Trianon fogságában
Trianon jelkép. A nemzeti étosz iránti nosztalgia jelképe.
Akik Trianonról beszélnek, egy olyan nemzeti nagyság elvesztését fájlalják,
amely többször volt legenda, mint valóság.
Azért merészelek ilyen állítást tenni, mert a szovjet csapatok
kivonása előtt utoljára Hunyadi Mátyás alatt volt az országunk független,
európai nagyhatalmi tényező.
Az az apróság, hogy a második világháború után a
Versailles-i békeszerződés lépett hatályba, s ezzel a trianoni hatályát
veszítette, nem zavarja meg trianonozókat. Igaz, Magyarország szempontjából e
két békeszerződés között nincs lényegi különbség. A nemzetközi jog, és a tények
szempontjából azonban ezt a kettőt összemosni nagy hiba. Az, hogy negyedszázad
leforgása alatt kétszer is ugyanolyan elmarasztaló ítéletet kaptunk, nem
véletlen. Ami ismételten oda vezetett, az nem hiba, hanem történelmi bűn, amit
országunk vezetői követnek el újra, és újra.
Kérem tehát az olvasót, hogy ha leegyszerűsítve a kérdést,
Trianonról beszélek is, azért szíveskedjék feltételezni rólam, hogy a
korszakokat és az eseményeket képes, és hajlandó vagyok megkülönböztetni.
Hunyadi Mátyást említettem már. Természetesen, erőteljes
leegyszerűsítés, amit állítottam, hogy tudni illik, az ő idejében volt utoljára
független, és e mellett nagyhatalmi tényező a hazánk. De a folyamat lényegét
tekintve mégis élek ezzel a leegyszerűsítéssel. Kijelenthetjük, hogy
Magyarország évszázadokon át más hatalmaknak volt alárendelve. Ez meghatározta
a politikai mozgásteret, a gazdaságot és a kultúrát is. A reformkor úgy érte az
országot, hogy Budán a társaság nyelve a német volt. A nemzeti elit, a nemesi
osztály németül szerezte műveltségét. Maga Széchenyi István is a németet
tekinthette anyanyelvének, a magyar nyelvet felnőtt fejjel tanulta meg.
A tizenkilencedik század forradalmian új eszménye a nemzet
volt. A feudális rendszer számára a nemzet, nemzetiség és az etnikumok
másodlagos tényezők voltak. Az uralt és mezőgazdasági művelés alatt álló
birtokok nagysága határozta meg a feudális hatalom gazdasági erejét. Az, hogy a
földet művelő ember hol milyen nyelven beszél, nyilvánvalóan másodlagos kérdés
volt.
A feudális királyságok tehát nem nemzeteken uralkodtak,
hanem földterületeken, amelyek a hatalmukat megalapozó jövedelmet termelték.
Ezért is vált a területi nagyság az országok erejének felületes összemérésére
alkalmas szemponttá. Ám a feudális királyságok nagyon sokszor etnikailag vegyes
lakosságú országokat hoztak létre. Megesett, hogy egy országon több király
osztozott, s az is, hogy egy király több ország koronáját is a magáénak
tudhatta. Volt magyar királya Lengyelországnak, és persze volt az a perszonál
unió is, amely az osztrák császárt tette magyar királlyá.
Egy újabb egyszerűsítéssel azt mondhatjuk, ebben a
monarchiában három kategóriába lehetett sorolni az egy uralom alatt álló
népeket. Az osztrák természetesen elsőrendű volt. Másodrendű volt a magyar, s
harmadrendűek azok a szláv népek, amelyek jobbára az akkori Magyarország által
uralt területtekként kerültek be a birodalomba.
Azért szántam több bekezdést is arra, hogy nagyon
leegyszerűsítve felvázoljam ezt a helyzetet, mert az első fontos állítás, amit
meg szeretnék fogalmazni, az az, hogy „Trianon” 1848-ban kezdődött.
A magyar forradalom és szabadságharc az új eszményt, a
nemzetet helyezte előtérbe. Egyenlőséget és függetlenséget akart, lerázva
magáról az önmagát „felsőbbrendűnek” tekintő osztrák uralmat.
