Európa közepén, égtájak és kultúrák metszéspontjában élünk. A nyelvünk egyedi. Eredetünket, rokonainkat bizonyosan nem tudjuk azonosítani. Nomád őseinkről kevés és bizonytalan emlék maradt. Fel-feltámad ugyan a vita arról, hogy finn-ugor, vagy türk eredetet mutathatunk-e fel inkább. Érveket hallunk. Bizonyítékokat keveset látunk. Feltehető, hogy abban a bizonyos nomád múltban volt kapcsolatunk ennél több irányban is. De kibogozhatatlan, hogy honnan is eredeztethetőek őseink.
Ez természetesen nem tragédia. A legtöbb nép valamely személyhez, vagy eseményhez köti kezdeteit, noha ezek sem a semmiből lettek. A múlt jelentős része feltérképezhetetlen. Esetünkben talán a négyszázas évekig mutathatunk el egy-egy írásos említést, és keresgélhetjük nyelvünkben azt, ami hasonlít mások nyelvi jelenségeihez. De ezen túl, sőt, már ebben is több a feltételezés, mint a tény.
Korszakokonként változik, hogy épp melyik elmélet tekintendő megalapozottnak, ám erről nem a tudomány, hanem a politika dönt.
Itt vagyunk tehát, egyedülálló népként. Királyaink zöme nem közülünk származott. Még Hunyadi Mátyás is részben román ősökkel büszkélkedhetett. A magyar szabadságharc aradi mártírjainak a többsége nem beszélt folyékonyan magyarul, mert más népek fiai voltak, mégis a mi hőseink. A forradalom költője, Petőfi félig szerb volt. József Attila félig román, Radnóti Miklós egészen magyar, és egyúttal zsidó. Sorolhatnánk tehát végeérhetetlenül. Bár a körülöttünk élő népek nem a rokonaink, mégis összeforrt velük a sorsunk és a kultúránk. És amíg a politika újra és újra öldöklő gyűlöletet szít, amely genocídiumok sorát idézte elő, addig barátság és szerelem is szövődik. A határok egyre értelmetlenebbek.
Ám határok vannak, mert a hatalmi logika eszközei azok a vonalak, amelyek börtönrácsként viseltetnek közöttünk. Úgy esett, hogy Magyarország sértett gőgje folytán mindent elveszített a huszadik században, amiért harcolt. Az ország területének és lakosságának jó része a határokon kívülre került, száz éve már. Ezzel ugyan egyszínűbb lett az ország, de ez az egyszínűség csak a hátrányára vált.
Jelenleg szomszédaink többsége ugyanannak a szövetségi rendszernek a része, mint még mi is: az Európai Uniónak. Ez nagyszerű alkalom lenne arra, hogy a határok átjárhatósága szinte korlátlan legyen, és ne legyenek gátjai az összetartozásnak. Mégis azok, mert a politikai érdek ellenségeskedést kíván.
„A székely szarta a magyart”, üzente nekem egy erdélyi atyafi. „Miért ne szavazhatnánk Orbánra?”, kérdezte egy beregszászi ismerős.
Ma ott tartunk, hogy a belpolitikánk küzdelmeit a határon túliak döntik el. Ha nem is üveggyöngyökért, de egyfajta júdáspénzért határozottan hozzájárulnak a jelenleg regnáló hatalom túlsúlyban tartásához. Ukrajnában nem veszik észre, hogy az ukrán nyelvtörvény válasz arra a barátságtalan szövetkezésre, ami a magyar kormány és Moszkva között zajlik. Nem veszi észre az erdélyi, bácskai, felvidéki magyar, hogy egyébként utálatossá teszik őket ott, ahol élnek. Nem veszik észre, hogy a júdásezüstöt szóró kéz is kihasználja őket. Ők sokszor úgy hiszik, nekik mindenből több jár: megbecsülésből, pénzből, járvány idején védőmaszkból, és szavazati jogból. Az anyaországot sokszor gyarmatnak tekintik. Mi az ő magyarságukért rajongjunk, az adónkat ne a mi gyerekeink taníttatására, ne az idős szüleink ellátására, ne az itt élők jólétére költsük, hanem adjuk nekik, és tűrjük, hogy ők döntik el a mi sorsunkat!
