Oldalak

2025. december 14., vasárnap

Advent Magyarországon

 

Advent Magyarországon, 2025-ben

 

Advent első napján sokan megírták és közzétették azt, amit minden évben megírnak, és közzétesznek. Mivel az életem egy fontos időszakában intenzíven foglalkoztam teológiával, személyes lelkesedésből magam is írtam több ilyen tárgyú cikket. De ezúttal nem. Ezúttal az életről, a közéletről, és az irodalomról szeretnék beszélni, az eredeti témától sem nem túl távol, sem nem túl közel.

Az Advent várakozás. A kultúránkba a keresztény hagyományok útján került, a keresztény hagyományok közé pedig a zsidó hagyományokból. Az advent várakozás a karácsonyra. De mi is az, amire várunk? A kisjézuska (mint nemecsek) születésére?

Igen is, és nem is. Nem egy rózsaszín csecsemőre várt és vár a világ, hanem szabadítóra. A hit logikája szerint Mózes, mint Jézus egyik előképe, megszabadította a népet a rabszolgaságból. Ez gazdasági, polgárjogi, kulturális és politikai elnyomás volt. Egyfajta fogság, kollektív rabszolgaság.

Jézus, ugyancsak a hit logikája szerint megszabadít a bűn fogságából. Ez olyan kérdés, amelynek az értelmezése már több elmélyülést igényel. A Biblia ugyanis nem azt nevezi bűnnek, amit elkövetünk, hanem azt, hogy Isten nélküli állapotban vagyunk. És mi ez az Isten nélküli állapot? A szabadság hiánya. A Biblia logikája szerint az, hogy valaki bűnös dolgot tesz, következménye ennek a hiány állapotnak. Ez az állapot nem szűnik meg attól, ha valaki erőnek erejével erkölcsös életet él. Az nagyon szép dolog. De a fogság megszűnéséhez szabadító kell. Szabadító, Felkent, Messiás, Krisztus: ezek Jézus jelzői a Bibliában. Maga a név: Jesuah azt jelenti, hogy Felkent Szabadító. A felkent jelző pedig azt, hogy Isten által kijelölt.

A keresztények üdvösséget remélnek hitükért. Az üdvösség pedig nem más, mint szabadság. Az örök élet, az áldások, és a többi csupán ráadás. A másik nagy egyházi ünnepünk, a Húsvét éppen azt állítja, hogy a szabadítás megtörtént, csupán meg kell ragadni a lehetőséget.

A szabadság, tehát az Istent nélkülöző, alantasabb erők elnyomásában zajló életből való szabadulás.

Ez tehát a teológiai háttér. Advent van. Várakozunk. A Szabadítóra, a szabadságra.

A szabadság azonban sokak számára botrány. Gyakran beszélek a Stockholm-szindrómáról. Az elnevezés egy hosszára nyúlt bankrablásról, túszdrámáról szól. A túszok egy idő után elfogadták, hogy a túszejtők képviselik a jogos hatalmat, törvényt, erkölcsi mércét. Önkéntelenül igazodtak a túszejtők elvárásaihoz, és csoportnyomást gyakorolt arra, aki kevésbé volt engedelmes és lojális. A túszhelyzet megszűnése után anyagilag is támogatták a túszejtők jogi védelmét a bűnügyi perben.

Különös? Egyáltalán nem. Az ember csoportban él, és a komformitás túlélési ösztön. Minden zsarnoknak vannak őszinte hívei, és a legkegyetlenebb diktátorokat is valós könnyekkel siratnak meg a halálukkor. Isten messze van, de a mindenkori hatalom helyettesíti őt, mint ahogy a pusztában az aranyborjú helyettesítette. Hogy ez csupán bálvány? Kétségtelenül az. De a bálvány imádata egyszerű, kényelmes, és előnyökkel is jár. Amikor a zsarnok kegyetlenség helyett kegyet gyakorol, az máris előny. Amikor a hatalmából is ad egy keveset, az már kiváltság. Így tehát a társadalmak is elfogadnak bármilyen kegyetlen és zsarnoki hatalmat. Ha nincs menekvés, automatikusan beindul az alkalmazkodás. Elfogadjuk a hatalmat, egy idő után legitimnek, megdönthetetlennek hisszük. Igazodunk az elvárásaihoz az erkölcsi nézeteinkben, az ízlésünkben. Meghallgatjuk a híreket, hiszen tudnunk kell, mit gondolunk. Egészen hozzá idomulunk, és bajkeverőnek érzékeljük azt, aki ebben kevésbé engedelmes.

