Oldalak

2020. május 31., vasárnap

Trianon fogságában


Trianon fogságában





Trianon jelkép. A nemzeti étosz iránti nosztalgia jelképe. Akik Trianonról beszélnek, egy olyan nemzeti nagyság elvesztését fájlalják, amely többször volt legenda, mint valóság.

Azért merészelek ilyen állítást tenni, mert a szovjet csapatok kivonása előtt utoljára Hunyadi Mátyás alatt volt az országunk független, európai nagyhatalmi tényező.

Az az apróság, hogy a második világháború után a Versailles-i békeszerződés lépett hatályba, s ezzel a trianoni hatályát veszítette, nem zavarja meg trianonozókat. Igaz, Magyarország szempontjából e két békeszerződés között nincs lényegi különbség. A nemzetközi jog, és a tények szempontjából azonban ezt a kettőt összemosni nagy hiba. Az, hogy negyedszázad leforgása alatt kétszer is ugyanolyan elmarasztaló ítéletet kaptunk, nem véletlen. Ami ismételten oda vezetett, az nem hiba, hanem történelmi bűn, amit országunk vezetői követnek el újra, és újra.

Kérem tehát az olvasót, hogy ha leegyszerűsítve a kérdést, Trianonról beszélek is, azért szíveskedjék feltételezni rólam, hogy a korszakokat és az eseményeket képes, és hajlandó vagyok megkülönböztetni.

Hunyadi Mátyást említettem már. Természetesen, erőteljes leegyszerűsítés, amit állítottam, hogy tudni illik, az ő idejében volt utoljára független, és e mellett nagyhatalmi tényező a hazánk. De a folyamat lényegét tekintve mégis élek ezzel a leegyszerűsítéssel. Kijelenthetjük, hogy Magyarország évszázadokon át más hatalmaknak volt alárendelve. Ez meghatározta a politikai mozgásteret, a gazdaságot és a kultúrát is. A reformkor úgy érte az országot, hogy Budán a társaság nyelve a német volt. A nemzeti elit, a nemesi osztály németül szerezte műveltségét. Maga Széchenyi István is a németet tekinthette anyanyelvének, a magyar nyelvet felnőtt fejjel tanulta meg.

A tizenkilencedik század forradalmian új eszménye a nemzet volt. A feudális rendszer számára a nemzet, nemzetiség és az etnikumok másodlagos tényezők voltak. Az uralt és mezőgazdasági művelés alatt álló birtokok nagysága határozta meg a feudális hatalom gazdasági erejét. Az, hogy a földet művelő ember hol milyen nyelven beszél, nyilvánvalóan másodlagos kérdés volt.

A feudális királyságok tehát nem nemzeteken uralkodtak, hanem földterületeken, amelyek a hatalmukat megalapozó jövedelmet termelték. Ezért is vált a területi nagyság az országok erejének felületes összemérésére alkalmas szemponttá. Ám a feudális királyságok nagyon sokszor etnikailag vegyes lakosságú országokat hoztak létre. Megesett, hogy egy országon több király osztozott, s az is, hogy egy király több ország koronáját is a magáénak tudhatta. Volt magyar királya Lengyelországnak, és persze volt az a perszonál unió is, amely az osztrák császárt tette magyar királlyá.

Egy újabb egyszerűsítéssel azt mondhatjuk, ebben a monarchiában három kategóriába lehetett sorolni az egy uralom alatt álló népeket. Az osztrák természetesen elsőrendű volt. Másodrendű volt a magyar, s harmadrendűek azok a szláv népek, amelyek jobbára az akkori Magyarország által uralt területtekként kerültek be a birodalomba.

Azért szántam több bekezdést is arra, hogy nagyon leegyszerűsítve felvázoljam ezt a helyzetet, mert az első fontos állítás, amit meg szeretnék fogalmazni, az az, hogy „Trianon” 1848-ban kezdődött.

A magyar forradalom és szabadságharc az új eszményt, a nemzetet helyezte előtérbe. Egyenlőséget és függetlenséget akart, lerázva magáról az önmagát „felsőbbrendűnek” tekintő osztrák uralmat.

Ennek a kornak a terméke a nyelvújítás, e korban született meg a magyar nyelvű színház, és ugrásszerűen megnőtt a magyar nyelvű irodalom művelőinek és olvasóinak a száma. Megszületett a Himnusz, a Szózat, és olyan életművek, amelyek a magyar identitástudat kulturális alapjait máig meghatározzák.

Az, hogy legyünk egyenlők és függetlenek, szép törekvés. Azonban a magyar forradalmi politika úgy képzelte, hogy az országhoz tartozó szláv népek maradjanak hozzánk képest alávetettek. Így esett meg az a merőben furcsa helyzet, hogy a magyar forradalom, azaz, a magyar elnyomás ellen fellázadó szerbek leverésére a szerb Damjanichot küldték el.

Mi lehetett volna, ha a nemzeti gőg háttérbe szorul, és józan, méltányos gondolkodás valósul meg inkább? A forradalom élére álló nemesi osztályunk félig már korszerűen gondolkodott, félig azonban a legelvakultabb feudális elvek szerint. Így Magyarország magának akarta az egyenlőséget, de a velünk élő többi népnek már nem. Őket alávetettségben szándékozott tartani.

Így tehát, nem csak az osztrákok ellen harcoltunk, hogy függetlenek legyünk, hanem az akkori ország szláv népei ellen is, hogy ők ne legyenek függetlenek. Akikkel sorsközösségben éltünk, s akik így természetes szövetségeseink lehettek volna, az ellenségeinkké lettek, pusztán az önzés és a gőg következtében.

Pedig felvetődőtt a Duna-menti Unió gondolata. Kossuth sok tévedése és hibája mellett képes volt ilyen, a feudalizmuson túllépő eszményeket megfogalmazni. De ezek a gondolatok nem találtak jó táptalajra.

Így, a szláv népekkel nem megerősítve, hanem épp általuk meggyengítve agonizált a magyar szabadság, míg 1849-ben az osztrákok segítségül tudták hívni az orosz csapatokat. Így verték le a magyar szabadságot. Pedig 1848 nyarának elején ott volt a lehetőség, hogy felismerjük: amit magunknak kívánunk, azt kell kívánnunk másoknak is.

Ez a nemzeti, más megfogalmazásban turáni gőg azóta is megnyomorítója a magyar sorsnak.

A kiegyezés ugyan Magyarországnak megadta az egyenlőséget, de ezt nem egyenlően terjesztette ki a teljes népességre. A magyarok ismét egyenlőbbek voltak, mint a velünk egy hazában élő más népek. S bár az ország óriási fejlődésre kapott lehetőséget, igen jelentős „gazdaság-fejlesztés” révén, a pusztító gőg nem csökkent. A Balkánon egyre erősödő függetlenségi törekvések arra ösztökélték vezetőinket, hogy társutasként az első világháború kirobbantói között legyünk.

