Oldalak

2014. április 4., péntek

Élet és költészet



Az emberek többsége vezetésre vágyik. A kiskorúság biztonságát keresik e félelmetes világban. Őseinkre szokás úgy tekinteni, mint akik primitívek voltak. - Holott folyton rácsodálkozunk, hogy mennyi mindent tudtak. A tudás minden korban más kihívásokkal kerül szembe, s minden korban túl is szárnyalja a kor kihívásait. - Így jönnek el új korok.
A primitívség nem a tudásban van, hanem a kapzsiságban: hogy tudniillik pusztítva oroz a gonosz, s azt tagadja meg, ami emberi. - Sőt, olybá tűnik sokszor, hogy a gyűlölet és a gonoszság emberi csupán, s a jóság, a tudás, a lelki nagyság nem más, mint a halálra szánt gyengék önámítása: kábítószer, hogy ne fájjon annyira a nyomorult sors, amelyet az embertelen gonoszság mért rájuk. - S úgy mutatják be e törekvéseket, mint ha nem is törekvések volnának, hanem valamiféle "evolúciós törvényszerűség": az erős kiszorítja a gyengét. - S minthogy törvényszerűségként tálalják a puszta és gátlástalan önzést, lényegében jónak mutatják a gonoszságot. - Holott az, ami gonosz, nem lehet jó. - S a "fejlettebb" fajok ösztöneiben az élet törvényszerűsége munkál: az erős nem pusztítja el a gyengébb egyedet, legfeljebb behódolásra készteti, hogy a párosodás, vagy a vadászterület jogát megszerezze. - A legyőzött egyed a nyakát - sebezhető pontját megadóan feltárja, s az erős befejezi a harcot. - Így valóban az életképesebb egyed szaporodik sikeresebben. - De a fajtárs ezekben az esetekben csupán rivális, akit legyőzni kell, - s nem ellenség, - akit elpusztítani. - S a vadállat nem vadászik, ha nem éhes, s az étvágya nem végtelen. Nem öl pusztán a pusztításért, s nem falja fel fajtársait. - Az emberek egy része, az úgynevezett sikeresek azonban épp ezt a kifinomult primitívséget fejlesztették ki magukban. Így a saját úgynevezett sikerük érdekében azt a gátlást bontották le magukban, amely valójában minden érintett faj fennmaradásának a feltétele. - Ha csak a legerősebbek élhetnének, megszűnne e genetikai sokszínűség. - S az erő puszta logikájából is az következik, hogy minden erősnél van, vagy lesz még erősebb.
Egy faj sem pusztítja ki önmagát. - Azonban az ember képes erre.
Hiába áltatják magukat azzal az úgynevezett erősek, hogy ők meghaladták saját koruk visszamaradott szemléletét és a fejlődésre képtelen tömegeket, az emberséget mégis azokban a közösségekben őrizték minden korban, amelyekben nem felejtették el az önzetlenség parancsát: hogy tudniillik egymásra utaltak vagyunk, s ha az, aki tehet egy keveset valaki másért, magától értetődőnek tekinti, hogy megtegye, - akkor mindenki számíthat rá, hogy segítséget kap, amikor rászorul.
Az az eszme, hogy az erősebb egyben fejlettebb is volna, magasabb minőségű, - aki az "evolúció" fejlettebb fokán áll már, szörnyűséges módokban manifesztálódott történelmünkben. A felsőbbrendűség épp azt állatiasítja le mindig, aki pusztán állatnak tekinti azokat, akikhez képest erő pozícióban van.
Persze, eleink kajánul nézhették volna a sziklák mögül, ahogy szerencsétlenebb társukat széttépi a kardfogú, - ám akkor bizonyára igen kevesen lennénk. - Azaz: lennének a túlélők. - Most viszont, relatív túlnépesedett a világunk: bosszantjuk egymást. - Irritáljuk egymást. Irigyeljük egymást. - Nem az út keskeny, a közlekedő sok. A gyümölcs, amit megkívánunk, nem fán van, hanem a másik kosarában. S valahogy túl sokan vannak túl közel. - A gyűlölet újra és újra tébolyulttá teszi a világot, ezer éve folyton háború van, s a háborúk egyre kegyetlenebbek. S a kegyetlenség nem csupán a gyilkolás harctéri technológiáinak kifinomultságaiban manifesztálódik, de a besúgás, az egyének és a tömegek módszeres és bestiális kínzásában is. - Ez épp oly mocskosan brutális, mint ezer éve, csak a kéj egyre szörnyűbb, ami a kínzóban él.
Van pokol! Benne élünk. Mi magunk vagyunk ördögök. Nem csupán ördögiek, - de maga a gonoszság! - Ölni, vagy halni hagyni: ez a filozófia. - A munkahelyi intrikák, amelyek egzisztenciától fosztanak meg kollégákat. A családi kötélhúzás, mely méltóságától fosztja meg a valaha szeretettet. - A politika, amely nem több, csak a maffia egyes csoportjainak rivalizálása, - mind-mind azt mutatja, hogy áldozatok vagyunk. Áldozatai a kultúrának, amely a gyengét nem felkarolja, hanem felzabálja, akár a prédát.