Ennek a kornak a terméke a nyelvújítás, e korban született
meg a magyar nyelvű színház, és ugrásszerűen megnőtt a magyar nyelvű irodalom
művelőinek és olvasóinak a száma. Megszületett a Himnusz, a Szózat, és olyan
életművek, amelyek a magyar identitástudat kulturális alapjait máig
meghatározzák.
Az, hogy legyünk egyenlők és függetlenek, szép törekvés.
Azonban a magyar forradalmi politika úgy képzelte, hogy az országhoz tartozó
szláv népek maradjanak hozzánk képest alávetettek. Így esett meg az a merőben
furcsa helyzet, hogy a magyar forradalom, azaz, a magyar elnyomás ellen
fellázadó szerbek leverésére a szerb Damjanichot küldték el.
Mi lehetett volna, ha a nemzeti gőg háttérbe szorul, és
józan, méltányos gondolkodás valósul meg inkább? A forradalom élére álló nemesi
osztályunk félig már korszerűen gondolkodott, félig azonban a legelvakultabb
feudális elvek szerint. Így Magyarország magának akarta az egyenlőséget, de a
velünk élő többi népnek már nem. Őket alávetettségben szándékozott tartani.
Így tehát, nem csak az osztrákok ellen harcoltunk, hogy
függetlenek legyünk, hanem az akkori ország szláv népei ellen is, hogy ők ne
legyenek függetlenek. Akikkel sorsközösségben éltünk, s akik így természetes
szövetségeseink lehettek volna, az ellenségeinkké lettek, pusztán az önzés és a
gőg következtében.
Pedig felvetődőtt a Duna-menti Unió gondolata. Kossuth sok
tévedése és hibája mellett képes volt ilyen, a feudalizmuson túllépő
eszményeket megfogalmazni. De ezek a gondolatok nem találtak jó táptalajra.
Így, a szláv népekkel nem megerősítve, hanem épp általuk
meggyengítve agonizált a magyar szabadság, míg 1849-ben az osztrákok segítségül
tudták hívni az orosz csapatokat. Így verték le a magyar szabadságot. Pedig
1848 nyarának elején ott volt a lehetőség, hogy felismerjük: amit magunknak
kívánunk, azt kell kívánnunk másoknak is.
Ez a nemzeti, más megfogalmazásban turáni gőg azóta is
megnyomorítója a magyar sorsnak.
A kiegyezés ugyan Magyarországnak megadta az egyenlőséget,
de ezt nem egyenlően terjesztette ki a teljes népességre. A magyarok ismét
egyenlőbbek voltak, mint a velünk egy hazában élő más népek. S bár az ország
óriási fejlődésre kapott lehetőséget, igen jelentős „gazdaság-fejlesztés”
révén, a pusztító gőg nem csökkent. A Balkánon egyre erősödő függetlenségi
törekvések arra ösztökélték vezetőinket, hogy társutasként az első világháború
kirobbantói között legyünk.
„Isten, ne segíts, csak nézd, hogy harcol a magyar katona!”
Így legénykedett a korabeli hadi propaganda. Akik természetes szövetségeseink
lehettek volna, azokkal ismét szembe fordultunk, mert őket alávalóbbnak
tekintettük önmagunknál.
Ez a háború maga alá temette az osztrák birodalmat. Magyarországról
durván levágták azokat a területeket, amelyeket a független államiságra
törekvő, megsértett népek igényeltek. A döntéshozók nyilvánvaló szándéka volt
az is, hogy Magyarország többé ne válhasson nagyhatalmi tényezővé.
A trianoni béke félig igazságos volt, hiszen a nemzeti gőg
miatt magunkat sodortuk bajba. Akiket magunk alá akartunk gyűrni, végül azok
osztoztak a legyőzött testén. De ebben valósult meg az igazságtalanság is,
mivel egyértelműen magyar etnikumú, magyar gyökerű területeket is jócskán
levágtak az országunkról.
