Manapság sokszor állítják szembe a „sátáni”, és módfeledt
„zsidó”, háttérhatalmi gyökerű liberalizmust a kereszténységgel.
Így én is szeretném megosztani a véleményemet e témában.
Az alábbi írásnak nem célja a hittérítés. Azonban
szükségesnek tartom, hogy a Biblia tartalma alapján vizsgáljam e kérdést.
Jómagam azt a „Károli Gáspár féle” Bibliát ismerem, amelyet
a „történelmi” protestáns felekezetek tekintenek fundamentumnak. Ez a Níceai
zsinat által elfogadott 66 iratból álló szövegegyüttes a keresztény felekezetek
többsége számára elfogadott, közmegegyezésesnek nevezhetően hiteles bibliai
szövegegyüttes.
Megjegyzem, sem baloldali, sem liberális, sem keresztény nem
vagyok e szavak klasszikus értelmében, mert e kifejezések jelentéstartalma még
a tizenkilencedik században formálódott meg, mostanság azonban már a
huszonegyedik században élünk. Lehetetlen a hasonló fogalmak értelmezését
változatlanul elfogadni, hiszen ezek rászorulnak a folyamatos újra
értelmezésre, amit azonban elhanyagol a provinciális „konzervatív” szemlélet.
Nincs lényegbeli bajom a konzervativizmussal sem. A magyar
politikai konzervativizmussal azonban igen. Ugyanis ez nem az értékes
hagyományok megőrzéséről szól, hanem a gondolkodás és az egyéniség elfojtásáról.
S minthogy bizonyos mértékig művésznek tekinthetem magam, s e mellett embernek
is, a személyiség, a kételkedés és a gondolkodás kérdéseit nem csupán az emberi
szabadság, de az emberi kötelességek körébe is sorolom.
A liberalizmus bírálói, túl azon, hogy nyilvánvaló
antiszemitizmust „kódolnak” az antiliberalizmusba, alapvetően azt állítják,
hogy az egyén szabadsága feláldozandó a közösség érdekében. Ugyanakkor
nyilvánvaló, hogy az ilyen elvek mentén kormányzott társadalmakban nem az egész
közösség jóléte gyarapszik, csupán egy szűk hatalmi elitté. De az övék nagyon.
Itt megbukik tehát a közösség elsőbbségére alapozott érvelés, hiszen csupán a
közösség kizsákmányolói nyernek tagadhatatlanul és mértéktelenül az egyéni
szabadság elfojtásán.
De lássuk, hogy viszonyul a Biblia, azaz, fundamentalista
keresztény felfogás szerint Isten az ember szabadságához? (Mikor azt mondom:
ember, úgy értem, hogy az egyén, és a kis közösségek.)
A Biblia egyik fontos kijelentése, hogy Isten a maga képére
teremtette az embert. Milyen tehát Isten? Az lenne itt a kérdés, hogy Isten
hogy néz ki? Ez abszurd, hiszen Isten nem anyagi létező. Azonban Isten szabad
és kreatív. Azaz: Kreátor. Kis szójátékkal azt mondhatjuk, a Kreátor kreatúrája
kreatív.
Mi a kreativitás? Nem más, mint megkérdőjelezése a
változhatatlanságnak. Aki kreatív, az újító. Aki kreatív, az más válaszokat és
megoldásokat keres, és más módszereket alakít ki. Ez ellentétes azzal a
konzervativizmussal, amit egyszerűbb maradiságnak mondani. A kreativitás
szabadságot igényel: a gondolkodás, a véleményalkotás, a kísérletezés
szabadságát. Ide értve a tévedés, és a tévedés belátásának a szabadságát is.
Ha tehát a keresztények úgy gondolják, hogy igazat mond a
Biblia, mikor azt állítja, hogy Isten a maga képére teremtette az embert, akkor
azzal kinyilvánítják, hogy az embernek Istentől kapott joga, hogy szabad és
kreatív legyen, megkérdőjelezve hagyományokat akár, és eltávolodva a
megszokottól.
A szabadság egyik szélsőséges eredménye, hogy az ember Isten
akaratával is szembe fordulhat. Erre példa a Biblia első lapjain az „eredendő
bűneset” történetének a leírása.
Lényeges eleme ennek az eseménynek egyfelől az ember
nyughatatlan kíváncsisága, másfelől a sátáni hazugság.
A Sátán a bibliai értelmezésben konkrét személy. Az első nagy
hazugsága egy ravasz kérdés volt: „Valóban azt mondta Isten, hogy a kert egy
fájáról sem ehettek?”
Nézzük csak meg a gonoszság e zseniális megjelenését. Az
igazság ugyanis az, hogy valóban azt mondta Isten, hogy a kert egy fájáról nem
ehetnek. Csupán egy betű az eltérés! De micsoda különbség! Milyen aljas
hazugság a kérdésbe csomagolva!