„Isten, ne segíts, csak nézd, hogy harcol a magyar katona!” Így legénykedett a korabeli hadi propaganda. Akik természetes szövetségeseink lehettek volna, azokkal ismét szembe fordultunk, mert őket alávalóbbnak tekintettük önmagunknál.

Ez a háború maga alá temette az osztrák birodalmat. Magyarországról durván levágták azokat a területeket, amelyeket a független államiságra törekvő, megsértett népek igényeltek. A döntéshozók nyilvánvaló szándéka volt az is, hogy Magyarország többé ne válhasson nagyhatalmi tényezővé.

A trianoni béke félig igazságos volt, hiszen a nemzeti gőg miatt magunkat sodortuk bajba. Akiket magunk alá akartunk gyűrni, végül azok osztoztak a legyőzött testén. De ebben valósult meg az igazságtalanság is, mivel egyértelműen magyar etnikumú, magyar gyökerű területeket is jócskán levágtak az országunkról.

Valójában, az első világháború vége, a trianoni döntés jót is hozott. Ezzel a drasztikus változással Magyarország számára véget érhetett volna a feudalizmus. De a gőgös és változni lusta magyar dzsentri elit továbbra is feudális címekben, rangokban és viszonyokban gondolkodott. Kvázi királlyá tettek egy győzni képtelen, de gyűlölködésben kiemelkedő szörnyeteget, Horthy Miklóst. Ennek a korszaknak a magyar politikája már ismét csak a gőgről, a gyűlölködésről és a revans vak vágyáról szólt. Azokban az évtizedekben, amikor a népírtás és a háború iparosodott, félelmetes „termelékenységet” elérve, a magyar fasizmus sokszor szörnyűbb módon működött, mint a hitleri német.

Vezetőink opportunizmusa „járulékos haszonnak” tekintette, hogy árthat. A német törekvésekre, mint eszközre tekintettek. Hitler és Németország ambícióit eszközként használták fel, hogy a régi, feudális Magyarország nagyságát visszaállíthassák. Ez már akkor sem sikerült.

Így a mi hazánk a bécsi döntésekért cserébe többszöri népírtást hajtott végre, többek között a saját polgárai ellenében. A vak gőg a minden ésszerűségen túli kitartást hozta. Nem mondom, hogy a fiatal román király átállása minden tekintetben etikus volt, de az országa számára messzemenően hasznosnak bizonyult. A magyar vezetés gőgjében ezt a lehetőséget sem ismerte fel.

A Versailles-i békeszerződés hazánkra nézve épp olyan volt, mint a trianoni. Büntetés a gőg és az embertelenség miatt, és megelőző lépés, hogy ez az ország ne válhasson hatalmi tényezővé.

Pedig, állhattunk volna a jó oldalon is, vagy átállhattunk volna mi is. Amit az akkori vezetőink elkövettek, igazán nem adnak semmiféle erkölcsi alapot arra, hogy valamiféle elvhűséget, becsületet, erkölcsöt emlegessenek. Alávaló fasiszták voltak. Nem lettek volna erkölcstelenebbek, ha követik a román lépést. Csak épp egészen másképp végződhetett volna számunkra a háború, illetve a béketárgyalások.

A Horthy-korszak iránti hamis, idealizált nosztalgia végig élt a szocializmus idején is, amikor szovjet megszállás alatt éltünk. Az elnyomott ország korábbi feudális elitjének „alkalmazkodó” utódai, akik már a szocialista elitet alkották, természetesen ismét a feudális Magyarország nagyságáról álmodoztak. E közben életben tartották, mint egy elrejtett kincsként őrizték a Horthy-korszak fasizmusának ideológiáját, egyfajta nemzeti hitté átminősítve azt. Pedig ez csupán az oktalan gyűlölet volt, leginkább önmagunk ellen.

Egy ilyen, kívül-belül hamis és hazug, magát polgárinak képzelő, de a valódi polgári értékeket elutasító elit vált a rendszerváltó Magyarország új feudális osztályává. Mert egyrészt az, ahogyan a múltat elhazudják, elrejtik, titkosítják, az arról árulkodik, hogy van mit titkolniuk. Másrészt, az a mértéktelen vágy, hogy szerezzenek, gazdagodjanak, és másokat maguk alá gyűrjenek, ismét csak a feudális gazdaság ösztön szintű idelaizálást mutatja. Ők azt se bánják, ha megdöglik a tehén, csak az övék legyen. Holott, ahol felnőttem, az igazi földművesek azt mondták: ha fejni akarod a tehened, hagynod kell meghízni.

Trianont ez a réteg két célra is felhasználja. Egyrészt, fogságban tartja vele az ország polgárainak gondolkodását. Ez az egyszerűbb, elvakultabb emberek számára cél és magyarázat. Ők könnyen beállíthatóak bármilyen zászló alá, amit „Trianon” ellen emelnek. Ezzel foci ultrától egyetemi tanárig terjedő skálán tudnak embereket irányítani a gyűlölet pórázával. Az, hogy ez nyilvánvalóan fasiszta ideológián alapszik, nem zavarja őket. Még jól is jön a félelem és a megosztottság. Aki fél, az elhallgattatható. Akik megosztottak, azok irányathatóak, kijátszhatóak. A gyűlölet folyamatos szításával a saját hatalmukat tartják fent, mint ha Isten által fölénk rendelt nemesi osztály volnának, mint ahogyan a feudalizmus is működött.

Másfelől, meg vagyok róla győződve, hogy mint a feudalizmus urai, minden ésszerűség ellenére belevinnék az országot egy területszerző kalandba, hiszen azzal a megszerezhető növekedne.

Trianon, és persze, hét és fél évtizede már a Versailles-i békeszerződések fájdalmas mozzanatai a magyar történelemnek. Azok a vágyak, hogy a területeket visszaszerezzük, minden kamasz fiúban felélednek. De mire felnövünk, már, akinek sikerül, rá kell jönnünk, hogy erre sem reális mód nincs, sem azt nem tudjuk, mit is kezdhetnénk egy ilyen helyzettel. Az elvett területek száz éve már kulturálisan, gazdaságilag, etnikailag más országokhoz szervesültek. Lehetne még sok határmenti terület felett vitázni, de sem jó, sem kivitelezhető megoldásra nincs kilátás.

Itt a feudális ábrándok élnek, míg a világot már nem területileg, hanem gazdaságilag osztja fel a tőke. Akié a részvény, azé a hatalom. Másodlagos, hogy melyik kormány milyen területen működtet államot.