Mi értelme hát "emberi" értékekről beszélni, gondolkodni? - Legyőzhető-e a gonoszság úgy, hogy magunk is ne váljunk gonosszá? - Gyakran tűnik úgy, hogy a gonoszság legyőzésének egyetlen biztos módja az, ha a gonosz elpusztul. - Németország és Románia életében új, sikeres korszakot hozott az el, hogy elpusztultak azok, akik meghatároztak egy-egy részben sikeres, részben őrült, de alapvetően szörnyű korszakukat. - Azonban a gonoszság efféle papjai újra és újra felkenik magukat országok és korok fölé.
Ám nem az a baj, hogy mindig vannak olyan erőszakos emberek, akik így akarnak uralkodni. A baj az, hogy a tömegek igénylik ezt az uralmat. - Minden szörnyeteg rajongást vált ki a tömegekből. - S ez a szörnyeteget megerősíti. Úgyszólván hitelesíti az uralmát. - S a kultúrától az üzleti életen át követőkre talál. S a tömegek örömmel hajtják magukat igába a jól ismert és rajongott uralom kis klónjai alatt. - Ez az önpusztító rajongás az igazi baj, ez a tanult prédaság.
Barbár időkben egyes közösségek embert áldoztak, hogy valami hatalmasságot kiengeszteljenek, vagy jóindulatát elnyerjék. S az ember lelkében ott él a kéjes vágy, hogy lássa a szörnyűséget. - S míg a sokaság a szörnyű kíváncsiság kielégítését szent rituálénak hazudta, hogy igazolja a rettenetet, addig az áldozat nyomorultul elpusztult, - s akkor volt szerencsésebb, ha végig fent tudta tartani ugyanazt azt az önámítást, amit a szerencsés nézők. - Borzalmas! - De még borzalmasabb, hogy ma már tömegeket áldoznak fel, hogy a szörnyűségre éhes tömegek kéjvágyát kielégítsék!
Így szakították ketté a mi hazánkat is. - A társadalom egyik része azt hiszi, szent ügy miatt kell pusztulnia a társadalom másik, szentségtelen részének. - Áldozatból egy is sok! - Ki írja meg Radnóti időskori verseit? - Ki farag fűzfa sípot a soha sem ismert nagyapám helyett? - Egyik ismert, másik ismeretlen. De egyaránt szörnyű. - S milyen szörnyű az, hogy ma milliókat tekintenek feláldozhatónak és feláldozandóak azok, akik révülten követik a kultuszt. - Mert kultusz ez, - s a követése révület. - Sokan észre sem veszik, hogy maguk is áldozatok. Azt képzelik, sértetlen nézői csupán annak, ami történik. Azt képzelik, őket valaki, vagy valami a jobbak közé minősítette, - a magasabb fokon álló emberek közé, s akiket veszni látnak, azok egy kicsit közelebb állnak az állati minőséghez, így a vesztük erkölcsileg igazolható, egyébként pedig szükségszerű. - Kérdezze csak az olvasó a németeket: milyen volt szembesülni? - Ők ugyanis elvégezték a házi feladatot. Ma Németországban a legbékésebb a zsidók élete Európában. - Mert ők megrettentek a saját oltáraiktól, melyeken milliókat áldoztak fel értelmetlenül. Mert értelem nincs a szörnyűségben, csak gonosz kéj.
A társadalom uralkodót akar: despotát, teljhatalmú kegyúrt és kényúrt. A társadalom gyermek, olyan apát akar, aki szadista és pedofil. - A társadalom szenvedést akar, szörnyűséget, rettenetet! - Mert izgalmasabb, mint a tévében. - Mert önigazolást ad és öndicsőítést eredményez. - Lám, a náci keretlegények mennyivel jobbak, mint a Dunába lőtt emberek? - Jobbak? - Ez az emberség? - Ez a magyarság? - Ez a keresztény nemzet értékeinek kiteljesedése?
E sorok írásakor az "áttelepített" József Attila szobor mögött ültem, közel a cipőkhöz. Tőlem balra monumentális talapzat, még befejezetlenül. - Milyen érdekes, hogy a "nagy" vezérek szinte mindig kicsik a termetükre nézve! S mind gigantomán. - Kompenzálás ez. Mindenki frusztrált. Mindenki kompenzál. - De miért rajong a sokaság az egyért, aki becsapja, kihasználja és tönkreteszi?
Álnaív kérdés. A sokaság a fentebb ecsetelt kéjvágy miatt rajong a gonoszért. Lucifer népszerűbb, mint Gábriel! S mindenki azt hiszi, hogy amikor "más" nem jut be az egyetemre, nem kapja meg az állást, nem jut támogatáshoz, nem nyerhet meg pályázatot, akkor neki, a "nem más"-nak jut több hely. Numerus clausus-t remél a kisember, hogy elérhesse a vágyait a félelem ellenére, hogy arra más alkalmasabb, méltóbb, jogosultabb lehet. - A mást ki kell zárni a lehetőségből, hogy ő biztosan bejusson. - S ha ő valami fatális hiba miatt ma még nem is jutott be, hát majd lelkesebb lesz, hogy a hibáját megbocsássák, s holnap ő kerülhessen sorra.
