Élet és költészet...
Az emberek többsége vezetésre vágyik. A kiskorúság
biztonságát keresik e félelmetes világban. Őseinkre szokás úgy tekinteni, mint
akik primitívek voltak. - Holott folyton rácsodálkozunk, hogy mennyi mindent
tudtak. A tudás minden korban más kihívásokkal kerül szembe, s minden korban
túl is szárnyalja a kor kihívásait. - Így jönnek el új korok.
A primitívség nem a tudásban van, hanem a kapzsiságban: hogy
tudniillik pusztítva oroz a gonosz, s azt tagadja meg, ami emberi. - Sőt, olybá
tűnik sokszor, hogy a gyűlölet és a gonoszság emberi csupán, s a jóság, a
tudás, a lelki nagyság nem más, mint a halálra szánt gyengék önámítása:
kábítószer, hogy ne fájjon annyira a nyomorult sors, amelyet az embertelen
gonoszság mért rájuk. - S úgy mutatják be e törekvéseket, mint ha nem is
törekvések volnának, hanem valamiféle "evolúciós törvényszerűség": az
erős kiszorítja a gyengét. - S minthogy törvényszerűségként tálalják a puszta
és gátlástalan önzést, lényegében jónak mutatják a gonoszságot. - Holott az,
ami gonosz, nem lehet jó. - S a "fejlettebb" fajok ösztöneiben az
élet törvényszerűsége munkál: az erős nem pusztítja el a gyengébb egyedet,
legfeljebb behódolásra készteti, hogy a párosodás, vagy a vadászterület jogát
megszerezze. A legyőzött egyed a nyakát - sebezhető pontját- megadóan feltárja,
s az erős befejezi a harcot. Így valóban az életképesebb egyed szaporodik
sikeresebben. De a fajtárs ezekben az esetekben csupán rivális, akit legyőzni
kell, s nem ellenség, akit elpusztítani. S a vadállat nem vadászik, ha nem
éhes, s az étvágya nem végtelen. Nem öl pusztán a pusztításért, s nem falja fel
fajtársait. Az emberek egy része, az úgynevezett „sikeresek" azonban épp
ezt a kifinomult primitívséget fejlesztették ki magukban. Így a saját
úgynevezett sikerük érdekében azt a gátlást bontották le magukban, amely
valójában minden érintett faj fennmaradásának a feltétele. Ha csak a
legerősebbek élhetnének, megszűnne e genetikai sokszínűség. S az erő puszta
logikájából is az következik, hogy minden erősnél van, vagy lesz még erősebb.
Egy faj sem pusztítja ki önmagát. Azonban az ember képes
erre.
Hiába áltatják magukat azzal az úgynevezett erősek, hogy ők
meghaladták saját koruk visszamaradott szemléletét és a fejlődésre képtelen
tömegeket, az emberséget mégis azokban a közösségekben őrizték minden korban, amelyekben
nem felejtették el az önzetlenség parancsát: hogy tudniillik egymásra utaltak
vagyunk, s ha az, aki tehet egy keveset valaki másért, magától értetődőnek
tekinti, hogy megtegye, akkor mindenki számíthat rá, hogy segítséget kap,
amikor rászorul.
Az az eszme, hogy az erősebb egyben fejlettebb is volna,
magasabb minőségű, - aki az "evolúció" fejlettebb fokán áll már,
szörnyűséges módokban manifesztálódott történelmünkben. A felsőbbrendűség épp
azt állatiasítja le mindig, aki pusztán állatnak tekinti azokat, akikhez képest
erő-pozícióban van.
Persze, eleink kajánul nézhették volna a sziklák mögül,
ahogy szerencsétlenebb társukat széttépi a kardfogú, ám akkor bizonyára igen
kevesen lennénk. Azaz: lennének a túlélők. Most viszont, relatíve túlnépesedett
a világunk: bosszantjuk egymást. Irritáljuk egymást. Irigyeljük egymást. Nem az
út keskeny, a közlekedő sok. A gyümölcs, amit megkívánunk, nem fán van, hanem a
másik kosarában. S valahogy túl sokan vannak túl közel. A gyűlölet újra és újra
tébolyulttá teszi a világot, ezer éve folyton háború van, s a háborúk egyre
kegyetlenebbek. S a kegyetlenség nem csupán a gyilkolás harctéri
technológiáinak kifinomultságaiban manifesztálódik, de a besúgás, az egyének és
a tömegek módszeres és bestiális kínzásában is. Ez épp oly mocskosan brutális,
mint ezer éve, csak a kéj egyre szörnyűbb, ami a kínzóban él.
Van pokol! Benne élünk. Mi magunk vagyunk ördögök. Nem
csupán ördögiek, de maga a gonoszság! - Ölni, vagy halni hagyni: ez a
filozófia. A munkahelyi intrikák, amelyek egzisztenciától fosztanak meg
kollégákat. A családi kötélhúzás, mely méltóságától fosztja meg a valaha
szeretettet. A politika, amely nem több, csak a maffia egyes csoportjainak
rivalizálása, mind-mind azt mutatja, hogy áldozatok vagyunk. Áldozatai a
kultúrának, amely a gyengét nem felkarolja, hanem felzabálja, akár a prédát.