A határok által szétszabdalt nemzet problémájára az Európai Unió az egyszerű megoldás, bár sokkal összetetteb ez, mint átvágni a gordiuszi csomót. Ha a határok szerepe csökken, és az egymáshoz szervesülni képes régiók között így megnő a kapcsolatok száma, azaz, ha a határok két oldalán élőket egyre kevésbé választják el a térképre rajzolt vonalak, akkor az elveszett nemzetrészek ismét szervesülhetnek az anyaországhoz. Persze, ezt nem csak a judáspénzekért kell akarniuk! Ez az egyetlen reális megoldás arra, hogy a száz éve ejtett seb gyógyulni kezdjen végre. Mert az igazi veszteség nem a területi, hanem a nemzeti, a lelki. Az ugyanis, hogy egy éretlen óvodás sértődöttségével ülünk a nemzeti gőg bánatos mocsarában, és építő önkritika helyett csak mások hibáztatására futja, nem hozhat semmilyen pozitív eredményt. De, a legszörnyűbb ebben a lelki fogságban az, hogy önmagunkkal hasonulunk meg folyton. Ma is közülünk való honfitársaink megkülönböztetését, jogfosztását, üldözését, megsemmisítését kívánják azok, akik a leghangosabban emlegetik Trianont. Csak Trianont, mert nekik az már túl bonyolult, hogy volt egy második világháború is.

A világon sok olyan ország van, amely a valamikori nagyságát részben elvesztette. Sőt, vannak népek, amelyeknek már országuk sincs. A törökök és az osztrákok egyaránt vitázhatnának arról az oroszokkal, hogy melyiküknek van több joga Budát visszakövetelni. Szerencsére, ma olyan a helyzet, hogy egykönnyen egyikük sem tehetné rá a kezét. Bár, az oroszok ismét túl közel vannak. Ez a helyzet nekünk sem kínál olyan reális lehetőséget, hogy átrajzoljuk a határokat. Az, hogy az orosz hatalmi törekvéseket kihasználva újabb „bécsi döntéseket” eszközöljünk ki, iszonyatosan felelőtlen és kockázatos gondolat.

Ebből a csapdából úgy szabadulhatunk ki, ha elfogadjuk mi is azt, hogy a történelmi feudalizmus véget ért, és ami velünk történt, az elsősorban a mi hibánk. Tovább úgy léphetünk, ha ezt a pusztítóan önző, gyűlölködő gőgöt magunk mögött hagyjuk, s elkezdünk úgy viszonyulni önmagunkhoz, és a körülöttünk élőkhöz, ahogy már 1848-ban kellett volna: azt a jót kívánva másoknak is, mint önmagunknak.

A here elitünket pedig valódi kihívások elé kell állítanunk, először is azzal, hogy nem hagyjuk megfosztani magunkat az igazságtól.

A példabeszédek ezt mondja: „Eléd adtam az áldást, és az átkot; az életet és a halált.” A mi döntésünk ez a választás. Én az életet választom, mert azon van áldás!


2020. május 25., hétfő

Miért kell felszítani a haragot?


Miért kell felszítani a haragot?



Haragot szítani? Olyan felvetés ez, ami sokakat rosszallásra serkent. Általában helyes az a gondolat, hogy békességre kell törekedni. Ez humánus, konstruktív és tisztességes alapállás. Viszont megesik az, hogy a békességre törekvők türelmével súlyosan visszaélnek. Ahogy ez Hazánkban történik minimum tíz, de inkább harminc éve.

A legnagyobb aljasságok egyike az, ha valaki, vagy valakik abból kiindulva tesznek meg aljas lépéseket, hogy az érintettek pacifikálhatóak, tehát lényegi ellenállás nélkül beletörődnek abba, ami történik. Ami velük, a szeretteikkel és a hazájukkal történik. Pontosan ez az, amit a mai hatalom tesz, mégpedig egyre gátlástalanabbul, egyre arrogánsabban, egyre magabiztosabban.

Alapvetően négy módját alakították ki annak, hogy az embereket és a közösségeket aktív, vagy passzív támogatóivá tegyék a törekvéseiknek.

Egy szűk, és heterogén réteg a haszonélvezőjévé vált a tevékenységüknek. A kitervelt folyamatokat végig kell vinni, és akik helyi szinten ebben részt vesznek, azok jutalmul részesülnek a haszonból. Itt a nemzetközi szinten is kiemelkedő ütemben gazdagodó oligarchától a falusi hivatalnokokig és papokig igen sokszínű a kép. Kinek-kinek a maga szintjén nyújt anyagi javakat és túlhatalmat, másfelől pedig védelmet az akár erkölcstelen, akár törvénybe ütköző tettek eltussolásával. Ez a réteg az apparátus és a káderek rétege, amely a maga szempontjából „hasznos” szimbiózisba került a gazdával.

Szélesebb, de önmagában csak kisebbségi erőként élő, szintén heterogén réteg az, akiknek vallásává vált ez a rendszer, és az azt fémjelző személyek. Sajátságos keveréke ez a Stockholm szindrómának és a szektás hitnek. Ők azok, akiknek a meggyőződését nem ingatja meg a valóság. Sőt, annál elszántabbak és agresszívebbek a hitük védelmezésében, minél inkább szembesülnek az azt cáfoló tényekkel. Természetesen az ő világképükben az a tény, ami ellentétben áll a hitükkel, csupán ellenséges hazugság, ármány, csalás. Ők az önkéntes, vagy fizetett trollok, ők a harci osztag, ők azok, akik a saját nyomorúságukat sem az imádott rendszer és az istenített vezető hibájának tartják, hanem a pusztítandó ellenség aljasságának. És hogy ki az ellenség? Bárki, akit a rendszer, és a vezető annak nevez, és bárki, aki az ő hitüket kétségbe vonja.

A legszélesebb és legsokszínűbb réteg a passzív, rezignált emberek rétege. A legtöbben ebbe a rétegbe tartozunk. Nem látunk vezetőt, vezetést, összefogást létrehozó közös nevezőt, erőt. A hatalom a megosztottság sikeres mélyítésével atomizálta közösségeinket, felszámolta a szolidaritást, és országossá tette a megalkuvó gyávaságot. Igen, mi vagyunk azok, akik önmagunk érdekében nem merünk fellépni, másokért pedig nem kockáztatunk. Nem azért van ez, mert gyáva és erkölcstelen emberek volnánk, hanem azért, mert naponta tudatosítják bennünk, hogy ha ellenállunk, egyedül maradunk a hozzánk mérten végtelen és kegyetlen erővel szemben.

A negyedik réteg azokból áll, akiket tönkretett, vagy elüldözött a rendszer. Ők helyzetükből adódóan végkép játszmán kívül rekedtek. Akinek elárverezték a házát, és az a gondja, hogy hol és mit adjon enni a gyerekeinek, aki a közmunkáért áll sorba, aki tudomásul vette, hogy már soha nem gyógyul meg, és csak békét akar a maradék rövidke időre, aki külföldre ment, hogy megélhessen, vagy az üldözése megszűnjön, az nem szól bele a közös ügyeinkbe.

