Megosztottságban élünk. Mint minden közösségben, a
társadalmat alkotót közösségekben is véleményvezérek mondják meg a
"tutit". Általában ők azok a mindig szerencsések, akik nyertesei a
jelenlegi és a mindenkori viszonyoknak. A hitelességüket épp e szerencse
látszik alátámasztani. A pozíciójukkal igazolják a véleményüket, mint ha a tisztesség,
a tehetség és a szorgalom volnának a felemelkedésük mozgatói. S ezek az emberek
el is hiszik magukról, hogy ők másoknál kiválóbbak. Mi több, a környezetük
visszaigazolja ezt, - ami persze sokszor tévedés. - Ám az emberek biztonságot
keresnek: viszonyítási pontokat, - s olyan személyeket, - akikre átruházhatják
a felelős véleményalkotás terhét, - akik léte biztosítja a számukra a
kiskorúság kényelmét.
A függőségben lévők tehát érthető módon e véleményvezérek jó
tetszését keresik, hiszen ettől függ a biztonságuk, s esetleg némi
előmenetelük. - Mindig vannak olyan példaként állítható "lojálisak",
akik hatalmas mértékben emelkedtek fel a lojalitásuk révén, - persze, amolyan
kápói pozícióba. Voltaképp az elnyomás eszközeivé válnak ők, akik maguk is
elnyomottak, de hasznot húzhatnak az elnyomás üzembiztonságának fenntartásáért.
- Ám ők soha sem válnak a kiszolgált kaszt tagjaivá, csupán a reményt kapják
meg arra, hogy egyszer majd igazán a körön belül lehetnek. - A valóságban ez
igen ritkán történik meg.
Mindezek eredményeként tehát a véleményvezéreket szinte olyan
tisztelet övezi, mint a vallási vezetőket. Híveik dogmaként vallják nézeteiket,
- vagy az azoknak hitt demagógiát, s szakrális buzgalommal teszik magukévá
stílusukat, ízlésüket. - Minden kis diktátor körül megjelennek azok, akik
hasonló modorban fogalmaznak, hasonlóan öltözködnek, s hasonló dolgokat
szeretnek, illetve elleneznek.
A függés plebejust formál az élni akaróból, - s ez egészen a
Stockholm szindrómáig vezet. - Minél inkább van félnivalója az elnyomottnak,
annál inkább hisz abban, hogy az elnyomó jó szolgálata jutalmat eredményez. - S
már nem is veszik észre, hogy a jutalom csupán a többieket sújtó rossz
elkerülése, vagy csekélyebb hatása rájuk nézve. - Ezért hát e hívők úgy
gyűlölik és üldözik a kétkedőket, mint inkvizítorok az eretnekeket.
A vallásos viszony egy másik fontos eleme nyilvánul meg
abban, hogy áldozat kell, - mert az istenségnek jár a vér. - Valakinek
áldozattá kell válnia, - s ez kétségtelenül borzalmas. - Akkor is az, ha nem
gyilkolnak le rendszeresen embereket pusztán szertartások kedvéért. - Ám az
ellehetetlenítés, a megbélyegzés, a rekesztés, a mellőzés számos eszközt nyújt
a legyilkolás egyéb módozataira. - S végső soron épp oly rettenetes így
áldozattá válni, mint ha barbár szertartás keretében kaszabolnák halálra a
szerencsétlen kiválasztottakat. - Mert ne essen tévedés: egyeseket
kiválasztanak erre, hogy az "isten adta nép" kellő gyakorisággal
okuljon arról, kik is a létüket meghatározó istenek.
Az áldozatok feláldozása maga után vonja a hívő katarzisát
is: nem őt áldozták fel. - A hívő egy pillanatra szembesül azzal, hogy
valójában nem különbözik a feláldozottól, - épp ezért szükségszerű, hogy a
feláldozottak megbocsáthatatlan negatív tulajdonságokkal bírjanak. - A
különbözőséget bűnként feltüntetni, a különbözőt démonizálni: ésszerű
folytatása mindennek. Ezekből növekednek ki a boszorkányüldözések máglyái, a
vallásinak hazudott indíttatású háborúk és pogromok, a népirtás és a rasszizmus.
- S a megbabonázott tömeg inkább égő fáklyát dob a máglyára, zsidócsillagot
rajzol a szomszéd házára, s tapsol a nyalka fekete ruhában grasszáló kopasz
gárdáknak, - mert ebben látja biztosítva, hogy ő ne kerüljön a feláldozottak
közé.
De ezek előtt a nyilvánvaló, - legalább történelmi távlatból
egyértelmű szörnyűségek előszobájaként ott vannak a mindennapos kis
gyűlölködések a vallási türelmetlenségtől az eltérő politikai irányultságúak
kirekesztésén át a homofóbiáig. Ott vannak a mindennapi gonoszságok a munkahelyeken,
a hivatalokban, a boltokban, az utcán, - az élet minden terén. - S ha mindez
nem elég, minden érintett aggódhat azért, hogy a gyermeke, a társa, a szülei
nem esnek-e áldozatául annak, ha ő nem látszik kellően megfelelőnek.