Hitler és Sztálin népe ezt élte át. Értük is rajongtak, és ma is sokakat áthat egyfajta nosztalgia az általuk létrehozott „jó” korszak iránt. Ma is sok hasonló hatalom van széles e világon. De ez nem csak az állam szintjén valósul meg. Bántalmazó családtagok, nárcisztikus főnökök, hatalmaskodó lelkészek, a rábízottakat kihasználó edzők, és sorolhatnánk sokáig.

Míg Jézus szolgált, addig sokan vágynak arra, hogy mások felé kerekedjenek. Ennek a hátterében pedig a félelmeik állnak. A magát gyengének érző ember fél az egyenlőségtől, mert ott alulmaradhat. Az alárendeltségtől pedig eleve retteg, mert ott védtelennek érzi magát. A legtöbb zsarnoki személyiség mögött a kontrolltalan félelem áll, amit a hatalommal kompenzál.

De a gyávaság áll annak a hátterében is, hogy a legtöbben alárendelődnek. Mi lesz akkor, ha ellenállok? Mit szólnak mások? Hogyan döntenek az ügyeimben?

Nem az a legfélelmetesebb, hogy a zsarnok megtorolja az ellenmondást, hanem az, hogy a közösség ellenem fordul. Ezt nevezik hagyománynak, és ez tartja össze az igazságtalan rendszereket épp úgy, ahogy a jó rendszereket is összetarthatná.

Azt, hogy a társadalmunk mennyire igazságos, mindenki el tudja dönteni. A legtöbben természetesen sok érvet hoznak fel arra, hogy ez így van jól. Hiszen rettegnek a változástól.

Azt, hogy a kultúrában és az irodalomban méltányos és igazságos viszonyok vannak-e, szintén eldöntheti, aki akarja. Sokaknak vannak túsz-érveik a mellett, hogy ez a világ minden lehető világok legjobbika. Én azonban azt hiszem, nin s olyan ember alkotta rendszer, ami ne lehetne jobb.

De azt mindenki figyelmébe ajánlom, hogy Mózes szembeszállt a Fáraóval. Jézus szembeszállt az összes hatalommal, amely a Júdeai királyságban, a római provinciában és a vallási hatalomban megtestesült. Mondhatja bárki, hogy semmire sem vitte. Ünnep volt, ha szamáron közlekedhetett. Egyébként gyalogolt. Volt egy ruhája, amit viselt, és ha vendégül látták, akkor evett. A végén meg is ölték. Igen, Jézus élete így alakult. Jól elbukott, ugye? De valamit megváltoztatott.

Mózest kijátszotta a legbizalmasabb munkatársa, amikor aranyborjút készített. Negyven éven át vezette a népet, de ő maga nem léphetett be a megígért földre.

Jézus és Mózes élete kudarc volt? Nem hinném. Ők az érthető félelem ellenére is a szabadságot választották, és megváltoztatták a világot.

A bátorság nem a félelem hiánya, hanem az az eltökéltség, hogy a jogos félelmek ellenére is azt teszed, ami helyes, és ami használ másoknak, és olykor magadnak is.

Magyarország következő éve kiszámíthatatlan. Azt, hogy még több béklyó kerül-e ránk, vagy valami még félelmetesebb történik, és felszabadulunk némely zsarnoki elnyomásból, nem tudhatjuk. De azt igen, hogy a bátrak most, és mindig, itt, és mindenhol tudják, hogy a félelmek ellenére is a méltányosabb, igazságosabb, emberibb jövőt kell választani családban, társadalomban, és az irodalomban is.