Van egy ötödik csoport is, a külföldről szavazók. Őket részben a káderek, részben a hívők közé sorolhatjuk. Nyilvánvaló azonban, hogy bár sorsközösséget vállalhatnának velünk, „bennszülött” magyarokkal, csupán beleszólást és előnyöket szeretnének. Gyarmatként kezelnek minket. A jog kell, lehetőleg több, mint nekünk. A támogatás kell, lehetőleg több, mint nekünk. De a terheink alá nem teszik oda a vállukat. Így ők sokszor megcsúfolják azt a figyelmet, szeretetet és megbecsülést, amit a magyar nép magától értetődően megad nekik. Sajnálatosan, így végkép elszakítják magukat a hazai magyarságtól.

Két kérdés merül fel. Egyrészt az, hogy a harmadik réteg van-e olyan széles, mint az első kettő? A másik az, hogy felléphet-e győztesen ez a réteg az első kettővel szemben?

(Az ötödik csoport szavazatainak számát soha nem tartottam hitelesnek és valóságosnak.)

A statisztikák terén annyi zsonglőrködés volt mostanában, hogy lehetetlen a helyzetet számszerűsíteni. Ugyanakkor, ha a politikai preferenciákról kérdezik az embereket, akkor három réteget figyelembe kell vennünk: azokat, akik még ma is nyíltan vállalják ellenzékiségüket, azokét, akik azt mondják, hogy nincs párt, amelyre szavaznának, és azokét, akik az ilyen kérdésekre nem válaszolnak. Az az egy biztosan közös ebben a három rétegben, hogy nem hívei a hatalomnak. Nem elégedettek, sőt, csalódottak. Ám rezignáltak is.

Ez a három réteg együtt egészen biztosan nagyobb, lényegesen nagyobb tömeget képvisel, mint az előbbi felsorolás első két csoportja. Azonban olyan ez a réteg, mint a pásztor nélkül maradt nyáj: nincs, aki összeterelje, egybe tartsa, vezesse őket. Közös a sorsuk, de nem tudnak közösséggé válni.

Amikor a hatalom minden korlát nélkül, a maga érdeke és ízlése szerint alakíthatja a törvényt, akkor minden törvénytelenné válik, ami a hatalomnak nincs ínyére. Sokan felvetik a polgári engedetlenség eszközeit, mint amelyek békés útját jelentik az ellenállásnak. Azonban senki ne higgye, hogy ezt nem torolják meg keményen! Különben miért lenne délutánonként több szakasznyi rendőr ott, ahol dudálnak, és miért szabnának ki „dudálásért” irreális mértékű bírságokat? Vagy miért csöngetnek be egy a Facebook-on leírt mondatért hajnalban többekhez is?

Hosszan lehetne ragozni ezt. Ám szembe kell néznünk azzal, hogy nincs törvény adta mód a tiltakozásra.

A demokratikus intézmények sem működhetnek demokratikusan, ha illiberális az állam. Ott, ahol egyetlen érdek irányít minden ilyen intézményt, ott ezek az intézmények már csupán névleg demokratikusak, mert sem féket, sem ellensúlyt nem képez egyik sem. Mind egyetlen akaratot szolgál. Az ilyen rendszer neve pedig a díszletektől függetlenül az, hogy diktatúra.

Nem hiszem, hogy az ellenzéki politikusok parlamenti szónoklatai, Facebook bejegyzései, blogjai, sajtónyilatkozatai bármit is változtatnának. A szavazáskor, vagy a hatalmi döntések meghozatalakor ezek semmit sem nyomnak a latba. Ez csupán része a show-nak, amit kenyér és szabadság helyett kapunk.

Nem hiszem, hogy a szavazófülkékben bármi megváltoztatható. Meggyőződésem szerint az elmúlt tíz évben semmi lényeges nem dőlt el a szavazófölkékben. Vagy, ha mégis, mint az önkormámyzati választásokon, csupán azért, mert már nem számoltak azzal, hogy más is lehet esélyes. Most viszont számolhatunk azzal, amit tapasztalunk is, hogy ezt minden lehető módon megtorolják.

Habár jelenleg ez törvénybe ütközik, az ország sorsa csak az utcán fordítható meg. Ám, ha könnyen megtörhető, kicsiny csoportok, magukra maradó emberek mennek az utcára, úgy tapossák el őket, hogy még csak az esti hírekbe sem kerül be semmi.

Olyan erőt kell mutatni, amely félelmet kelt! Tömeget, amely nem fut el a rendőrök elől. Tömeget, amely láttán a rendőr elgondolkodik azon, hogy jó oldalon áll-e. Tömeget, amely nem oszlik fel akkor sem, ha harci járművek veszik körbe.

Az Internet adó szomorkás kép arról, hogy az érdek mozdítja meg az embereket. Ám az, hogy jobb, tisztességesebb világban élhessünk, sokunk érdeke. Nem tartom elfojtandónak azt a vágyat sem, hogy valami módon bosszút álljon azokon, akik gátlás és félelem nélkül milliónyi aljassággal tették tönkre sokak életét. Ha ezt a bűnt nem üldözi a rendőr, nem vádolja az ügyész és nem bünteti a bíró, akkor ez az utcára marad. A társadalmi igazságérzet elégtételt kíván, ha nem is törvényesen, de jogosan.

Elég volt tehát a szép beszédekből, az elmés érvelésekből. Elég volt abból, hogy hagyjuk tönkretenni magunkat, mert az ellenállás „olyan neveletlen” valami. Elég volt!

Ha haragszunk, jogos a haragunk. Nincs semmi szégyellnivaló a haragunkon! Ki állna ki értünk, ha mi magunk sem állunk ki önmagunkért? Vezető kell! Olyan, aki az utcán is mer vezetni. Aki szembe mer fordulni a diktatúra törvényeivel, aki nem küld haza a „békesség kedvéért”, aki csatárláncba állít, ha a térről ki akarnak szorítani a rendőrök, aki vezényli a mozgásunkat, ha felvonul a hadsereg, aki be meri töretni a Parlament kapuját, és aki csak azért védi meg a tömeg kezére került gazemberek életét, hogy majd egy rendes bírósági eljárásban mindenért feleljenek!

Fel kell szítani a jó emberek haragját, mert harc nélkül mind elveszünk, és elvész minden. Aki attól fél, hogy ez polgárháborúhoz vezet, az bolond, mert a háború rég zajlik, csak mi nem hogy visszaütni, még védekezni is gyávák voltunk eddig.

Gyáva népnek nincs hazája, mondta ezt az, aki a félelmeinkből épített birodalmat. Ideje, hogy ők is megtanuljanak félni! Ideje, hogy mi is megtanuljunk bátran élni!