Mivel senki sem szereti gonosznak tudni önmagát, - hiszen az
önigazolás elemi motivációnk, - így a szolgálni vélt ügy magasztosságában, s a
gyűlöltek undorító és gonosz voltában találnak magyarázatot arra, hogy miért is
indokolt, s mitől is erkölcsös azokkal gonoszul bánni, akik különböznek. - Az
ember mészárosok kötelességtudatból teszik azt, ami szörnyű, s büszkék is a jól
végzett munkára.
S azok, akik önmagukban a veszélyes különbözés jeleit vélik
felfedezni, könnyen válnak a különbözőség leghangosabb üldözőivé, - mert ezzel
remélik elfedni a maguk különbözőségét.
Azonban ez a vallásos buzgalom, - amely beismert, vagy
eltitkolt félelemből fakad, - vagy épp a Stockholm szindrómából, - ez kevesek
vagyonát, jólétét és presztízsét gyarapítja, sokak sokféle nyomorúsága árán. A
hű, s egyúttal hülye végrehajtók erkölcsinek hazudott elismerést kapnak, - s
morzsákat a zsákmányból. Egy értekezleten megdicsérik, s kap pár fillér
prémiumot. - Megemlítik a nevét, - aztán elfelejtik.
A legkellemetlenebb az, amikor a hívő önmagában ismeri fel a
gyűlölendő tulajdonságot. Amikor az úgynevezett magyar ráébred arra, hogy az
ősei nem magyarok, - amikor az úgynevezett keresztény hite meginog az egyházban,
- amikor az úgynevezett konzervatív szexuális érdeklődése eltér az elvárttól, -
amikor az úgynevezett polgári értékrendű a méltányosság és a szolidaritás
iránti "bűnös" hajlamot fedezi fel önmagában. - Ez a meghasonlás
csakis lázadással oldható fel. Ezért vagy önmaga ellen lázad a bűnbánó, s az
önmagával szemben fennálló konfliktust kivetíti környezetére, - s szembe fordul
"bűnös" barátaival. - Az ilyen "bűnbánó" lesz a legjobb feljelentő,
a legkiválóbb kápó.
Vagy pedig fellázad az addig tanult világképe ellen, s a
páriák sorsában önként osztozik. Így pedig kirekesztett lesz: elveszett.
A művészek érzékenyebbek másoknál. Így a meghasonlás
dilemmája is gyakrabban éri őket. - Ráadásul a művész számos művészeti ágban
szembenéz azzal, hogy csekély eséllyel derül ki életében, hogy mit is ér a
művészete. - Másoknak rövid idő adatik arra, hogy a legjobbat nyújtsák. -
Megint mások a média zajban csekély eséllyel juttatják el a hírt önmagukról és
munkásságukról a közönséghez.
A társadalom véleményvezérei tehát a vágyott elismerést
kínálják fel. Ám ennek ára van: be kell állni a sorba. Így az, aki művészként
elismerést szeretne, nem lehet ateista, nem lehet liberális, nem lehet
baloldali, nem lehet zsidó, nem lehet homokos..., egy sóval: nem lehet
különböző.
Egy az akol, egy a pásztor, egy a zászló, egy az igazság.
Aki ebből az egységből kilóg, az elveszett. - Az soha nem érvényesülhet. Az
nincs. - Legalábbis, amíg a hatalom azok kezében van, akik ma mondják meg a
"tutit". - Persze, ha mások mondanak m"tutit", - aligha
jobb ennél.
A művész, ha nem lép túl "e mai kocsmán", ezzel
találja szemben magát. A művész azonban nem tizenöt perc hírnévért él, hanem
azért, hogy "messze jövendő korokra" is hasson a mától elemelkedett
üzenetével. S bár a művész is ember, s joga van a gyávasághoz, e téren nem
köthet kompromisszumot, hisz akkor nem csak a művészi hitelességét veszíti el,
de az emberi méltóságát is. Nem lesz többé sem művész, sem ember, - csak gyáva,
megalkuvó plebejus. S ezen az sem segít, ha díjakat vesz át, ha tankönyvi példa
lesz, ha tekintélyes tisztségekbe emelik. - Önmaga hulláját cipeli, s bár
titkolja a hullaszagot, az mégis mindenen átüt. A művész helyzet tehát csapda:
nem lehet megalkuvó, mert azzal önmaga gyilkosává válik. Önmaga lesz az, aki a
gonosz oltárán feláldozza önmagát. - Ezt kell tehát megfontolnia minden
művésznek, aki a politikához, vagy az úgynevezett "evidens
közízléshez" való viszonyát átgondolja, - vagy épp úgy hiszi, hogy erről
nem kell gondolkodnia. - Meggondoltad-e már mindezeket? - Ideje volna!