A sátáni hazugságot azóta az emberek igen széles körben
művelik. Apró csúsztatásokkal, mindig az igazságból kiindulva vezetnek tévútra.
Igen, az ember teheti akár az ellenkezőjét is annak, mint
amit Isten akar. De nincs felelősség nélküli szabadság!
Pál azt mondja: „mindent szabad nékem, de nem minden
használ.”
A Bibliában Isten gyakran fogalmaz meg törvényt, ide értve
az egyes szövetségkötéseket is. Hiszen ezek megállapodások. Az úgynevezett
római jogban is azt fektetik le, hogy a megállapodásban a felek magukra nézve
szabályokat (törvényt) alkotnak.
Isten folyton a tudtunkra adja, hogy mit kell tennünk. „Bizonyságul
hívom ellenetek ma a mennyet és a földet, hogy az életet és a halált adtam
előtökbe, az áldást és az átkot: válaszd azért az életet, hogy élhess!”
Mi köze ennek a liberalizmushoz?
A „létező szocializmusban” az „elvtársak” azt tanították,
hogy Jézus volt az első kommunista. Ez természetesen súlyos és cinikus csúsztatás,
de mint minden sátáni hazugságnak, ennek is van valóságra épülő része.
Jézus ugyanis sok egyéb mellett hangsúlyozta, hogy isten
előtt minden ember egyenlő, és parancsolat adott a szolidaritásra, amit
„felebaráti szeretet” néven említ a Biblia. Mi azonban ismerjük toleranciaként
is, empátiaként is, segítőkészségként is.
A francia forradalom három szóból alkotott jelmondatot:
szabadság, egyenlőség, testvériség.
Ez három olyan kifejezés, amelyekről bátran, és csúsztatás
nélkül mondhatjuk, hogy megfeleltethetőek Jézus tanításaival. De épp ilyen
bátran mondhatjuk, hogy a hazánkban dívó, provinciális konzervativizmussal
ellentétben állnak.
A szabadságról már ejtettem szót. Fogok is még. Alapvető,
hogy a szabadságban az első korlát mindig az önkorlátozás legyen! Ha én
polgárként és hazafiként azt a döntést hozom, hogy alávetem magam a hazám
törvényeinek, akkor a szabadságommal élve korlátozom magam. Természetesen, nem
mindig, nem mindenkinek, és nem egyformán vagyunk hajlandóak a jogszabályokat
követni. Ezért ruházzuk fel szabad akaratunkból mindannyiunk szolgáját, az
államot, hogy szükség szerint a közösen elfogadott szabályok megszegőivel
szemben járjon el, hiszen ha jók a szabályok, azzal többnyire a többségünk
egyetért, és a közösség szabadsága kívánja meg az egyéni szabadságok határainak
betartását.
Az egyenlőségről is szóltam már. A feudalizmus tanítása
ellenére sehol sem állítja a Biblia, hogy Isten az embereket különböző
méltóságra, vagy szabadságra teremtette volna.
A vezető szerepet szolgálatként szemléli. Így a vezető
terhet vesz magára, ha szerepét betölti.
Így tehát a király (az állam) szolgája a népnek. Ahogy a
püspök is (episzkoposz, azaz: előljáró), a pap is, a próféta is. Jóllehet,
méltó a munkás a maga bérére, e pozíciókat nem azért támogatja Isten, hogy
egyesek mérhetetlenül meggazdagodjanak, hanem azért, hogy a közösség jólétét,
biztonságát és gyarapodását elősegítse.
Isten előtt minden ember egyenlő. Nincs személyválogatás.
Egyaránt ítéletre jutunk.
Az egyenlőség tehát istentől való elv. Ez azt is jelenti,
hogy a hátrányban lévőt segíteni kell. Dávid, a legkisebb fiú, aki vézna
kamaszként nem bírta még el a harci öltözetet, azért kiállhatott Góliáttal
szemben. És fontos volt, hogy megkapta ezt a lehetőséget. Történelmet formált
ez a lehetőség. Még akkor is, ha az istenfélelmen túl a gyávaság is ott volt az
okok között.
A rendi társadalmak az egyenlőtlenségekre épültek. Ennek
egyik markáns példája az volt, hogy az emberek jogi értelemben nem voltak
egyenlőek. A nálunk honos konzervativizmus is folyton jogi egyenlőtlenségeket
kíván.
A testvériség pedig nem más, mint a fentebb taglalt
„felebaráti szeretet”. Ezek képezhetnek kohéziót a közösségekben.
A liberalizmusnak számos ága van. Soha sem voltam
elkötelezettje semmilyen pártnak, így szabadságomban áll, hogy a liberalizmus
egyes irányzataival ne értsek egyaránt egyet.