Mi értelme hát "emberi" értékekről beszélni,
gondolkodni? Legyőzhető-e a gonoszság úgy, hogy magunk is ne váljunk gonosszá? Gyakran
tűnik úgy, hogy a gonoszság legyőzésének egyetlen biztos módja az, ha a gonosz
elpusztul. - Németország és Románia életében új, sikeres korszakot hozott az
el, hogy elpusztultak azok, akik meghatároztak egy-egy részben sikeres, részben
őrült, de alapvetően szörnyű korszakukat. - Azonban a gonoszság efféle papjai
újra és újra felkenik magukat országok és korok fölé.
Ám nem az a baj, hogy mindig vannak olyan erőszakos emberek,
akik így akarnak uralkodni. A baj az, hogy a tömegek igénylik ezt az uralmat. -
Minden szörnyeteg rajongást vált ki a tömegekből. - S ez a szörnyeteget
megerősíti. Úgyszólván hitelesíti az uralmát. - S a kultúrától az üzleti életen
át követőkre talál. S a tömegek örömmel hajtják magukat igába a jól ismert és
rajongott uralom kis klónjai alatt. - Ez az önpusztító rajongás az igazi baj,
ez a tanult prédaság.
Barbár időkben egyes közösségek embert áldoztak, hogy valami
hatalmasságot kiengeszteljenek, vagy jóindulatát elnyerjék. S az ember lelkében
ott él a kéjes vágy, hogy lássa a szörnyűséget. - S míg a sokaság a szörnyű
kíváncsiság kielégítését szent rituálénak hazudta, hogy igazolja a rettenetet,
addig az áldozat nyomorultul elpusztult, - s akkor volt szerencsésebb, ha végig
fent tudta tartani ugyanazt az önámítást, amit a szerencsés nézők. - Borzalmas!
- De még borzalmasabb, hogy ma már tömegeket áldoznak fel, hogy a szörnyűségre
éhes tömegek kéjvágyát kielégítsék!
Így szakították ketté a mi hazánkat is. A társadalom egyik
része azt hiszi, szent ügy miatt kell pusztulnia a társadalom másik,
szentségtelen részének. Áldozatból egy is sok! Ki írja meg Radnóti időskori
verseit? Ki farag fűzfa sípot a soha sem ismert nagyapám helyett? Egyik ismert,
másik ismeretlen. De egyaránt szörnyű. S milyen szörnyű az, hogy ma milliókat
tekintenek feláldozhatónak és feláldozandóak azok, akik révülten követik a
kultuszt. Mert kultusz ez, s a követése révület. Sokan észre sem veszik, hogy
maguk is áldozatok. Azt képzelik, sértetlen nézői csupán annak, ami történik.
Azt képzelik, őket valaki, vagy valami a jobbak közé minősítette, a magasabb értékű
emberek közé, s akiket veszni látnak, azok egy kicsit közelebb állnak az állati
minőséghez, így a vesztük erkölcsileg igazolható, egyébként pedig szükségszerű.
Kérdezze csak az olvasó a németeket: milyen volt szembesülni? Ők ugyanis
elvégezték a házi feladatot. Ma Németországban a legbékésebb a zsidók élete
Európában. Mert ők megrettentek a saját oltáraiktól, melyeken milliókat
áldoztak fel értelmetlenül. Mert értelem nincs a szörnyűségben, csak gonosz
kéj.
A társadalom uralkodót akar: despotát, teljhatalmú kegyúrt
és kényúrt. A társadalom gyermek, olyan apát akar, aki szadista és pedofil. A
társadalom szenvedést akar, szörnyűséget, rettenetet! Mert izgalmasabb, mint a
tévében. Mert önigazolást ad és öndicsőítést eredményez. Lám, a náci
keretlegények mennyivel jobbak, mint a Dunába lőtt emberek? Jobbak? Ez az
emberség? Ez a magyarság? Ez a keresztény nemzet értékeinek kiteljesedése?
E sorok írásakor az "áttelepített" József Attila
szobor mögött ültem, közel a cipőkhöz. Tőlem balra monumentális talapzat, még
befejezetlenül. Milyen érdekes, hogy a "nagy" vezérek szinte mindig
kicsik a termetükre nézve! S mind gigantomán kompenzálás ez. Mindenki frusztrált.
Mindenki kompenzál. De miért rajong a sokaság az egyért, aki becsapja,
kihasználja és tönkreteszi?
Álnaív kérdés. A sokaság a fentebb ecsetelt kéjvágy miatt
rajong a gonoszért. Lucifer népszerűbb, mint Gábriel! S mindenki azt hiszi,
hogy amikor "más" nem jut be az egyetemre, nem kapja meg az állást,
nem jut támogatáshoz, nem nyerhet meg pályázatot, akkor neki, a "nem
más"-nak jut több hely. Numerus clausus-t remél a kisember, hogy elérhesse
a vágyait a félelem ellenére, hogy arra más alkalmasabb, méltóbb, jogosultabb
lehet. A mást ki kell zárni a lehetőségből, hogy ő biztosan bejusson. S ha ő
valami fatális hiba miatt ma még nem is jutott be, hát majd lelkesebb lesz,
hogy a hibáját megbocsássák, s holnap ő kerülhessen sorra.