A Biblia azt is mondja: Az igazság szabaddá tesz. Van sok olyan titok, amelyek évek, évtizedek, emberöltők óta lapulnak irattárakban. Biztos vagyok abban, hogy amint ezek a lapok megismerhetők lesznek, sok béklyót ledob majd a felháborodás. Mi nem fogunk a túszejtőink védelmére kelni! Bár tudom, hogy sokan megteszik majd az önigazolás kényszere, a kognitív disszonanciától való rettenetes félelem miatt. Senki sem mondja majd ki szívesen, hogy igazságtalan, és gonosz viszonyokat szolgált, és így maga is azok építőjévé vált.

Mire is várhatnánk Adventkor? Csakis az emberhez méltó, felemelő, boldogító szabadságra!

Lehet, hogy én magam nem lépek be az ígéret földjére, de amíg lehet, elől megyek, még ha félek is, hogy vezessem azokat, akik odatartanak.

2025. november 2., vasárnap

Turbó mocsok

 

Turbó mocsok

 

Ez most hosszú lesz, bár igyekszem a témához mérten röviden írni.

Sokáig blogot írtam a politikai, közéleti gondolataim kapcsán: szamizdatom

A Blog, mint műfaj elavulttá vált, és én magam sem tartottam már olyan fontosnak, hogy ezekben a kérdésekben megnyilvánuljak, mivel kulturált párbeszéd, vagy konstruktív vita ezekben a kérdésekben kétségbeejtően ritkán alakul ki.

Azt mondják, hogy ma minden átpolitizált. De ez nagyon enyhe megfogalmazás. Szerintem mindent áthat a hisztéria és a gyűlölet. Ezeknek igazán célja sincs, pusztán önmagukért, az indulat feszültséget levezető élményéért élnek vele az emberek. És azért is, mert egyszerűen nem volt alkalma a társadalomnak, hogy más viselkedési módot sajátítson el.

Magamról annyit, hogy 1967-ben születtem. 1985-ben egy életre elvágtam magam azzal, hogy idealista vidéki diákként az akkori hatalom ellen szóltam. Mivel pedig ma is fontos helyeken ülnek konkrétan azok, akik akkor megharagudtak rám, én bátran mondhatom, hogy ezek ugyanazok, mert személy szerint ugyanazok, vagy a neveltjeik.

A rendszerváltás idején ismerkedtem én is a pluralizmus, és a különféle politikai irányzatok kommunikációjával. Mivel az addigi életünkben nagy hiány volt az emberi és polgári szabadságjogokból, magától értetődő módon liberálisként azonosítottam magam. De nem szavaztam akkor sem a Fideszre, mert annyira túlzónak tartottam a liberális ígéreteiket, hogy egyszerűen nem hittem, hogy azt komolyan is gondolják.

Egy ideig hittem, hogy van politikai erő, amely az én érdekeimet is képviseli. Aztán már csak reméltem. Ma már azt sem.

Mivel a társadalom jelentős része elszegényedett, és a védőhálót jelentő és esélyeket teremtő közszolgáltatások leromlottak, szükségszerű, hogy szociáldemokrata célok mentén is gondolkodjak. De az is illúzió volt, hogy van olyan párt, amely e szempontból képviseli a társadalmat. A saját érdekeiket képviselték, hogy minél több kézzel nyúlhassanak ők is a húsos tálba.

Nincs olyan párt, amelyben fenntartások nélkül bíznék, vagy amellyel azonosítanám magam. Nem is léptem be soha egy pártba sem, és olyan szervezetbe sem, amely ezek szatelitjei.

Azonban mégis dönteni kell arról, hogy kire szavazok majd, és ezzel kire bízom a hazám, a családom, és a magam jövőjét. Természetesen, sokakkal együtt nekem is jelentős eleme a döntésemnek az, hogy mi ellen szavazok. Természetesen az ország és a társadalom mai állapotait elviselhetetlennek tartom, és úgy hiszem, már szinte a huszonötödik órában vagyunk, annyira sürgős a változás.

Várhatóan arra szavazok, aki elhozhatja a változást. De ettől még nem leszek e párt, vagy a pártot megjelenítő személy híve. Sőt, amely napon nyer, azon a napon az ellenzékének a része leszek, ahogyan egy értelmiséginek kötelessége. Mert a társadalom kritikáját, elvárásait az értelmiségi dolga megjeleníteni a hatalom és a nyilvánosság felé.

