Oldalak

2016. február 24., szerda

Művészet és politika



Megosztottságban élünk. Mint minden közösségben, a társadalmat alkotót közösségekben is véleményvezérek mondják meg a "tutit". Általában ők azok a mindig szerencsések, akik nyertesei a jelenlegi és a mindenkori viszonyoknak. A hitelességüket épp e szerencse látszik alátámasztani. A pozíciójukkal igazolják a véleményüket, mint ha a tisztesség, a tehetség és a szorgalom volnának a felemelkedésük mozgatói. S ezek az emberek el is hiszik magukról, hogy ők másoknál kiválóbbak. Mi több, a környezetük visszaigazolja ezt, - ami persze sokszor tévedés. - Ám az emberek biztonságot keresnek: viszonyítási pontokat, - s olyan személyeket, - akikre átruházhatják a felelős véleményalkotás terhét, - akik léte biztosítja a számukra a kiskorúság kényelmét.
A függőségben lévők tehát érthető módon e véleményvezérek jó tetszését keresik, hiszen ettől függ a biztonságuk, s esetleg némi előmenetelük. - Mindig vannak olyan példaként állítható "lojálisak", akik hatalmas mértékben emelkedtek fel a lojalitásuk révén, - persze, amolyan kápói pozícióba. Voltaképp az elnyomás eszközeivé válnak ők, akik maguk is elnyomottak, de hasznot húzhatnak az elnyomás üzembiztonságának fenntartásáért. - Ám ők soha sem válnak a kiszolgált kaszt tagjaivá, csupán a reményt kapják meg arra, hogy egyszer majd igazán a körön belül lehetnek. - A valóságban ez igen ritkán történik meg.
Mindezek eredményeként tehát a véleményvezéreket szinte olyan tisztelet övezi, mint a vallási vezetőket. Híveik dogmaként vallják nézeteiket, - vagy az azoknak hitt demagógiát, s szakrális buzgalommal teszik magukévá stílusukat, ízlésüket. - Minden kis diktátor körül megjelennek azok, akik hasonló modorban fogalmaznak, hasonlóan öltözködnek, s hasonló dolgokat szeretnek, illetve elleneznek.
A függés plebejust formál az élni akaróból, - s ez egészen a Stockholm szindrómáig vezet. - Minél inkább van félnivalója az elnyomottnak, annál inkább hisz abban, hogy az elnyomó jó szolgálata jutalmat eredményez. - S már nem is veszik észre, hogy a jutalom csupán a többieket sújtó rossz elkerülése, vagy csekélyebb hatása rájuk nézve. - Ezért hát e hívők úgy gyűlölik és üldözik a kétkedőket, mint inkvizítorok az eretnekeket.
A vallásos viszony egy másik fontos eleme nyilvánul meg abban, hogy áldozat kell, - mert az istenségnek jár a vér. - Valakinek áldozattá kell válnia, - s ez kétségtelenül borzalmas. - Akkor is az, ha nem gyilkolnak le rendszeresen embereket pusztán szertartások kedvéért. - Ám az ellehetetlenítés, a megbélyegzés, a rekesztés, a mellőzés számos eszközt nyújt a legyilkolás egyéb módozataira. - S végső soron épp oly rettenetes így áldozattá válni, mint ha barbár szertartás keretében kaszabolnák halálra a szerencsétlen kiválasztottakat. - Mert ne essen tévedés: egyeseket kiválasztanak erre, hogy az "isten adta nép" kellő gyakorisággal okuljon arról, kik is a létüket meghatározó istenek.
Az áldozatok feláldozása maga után vonja a hívő katarzisát is: nem őt áldozták fel. - A hívő egy pillanatra szembesül azzal, hogy valójában nem különbözik a feláldozottól, - épp ezért szükségszerű, hogy a feláldozottak megbocsáthatatlan negatív tulajdonságokkal bírjanak. - A különbözőséget bűnként feltüntetni, a különbözőt démonizálni: ésszerű folytatása mindennek. Ezekből növekednek ki a boszorkányüldözések máglyái, a vallásinak hazudott indíttatású háborúk és pogromok, a népirtás és a rasszizmus. - S a megbabonázott tömeg inkább égő fáklyát dob a máglyára, zsidócsillagot rajzol a szomszéd házára, s tapsol a nyalka fekete ruhában grasszáló kopasz gárdáknak, - mert ebben látja biztosítva, hogy ő ne kerüljön a feláldozottak közé.
De ezek előtt a nyilvánvaló, - legalább történelmi távlatból egyértelmű szörnyűségek előszobájaként ott vannak a mindennapos kis gyűlölködések a vallási türelmetlenségtől az eltérő politikai irányultságúak kirekesztésén át a homofóbiáig. Ott vannak a mindennapi gonoszságok a munkahelyeken, a hivatalokban, a boltokban, az utcán, - az élet minden terén. - S ha mindez nem elég, minden érintett aggódhat azért, hogy a gyermeke, a társa, a szülei nem esnek-e áldozatául annak, ha ő nem látszik kellően megfelelőnek.
