Oldalak

2020. november 29., vasárnap

A dehumanizálás igézete

 Azok nem emberek, hanem állatok, korcsok, tetvek, kártevők, férgek. Hányszor hallottuk ezt? Hányszor nyilatkoznak meg így egyes emberekről, csoportokról, népekről?

Bátran állíthatjuk, hogy ez az európai kultúra szerves része.

Azonban, ez a kultúránk szégyenletes, megváltoztatandó része.

Az európai, és azon belül a magyar kultúráról is azt mondják, hogy keresztény gyökerekkel rendelkezik. Sőt, manapság egyenesen kereszténynek nevezik a magyar kultúrát, és az állam szekularizáltságát is, mint idejét múlt gyakorlatot és elvet, feladják.

A kereszténység azonban olyan alapvető tanításokra épül, mely szerint Isten előtt minden ember egyenlő, és kötelesek vagyunk szeretni még az ellenségeinket is.

Szeret-e az, aki állatnak, korcsnak, tetűnek, kártevőnek, féregnek, vagy valami hasonlónak tart és nevez? Nyilvánvalóan nem. Keresztény-e az, aki Krisztus parancsait következetesen elutasítja? Keresztény-e az az egyház, ország, vagy kultúra, amely mást hirdet és tesz, mint amit Krisztus parancsolt a követőinek?

Az európai kultúra másik fontos tartópillére a humanizmus. Bátran mondhatjuk, hogy a humanizmus lényegében azonos értékeket és elveket fogalmaz meg arról, hogy hogyan viszonyuljon ember az emberhez, akár a kereszténység, csak azt nem isteni parancsolatokból vezeti le.

Mi tehát a humanizmus üzenete? Az, hogy minden ember egyenlő méltósággal bír, és ezért minden embernek meg kell adni a tiszteletet, az esélyeket, szükség szerint a támogatást.

Így tehát nem kell különösen hosszabban ecsetelnem, hogy a dehumanizálás gyakorlata ellentétben áll mindennel, amit az emberi kultúra értékei között említhetünk. Európa történetében a dehumanizálás gyökerei olyan totális és embertelen diktatúrákhoz, azok ideológiáihoz köthetőek, amelyeket történelmünk legtragikusabb fejezeteihez kapcsolródnak. Elég csak a hitleri fasizmust, vagy a sztálini kommunizmust említenünk. De nem is messze tőlünk, a világ számos országában zajlik ma is népírtás az üldözöttek dehumanizálása mellett.

A dehumanizálás tehát nyilvánvalóan embertelen, gonosz gyakorlat. Bátran mondhatjuk, hogy istentelen, és ördögi.

 

Hazánkban jelenleg szinte minden kisebbség szembesül az államilag gerjesztett dehumanizálással. Legyen szó cigányokról, vagy zsidókról, a jogalkotástól a kommunikációig, és a konkrét kormányzati lépésekig minden szinten hátrányosan megkülönböztetik, és emberi méltóságukban megalázzák őket. Sőt, a társadalom rengeteg bíztatást kap arra, hogy kövessék ezt a szörnyű példát.

Ugyan ezt élhetik meg mindazok, akik valamilyen más szempontból tekinthetők kisebbségnek, azaz, céltáblának. Így szenvedik ezt el azok, akik „más” szexuális beállítottsággal élnek, vagy más a világnézetük, vagy fogyatékkal élnek, vagy egyszerűen „lelkesedni restek”. (Utalás Radnóti egy sorára: Oly korban éltem én…)

Ember és ember között gonosz módon különbséget tenni ésszerű, ha valaki aljas hatalmat akar fenntartani. Dividede et impera! Régi elv. Cinikus és erkölcstelen.

A megosztottság, a fortélyos félelem és a gyűlölködés úgy ívódott be a mindennapjainkba, mint a tetováláshoz használt festék a bőrbe. Még ha el is távolítanánk, sebeket hagy maga után.

Ilyen megosztottságban él a kultúra is. Az, hogy az SZFE-t „szellemiségében” akarják átalakítani, nem más, mint primitív antiszemitizmus. Él ugyanis az a városi legenda, hogy a kultúra és a polgárosodás zsidó összeesküvés.

A kultúrától és a polgárosodástól joggal tartanak azok, akik feudális elvek szerint szeretnének élni: hűbéresség és büntetlen visszaélés bármiféle hatalommal. De a kultúra nem zsidó ügy. Lehet tagadni Eszterházy Péter, Kertész Imre, vagy Radnóti Miklós magyarságát. Ki lehet őket felejteni a magyar kultúrából. De akkor felejtsük el a szerb Petőfit is, a román József Attilát, és felejtsük el az aradi mártírokat, akik között lengyel, osztrák, német és szerb férfiak voltak. Többségük nem tudott magyarul. Magyar hősök ők? Ha igen, akkor minden művész magyar, aki a magyar kultúrát gyarapítja.

A határon túli magyarok, éljenek bár Erdélyben, vagy Amerikában, mindig is túláradó rajongással voltak körülvéve. Magyarországon bonyodalmat nem csinálnak, mindig meg lehet találni közöttük, aki távolról, felületesen követve az itthoni eseményeket rajong az aktuális állami ideológiáért, és üveggyöngyökért harcosan hajlandóak szembe fordulni a „bennszülött” magyarokkal. Bizonyos fokig Magyarország a magyar szórványság gyarmatává lett. Mikor azt hallom, hogy „a székely szarta a magyart”, bizony megfeszül bennem valami.

A jelenlegi kormányzati kultúrpolitika szereti janicsárrá tenni a határon túlról érkező művészeket. Nem szükséges neveket sorolnom. Aki követi a híreket, kapásból tud mondani néhányat.