Nem szükséges a Fidesz bűneit ecsetelnem, ahogy más pártokét sem. Kiváló oknyomozó újságírók, és néhány bátor ellenzéki és független politikus, illetve közszereplő hatalmas munkát végez e téren. Ám az emberek szektás buborékokban élnek. A tények és az érvek csak akkor hatnak rájuk, ha erősítik a hitüket. Ami megkérdőjelezné ezt a hitet, azt gyűlölettel utasítják el. Így történhetett, hogy néhány napja három irányból is ömlött rám a gyűlölködés, mert éppen minden nagyobb szekta hitét megkérdőjeleztem egyetlen rövid bejegyzéssel.

Néhány dolgot mindenkinek meg kellene érteni: A politikus nem isten, a párt nem egyház.

A politikában nagy többségében gazemberek vannak, akik hatalmat és pénzt akarnak. Az, hogy ezért cserébe megígérnek bármit, csak a hazugságaik része. Nagyon ritka, hogy komolyan is gondolják.

A pártok nem társadalmi érdekeket képviselnek, csupán egy-egy meghatározható kör gazdasági érdekeit igyekeznek érvényesíteni. Természetesen, ha gazdasági kérdésben valaki nyert, akkor valaki másnak veszítenie kell. És általában azok a legnagyobb vesztesek, akik ezt nem is hajlandóak észrevenni: a hívek.

A társadalmat átható primitív gyűlölködés nem szolgál mást, csak a megosztottságot, hogy ne jöhessen létre olyan morális fölénnyel bíró tömeg, amely elszámoltathatná a politika alakítóit. Márpedig ők alakítják a jelenünket, és a gyermekeink jövőjét.

A politikus szolga. Az országnak mind tulajdonosai vagyunk, és őket azzal bízzuk meg, hogy ezt a tulajdonunkat jól igazgassák. Nem a politikusnak kellene a társadalom felett uralkodnia, hanem a társadalomnak a politikus felett.

Magyarország helye a nyugaton van. A nyugattól sem csak jót kaptunk. De a kelet ma halálos ölelést adhat csak.

Néhányan felvetik, hogy kössek különbékét, vagy legalább gyakoroljak öncenzúrát. A kérdés csak az, hogy megtehetem-e. Ők úgy gondolják, hogy a hatalom bosszantása felesleges kellemetlenségeket okoz, és aki bosszantóan viselkedik, az az ő békéjüket zavarja. Nos, ezt hívják Stockholm-szindrómának. Amikor a rajtunk uralkodó erő bármit megtehet, mert nem merjük kritizálni, sőt, isteni törvénynek tekintjük az ő akaratát, és eretneknek azt, aki ellentmond.

Most emlékeztünk 56-ra, de a 48 minden magyar identitásának a sarokköve. Mi lett volna, ha akkor a kellemes különbékét választották volna?

Nincs különbéke.

A 2026-os választásokig ez a mocsok rohamosan növekedni fog. Máris fuldoklunk benne.

Három kimenetel lehetséges.

Ha marad ez a hatalom, akkor mindenen és mindenkin bosszút állnak, amiért félteniük kellett a hatalmukat. Gyakorlatilag egy láger lesz az ország.

Ha más alakít kormányt, de egyébként a hatalmat megtartják, akkor előbb megbuktatják a kormányt, és ismét csak a bosszú zúdul ránk.

Ha azonban elveszítik a hatalmat, akkor óriási tolongás lesz a damaszkuszi úton, és sok nyelv megered. Akkor a szektások jelentős része rájön, hogy ő mindig is az új hitet vallotta, és részükről marad minden a régiben, hiszen egy isten lecserélése e szempontból nem okoz nagy nehézséget. De lassan elindulhat egy jobb, emberségesebb társadalmi légkör felépülése is.

Ennyi. Ez az esélyünk. József Attila ezt írta egy helyen: „mocsokban élünk, s meghalunk” Ha pedig úgyis meghalunk, miért ne éljünk igazán? valamikor egy naiv, idealista srác voltam, aki jobb világot akart. Ma is azt akarom. Magamnak is, és mindenkinek.