Ez méltánytalan. Én nem szavazhatok egyetlen szomszédos országban sem. Pedig a dédapám állítólag ukrán volt. Mégsem szólhatok bele az ukrán parlament összetételébe. Pedig így lenne logikus. Oda-vissza. Ami nekik jár, az nekem miért nem? De ezt a Beregszászon élő atyafiak nem tették ezt nekem lehetővé népszavazással. Nem lett a politikájuk fétise, hogy akinek van egy szemernyi ukrán gyökere, az akár náluk is bőségesebben kapjon minden jóból és jogból, amit Ukrajna adni tud. Holott tudjuk, hányan kapnak innen nyugdíjat, segélyt, hányan járnak gyógyulni hozzánk, és hányan jönnek szavazni a sorsunkról. S teszik mindezt olyanok is, akik segítség nélkül nem is értenek szót velünk.
Lássunk tisztán! A határon túl élő magyar nem magyarabb, mint mi, akik a határokon belül élünk, és mi sem vagyunk magyarabbak náluk. Ám a mi bőrünkre megy ez a hatalmi játék. Mi élünk itt. Mi fizetünk adót. Mi fizetjük azt is, amit ők innen kapnak. Ám a mi sorsunk függ attól, ami itt történik.
Nem értik meg, vagy nem akarják megérteni, hogy őket is kihasználják. Gyűlöletessé teszik őket ott, ahol élnek, és itt is, ahol mi élünk. Ők és mi már nem alkotunk egy közösséget, mint még harminc éve. A megosztás sikerült, és aki ezt nem látja, vagy talmi haszonért nem akarja látni, az bűnrészes abban, ami vele és velünk történik.
Méltánytalan, hogy azok döntsenek, akik e sorsban nem osztoznak. Noha a jelenlegi kurzus két kézzel dobja utánuk a jogokat, hogy akár itt, velünk sorsközösségben élhessenek. Aki odaátról idejön, egzisztenciát, karriert könnyebben épít, hiszen ők a magyar érzelem bálványai. De sokan nem jönnek. Nem teszik, bár tehetnék. Ezernyi okból, de ott maradnak, ahol élnek. Ukrán, román, szlovák, szerb állampolgárként, s egyben a magyarság haszonélvezőiként élnek. Tudom, a szüleim ma is Bereg maradék vidékén élnek. Ez ott hétköznapi valóság.
A magyar demokraták, egyszerű magyar emberek sokat segítettek a határon túli magyarokon, amikor rászorultak. Emlékezzünk csak a nyolcvanas évekre, amikor fél Erdély magyar élelmiszeren és magyar gyógyszeren élt. Emlékezzünk a romániai fordulatra, amikor még fegyverropogás közepette indultak konvoj szám megrakott autókkal a segíteni akaró emberek. De most mi, határon belül élők szorulunk segítségre. Vagy legalább arra, hogy hagyják ránk a dolgainkat. Mert nem magyarabb nálunk senki, aki a romlás felé segíti az országunkat.
Magyarországnak még le kell győzni a gőgöt, a vakságot, a feudalizmusba révedő barbár gyűlölködést. Akinek fontos ez az ország, ez a nép, bármely oldalán is éljen a határoknak, fontolja meg jól, mit támogat! Mert a mai apró, önös előnyök árán romlásnak adják sokan az országot, onnan nézve az anyaországot. S ha ma egy kis önteltségért, a rablók asztaláról hulló morzsányi jólétért odaadjátok a jövőnket, akkor ennek az országnak, ennek a népnek nem lesz jövője. Csak sok becsapott bolond, és egy maréknyi dúsgazdag gazember.
Én magyarul érzek, magyarul írok. Mi lesz a ti magyarságotokkal, ha ezt elpusztítjátok?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.