De hol az a bátor vezető, aki megtanít minket a bátor, győzni képes haragra?

2020. május 15., péntek

Menekülési ösztön nélkül


Menekülési ösztön nélkül



Miért jött vissza Radnóti Párizsból? A második világháború küszöbén már megszokottá vált, hogy rengeteg hátrány éri a zsidókat. Radnóti megtehette volna, hogy feladva a hátrányait, új életet kezd az akkor még szabad és haladó szellemiségű világvárosban. Ő mégis itt volt itthon, a Pozsonyi úton és az Istenhegyi úton.

Joga van-e bárkinek elvitatni az ő jogát arra, hogy itt legyen honos, ahol „kifelejtették” a kortárs irodalomból, ahol letiltották a katedráról, ahol másodrendű polgárként rabszolgaságra ítélték, s végül, mint haszontalan foglyot egyszerűen főbe lőtték?

Nem volt talán világos, hogy merre tart a világ?

A holokauszt rettenetében államilag irányított, ipari módszerekkel végrehajtott, tömeges rablógyilkosság zajlott éveken át. Ebben a borzalomban a magyar lakosság lelkesebb, a magyar állam eltökéltebb és hatékonyabb volt még a németeknél is. Márpedig az az állam, amely népírtást hajt végre saját polgárai körében, és az a nép, amely helyesli és teljes szívvel támogatja azt, önmaga sírját ássa egyre mélyebre.

Néhány évig higiéniai termékeket szállítottam számos nógrádi intézménybe. Köztük a mohorai óvodába is. fellelhető az Interneten az az irat, amelyben a helyi plébános „kiigényelte” a zsidók által „elhagyott” ingatlant. Jóllehet, a vagon még magyar tájakon haladt a tulajdonosokkal.

Ingatlan, ingóság, pályafutás, élet, mind, mind préda lett, s a kis gazemberek a nagy gazemberek kegyeit keresték, hogy nagyobb részt kapjanak a koncból. Közönséges hullarablás volt ez, s mert azt csak halottakon lehet elkövetni, hát gyilkoltak szorgalmasan. Gyilkoltak előbb a kirekesztéssel, s végül a fizikai megsemmisítéssel.

Azt írja a Biblia, hogy Isten jelöli ki a népek sorsát, és az országok határát. Ha ez így van, Isten kegyelme igen nagy, hiszen nem morzsolódtunk fel, dacára a bűnöknek, amelyeket elkövettünk. Ám nem véletlen, hogy a huszadik században minden nagyratörő, és egyúttal pökhendi tervbe belebuktunk. Elvesztettünk két világháborút, egy forradalmat, egy hidegháborút. Elvesztettük az ország területének nagyobb részét, s elvesztettük többször is a nemzetközi megbecsülésünket.

Azt mondják sokan, hogy ez egy keresztény ország. Viszonylag jól ismerem a Bibliát, de ott nem találok rá magyarázatot, hogy ez mit jelent. Különösen, hogy erre hivatkozva újra a leggonoszabb eszméket hizlalják, felelevenítve a legaljasabb gyakorlatot. Ám, ha feltételezzük egy percre, hogy a szó bibliai értelmében sokan félik Istent, akkor végkép nem érthető, hogy miért helyeslik és támogatják azt, ami helytelen, aljas és gonosz.

Történelmi időket élünk. Ezekben az években ismét megfordul a nép és az ország sorsa. Jelenleg kiteljesedik az illiberális állam. Mit is jelent ez? Azt, hogy nem vagyunk szabadok. A biztonság és a jólét hazug ígérete sokakat rávett, hogy önként mondjanak le a szabadságukról, és gyalázzák azokat, akik szabadok szerettek volna maradni. Az emberek félrevezetésének a leghatékonyabb módszereit, a modern média által ipari hatékonyságúvá fejlesztett tömeges manipulációt épp abban a világégésben kezdték minden korábbinál eredményesebben alkalmazni, amelyben Radnótit megölték. A mai helyzetünknek két oka van. Az egyik az, hogy pontosan ezt a manipulációt alkalmazták és alkalmazzák újra. A másik pedig az, hogy sokan hinni akarnak a hazugságnak, mert az álmaik, vágyaik megvalósulását várják attól a világtól, amit ezek a hazugságok ígérnek.

Ha ez az ország valóban keresztény lenne, azaz, ha az emberek többsége értené és hinné azt, ami a Bibliában áll, nem hinnék olyan sokan, hogy embertelen és aljas módszerekkel lehet egy jobb világot felépíteni, s nem mernének támogatni egy olyan világot, amely Isten törvényeivel ellentétben állva, emberek megkülönböztetésén, a sorsuk, karrierjük, életük ellopásán át juttat előnyökhöz másokat.

Tudjuk, sokan meghaltak, akik szembe mertek szállni. Nem tudjuk, hogy mennyien. Ezekben a napokban is életek, karrierek törnek ketté. Lassan megszokjuk, hogy a szabadság és a levegő elfogy körülöttünk.

A sajtó szorgalmasan híreszteli, hogy egyeseket „rémhírterjesztésért”, elrettentően nagy erőt felvonultatva elfogott a rendőrség. S már tudjuk azt is, mi a rémhír: minden állítás és vélemény, ami eltér a hatalom akaratától.

Fölvetődik tehát a kérdés, hogy miért nem megyünk el, amíg lehet. Hiszen Európa, és a világ jobb része ma még nyitva áll előttünk. Feladhatnánk a budapesti, vagy vidéki életünket, és újat kezdhetnénk egy nyitottabb, haladóbb, emberibb kultúrában.

De ki az, aki elvitathatja a jogunkat, hogy itt legyünk otthon? A jövő a tiszta embereké. Azoké, akiket megkülönböztetnek, kirekesztenek, gyaláznak és képletesen is, fizikailag is pusztítanak. Mert valamiféle igazság mégis működik a világban. Talán éppen Isteni igazság. És a gonosz hatalmak elbuknak, csupán elrettentő emléküket hagyva az utókorra. Történelmi időket élünk. Hamarosan fordul a világ. Hogy addig mennyi szenvedést és nyomorúságot hagyunk magunkra mérni, az azokon múlik, akik hinni akarnak a hazugságnak.

2020. május 5., kedd

Miért kell forradalmat "csinálni"?


Miért kell „forradalmat csinálni”?



A liberális demokráciát Magyarországon szitokszóvá tették, mintha ez valami sötét, bűnös dolog lenne. A liberális pedig a zsidó kódszava lett az antiszemita közbeszédben, köszönhetően a következetes kormányzati erőfeszítéseknek. Ezek ellentéteként hirdették meg az illiberális demokráciát, amely állítólag jobban megfelel nemzeti jellegünknek. Magyarán, ami kizárja a zsidó befolyást.

