Azok nem emberek, hanem állatok, korcsok, tetvek, kártevők, férgek. Hányszor hallottuk ezt? Hányszor nyilatkoznak meg így egyes emberekről, csoportokról, népekről?
Bátran állíthatjuk, hogy ez az európai kultúra szerves
része.
Azonban, ez a kultúránk szégyenletes, megváltoztatandó
része.
Az európai, és azon belül a magyar kultúráról is azt
mondják, hogy keresztény gyökerekkel rendelkezik. Sőt, manapság egyenesen
kereszténynek nevezik a magyar kultúrát, és az állam szekularizáltságát is,
mint idejét múlt gyakorlatot és elvet, feladják.
A kereszténység azonban olyan alapvető tanításokra épül,
mely szerint Isten előtt minden ember egyenlő, és kötelesek vagyunk szeretni
még az ellenségeinket is.
Szeret-e az, aki állatnak, korcsnak, tetűnek, kártevőnek,
féregnek, vagy valami hasonlónak tart és nevez? Nyilvánvalóan nem. Keresztény-e
az, aki Krisztus parancsait következetesen elutasítja? Keresztény-e az az
egyház, ország, vagy kultúra, amely mást hirdet és tesz, mint amit Krisztus
parancsolt a követőinek?
Az európai kultúra másik fontos tartópillére a humanizmus.
Bátran mondhatjuk, hogy a humanizmus lényegében azonos értékeket és elveket
fogalmaz meg arról, hogy hogyan viszonyuljon ember az emberhez, akár a
kereszténység, csak azt nem isteni parancsolatokból vezeti le.
Mi tehát a humanizmus üzenete? Az, hogy minden ember egyenlő
méltósággal bír, és ezért minden embernek meg kell adni a tiszteletet, az
esélyeket, szükség szerint a támogatást.
Így tehát nem kell különösen hosszabban ecsetelnem, hogy a
dehumanizálás gyakorlata ellentétben áll mindennel, amit az emberi kultúra
értékei között említhetünk. Európa történetében a dehumanizálás gyökerei olyan
totális és embertelen diktatúrákhoz, azok ideológiáihoz köthetőek, amelyeket
történelmünk legtragikusabb fejezeteihez kapcsolródnak. Elég csak a hitleri
fasizmust, vagy a sztálini kommunizmust említenünk. De nem is messze tőlünk, a
világ számos országában zajlik ma is népírtás az üldözöttek dehumanizálása
mellett.
A dehumanizálás tehát nyilvánvalóan embertelen, gonosz
gyakorlat. Bátran mondhatjuk, hogy istentelen, és ördögi.
Hazánkban jelenleg szinte minden kisebbség szembesül az
államilag gerjesztett dehumanizálással. Legyen szó cigányokról, vagy zsidókról,
a jogalkotástól a kommunikációig, és a konkrét kormányzati lépésekig minden
szinten hátrányosan megkülönböztetik, és emberi méltóságukban megalázzák őket.
Sőt, a társadalom rengeteg bíztatást kap arra, hogy kövessék ezt a szörnyű
példát.
Ugyan ezt élhetik meg mindazok, akik valamilyen más szempontból
tekinthetők kisebbségnek, azaz, céltáblának. Így szenvedik ezt el azok, akik
„más” szexuális beállítottsággal élnek, vagy más a világnézetük, vagy
fogyatékkal élnek, vagy egyszerűen „lelkesedni restek”. (Utalás Radnóti egy
sorára: Oly korban éltem én…)
Ember és ember között gonosz módon különbséget tenni
ésszerű, ha valaki aljas hatalmat akar fenntartani. Dividede et impera! Régi
elv. Cinikus és erkölcstelen.
A megosztottság, a fortélyos félelem és a gyűlölködés úgy
ívódott be a mindennapjainkba, mint a tetováláshoz használt festék a bőrbe. Még
ha el is távolítanánk, sebeket hagy maga után.
Ilyen megosztottságban él a kultúra is. Az, hogy az SZFE-t „szellemiségében”
akarják átalakítani, nem más, mint primitív antiszemitizmus. Él ugyanis az a
városi legenda, hogy a kultúra és a polgárosodás zsidó összeesküvés.
A kultúrától és a polgárosodástól joggal tartanak azok, akik
feudális elvek szerint szeretnének élni: hűbéresség és büntetlen visszaélés
bármiféle hatalommal. De a kultúra nem zsidó ügy. Lehet tagadni Eszterházy
Péter, Kertész Imre, vagy Radnóti Miklós magyarságát. Ki lehet őket felejteni a
magyar kultúrából. De akkor felejtsük el a szerb Petőfit is, a román József
Attilát, és felejtsük el az aradi mártírokat, akik között lengyel, osztrák,
német és szerb férfiak voltak. Többségük nem tudott magyarul. Magyar hősök ők?
Ha igen, akkor minden művész magyar, aki a magyar kultúrát gyarapítja.
A határon túli magyarok, éljenek bár Erdélyben, vagy
Amerikában, mindig is túláradó rajongással voltak körülvéve. Magyarországon
bonyodalmat nem csinálnak, mindig meg lehet találni közöttük, aki távolról,
felületesen követve az itthoni eseményeket rajong az aktuális állami
ideológiáért, és üveggyöngyökért harcosan hajlandóak szembe fordulni a
„bennszülött” magyarokkal. Bizonyos fokig Magyarország a magyar szórványság
gyarmatává lett. Mikor azt hallom, hogy „a székely szarta a magyart”, bizony
megfeszül bennem valami.
A jelenlegi kormányzati kultúrpolitika szereti janicsárrá
tenni a határon túlról érkező művészeket. Nem szükséges neveket sorolnom. Aki
követi a híreket, kapásból tud mondani néhányat.