Valójában, az első világháború vége, a trianoni döntés jót
is hozott. Ezzel a drasztikus változással Magyarország számára véget érhetett
volna a feudalizmus. De a gőgös és változni lusta magyar dzsentri elit továbbra
is feudális címekben, rangokban és viszonyokban gondolkodott. Kvázi királlyá
tettek egy győzni képtelen, de gyűlölködésben kiemelkedő szörnyeteget, Horthy
Miklóst. Ennek a korszaknak a magyar politikája már ismét csak a gőgről, a
gyűlölködésről és a revans vak vágyáról szólt. Azokban az évtizedekben, amikor
a népírtás és a háború iparosodott, félelmetes „termelékenységet” elérve, a
magyar fasizmus sokszor szörnyűbb módon működött, mint a hitleri német.
Vezetőink opportunizmusa „járulékos haszonnak” tekintette,
hogy árthat. A német törekvésekre, mint eszközre tekintettek. Hitler és
Németország ambícióit eszközként használták fel, hogy a régi, feudális
Magyarország nagyságát visszaállíthassák. Ez már akkor sem sikerült.
Így a mi hazánk a bécsi döntésekért cserébe többszöri
népírtást hajtott végre, többek között a saját polgárai ellenében. A vak gőg a
minden ésszerűségen túli kitartást hozta. Nem mondom, hogy a fiatal román
király átállása minden tekintetben etikus volt, de az országa számára
messzemenően hasznosnak bizonyult. A magyar vezetés gőgjében ezt a lehetőséget
sem ismerte fel.
A Versailles-i békeszerződés hazánkra nézve épp olyan volt,
mint a trianoni. Büntetés a gőg és az embertelenség miatt, és megelőző lépés,
hogy ez az ország ne válhasson hatalmi tényezővé.
Pedig, állhattunk volna a jó oldalon is, vagy átállhattunk
volna mi is. Amit az akkori vezetőink elkövettek, igazán nem adnak semmiféle
erkölcsi alapot arra, hogy valamiféle elvhűséget, becsületet, erkölcsöt
emlegessenek. Alávaló fasiszták voltak. Nem lettek volna erkölcstelenebbek, ha
követik a román lépést. Csak épp egészen másképp végződhetett volna számunkra a
háború, illetve a béketárgyalások.
A Horthy-korszak iránti hamis, idealizált nosztalgia végig
élt a szocializmus idején is, amikor szovjet megszállás alatt éltünk. Az elnyomott
ország korábbi feudális elitjének „alkalmazkodó” utódai, akik már a szocialista
elitet alkották, természetesen ismét a feudális Magyarország nagyságáról
álmodoztak. E közben életben tartották, mint egy elrejtett kincsként őrizték a
Horthy-korszak fasizmusának ideológiáját, egyfajta nemzeti hitté átminősítve
azt. Pedig ez csupán az oktalan gyűlölet volt, leginkább önmagunk ellen.
Egy ilyen, kívül-belül hamis és hazug, magát polgárinak
képzelő, de a valódi polgári értékeket elutasító elit vált a rendszerváltó
Magyarország új feudális osztályává. Mert egyrészt az, ahogyan a múltat
elhazudják, elrejtik, titkosítják, az arról árulkodik, hogy van mit titkolniuk.
Másrészt, az a mértéktelen vágy, hogy szerezzenek, gazdagodjanak, és másokat
maguk alá gyűrjenek, ismét csak a feudális gazdaság ösztön szintű idelaizálást
mutatja. Ők azt se bánják, ha megdöglik a tehén, csak az övék legyen. Holott,
ahol felnőttem, az igazi földművesek azt mondták: ha fejni akarod a tehened,
hagynod kell meghízni.
Trianont ez a réteg két célra is felhasználja. Egyrészt,
fogságban tartja vele az ország polgárainak gondolkodását. Ez az egyszerűbb,
elvakultabb emberek számára cél és magyarázat. Ők könnyen beállíthatóak
bármilyen zászló alá, amit „Trianon” ellen emelnek. Ezzel foci ultrától
egyetemi tanárig terjedő skálán tudnak embereket irányítani a gyűlölet
pórázával. Az, hogy ez nyilvánvalóan fasiszta ideológián alapszik, nem zavarja
őket. Még jól is jön a félelem és a megosztottság. Aki fél, az
elhallgattatható. Akik megosztottak, azok irányathatóak, kijátszhatóak. A
gyűlölet folyamatos szításával a saját hatalmukat tartják fent, mint ha Isten
által fölénk rendelt nemesi osztály volnának, mint ahogyan a feudalizmus is
működött.
