Zavargások havában
Amerikában megrendült a társadalmi béke. Az Amerikai
Egyesült Államokat általában sikeres demokráciának látjuk. Ugyanakkor még mi is
felismerhetjük azt, hogy mi minden kérdőjelezi meg e kép teljességét.
Az európai gyarmatosítók és telepesek embertelen
barbarizmussal irtották ki szinte teljesen az őslakosságot, elpusztítva egyszersmind
a kultúrájukat is. A függetlenségét kivívó Egyesült Államok gazdaságának alapja
hosszú ideig a főleg Afrikából elhurcolt rabszolgák munkájára épült. Kevesek
jóléte alapult mások elpusztítására, dehumanizálására, megnyomorítására.
A szegregációt ugyan az 1950-es évektől elkezdték legalább
formálisan felszámolni, de e lassú és nehézkes javulás mellett egy újabb, mély
válság alakult ki: a társadalmi különbségek elmélyülése, a mobilitás esélyének
drasztikus szűkülése.
A népek olvasztótégelyének is nevezett társadalom ma nem
csupán a bőrszín szerint szegregál, hanem a vagyoni és társadalmi helyzet
alapján is. Sőt, ez utóbbi szempontok alapján széles társadalmi gettót hozott
létre, amelyből alig lehetséges kitörni. Az, hogy a rendőri fellépések egészen
másként történnek a szegénységben élő színesbőrűek esetében, mint a fehér
középosztályban, csupán a jéghegy csúcsa. A probléma ma már az élet minden
területét átszövi.
A társadalmi békéhez nem csak jólét kell. Sőt, elsősorban
nem is ez kell, hanem remény, esély, empátia és szolidaritás.
A szegregáció, az erős állam határozott fellépése, akár brutális
rendőrökkel, csupán elfolytja ideig-óráig a problémát, amely azonban a folytás
alatt is egyre gyarapszik.
Egy fulladásos halálba torkolló rendőri intézkedés ugyan
gyalázatos és szörnyű, de csak így, összefüggéseiben indokolja logikusan azt a
zavargás és tüntetés hullámot, amely végig söpört az Államokon, de megjelent
Európában is, még Budapesten is.
Az is része a tiltakozásnak, amit barbárságnak látunk, hogy
ugyanis bezúzzák a kirakatokat, kifosztják a boltokat, megrongálják,
felgyújtják, feliratokkal tarkítják mind azt, amit találnak.
Olyan elemi indulat ez, mint a tizenkilencedik században a
géprombolások. Az üzletek, az autók, az épületek, a drága ingóságok ugyanis itt
nem tárgyak csupán, hanem jelképek. Jelképei annak a jólétnek, amelynek a
lehetőségét sem kapják meg a szegénységbe rekesztett rétegek. A jólét, amely az
ők verejtékükkel épül, nekik elérhetetlen. Amikor ellopják, vagy elpusztítják
ezeket a jelképpé vált tárgyakat, vagy az üzeneteikkel tarkítják őket, az
egyfajta öntudatlan kommunikáció. Azt üzeni, hogy e tettek elkövetői nem tűrik
el azt a kirekesztettséget, társadalmi gettóba zártságot, amit az érzéketlen társadalom
és állam rájuk rótt. A kilátástalanság felszabadítja őket arra, hogy átlépjék a
határokat, hiszen joggal érezhetik, hogy érdemben nincs mit veszíteniük. Akit
még az esélytől, a reménytől is megfosztanak, az szabaddá lesz a lázadásra.
Ha volna reményük arra, hogy elérhetik a jobb életet, s ők
is élvezhetik a jólét e szimbolikus elemeit, nem pusztítanák el azokat. Így
viszont a pusztítással fejezik ki, hogy számukra ez a megnyomorító rendszer
elviselhetetlen.
Lehet mondani, hogy ezek bűnözők. De ez igaztalan általánosítás.
Nem minden szegény kerül szembe a törvénnyel. De a szegények között sokan
vannak mindig, akik csak a törvénytelen utak valamelyikében látják a
felemelkedés lehetőségét. Egyébként pedig a nagy bűnökkel szemben az ilyen
társadalmak államai mindig elnézőbbek.
Ne felejtsük el, hogy az új társadalmi rendet létrehozó,
erőszakos eseményeket csak utólag nevezik forradalomnak, feltéve, hogy győznek.
Az ilyen események a kezdetükkor olyan neveket kapnak, mint „a törvényes
hatalom erőszakos megdöntésére irányuló szervezkedés”. A legtöbb ilyen
forrongás hangadóit, vezetőit és azonosított résztvevőit vereség és brutálisan
kemény megtorlás várja. Sok társadalmi feszültség vezetett már zavargásnak
nevezhető, előbb-utóbb politikai célokat is megfogalmazó forrongásba, de csak
kevés járt sikerrel, melyeket utólag forradalomként ismer el a világ. A
nagyhatalmi tényezők ugyanis opportunisták. Ők bárkit elismernek és elfogadnak,
aki piacot nyit a számukra. Ezért ülnek egy asztalhoz a nyugati államok vezetői
is szinte bármely diktátorral. Végső soron csak az számít, hogy a gazdagok még
gazdagabbá váljanak. Ez semmivel sem emberségesebb dolog, mint rombolni a jólét
szimbólumait. Attól, hogy elegánsan, az etikett szabályai szerint teszik, még
gyalázatos és világméretű kizsákmányoló rendszert működtetnek. nincs abban
semmi meglepő, hogy a mi régi-új felsőbb osztályunk is békében folytathatja
ügyködéseit.
A vagyoni olló túlzott kinyílása és a társadalmi mobilitás
lehetőségeinek drasztikus szűkülése nem csak a tengeren túl okoz
feszültségeket, de a mi kicsiny országunkban is. A hatalom itt is szereti
erősnek mutatni az államot, akár aránytalan rendőri fellépéssel is fűszerezve
azt. Igaz, nálunk még viszonylag kevés haláleset ismert, amelyek valamiféle
összefüggésben vannak rendőri intézkedésekkel, vagy amelyeknek ép eszű ember
nem hiszi el a magyarázatát. De vannak ilyenek is.
A demokratikus intézményrendszer díszletté silányult, a
politikai váltógazdaságra nincs érdemi esély. A szegénység gettójába egyre
többen szorulnak be, kirekesztődve a jólét reményéből is.
Ha ezek a tendenciák nem fordulnak meg, akkor nem a
Parlamentben, hanem az utcán indul el a változás. A résztvevőket csőcseléknek,
az eseményt zavargásnak állítják be. De lehet, hogy utóbb forradalomnak
nevezzük majd.
Jobb lenne nem így. De ha minden más lehetőségtől
megfosztják a társadalmat, akkor a feszültség így tör magának utat a
változáshoz. Amikor már nincs mit veszítenünk, akkor feltehetünk mindent
egyetlen lapra. Akkor akár fordulhat is egyet a világ.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.