Undorító, őrült és félelmetes. De van igény rá. Sokakkal elhitethető, hogy meg kell védeni őket. Mindegy, mitől és kitől. Soros György bizonyára a nagy szabadkőműves-zsidó-háttérhatalom királya, de a mi igazságos legkisebb királyfink jól megvéd minket.

Kérdezhetném, hogy mióta legálisak hazánkban a kábítószerek, de ezt nem vegyi úton, hanem kommunikációval érték el.

Csupaszítsuk tehát pőrére a valóságot! Mit is jelent az, hogy liberális? Csak azt, hogy a szabadságjogokat fontosnak tartó. A valódi liberális nem azt mondja, hogy mindent szabad, hanem azt, hogy minden legyen szabad, ami nem árt másoknak. Ez egyfajta relációt feltételez, amelyben nem a polgár szolgál az államnak, hanem az állam a polgárainak. Hasonló képpen nem tekinti a polgárt az állam tulajdonának, hanem az államot, mint nagy szolgáltatót tekinti a polgárok közös tulajdonának. Így az állam vezetői nem királyok, hanem alkalmazásban álló menedzserek.

A liberális demokrácia nem egy bizonyos párt, vagy ideológia elsőségében gondolkodik, hanem ezek méltányos és tisztességes versengésében. Magyarán, a társadalomban jelenlévő érdekek és nézetek korrekt versengésében, együttműködésében, kompromisszumaiban és végső soron szövetségében.

Hiszen a legnagyobb egyéni és közös igényünk az, hogy boldogok legyünk, és boldoguljunk. A politika célja egy folyamatos vita arról, hogy ez hogyan legyen lehetséges a lehető legtöbbeknek.

Az illiberális gondolat nem más, mint a szabadság megvonásának az eszménye. Az ígéret az, hogy a szabadságért cserébe biztonságot nyújt. Holott a hétköznapokban is és a krízisekben is kiderül, hogy ez a biztonság illúzió. Egyfelől azért, mert olyan veszélytől véd, amely nem létezik. Valójában indokolatlan félelmet kelt és gyűlöletet szít, lényegesen eltúlozva és eltorzítva a valóságot. Másfelől pedig azért, mert valójában nem véd meg. Erre rengeteg példát nyújtanak a mindennapok. De elég csak arra a tragikus helyzetre gondolni, ami a Covid-19 járvány kapcsán kialakult. Sem az egészségünk, sem az egzisztenciánk nincs biztonságban. Aki mást hisz, az önmaga előtt tagadja le a valóságot.

Magyarországon ma egy rendkívüli elit kezében van a politikai és a gazdasági hatalom. Kétségtelen, hogy ennek az elitnek a gerincét egy olyan társadalmi kör adja, amely a késő-kádári, egypárti diktatúra kiszolgálásában kezdte meg felépíteni a maga karrierjét. Nem véletlen, hogy az ügynökakták nyilvánossá tételét közel húsz alkalommal hiúsították már meg nemleges szavazataikkal.

Az MSZMP és a KISZ káderei uralják országunkat, felettébb jó kapcsolatokat ápolva Moszkvával, Pekinggel, és számos szörnyeteg diktatúrával. Egyúttal tisztességtelenül viselkedve a hazánkkal és a szövetségeseinkkel.

Tudom, erre az a válasz sokak részéről, hogy megakadályozzák a befolyást. Milyen befolyást? Természetesen a zsidó befolyást. Mert a gyűlölködés magvait elvetették és szorgalmasan gondozzák ma is.

Az a jövő, amit építenek meglehetősen szomorú. Nekik persze nem. Ők hihetetlen vagyont és véget nem érő hatalmat szereznek. A társadalom és az ország azonban meggyengül és szétesik. A megosztottság elemi gátja mindenféle összefogásnak. Ezzel kiiktatták a társadalom immunrendszerét. A középosztály felszámolása pedig az ellenzék bázisának megújulását apasztotta el.

A társadalmunk szerkezete fokozatosan a Braziliától Kolumbiáig terjedő világ modelljét követi: egy vékony, de minden gazdasági és politikai hatalmat birtokló, törvények felett álló elit, és egy széles, kiszolgáltatott munkás réteg. A szervezett bűnözés és az államvezetés összefonódása, a nemzeti vagyon magáncélokra történő kisajátítása. Ez jellemez egyre inkább minket is.

A liberális demokrácia egyik alapelve a hatalmi ágak szétválasztása. Ezt nevezik a fékek és ellensúlyok rendszerének is. Milyen hatalmi ágakról is beszélünk? A törvényhozói, a végrehajtói és a bírói hatalomról, ami az államot illeti. Magyarán, a Parlament a pártok alkujával hoz törvényeket, amelyet a kormány köteles végrehajtani, s ha ebbe hiba csúszik, a bíróság az igazságot képviseli. De ott, ahol minden egy embertől függ, ahol az ügyészség és a bírságok is egyre inkább egyetlen érdeket szolgálnak az igazság helyett, ott a hatalmi ágak nem szétválnak, s nem egymás ellenőreiként funkcionálnak, hanem összefonódva a teljhatalmat szolgálják. Ott nincs jog, mert a törvények is a szerint születnek, hogy épp mi az érdeke, vagy mihez van kedve annak az egynek.

Liberális társadalmakban van még egy hatalmi ág, amely azonban független az államtól: a sajtó.

A sajtó, mint a társadalom ellenőrző szerepének megtestesítője gondoskodik arról, hogy az ország lakóit érintő események, különösen pedig a hatalom különböző ágaiban fontos szerepet betöltők helyes és helytelen törekvései a polgárok számára azonnal, és a lehető legalaposabban megismerhetők legyenek. A sajtó pluralizmusa pedig arra jó, hogy az egyes orgánumok hitelességét maguk a polgárok is össze tudják vetni.

Nyilvánvaló, hogy nálunk már csak mutatóban van független, vagy függetlennek mondott médium. A sajtó pluralizmusa elveszett, csakúgy, mint a függetlensége. A mai magyar sajtó leglényegibb tevékenysége az, hogy a hatalmat szolgálja. Így megszokottá váltak azok a módszerek, amelyek sem a sajtó szakmai, sem az etikai normákkal nem férnek össze. Az egyoldalúság, az elfogultság, a hazugságok alkalmazása mindennapos gyakorlat. A sajtó nem feltárja, hanem elfedi az igazságot.

Szokás arra hivatkozni, hogy szabad és demokratikus választásokon nyerte a túlhatalmat a mai kormányzatunk. Ez az állítás is megérne egy hosszas vitát, de tekintsünk most el ettől. Inkább foglalkozzunk azzal a kérdéssel, hogy lehetséges-e szabad és demokratikus választáson legyőzni őket?

