első huszonöt után nehézzé vált a feladat. Vannak, akik együtt borozhatnak a hatalmasokkal, de a hatalomból nem, a lehetőségekből alig, csak kegyként részesülnek. Számítanak ők? Vagy csak jut nekik néhány morzsa?

Visszatekintve az én életemre, felvetődik a kérdés: lehet-e Kádártól Orbánig minden hatalomnak megfelelni? Arany János bolond volt, mikor megírta a Walesi bárdok című költeményét?

Mit ér az a siker, amit a politikai hatalom jóindulata alapoz meg? József Attila jelentéktelen költő csupán azért, mert a Tiszta szívvel megjelenésétől kezdve gyanúsként kezelték és mellőzték? Radnóti költészete megsemmisült a tarkólövéssel?

A képen láthatók esetében, a hatalmat képviselő személy kivételével volt kapcsolatom. A barátságukat, jóindulatukat kerestem, de előbb–utóbb indexre tettek. Érthető. A szolgálat embere és a hatalom embere csak akkor érthet egyet, ha az előbbi az utóbbi hatalmát szolgálja. Ám én az igazságot, annak legalább egy vetületét akarom szolgálni, ha kell, a hatalom ellenében is. Ez nyilvánvaló érdekütközés.

A pályáját kezdő művészt némi romantikus naivitással hasonlíthatjuk az ifjú, ártatlan lánykákhoz. Az már döntés, és persze érdek kérdése, hogy tiszta életútra vezetjük-e őket, mintha Krisztus menyasszonyai volnának, vagy készséges prostituáltakká tesszük őket, akár egy bordély madamjai. Tudom, ezek végpontok, amelyeket a valóság igen ritkán ér el teljesen. Értem azt is, hogy a való életben nincs fekete és fehér, csupán a szürke megannyi (ötven?) árnyalata.

De bűn-e az, ha tisztább, világosabb, tisztességesebb, emberibb világot szeretnék? Bűn-e az, ha fényt akarok a sötétség helyett?

A társadalmunk kirekesztő közösség. Az irodalmi életben ez működik kicsiben és sűrűbben. Ha volna inkvizíció, már máglyára ajánlottak volna többen is. Sorkatonaként, a kádári éra végén tudatták velem, hogy van dossziém. De a történelem sok eretnekjéről tudjuk, hogy az igazságot képviselték az őket vádlókkal szemben.

Állítom, hogy az írástudó méltósága nem abban áll, ha a hatalom asztalához ülhet, hanem abban, ha a Walesi bárdok egyikévé válik. Jó ugyan elismeréshez, díjakhoz, ismertséghez, hatalomhoz és pénzhez jutni. De ez csak addig tart, amíg élünk, és együtt tudunk úszni az árral. De aki korokon túl is számít, az fölbukik az árból, és nem a talmi sikert keresi, hanem az igazságot. Csak az igazság lehet az írástudó valódi méltósága.