Másfelől, meg vagyok róla győződve, hogy mint a feudalizmus
urai, minden ésszerűség ellenére belevinnék az országot egy területszerző
kalandba, hiszen azzal a megszerezhető növekedne.
Trianon, és persze, hét és fél évtizede már a Versailles-i
békeszerződések fájdalmas mozzanatai a magyar történelemnek. Azok a vágyak,
hogy a területeket visszaszerezzük, minden kamasz fiúban felélednek. De mire
felnövünk, már, akinek sikerül, rá kell jönnünk, hogy erre sem reális mód
nincs, sem azt nem tudjuk, mit is kezdhetnénk egy ilyen helyzettel. Az elvett
területek száz éve már kulturálisan, gazdaságilag, etnikailag más országokhoz
szervesültek. Lehetne még sok határmenti terület felett vitázni, de sem jó, sem
kivitelezhető megoldásra nincs kilátás.
Itt a feudális ábrándok élnek, míg a világot már nem
területileg, hanem gazdaságilag osztja fel a tőke. Akié a részvény, azé a
hatalom. Másodlagos, hogy melyik kormány milyen területen működtet államot.
A határok által szétszabdalt nemzet problémájára az Európai
Unió az egyszerű megoldás, bár sokkal összetetteb ez, mint átvágni a gordiuszi
csomót. Ha a határok szerepe csökken, és az egymáshoz szervesülni képes régiók
között így megnő a kapcsolatok száma, azaz, ha a határok két oldalán élőket
egyre kevésbé választják el a térképre rajzolt vonalak, akkor az elveszett
nemzetrészek ismét szervesülhetnek az anyaországhoz. Persze, ezt nem csak a
judáspénzekért kell akarniuk! Ez az egyetlen reális megoldás arra, hogy a száz
éve ejtett seb gyógyulni kezdjen végre. Mert az igazi veszteség nem a területi,
hanem a nemzeti, a lelki. Az ugyanis, hogy egy éretlen óvodás sértődöttségével
ülünk a nemzeti gőg bánatos mocsarában, és építő önkritika helyett csak mások
hibáztatására futja, nem hozhat semmilyen pozitív eredményt. De, a legszörnyűbb
ebben a lelki fogságban az, hogy önmagunkkal hasonulunk meg folyton. Ma is
közülünk való honfitársaink megkülönböztetését, jogfosztását, üldözését, megsemmisítését
kívánják azok, akik a leghangosabban emlegetik Trianont. Csak Trianont, mert nekik
az már túl bonyolult, hogy volt egy második világháború is.
A világon sok olyan ország van, amely a valamikori nagyságát
részben elvesztette. Sőt, vannak népek, amelyeknek már országuk sincs. A
törökök és az osztrákok egyaránt vitázhatnának arról az oroszokkal, hogy
melyiküknek van több joga Budát visszakövetelni. Szerencsére, ma olyan a
helyzet, hogy egykönnyen egyikük sem tehetné rá a kezét. Bár, az oroszok ismét túl
közel vannak. Ez a helyzet nekünk sem kínál olyan reális lehetőséget, hogy
átrajzoljuk a határokat. Az, hogy az orosz hatalmi törekvéseket kihasználva
újabb „bécsi döntéseket” eszközöljünk ki, iszonyatosan felelőtlen és kockázatos
gondolat.
Ebből a csapdából úgy szabadulhatunk ki, ha elfogadjuk mi is
azt, hogy a történelmi feudalizmus véget ért, és ami velünk történt, az
elsősorban a mi hibánk. Tovább úgy léphetünk, ha ezt a pusztítóan önző,
gyűlölködő gőgöt magunk mögött hagyjuk, s elkezdünk úgy viszonyulni
önmagunkhoz, és a körülöttünk élőkhöz, ahogy már 1848-ban kellett volna: azt a
jót kívánva másoknak is, mint önmagunknak.
A here elitünket pedig valódi kihívások elé kell állítanunk,
először is azzal, hogy nem hagyjuk megfosztani magunkat az igazságtól.
A példabeszédek ezt mondja: „Eléd adtam az áldást, és az
átkot; az életet és a halált.” A mi döntésünk ez a választás. Én az életet
választom, mert azon van áldás!