Mivel jobbak ők, mint akik ebben az országban születtek? Nem másban, mint a lojalitásban. Aki túl gyorsan emelkedik túl magasra, az foglyává válik annak, aki felemelte. Csapda is ez. A határon túl jelentéktelenek lennének. Mint ahogy itt is sokkal kisebb lenne a jelentőségük, ha nem bizonyultak volna alkalmas eszköznek. A megosztó hatalmi politika eszközének.

A magyar kulturális élet egyébként is át van itatva ellenségeskedéssel. Van, aki harcostársakat emleget. Ha harc, akkor logikus, hogy van ellenség is. A különféle kánonok egyre inkább összezárnak, és egymás köldökét simogatva utasítanak el bárkit, aki nem közülük való. Hogy más is tehetséges? Na, azt néhány degonesztáló, dehumanizáló megjegyzéssel el is intézik. A pályázatok, amelyen bizonyos emberek biztosan nyernek, akár rotációban, mások meg biztosan nem. A díjak, kitüntetések, ösztöndíjak, státuszok mind ennek az eszközei.

Diktatúrákban alakul ki a „rendelkezési hatalom”. Amikor is a Fáskerti elvtársak megkerülhetetlenné válnak. Azok, akik ma a kultúrában, és azon belül persze az irodalomban is hatalommal bírnak, többnyire ízig-vérig Fáskerti elvtársak. A döntéseik indoklása, már ha szükségesnek érzik az indoklást, többnyire a hátrányosan érintett negatív minősítése. Ez persze irányulhat a személy ellen, vagy okosabban, az alkotó valamely műve ellen. Így válnak ezek a személyek a kánonok pápáivá. Persze, ha valaki megkérdőjelezi e „nagy emberek” minősítéseit, döntéseit, vagy hangoztatott véleményüket, az blaszfémiát követ el. Bálványok ők, akiket isteníteni kell, s megkérdőjelezni bűn.

Fontos körülmény, hogy a kultúrában nincs nyugdíj. Hatvan-hetven éves emberek még vígan aktív vezetői, avagy befolyásos tagjai egy-egy szervezetnek. És körülöttük ott vannak azok a fiatalabbak, akiket maguk neveltek ki. Azokról beszélek, akik már Aczél György idején is a felszínen voltak, és ott vannak ma is. A határon túlról jöttek mellett ők azok a hazai káderek, akik mindig meg tudják kötni a hatalommal különbékéjüket.

Hol az erkölcsi alap? Nem találom. Márpedig, ha nincs, a látszatát fel kell kelteni. S mivel minden viszonylagos, a „kívülállók” lealacsonyítása, dehumanizálása a legolcsóbb, és kipróbáltan hatékony eszköz.

Lehet, hogy nem vagy mindjárt féreg, csak hülye dilettáns. De ha nem hajtasz fejet, kapsz még sokkal rosszabbat is. Márpedig nem attól lesz értékes alkotásokat létrehozó művész valakiből, hogy megtalálja a módját annak, hogy az állami zsírosbödönbe nyúlhasson. Attól sem, ha irányíthatja, hogy másoknak mennyi jusson abból a bödönből. És nem attól lesz valaki kutyaütő amatőr, hülye dilettáns, hogy az elvárt „különbékét” nem kötötte meg. Ezek hamis megközelítések.

Radnóti, akit zsidósága miatt megöltek, vitathatatlanul az egyik legnagyobb költőnk. József Attila, akit proletársága és világnézete miatt félrelöktek, vitathatatlanul az egyik legnagyobb költőnk. Petri György, akit ellenzékisége miatt ellehetetlenítettek, egyike a legnagyobb költőinknek. Faludy György, akit gimnazistaként a szamizdatból ismertem meg, vitatható, de vibrálóan izgalmas költő.

A valódi művész nem a hatalom kegyéből, hanem elkötelezett munkájából építkezik. A tehetséget nem pótolja a hatalom. A munkát nem pótolja a gőg.

Valójában a kirekesztőket kellene kirekeszteni. Így tenne egy öntudatos, polgárosodott, felnőtt társadalom. Azokat, akik azt mondják rád, hogy zsidó vagy, hülye vagy, ellenzéki vagy, dilettáns vagy. Ezek a kategóriák azokat minősítik, akik ezeket másokra alkalmazzák.

Igen, van dilettáns. Magam is számos területen az vagyok. Bízom abban, hogy a jövőben sem fogok versenytánncal, vagy operaénekléssel próbálkozni. De attól nem leszek az irodalomban dilettáns, mert nem kötöttem különbékét sem Kádár rendszerével, sem semelyikkel.

Ez a probléma sajnos általános. Nem csak az irodalmi életben van jelen, hanem a társadalom, az ország életének minden vetületében. Így tehát a szabadságot kell akarnunk, keresnünk, és kivívnunk. Kinek-kinek a maga helyén, a maga eszközeivel megvívnia a harcát önmagáért, és másokéret is, mindannyiunkért. Ez az az erkölcsi kötelesség, ami a krisztusi elvekből és a humanizmusból egyaránt következik.

Tudjuk jól, hogy József Attila soha sem kapta volna meg a róla elnevezett díjat. A bálványok nem hajolnak le hozzád, megveregetni a válladat, ha nem szolgálod, hanem megkérdőjelezed őket. De mivel ők dehumanizálnak téged, csak két választásod marad: fejet hajtasz, vagy küzdesz azért a méltóságért, ami Krisztus szerint is, és a humanista elvek szerint is megillet minden embert.

Én azt mondom, amit Madách: „Küzdj, és bízva bízzál!”