A határozott véleményem az, hogy nem. Hogyan lehet versenyezni azzal, aki verseny közben többször is átírja a szabályokat, a maga érdekei szerint? Mert ez történik. Amit tesznek, nem jogos, de törvényes. Nem jogos, mert alapvetően tisztességtelen. De törvényes, hiszen jogszabályoknak nevezik azokat a szabályokat, amelyeket kényükre-kedvükre létrehoznak. Törvényes, feltéve, ha a jelenlegi jogrendet egyáltalán legitimnek tekintjük. Noha ezt is vitatják többen, nem is alaptalanul.

Az ellenzék leszalámizása, manipulálása, együtt hatva a társadalom atomizálásával, a gyűlölködés légkörének a folyamatos táplálásával oda vezetett, hogy rendkívül nehézzé vált bármiféle összefogás megvalósulása. De, ha még létre is jön a kényszer szülte egység, minden eszközt bevetnek azért, hogy ne győzzék le őket akkor sem, ha legyőzik őket.

A legutóbbi országgyűlési választáson az abszolút többséget sem szerezték meg. Mégis a képviselői helyek kétharmadát nyerték. Ki írta a szabályokat? Az önkormányzati választásokon számos helyen így is veszítettek. Most, a „különleges jogrend” alatt ezeknek a településeken a megbüntetése, ellehetetlenítése folyik igen nagy lendülettel. Többek között a Főváros is részesül ebből a bánásmódból.

Az üzenet világos: aki ellenáll, az megbánja.

A magyar polgárok jelentős része krónikus kiskorúságban éli az életét. Mindegy, milyen aljas is a vezető, ha betölt egyfajta apa szerepet, akkor azt elfogadják. Felnőni, felelősséget vállalni nehéz, különösen nehéz szembenézni azzal, hogy sok esetben a következmények felmérhetőségét nélkülözve kell felelősséggel döntéseket hozni. A felnőtt élet nehéz. Ha van, aki dönt helyettük, akkor nem aggódnak, mert minden jó lesz. Ha mégsem jó minden, akkor egyrészt felvilágosítják őket, hogy igenis jó. S ha ezt még így is nehéz hinni, akkor megtudják azt is, kit kell a nehézségekért gyűlölni. Hát nem egy lelki összkomfort?

Nem csekély azoknak a köre sem, akik a hatalmi gépezet szempontjából szükséges szerepet töltenek be, és így haszonélvezői a struktúrának. Relatíve csekély, de kézzelfogható előnyükért odaadják magukat, mert a vagyoni gyarapodás, a legalább lokálisan megbecsült pozíció elhomályosítják az erkölcsi aggályokat.

Sokan passzívak, mert megtanulták, hogy ha exponálják magukat, akkor egyedül maradnak. Nem mernek elegen melléjük állni. Kiszolgáltatottá válnak, és tönkre is mennek bele. Hiszen egyen-egyenként könnyen levadászhatóak vagyunk.

Így tehát, olyan versengés zajlik a politikában, amit a jelenlegi struktúrában csakis egy versenyző nyerhet meg. Ha másképp nem, majd leáll a szoftver, és sok zsák levélszavazat érkezik külföldről.

Ha manapság azt mondjuk, forradalom, az emberek többsége megretten. A forradalmat ugyanis először nem forradalomnak nevezik, hanem „a törvényes rend erőszakos megdöntésére irányuló szervezkedésnek.” A hatalom birtokosa természetesen minden rendelkezésre álló eszközzel szembefordul azzal, aki meg akarja fosztani a hatalmától. 1848-ban Bécs, vagy 1956-ban Moszkva törvénytelennek, aljasnak és erkölcstelennek nevezték a felkeléseinket. Természetesen a megtorlás is kegyetlen és kérlelhetetlen volt. A hatalom pozíciójából nézve annál jobb, minél inkább erőszakba fordul egy ilyen mozgalom, mert annál könnyebb egyrészt aljasnak mutatni, másrészt megtorolni.

Ezért ma fokozottan igaz, hogy forradalmat nem lehet erős háttér nélkül kirobbantani. Ebben a kérdésben széles ellenzéki egyetértésre és összefogásra lenne szükség, hogy a bátorság ne váljon botor vakmerőséggé.

Egy bizonyos pontig Gandhi útja is követhető. Az erőszakmentes, de tömegességénél fogva nagy erőt mutató összefogás ellen a hatalom sokkal nehezebben lép fel. Békés és kedves emberekről is lehet rosszat mondani, de nehezebb azt hihetővé tenni. Azonban kell a bátorság ahhoz is, hogy akár az erőszak eszközével is éljen egy ilyen kezdeményezés, amikor eljön az ideje. Aki ugyanis e hatalom ellen van, azt ez a hatalom minden eszközzel támadni fogja, ide értve az erőszakszervezeteket is.

Mi kell ehhez? Kell egy erős, egységes háttér. És kellenek olyan emberek, akik, mint a zászlók, elől mennek, és utat mutatnak. Ha nincs vezető, nincs kit követni. Ha nincs hang, nincs mire figyelni.

A forradalmat akkor nevezik forradalomnak, ha győz, és jobb világot teremt. A magyar polgár sok áldozatra hajlandó, de a nyilvánvaló kudarc iránt nem lelkesedik. Ez érthető.

Kockázatos út, amit alternatívaként megfontolásra ajánlok, de a másik út járhatatlannak bizonyult.

A hatalom embertelensége még nem világos kellően széles körben. Ám nincs kétségem, hogy egyre többeket érint. S ha más nem, hát a saját nyomorúság felébreszti a kábulatból az érintettek legalább egy részét. A kritikus tömeg bármikor létrejöhet. A bátor és alkalmas vezetés kellene még, hogy a politika hagyományos színterein, és az utcán is a változásig elvezesse azokat, akik szabadon, és boldogabban szeretnének élni.

2020. május 2., szombat

Ki a magyar?


Európa közepén, égtájak és kultúrák metszéspontjában élünk. A nyelvünk egyedi. Eredetünket, rokonainkat bizonyosan nem tudjuk azonosítani. Nomád őseinkről kevés és bizonytalan emlék maradt. Fel-feltámad ugyan a vita arról, hogy finn-ugor, vagy türk eredetet mutathatunk-e fel inkább. Érveket hallunk. Bizonyítékokat keveset látunk. Feltehető, hogy abban a bizonyos nomád múltban volt kapcsolatunk ennél több irányban is. De kibogozhatatlan, hogy honnan is eredeztethetőek őseink.


Ez természetesen nem tragédia. A legtöbb nép valamely személyhez, vagy eseményhez köti kezdeteit, noha ezek sem a semmiből lettek. A múlt jelentős része feltérképezhetetlen. Esetünkben talán a négyszázas évekig mutathatunk el egy-egy írásos említést, és keresgélhetjük nyelvünkben azt, ami hasonlít mások nyelvi jelenségeihez. De ezen túl, sőt, már ebben is több a feltételezés, mint a tény.