József Attila verseit nem vették életében. Radnótit
agyonlőtték. A költők fiatalon halnak. Költőnek lenni nem jó! Kivéve, ha a
hatalom költője lehet a szerencsés. De akkor legyen meggyőződés, hit és emberség
nélküli, mert a hatalom embertelen.
Ám vak az, aki nem veszi észre, hogy az ember pusztul az
embertelenségben. S nem csupán az egyes ember; az egyes emberek közül egyesek
éppen, hogy nyertesei a pusztulásnak. De a közösségek pusztulása annál
nyilvánvalóbb, minél nagyobb egységet vizsgálunk. Pusztul a család. Pusztul az
ország. S, hogy divatos szóval éljek: pusztul a nemzet. Persze, ha nem tekintjük
a család tagjának azokat, akikre rossz idők járnak -- hanem csak azokat, akik hasznot
húzzák más pusztulásából - akkor ez a szűkebben értelmezett, valójában csonka
közösség gyarapodni látszik. Ha nem tekintjük a nemzet tagjának azokat, akikre
rossz idők járnak - hanem csak azokat, akik a hasznot húzzák más pusztulásából
--, akkor ez a szűkebben értelmezett, valójában csonka nemzet emelkedni
látszik. Minden vezérelvű korszak kijelöli a maga kiközösíthetőit. Akiket
megfoszthatnak mindentől. Akiket legyőzendő ellenségnek kiálthatnak ki, - mint
a bajok forrását. - S minél kiszolgáltatottabbak ezek az áldozattá kijelöltek,
annál biztosabban ígérhető a győzelem!
Lám, akik a cipőjüket ott hagyták a parton, a győzelem
illúziójával ajándékozták meg a társadalomnak azt a részét, akik megkülönböztethették
magukat tőlük. S habár e győzelem az ország pusztulása közben fogant, amikor
csak igen kevesen lehettek valóban nyertesei mindannak, ami megesett, a barbár
élmény, hogy megalázva, elpusztítva láthattak az emberek másokat, egyfajta borzalmas
kábultságot hozott. S mert nálunk nem történt meg sok más kor története mellett
e korszaknak sem a feldolgozása, a kábulat nem múlt el. S e kábulattól nem
veszi észre a sokaság, hogy minden tekintetben fogyunk és fogyunk.
A költő abban a világban él, amely körülveszi. Egyesek azt
tanítják, hogy a költő külön világot teremt magának. Holott a költő azért
formálja a világot maga körül, hogy megváltozzon. Nincsenek elefántcsont
tornyok! Viszont van egyfajta szörnyű magány, egyfajta kiközösítettség.
Verset ugyanis sok hülye írhat. De, aki költő, az átlátja és
átérzi mindazt, amiről fentebb szóltam.
A költő tudása mágikus és filozófikus. Először az igazság
ragadja meg őt, aztán ő ragadja meg az igazságot. Mélyebben, mint a tudományok
művelői. S a költő a szerelemben, a hitben, a hazafiságban mindig csak egyet
keres: az emberséget. A halandó ember problémáját, hogy tudniillik hogyan
lehetne méltó a halhatatlan emberi szellemhez. Mágikus, ahogy megragadja a
kérdéseket és a problémákat. S filozófikus, ahogyan válaszokat ad. Maga sem
tudja, honnan tudja, amit tud. A tudása nem az értelemből fakad, hanem a szellemből,
amelyet kutat. S bár divatba jöttek ma is ordas eszmék verselői, a költők
emberibb világot hirdettek, s azt hirdetnek minden korban. Hisz ez
elválaszthatatlan következménye hivatásuknak: az emberségnek.
Nincs hát okunk csodálni azt, hogy rossz idők járnak a
költőkre, amikor ordas révület teszi az emberek egy részét ragadozóvá, másokat
a szörnyűség kéjesen cinkos szemlélőjévé, s a legtöbbeket végül áldozattá. A
költő csak üldözött lehet: kirekesztett. Megosztó, mert szembehelyezkedik
azzal, ami méltatlan, ami embertelen, ami nemtelen. Üldözött életében, s
megerőszakolt halálában. Mert a hatalom csak a kollaboráns, avagy a halott
költőt kedveli. Az élőtől fél. Mert a költő próféta, aki meglátja és kimondja
az igazságot. Hogy tudniillik, végül minden és mindenki megmérettetik. S e sok
zsebgóliát hiába ágaskodik, végül a történelem dicstelen szereplői lesznek. S a
korról, amelyet eltorzítanak, végül kiviláglik e torzultság. Amit nemzedékek, vagy
évszázadok múltán majd mindenki lát, azt a költő máris érzi, látja, s kimondja.
Ezért pusztítják e korok urai a költőket.
Ó, ha tudnák, hogy a költőnek csak a teste pusztítható el! Hogy
rettegnének!