Oldalak

2020. május 31., vasárnap

Trianon fogságában


Trianon fogságában





Trianon jelkép. A nemzeti étosz iránti nosztalgia jelképe. Akik Trianonról beszélnek, egy olyan nemzeti nagyság elvesztését fájlalják, amely többször volt legenda, mint valóság.

Azért merészelek ilyen állítást tenni, mert a szovjet csapatok kivonása előtt utoljára Hunyadi Mátyás alatt volt az országunk független, európai nagyhatalmi tényező.

Az az apróság, hogy a második világháború után a Versailles-i békeszerződés lépett hatályba, s ezzel a trianoni hatályát veszítette, nem zavarja meg trianonozókat. Igaz, Magyarország szempontjából e két békeszerződés között nincs lényegi különbség. A nemzetközi jog, és a tények szempontjából azonban ezt a kettőt összemosni nagy hiba. Az, hogy negyedszázad leforgása alatt kétszer is ugyanolyan elmarasztaló ítéletet kaptunk, nem véletlen. Ami ismételten oda vezetett, az nem hiba, hanem történelmi bűn, amit országunk vezetői követnek el újra, és újra.

Kérem tehát az olvasót, hogy ha leegyszerűsítve a kérdést, Trianonról beszélek is, azért szíveskedjék feltételezni rólam, hogy a korszakokat és az eseményeket képes, és hajlandó vagyok megkülönböztetni.

Hunyadi Mátyást említettem már. Természetesen, erőteljes leegyszerűsítés, amit állítottam, hogy tudni illik, az ő idejében volt utoljára független, és e mellett nagyhatalmi tényező a hazánk. De a folyamat lényegét tekintve mégis élek ezzel a leegyszerűsítéssel. Kijelenthetjük, hogy Magyarország évszázadokon át más hatalmaknak volt alárendelve. Ez meghatározta a politikai mozgásteret, a gazdaságot és a kultúrát is. A reformkor úgy érte az országot, hogy Budán a társaság nyelve a német volt. A nemzeti elit, a nemesi osztály németül szerezte műveltségét. Maga Széchenyi István is a németet tekinthette anyanyelvének, a magyar nyelvet felnőtt fejjel tanulta meg.

A tizenkilencedik század forradalmian új eszménye a nemzet volt. A feudális rendszer számára a nemzet, nemzetiség és az etnikumok másodlagos tényezők voltak. Az uralt és mezőgazdasági művelés alatt álló birtokok nagysága határozta meg a feudális hatalom gazdasági erejét. Az, hogy a földet művelő ember hol milyen nyelven beszél, nyilvánvalóan másodlagos kérdés volt.

A feudális királyságok tehát nem nemzeteken uralkodtak, hanem földterületeken, amelyek a hatalmukat megalapozó jövedelmet termelték. Ezért is vált a területi nagyság az országok erejének felületes összemérésére alkalmas szemponttá. Ám a feudális királyságok nagyon sokszor etnikailag vegyes lakosságú országokat hoztak létre. Megesett, hogy egy országon több király osztozott, s az is, hogy egy király több ország koronáját is a magáénak tudhatta. Volt magyar királya Lengyelországnak, és persze volt az a perszonál unió is, amely az osztrák császárt tette magyar királlyá.

Egy újabb egyszerűsítéssel azt mondhatjuk, ebben a monarchiában három kategóriába lehetett sorolni az egy uralom alatt álló népeket. Az osztrák természetesen elsőrendű volt. Másodrendű volt a magyar, s harmadrendűek azok a szláv népek, amelyek jobbára az akkori Magyarország által uralt területtekként kerültek be a birodalomba.

Azért szántam több bekezdést is arra, hogy nagyon leegyszerűsítve felvázoljam ezt a helyzetet, mert az első fontos állítás, amit meg szeretnék fogalmazni, az az, hogy „Trianon” 1848-ban kezdődött.

A magyar forradalom és szabadságharc az új eszményt, a nemzetet helyezte előtérbe. Egyenlőséget és függetlenséget akart, lerázva magáról az önmagát „felsőbbrendűnek” tekintő osztrák uralmat.