Mivel senki sem szereti gonosznak tudni önmagát, - hiszen az önigazolás elemi motivációnk, - így a szolgálni vélt ügy magasztosságában, s a gyűlöltek undorító és gonosz voltában találnak magyarázatot arra, hogy miért is indokolt, s mitől is erkölcsös azokkal gonoszul bánni, akik különböznek. - Az ember mészárosok kötelességtudatból teszik azt, ami szörnyű, s büszkék is a jól végzett munkára.
S azok, akik önmagukban a veszélyes különbözés jeleit vélik felfedezni, könnyen válnak a különbözőség leghangosabb üldözőivé, - mert ezzel remélik elfedni a maguk különbözőségét.
Azonban ez a vallásos buzgalom, - amely beismert, vagy eltitkolt félelemből fakad, - vagy épp a Stockholm szindrómából, - ez kevesek vagyonát, jólétét és presztízsét gyarapítja, sokak sokféle nyomorúsága árán. A hű, s egyúttal hülye végrehajtók erkölcsinek hazudott elismerést kapnak, - s morzsákat a zsákmányból. Egy értekezleten megdicsérik, s kap pár fillér prémiumot. - Megemlítik a nevét, - aztán elfelejtik.
A legkellemetlenebb az, amikor a hívő önmagában ismeri fel a gyűlölendő tulajdonságot. Amikor az úgynevezett magyar ráébred arra, hogy az ősei nem magyarok, - amikor az úgynevezett keresztény hite meginog az egyházban, - amikor az úgynevezett konzervatív szexuális érdeklődése eltér az elvárttól, - amikor az úgynevezett polgári értékrendű a méltányosság és a szolidaritás iránti "bűnös" hajlamot fedezi fel önmagában. - Ez a meghasonlás csakis lázadással oldható fel. Ezért vagy önmaga ellen lázad a bűnbánó, s az önmagával szemben fennálló konfliktust kivetíti környezetére, - s szembe fordul "bűnös" barátaival. - Az ilyen "bűnbánó" lesz a legjobb feljelentő, a legkiválóbb kápó.
Vagy pedig fellázad az addig tanult világképe ellen, s a páriák sorsában önként osztozik. Így pedig kirekesztett lesz: elveszett.
A művészek érzékenyebbek másoknál. Így a meghasonlás dilemmája is gyakrabban éri őket. - Ráadásul a művész számos művészeti ágban szembenéz azzal, hogy csekély eséllyel derül ki életében, hogy mit is ér a művészete. - Másoknak rövid idő adatik arra, hogy a legjobbat nyújtsák. - Megint mások a média zajban csekély eséllyel juttatják el a hírt önmagukról és munkásságukról a közönséghez.
A társadalom véleményvezérei tehát a vágyott elismerést kínálják fel. Ám ennek ára van: be kell állni a sorba. Így az, aki művészként elismerést szeretne, nem lehet ateista, nem lehet liberális, nem lehet baloldali, nem lehet zsidó, nem lehet homokos..., egy sóval: nem lehet különböző.
Egy az akol, egy a pásztor, egy a zászló, egy az igazság. Aki ebből az egységből kilóg, az elveszett. - Az soha nem érvényesülhet. Az nincs. - Legalábbis, amíg a hatalom azok kezében van, akik ma mondják meg a "tutit". - Persze, ha mások mondanak m"tutit", - aligha jobb ennél.
A művész, ha nem lép túl "e mai kocsmán", ezzel találja szemben magát. A művész azonban nem tizenöt perc hírnévért él, hanem azért, hogy "messze jövendő korokra" is hasson a mától elemelkedett üzenetével. S bár a művész is ember, s joga van a gyávasághoz, e téren nem köthet kompromisszumot, hisz akkor nem csak a művészi hitelességét veszíti el, de az emberi méltóságát is. Nem lesz többé sem művész, sem ember, - csak gyáva, megalkuvó plebejus. S ezen az sem segít, ha díjakat vesz át, ha tankönyvi példa lesz, ha tekintélyes tisztségekbe emelik. - Önmaga hulláját cipeli, s bár titkolja a hullaszagot, az mégis mindenen átüt. A művész helyzet tehát csapda: nem lehet megalkuvó, mert azzal önmaga gyilkosává válik. Önmaga lesz az, aki a gonosz oltárán feláldozza önmagát. - Ezt kell tehát megfontolnia minden művésznek, aki a politikához, vagy az úgynevezett "evidens közízléshez" való viszonyát átgondolja, - vagy épp úgy hiszi, hogy erről nem kell gondolkodnia. - Meggondoltad-e már mindezeket? - Ideje volna!