Korszakokonként változik, hogy épp melyik elmélet tekintendő megalapozottnak, ám erről nem a tudomány, hanem a politika dönt.


Itt vagyunk tehát, egyedülálló népként. Királyaink zöme nem közülünk származott. Még Hunyadi Mátyás is részben román ősökkel büszkélkedhetett. A magyar szabadságharc aradi mártírjainak a többsége nem beszélt folyékonyan magyarul, mert más népek fiai voltak, mégis a mi hőseink. A forradalom költője, Petőfi félig szerb volt. József Attila félig román, Radnóti Miklós egészen magyar, és egyúttal zsidó. Sorolhatnánk tehát végeérhetetlenül. Bár a körülöttünk élő népek nem a rokonaink, mégis összeforrt velük a sorsunk és a kultúránk. És amíg a politika újra és újra öldöklő gyűlöletet szít, amely genocídiumok sorát idézte elő, addig barátság és szerelem is szövődik. A határok egyre értelmetlenebbek.


Ám határok vannak, mert a hatalmi logika eszközei azok a vonalak, amelyek börtönrácsként viseltetnek közöttünk. Úgy esett, hogy Magyarország sértett gőgje folytán mindent elveszített a huszadik században, amiért harcolt. Az ország területének és lakosságának jó része a határokon kívülre került, száz éve már. Ezzel ugyan egyszínűbb lett az ország, de ez az egyszínűség csak a hátrányára vált.


Jelenleg szomszédaink többsége ugyanannak a szövetségi rendszernek a része, mint még mi is: az Európai Uniónak. Ez nagyszerű alkalom lenne arra, hogy a határok átjárhatósága szinte korlátlan legyen, és ne legyenek gátjai az összetartozásnak. Mégis azok, mert a politikai érdek ellenségeskedést kíván.


„A székely szarta a magyart”, üzente nekem egy erdélyi atyafi. „Miért ne szavazhatnánk Orbánra?”, kérdezte egy beregszászi ismerős.


Ma ott tartunk, hogy a belpolitikánk küzdelmeit a határon túliak döntik el. Ha nem is üveggyöngyökért, de egyfajta júdáspénzért határozottan hozzájárulnak a jelenleg regnáló hatalom túlsúlyban tartásához. Ukrajnában nem veszik észre, hogy az ukrán nyelvtörvény válasz arra a barátságtalan szövetkezésre, ami a magyar kormány és Moszkva között zajlik. Nem veszi észre az erdélyi, bácskai, felvidéki magyar, hogy egyébként utálatossá teszik őket ott, ahol élnek. Nem veszik észre, hogy a júdásezüstöt szóró kéz is kihasználja őket. Ők sokszor úgy hiszik, nekik mindenből több jár: megbecsülésből, pénzből, járvány idején védőmaszkból, és szavazati jogból. Az anyaországot sokszor gyarmatnak tekintik. Mi az ő magyarságukért rajongjunk, az adónkat ne a mi gyerekeink taníttatására, ne az idős szüleink ellátására, ne az itt élők jólétére költsük, hanem adjuk nekik, és tűrjük, hogy ők döntik el a mi sorsunkat!


Ez méltánytalan. Én nem szavazhatok egyetlen szomszédos országban sem. Pedig a dédapám állítólag ukrán volt. Mégsem szólhatok bele az ukrán parlament összetételébe. Pedig így lenne logikus. Oda-vissza. Ami nekik jár, az nekem miért nem? De ezt a Beregszászon élő atyafiak nem tették ezt nekem lehetővé népszavazással. Nem lett a politikájuk fétise, hogy akinek van egy szemernyi ukrán gyökere, az akár náluk is bőségesebben kapjon minden jóból és jogból, amit Ukrajna adni tud. Holott tudjuk, hányan kapnak innen nyugdíjat, segélyt, hányan járnak gyógyulni hozzánk, és hányan jönnek szavazni a sorsunkról. S teszik mindezt olyanok is, akik segítség nélkül nem is értenek szót velünk.


Lássunk tisztán! A határon túl élő magyar nem magyarabb, mint mi, akik a határokon belül élünk, és mi sem vagyunk magyarabbak náluk. Ám a mi bőrünkre megy ez a hatalmi játék. Mi élünk itt. Mi fizetünk adót. Mi fizetjük azt is, amit ők innen kapnak. Ám a mi sorsunk függ attól, ami itt történik.


Nem értik meg, vagy nem akarják megérteni, hogy őket is kihasználják. Gyűlöletessé teszik őket ott, ahol élnek, és itt is, ahol mi élünk. Ők és mi már nem alkotunk egy közösséget, mint még harminc éve. A megosztás sikerült, és aki ezt nem látja, vagy talmi haszonért nem akarja látni, az bűnrészes abban, ami vele és velünk történik.


Méltánytalan, hogy azok döntsenek, akik e sorsban nem osztoznak. Noha a jelenlegi kurzus két kézzel dobja utánuk a jogokat, hogy akár itt, velünk sorsközösségben élhessenek. Aki odaátról idejön, egzisztenciát, karriert könnyebben épít, hiszen ők a magyar érzelem bálványai. De sokan nem jönnek. Nem teszik, bár tehetnék. Ezernyi okból, de ott maradnak, ahol élnek. Ukrán, román, szlovák, szerb állampolgárként, s egyben a magyarság haszonélvezőiként élnek. Tudom, a szüleim ma is Bereg maradék vidékén élnek. Ez ott hétköznapi valóság.


A magyar demokraták, egyszerű magyar emberek sokat segítettek a határon túli magyarokon, amikor rászorultak. Emlékezzünk csak a nyolcvanas évekre, amikor fél Erdély magyar élelmiszeren és magyar gyógyszeren élt. Emlékezzünk a romániai fordulatra, amikor még fegyverropogás közepette indultak konvoj szám megrakott autókkal a segíteni akaró emberek. De most mi, határon belül élők szorulunk segítségre. Vagy legalább arra, hogy hagyják ránk a dolgainkat. Mert nem magyarabb nálunk senki, aki a romlás felé segíti az országunkat.


Magyarországnak még le kell győzni a gőgöt, a vakságot, a feudalizmusba révedő barbár gyűlölködést. Akinek fontos ez az ország, ez a nép, bármely oldalán is éljen a határoknak, fontolja meg jól, mit támogat! Mert a mai apró, önös előnyök árán romlásnak adják sokan az országot, onnan nézve az anyaországot. S ha ma egy kis önteltségért, a rablók asztaláról hulló morzsányi jólétért odaadjátok a jövőnket, akkor ennek az országnak, ennek a népnek nem lesz jövője. Csak sok becsapott bolond, és egy maréknyi dúsgazdag gazember.


Én magyarul érzek, magyarul írok. Mi lesz a ti magyarságotokkal, ha ezt elpusztítjátok?