Ennek a kornak a terméke a nyelvújítás, e korban született meg a magyar nyelvű színház, és ugrásszerűen megnőtt a magyar nyelvű irodalom művelőinek és olvasóinak a száma. Megszületett a Himnusz, a Szózat, és olyan életművek, amelyek a magyar identitástudat kulturális alapjait máig meghatározzák.

Az, hogy legyünk egyenlők és függetlenek, szép törekvés. Azonban a magyar forradalmi politika úgy képzelte, hogy az országhoz tartozó szláv népek maradjanak hozzánk képest alávetettek. Így esett meg az a merőben furcsa helyzet, hogy a magyar forradalom, azaz, a magyar elnyomás ellen fellázadó szerbek leverésére a szerb Damjanichot küldték el.

Mi lehetett volna, ha a nemzeti gőg háttérbe szorul, és józan, méltányos gondolkodás valósul meg inkább? A forradalom élére álló nemesi osztályunk félig már korszerűen gondolkodott, félig azonban a legelvakultabb feudális elvek szerint. Így Magyarország magának akarta az egyenlőséget, de a velünk élő többi népnek már nem. Őket alávetettségben szándékozott tartani.

Így tehát, nem csak az osztrákok ellen harcoltunk, hogy függetlenek legyünk, hanem az akkori ország szláv népei ellen is, hogy ők ne legyenek függetlenek. Akikkel sorsközösségben éltünk, s akik így természetes szövetségeseink lehettek volna, az ellenségeinkké lettek, pusztán az önzés és a gőg következtében.

Pedig felvetődőtt a Duna-menti Unió gondolata. Kossuth sok tévedése és hibája mellett képes volt ilyen, a feudalizmuson túllépő eszményeket megfogalmazni. De ezek a gondolatok nem találtak jó táptalajra.

Így, a szláv népekkel nem megerősítve, hanem épp általuk meggyengítve agonizált a magyar szabadság, míg 1849-ben az osztrákok segítségül tudták hívni az orosz csapatokat. Így verték le a magyar szabadságot. Pedig 1848 nyarának elején ott volt a lehetőség, hogy felismerjük: amit magunknak kívánunk, azt kell kívánnunk másoknak is.

Ez a nemzeti, más megfogalmazásban turáni gőg azóta is megnyomorítója a magyar sorsnak.

A kiegyezés ugyan Magyarországnak megadta az egyenlőséget, de ezt nem egyenlően terjesztette ki a teljes népességre. A magyarok ismét egyenlőbbek voltak, mint a velünk egy hazában élő más népek. S bár az ország óriási fejlődésre kapott lehetőséget, igen jelentős „gazdaság-fejlesztés” révén, a pusztító gőg nem csökkent. A Balkánon egyre erősödő függetlenségi törekvések arra ösztökélték vezetőinket, hogy társutasként az első világháború kirobbantói között legyünk.

„Isten, ne segíts, csak nézd, hogy harcol a magyar katona!” Így legénykedett a korabeli hadi propaganda. Akik természetes szövetségeseink lehettek volna, azokkal ismét szembe fordultunk, mert őket alávalóbbnak tekintettük önmagunknál.

Ez a háború maga alá temette az osztrák birodalmat. Magyarországról durván levágták azokat a területeket, amelyeket a független államiságra törekvő, megsértett népek igényeltek. A döntéshozók nyilvánvaló szándéka volt az is, hogy Magyarország többé ne válhasson nagyhatalmi tényezővé.

A trianoni béke félig igazságos volt, hiszen a nemzeti gőg miatt magunkat sodortuk bajba. Akiket magunk alá akartunk gyűrni, végül azok osztoztak a legyőzött testén. De ebben valósult meg az igazságtalanság is, mivel egyértelműen magyar etnikumú, magyar gyökerű területeket is jócskán levágtak az országunkról.