Mivel jobbak ők, mint akik ebben az országban születtek? Nem
másban, mint a lojalitásban. Aki túl gyorsan emelkedik túl magasra, az foglyává
válik annak, aki felemelte. Csapda is ez. A határon túl jelentéktelenek
lennének. Mint ahogy itt is sokkal kisebb lenne a jelentőségük, ha nem
bizonyultak volna alkalmas eszköznek. A megosztó hatalmi politika eszközének.
A magyar kulturális élet egyébként is át van itatva
ellenségeskedéssel. Van, aki harcostársakat emleget. Ha harc, akkor logikus,
hogy van ellenség is. A különféle kánonok egyre inkább összezárnak, és egymás
köldökét simogatva utasítanak el bárkit, aki nem közülük való. Hogy más is
tehetséges? Na, azt néhány degonesztáló, dehumanizáló megjegyzéssel el is
intézik. A pályázatok, amelyen bizonyos emberek biztosan nyernek, akár
rotációban, mások meg biztosan nem. A díjak, kitüntetések, ösztöndíjak,
státuszok mind ennek az eszközei.
Diktatúrákban alakul ki a „rendelkezési hatalom”. Amikor is
a Fáskerti elvtársak megkerülhetetlenné válnak. Azok, akik ma a kultúrában, és
azon belül persze az irodalomban is hatalommal bírnak, többnyire ízig-vérig
Fáskerti elvtársak. A döntéseik indoklása, már ha szükségesnek érzik az
indoklást, többnyire a hátrányosan érintett negatív minősítése. Ez persze
irányulhat a személy ellen, vagy okosabban, az alkotó valamely műve ellen. Így
válnak ezek a személyek a kánonok pápáivá. Persze, ha valaki megkérdőjelezi e
„nagy emberek” minősítéseit, döntéseit, vagy hangoztatott véleményüket, az
blaszfémiát követ el. Bálványok ők, akiket isteníteni kell, s megkérdőjelezni
bűn.
Fontos körülmény, hogy a kultúrában nincs nyugdíj.
Hatvan-hetven éves emberek még vígan aktív vezetői, avagy befolyásos tagjai egy-egy
szervezetnek. És körülöttük ott vannak azok a fiatalabbak, akiket maguk
neveltek ki. Azokról beszélek, akik már Aczél György idején is a felszínen
voltak, és ott vannak ma is. A határon túlról jöttek mellett ők azok a hazai
káderek, akik mindig meg tudják kötni a hatalommal különbékéjüket.
Hol az erkölcsi alap? Nem találom. Márpedig, ha nincs, a
látszatát fel kell kelteni. S mivel minden viszonylagos, a „kívülállók”
lealacsonyítása, dehumanizálása a legolcsóbb, és kipróbáltan hatékony eszköz.
Lehet, hogy nem vagy mindjárt féreg, csak hülye dilettáns.
De ha nem hajtasz fejet, kapsz még sokkal rosszabbat is. Márpedig nem attól
lesz értékes alkotásokat létrehozó művész valakiből, hogy megtalálja a módját
annak, hogy az állami zsírosbödönbe nyúlhasson. Attól sem, ha irányíthatja,
hogy másoknak mennyi jusson abból a bödönből. És nem attól lesz valaki kutyaütő
amatőr, hülye dilettáns, hogy az elvárt „különbékét” nem kötötte meg. Ezek
hamis megközelítések.
Radnóti, akit zsidósága miatt megöltek, vitathatatlanul az
egyik legnagyobb költőnk. József Attila, akit proletársága és világnézete miatt
félrelöktek, vitathatatlanul az egyik legnagyobb költőnk. Petri György, akit
ellenzékisége miatt ellehetetlenítettek, egyike a legnagyobb költőinknek.
Faludy György, akit gimnazistaként a szamizdatból ismertem meg, vitatható, de
vibrálóan izgalmas költő.
A valódi művész nem a hatalom kegyéből, hanem elkötelezett
munkájából építkezik. A tehetséget nem pótolja a hatalom. A munkát nem pótolja
a gőg.
Valójában a kirekesztőket kellene kirekeszteni. Így tenne
egy öntudatos, polgárosodott, felnőtt társadalom. Azokat, akik azt mondják rád,
hogy zsidó vagy, hülye vagy, ellenzéki vagy, dilettáns vagy. Ezek a kategóriák
azokat minősítik, akik ezeket másokra alkalmazzák.
Igen, van dilettáns. Magam is számos területen az vagyok.
Bízom abban, hogy a jövőben sem fogok versenytánncal, vagy operaénekléssel
próbálkozni. De attól nem leszek az irodalomban dilettáns, mert nem kötöttem
különbékét sem Kádár rendszerével, sem semelyikkel.
Ez a probléma sajnos általános. Nem csak az irodalmi életben
van jelen, hanem a társadalom, az ország életének minden vetületében. Így tehát
a szabadságot kell akarnunk, keresnünk, és kivívnunk. Kinek-kinek a maga
helyén, a maga eszközeivel megvívnia a harcát önmagáért, és másokéret is,
mindannyiunkért. Ez az az erkölcsi kötelesség, ami a krisztusi elvekből és a
humanizmusból egyaránt következik.
Tudjuk jól, hogy József Attila soha sem kapta volna meg a
róla elnevezett díjat. A bálványok nem hajolnak le hozzád, megveregetni a
válladat, ha nem szolgálod, hanem megkérdőjelezed őket. De mivel ők
dehumanizálnak téged, csak két választásod marad: fejet hajtasz, vagy küzdesz
azért a méltóságért, ami Krisztus szerint is, és a humanista elvek szerint is
megillet minden embert.
Én azt mondom, amit Madách: „Küzdj, és bízva bízzál!”