Hogyan mondjam el azt az izgalmat, amit a nyolcvanas évek
elején, talán 1983-ban éreztem, amint bújva olvastunk egy újságot, amit olcsó
papírra nyomtattak titokban, és amit több tucat ember olvasott már szintén
titokban, mielőtt hozzánk eljutott?
Hogy mondjam el azoknak a beszélgetéseknek az izgalmát,
amikor egy lakásban összegyűltünk annyian, hogy mi, fiatalabbak, már a földön
ültünk, és dacoltunk a félelemmel, hogy becsönget a rendőr, vagy még rosszabb,
vagy talán már ott ül közöttünk?
Nem tudhattuk még, hogy ami megváltoztathatatlannak tűnik,
az az évtized végére elveszti erejét. Az igazságot kerestük, a valódi
információkat, és a reményt, hogy egyszer lesz szabadság ott, ahol akkor még
titokban mondtuk ki a szót is.
Az igazat megvallva, nem a hatalom, nem az állam és a hatóságok
elől kellett titkolnunk e bujkálásunkat, hiszen ők tudták. A szomszéd, a
tanárunk, a felnőttek munkatársai, a bizalmik, az emberek nem tudhatták. Olyan
játék volt ez, amelyben a hatalom csak figyelt, amíg nem tudódott ki. De akkor
lecsapott, hogy félelmet keltsen azokban, akik eleve féltek olvasni, beszélni,
gondolkodni és remélni.
Hogyan magyarázzam el a reményt, amit minden realitás
ellenére éreztünk? A szabadság kis léghuzatait, amit megéreztünk a kor
áporodott, zárt légkörében?
Mindez elmondhatatlan. Időtlen és kortalan volt az érzés, a
tudat, hogy ami van, az egyszer nem lesz, és így a mi igazságunk győz, akik szabadságot,
emberséget és félelem nélküli életet kívántunk ebben a hazában. Nem tudtuk,
hogy tíz, vagy száz év múlva lesz-e. Csak azt tudtuk, hogy így lesz, mert így
kell lennie.
Hogy mondhatnám el a lassú rothadásnak azt a keserves folyamatát,
amit az elmúlt bő húsz évben átéltünk ismét? Azt, ahogy a szabadság és az
emberség elveszett, ahogy a félelem újra elkezdte körbe fonni az életünket, ahogy
ismét botránnyá lett a vélemény, és jobb, ha nem tudja a tanárod, a
munkatársad, a szomszédod, és a bizalmi emberek azt, hogy mit gondolsz és mit
remélsz?
Hogy mondhatnám el azt, ahogy a szabadságunk, és a jövővel
kapcsolatos reményeink elvesztek?
Ma is tudják rólam és rólad, ha remélsz, ha beszélsz, ha gondolkozol.
Tudják, ha olyasmit írsz, vagy olvasol, ami arról szól, hogy egyszer újra
szabadság és emberség lesz ebben a hazában. Tudják, ha találkozol olyanokkal,
akik erről beszélni, vagy hallani szeretnének. Tudnak mindent. Nem előlük kell
titkolnod, hanem azok elől, akik félnek elmulasztani a feljelentést,
bejelentést, hogy a saját kis ketrecük belakott nyugalmát el ne veszítsék.
Nem tudom, hogy tíz, vagy száz év múlva, de ez a mostani is
erejét veszti, és eljön ismét az az emberibb világ, ami hazává teszi ezt a
földet. Nem tudok olyan okot, amiért azt mondhatnám, hogy érdemes, de tudom,
hogy csak egyet tehetünk. Élnünk kell a második nyilvánosságban, mert létezik.
Amíg van, aki kételkedik a fent festett valóságban. Amíg van, aki emberségre,
igazságra és szabadságra vágyik. Amíg van, aki ezekre gondolni mer. Amíg
vagyunk, addig lennie kell bátorságunknak, hogy kimondjuk, leírjuk,
kézről-kézre adjuk, szájról-szájra mondjuk, összegyűljünk, és elvigyük rácsok
között is minden szegletbe a szabadság friss levegőjének a hírét.
Ellenségnek mondanak majd. Majd? Máris. A fejüket csóválják,
mert nem állsz be a sorba, nem tudod, hol a helyed, nem fogadod el a létező
viszonyokat, holott lehetne benne szereped. Eretneknek tekintenek, mert
vitatod, tagadod azt, ami az ő rácsaik kis belakott komfortját biztosítja.
Olyan börtön ez, amelybe nem kellenek őrök, mert a rabtársad
ver rád bilincset, ő fogja le a kezed, és ő tömi be a szádat. Beköti szemed, és
betömi füled. Üldöznek és eltaposnak, ha megbontod a rendet, amelyben nekik jut
valami, ami neked nem. Gyávák a szabadságra, sőt, nem is értik már, mi az. Az ő
szabadságuk az a néhány kiváltság, amivel ráveszik őket, hogy a betöretleneket
ők törjék meg, és be.
De hallgathat-e Illés, ha az igazság parazsa az ajkához ért?
Elfuthat-e Tárziszba Jónás? Hallgathat-e a költő? Csacsoghat-e zsáner
történetekről az író, az igazság világgá kiáltása helyett?
Már ott ülnek közöttünk, és várják, mikor lesz okuk, hogy
retorzióval éljenek a gondolatért, a szóért, a hitért, amit az emberségbe és a
szabadságba vetettünk. De nincs nemzet a szabadság vágya nélkül. Nincs kultúra
emberség nélkül. Nincs haza remény nélkül.
Ha eddig mellőzöttek voltunk, most üldözöttek leszünk. Ha
kaptunk egy kevés teret, most elveszik, és megbélyegeznek, megvádolnak,
elítélnek azért, mert mást hiszel, gondolsz, írsz és mondasz, mint amit ők
helyesnek tartanak. mert számukra az helyes, amitől félnek.
De ti ne féljetek!
Írjatok! Szóljatok! Ha kevesen merik is, de mégis rongyosra
olvassák. Ha titokban is, de összegyűlnek, mert az ember emberi sorsot, emberi
reményt, emberi jövőt vágyik. És a fortélyos félelmek erődítményei végül mindig
úgy tűnnek el, akár a köd, mikor ereje lesz a napnak. A nap pedig mindig süt.
Akkor is, ha felhős az ég. Nincs az a felhő, amit el ne fújhatna a szél! Nincs
az a köd, ami szét ne foszlana egyszer. Tíz év, vagy száz. Nem tudjuk. Talán
hamar, talán soká. De nekünk Jónás sorsa jutott. Akarjuk, vagy sem, szólnunk
kell Ninivének!