Az úgynevezett neoliberalizmus a szabad versenyt, mint az
egyenlőség megnyilvánulásának fontos formáját helyezi előtérbe. Ugyanakkor
megfeledkezik a szolidaritásról.
Végső soron az erősek szabadságát mondja ki, hogy győzzenek
a gyengék felett. Ez rendben is volna, de nem az olimpián vagyunk, hanem az
életben.
A siker kívánatos dolog. De az ember közösségi lény. Igen
kevés olyan siker van, ami ne valamilyen közösségi viszonyrendszerben valósulna
meg, vagy nyerne értelmezést.
Így tehát, ha egy vállalkozó erkölcstelenül jár el az
üzletfeleivel, ügyfeleivel, alkalmazottaival, és így lesz másoknál sikeresebb,
akkor a neoliberális felfogás szerint ő a szabadságával élt.
De nincs szabadság felelősség nélkül! A szabadság nem arra
való, hogy néhányan sokakat eltapossanak! Ez sokkal inkább neokonzervativizmus!
Lévén, hogy sátáni hazugságra épül.
Hiszen a liberalizmus alapja a szabadság iránti igény. De
nincs valós emberi szabadság egy embertelen világban! Még az sem mondhatja
magát igazán szabadnak, aki az embertelenséget teszi!
A konzervatívok azt állítják, a kereszténység nevében
tevékenykednek. És mit tesznek? Egyenlőtlenséget hoznak létre, megfosztanak
jogoktól, már csak kéjből is korlátokat állítanak mások elé, és azt állítják,
erre nekik elvitathatatlanul joguk van.
Ez is sátáni hazugság. Akár a kereszténységre hivatkoznak,
akár nem, embertelen, amit tesznek. A Biblia pedig világossá teszi, hogy ami
embertelen, az Isten törvényeivel is ellentétes.
Hogyan hivatkozhat hát a kereszténységre az, aki Isten
törvényeit a maga javára kiforgatja? Megmondom: pofátlanul, hitetlenül, hazug
módon.
Senki sem lesz jobb attól, hogy Istenre, vagy a
kereszténységre hivatkozik.
Pált (az apostolt) egyszer arról kérdezték, hogyan ítéli meg
Isten azokat, akik nem lettek keresztényekké, mert nem jutott el hozzájuk a hír
a megváltásról.
Pál azt mondta, hogy a saját szívükbe írt törvény alapján
ítéli meg őket Isten.
Azt, hogy mi a jó, valójában minden ember tudja. Ez szinte
ösztönös. Nem véletlen, hogy vannak olyan etikai normák, amiket a
társadalomtudományok univerziálisnak tekintenek, mert minden ismert kultúrában
jelen vannak. Egymástól elszigetelt emberi kultúrák, egymásról mit sem tudva
ugyanazt tartották helyesnek és helytelennek évezredeken át. Azaz, nem is
tudjuk, mennyire rég.
Isten üzenete a megváltás. A szabadság visszaadása. Jézus
Krisztus, a Messiás nem véletlenül szabadító.
Isten azt akarja, hogy az ember szabad legyen. Egyénként is,
közösségeiben is. A szabadság felelősséggel élhető meg. A felelősség alapja
pedig egy fontos gondolat, és egy fontos érzés. Ezek az egyenlőség, és a
testvériség. Azaz: a szolidaritás.
Amikor magukat kereszténydemokratának mondó feudális urak a
liberalizmus ellen állnak ki a pástra, akkor bárminek nevezik is magukat, Isten
megváltói művét csúfolják meg. Nem meglepő, hogy ez egyébként nem más, mint
könnyen dekódolható antiszemitizmus. Mellesleg, Jézus is zsidóként született.
Így tehát, már az olyan megnevezések is, mint a konzervatív,
a keresztény demokrata, nem mások, mint sátáni csúsztatások. Cinikus, ravasz
hazugság.
Nem gondolom, hogy a liberalizmus egyenlő lenne az
anarchiával. Szabad, alkotó életet a legkreatívabb elme is csak rendezett
viszonyok között képes élni. Ehhez a társadalmi, a gazdasági, a jogi és a
szocializációs viszonyokban rendnek kell lenni! A rend nem arra való, hogy ne
legyen szabad, ami jó! A rend biztonságot teremt, és esélyt, egyenlő (vagy
legalább kiegyenlített, kompenzált) módon mindenkinek.
A szabadság a boldogság forrása. Mi célunk lehetne e rövid
életben más, mint hogy boldogok legyünk, és boldoggá tegyünk másokat! Ehhez nem
eltorzított szabadverseny kell, nem is feudális előjogok, hanem az a bizonyos
felebaráti szeretet. Vagy, ha úgy tetszik, liberális demokrácia.