Valójában, az első világháború vége, a trianoni döntés jót is hozott. Ezzel a drasztikus változással Magyarország számára véget érhetett volna a feudalizmus. De a gőgös és változni lusta magyar dzsentri elit továbbra is feudális címekben, rangokban és viszonyokban gondolkodott. Kvázi királlyá tettek egy győzni képtelen, de gyűlölködésben kiemelkedő szörnyeteget, Horthy Miklóst. Ennek a korszaknak a magyar politikája már ismét csak a gőgről, a gyűlölködésről és a revans vak vágyáról szólt. Azokban az évtizedekben, amikor a népírtás és a háború iparosodott, félelmetes „termelékenységet” elérve, a magyar fasizmus sokszor szörnyűbb módon működött, mint a hitleri német.

Vezetőink opportunizmusa „járulékos haszonnak” tekintette, hogy árthat. A német törekvésekre, mint eszközre tekintettek. Hitler és Németország ambícióit eszközként használták fel, hogy a régi, feudális Magyarország nagyságát visszaállíthassák. Ez már akkor sem sikerült.

Így a mi hazánk a bécsi döntésekért cserébe többszöri népírtást hajtott végre, többek között a saját polgárai ellenében. A vak gőg a minden ésszerűségen túli kitartást hozta. Nem mondom, hogy a fiatal román király átállása minden tekintetben etikus volt, de az országa számára messzemenően hasznosnak bizonyult. A magyar vezetés gőgjében ezt a lehetőséget sem ismerte fel.

A Versailles-i békeszerződés hazánkra nézve épp olyan volt, mint a trianoni. Büntetés a gőg és az embertelenség miatt, és megelőző lépés, hogy ez az ország ne válhasson hatalmi tényezővé.

Pedig, állhattunk volna a jó oldalon is, vagy átállhattunk volna mi is. Amit az akkori vezetőink elkövettek, igazán nem adnak semmiféle erkölcsi alapot arra, hogy valamiféle elvhűséget, becsületet, erkölcsöt emlegessenek. Alávaló fasiszták voltak. Nem lettek volna erkölcstelenebbek, ha követik a román lépést. Csak épp egészen másképp végződhetett volna számunkra a háború, illetve a béketárgyalások.

A Horthy-korszak iránti hamis, idealizált nosztalgia végig élt a szocializmus idején is, amikor szovjet megszállás alatt éltünk. Az elnyomott ország korábbi feudális elitjének „alkalmazkodó” utódai, akik már a szocialista elitet alkották, természetesen ismét a feudális Magyarország nagyságáról álmodoztak. E közben életben tartották, mint egy elrejtett kincsként őrizték a Horthy-korszak fasizmusának ideológiáját, egyfajta nemzeti hitté átminősítve azt. Pedig ez csupán az oktalan gyűlölet volt, leginkább önmagunk ellen.

Egy ilyen, kívül-belül hamis és hazug, magát polgárinak képzelő, de a valódi polgári értékeket elutasító elit vált a rendszerváltó Magyarország új feudális osztályává. Mert egyrészt az, ahogyan a múltat elhazudják, elrejtik, titkosítják, az arról árulkodik, hogy van mit titkolniuk. Másrészt, az a mértéktelen vágy, hogy szerezzenek, gazdagodjanak, és másokat maguk alá gyűrjenek, ismét csak a feudális gazdaság ösztön szintű idelaizálást mutatja. Ők azt se bánják, ha megdöglik a tehén, csak az övék legyen. Holott, ahol felnőttem, az igazi földművesek azt mondták: ha fejni akarod a tehened, hagynod kell meghízni.

Trianont ez a réteg két célra is felhasználja. Egyrészt, fogságban tartja vele az ország polgárainak gondolkodását. Ez az egyszerűbb, elvakultabb emberek számára cél és magyarázat. Ők könnyen beállíthatóak bármilyen zászló alá, amit „Trianon” ellen emelnek. Ezzel foci ultrától egyetemi tanárig terjedő skálán tudnak embereket irányítani a gyűlölet pórázával. Az, hogy ez nyilvánvalóan fasiszta ideológián alapszik, nem zavarja őket. Még jól is jön a félelem és a megosztottság. Aki fél, az elhallgattatható. Akik megosztottak, azok irányathatóak, kijátszhatóak. A gyűlölet folyamatos szításával a saját hatalmukat tartják fent, mint ha Isten által fölénk rendelt nemesi osztály volnának, mint ahogyan a feudalizmus is működött.