József Attilát nem vették életében. Radnótit agyonlőtték. A költők fiatalon halnak. Költőnek lenni nem jó! - Kivéve, ha a hatalom költője lehet a szerencsés. - De akkor legyen meggyőződés és emberség nélküli, mert a hatalom embertelen.
Ám vak az, aki nem veszi észre, hogy az ember pusztul az embertelenségben. S nem csupán az egyes ember, - az egyes emberek közül egyesek éppen hogy nyertesei a pusztulásnak. De a közösségek pusztulása annál nyilvánvalóbb, minél nagyobb egységet vizsgálunk. Pusztul a család. Pusztul az ország. S hogy divatos szóval éljek: pusztul a nemzet. - Persze, ha nem tekintjük a család tagjának azokat, akikre rossz idők járnak, - hanem csak azokat, akik a hasznot húzzák más pusztulásából, - akkor ez a szűkebben értelmezett, valójában csonka közösség gyarapodni látszik. - Ha nem tekintjük a nemzet tagjának azokat, akikre rossz idők járnak, - hanem csak azokat, akik a hasznot húzzák más pusztulásából, - akkor ez a szűkebben értelmezett, valójában csonka memzet emelkedni látszik. - Minden vezérelvű korszak kijelöli a maga kiközösíthetőit. - Akiket megfoszthatnak mindentől. Akiket legyőzendő ellenségnek kiálthatnak ki, - mint a bajok forrását. - S minél kiszolgáltatottabbak ezek az áldozattá kijelöltek, annál biztosabban ígérhető a győzelem!
Lám, akik a cipőjüket ott hagyták a parton, a győzelem illúziójával ajándékozták meg a társadalomnak azt a részét, akik megkülönböztethették magukat tőlük. - S habár e győzelem az ország pusztulása közben fogant, amikor csak igen kevesen lehettek valóban nyertesei mindannak, ami megesett, a barbár élmény, hogy megalázva, elpusztítva láthattak az emberek másokat, egyfajta borzalmas kábultságot hozott. - S mert nálunk nem történt meg sok más kor története mellett e korszaknak sem a feldolgozása, - a kábulat nem múlt el. - S e kábulattól nem veszi észre a sokaság, hogy minden tekintetben fogyunk és fogyatkozunk.
A költő abban a világban él, amely körülveszi. - Egyesek azt tanítják, hogy a költő külön világot teremt magának. Holott a költő azért formálja a világot maga körül, hogy megváltozzon. Nincsenek elefántcsont tornyok! - Viszont van egyfajta szörnyű magány, egyfajta kiközösítettség.
Verset ugyanis sok hülye írhat. - De, aki költő, az átlátja és átérzi mindazt, amiről fentebb szóltam.
A költő tudása mágikus és filozofikus. - Először az igazság ragadja meg őt, - aztán ő ragadja meg az igazságot. - Mélyebben, mint a tudományok művelői. - S a költő a szerelemben, a hitben, a hazafiságban mindig csak egyet keres: az emberséget. - A halandó ember problémáját, hogy tudniillik hogyan lehetne méltó a halhatatlan emberi szellemhez. - Mágikus, ahogy megragadja a kérdéseket és a problémákat. S filozofikus, ahogyan válaszokat ad. - Maga sem tudja, honnan tudja, amit tud. A tudása nem az értelemből fakad, hanem a szellemből, amelyet kutat. - S bár divatba jöttek ma is ordas eszmék verselői, a költők emberibb világot hirdettek, s azt hirdetnek minden korban. - Hisz ez elválaszthatatlan következménye hivatásuknak: az emberségnek.
Nincs hát okunk csodálni azt, hogy rossz idők járnak a költőkre, amikor ordas révület teszi az emberek egy részét ragadozóvá, másokat a szörnyűség kéjesen cinkos szemlélőjévé, s a legtöbbeket végül áldozattá. - A költő csak üldözött lehet: kirekesztett. Megosztó, mert szembehelyezkedik azzal, ami méltatlan, ami embertelen, ami nemtelen. - Üldözött életében, s prostituált halálában. Mert a hatalom csak a kollaboráns, avagy a halott költőt kedveli. - Az élőtől fél. Mert a költő próféta, aki meglátja és kimondja az igazságot. Hogy tudniillik, végül minden és mindenki megmérettetik. S e sok zsebgóliát hiába ágaskodik, végül a történelem dicstelen szereplői lesznek. - S a korról, amelyet eltorzítanak, végül kiviláglik e torzság. - Amit nemzedékek, vagy évszázadok múltán majd mindenki lát, azt a költő máris érzi, látja, - s kimondja. - Ezért pusztítják e korok urai a költőket.
Ó, ha tudnák, hogy a költőnek csak a teste pusztítható el! - Hogy rettegnének!