Másfelől, meg vagyok róla győződve, hogy mint a feudalizmus urai, minden ésszerűség ellenére belevinnék az országot egy területszerző kalandba, hiszen azzal a megszerezhető növekedne.

Trianon, és persze, hét és fél évtizede már a Versailles-i békeszerződések fájdalmas mozzanatai a magyar történelemnek. Azok a vágyak, hogy a területeket visszaszerezzük, minden kamasz fiúban felélednek. De mire felnövünk, már, akinek sikerül, rá kell jönnünk, hogy erre sem reális mód nincs, sem azt nem tudjuk, mit is kezdhetnénk egy ilyen helyzettel. Az elvett területek száz éve már kulturálisan, gazdaságilag, etnikailag más országokhoz szervesültek. Lehetne még sok határmenti terület felett vitázni, de sem jó, sem kivitelezhető megoldásra nincs kilátás.

Itt a feudális ábrándok élnek, míg a világot már nem területileg, hanem gazdaságilag osztja fel a tőke. Akié a részvény, azé a hatalom. Másodlagos, hogy melyik kormány milyen területen működtet államot.

A határok által szétszabdalt nemzet problémájára az Európai Unió az egyszerű megoldás, bár sokkal összetetteb ez, mint átvágni a gordiuszi csomót. Ha a határok szerepe csökken, és az egymáshoz szervesülni képes régiók között így megnő a kapcsolatok száma, azaz, ha a határok két oldalán élőket egyre kevésbé választják el a térképre rajzolt vonalak, akkor az elveszett nemzetrészek ismét szervesülhetnek az anyaországhoz. Persze, ezt nem csak a judáspénzekért kell akarniuk! Ez az egyetlen reális megoldás arra, hogy a száz éve ejtett seb gyógyulni kezdjen végre. Mert az igazi veszteség nem a területi, hanem a nemzeti, a lelki. Az ugyanis, hogy egy éretlen óvodás sértődöttségével ülünk a nemzeti gőg bánatos mocsarában, és építő önkritika helyett csak mások hibáztatására futja, nem hozhat semmilyen pozitív eredményt. De, a legszörnyűbb ebben a lelki fogságban az, hogy önmagunkkal hasonulunk meg folyton. Ma is közülünk való honfitársaink megkülönböztetését, jogfosztását, üldözését, megsemmisítését kívánják azok, akik a leghangosabban emlegetik Trianont. Csak Trianont, mert nekik az már túl bonyolult, hogy volt egy második világháború is.

A világon sok olyan ország van, amely a valamikori nagyságát részben elvesztette. Sőt, vannak népek, amelyeknek már országuk sincs. A törökök és az osztrákok egyaránt vitázhatnának arról az oroszokkal, hogy melyiküknek van több joga Budát visszakövetelni. Szerencsére, ma olyan a helyzet, hogy egykönnyen egyikük sem tehetné rá a kezét. Bár, az oroszok ismét túl közel vannak. Ez a helyzet nekünk sem kínál olyan reális lehetőséget, hogy átrajzoljuk a határokat. Az, hogy az orosz hatalmi törekvéseket kihasználva újabb „bécsi döntéseket” eszközöljünk ki, iszonyatosan felelőtlen és kockázatos gondolat.

Ebből a csapdából úgy szabadulhatunk ki, ha elfogadjuk mi is azt, hogy a történelmi feudalizmus véget ért, és ami velünk történt, az elsősorban a mi hibánk. Tovább úgy léphetünk, ha ezt a pusztítóan önző, gyűlölködő gőgöt magunk mögött hagyjuk, s elkezdünk úgy viszonyulni önmagunkhoz, és a körülöttünk élőkhöz, ahogy már 1848-ban kellett volna: azt a jót kívánva másoknak is, mint önmagunknak.

A here elitünket pedig valódi kihívások elé kell állítanunk, először is azzal, hogy nem hagyjuk megfosztani magunkat az igazságtól.

A példabeszédek ezt mondja: „Eléd adtam az áldást, és az átkot; az életet és a halált.” A mi döntésünk ez a választás. Én az életet választom, mert azon van áldás!


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.