Oldalak

2020. március 29., vasárnap

Hány óra van?


Zsenge ifjú voltam még, amikor megértettem, hogy Hitler és Sztálin egyaránt gonosz volt, és embertelenségében, működésében nagyon hasonló poklot hoztak létre. Két ideológia összeért, egyenlővé vált.

József Attila „Világosítsd fel” című versében szintén egyenlőségjelet tesz a kommunizmus és a fasizmus közé.

Miért lehet az, hogy a politikai jobb és a bal ugyan egymás ellentétének látszik, végül épp olyan diktatúrát képes produkálni?



Azt gondolom, egyfajta válaszig eljutottam töprengéseim során. Hangsúlyoznom kell, hogy itt nem vállalkozom nemzetközi kitekintésre, sem pedig ideológia-történeti áttekintésekre. A ma és a közelmúlt magyar viszonyaiból képezem le a megállapításaimat. Ahogy pedig a magyar viszonyok sajátosan eltérnek a nemzetközi trendektől, úgy az én megállapításaim is el fognak térni.

A ma már nagyban elavult, de közkeletűen használt ideológiákat szeretném először elhelyezni egy térképen. Ez a térkép sajátosan egy óra számlapjára hasonlít. A függőleges tengely mentén, azaz a 12 óra és 6 óra között húzható vonallal felezve megkapjuk a jobb és a bal oldalt. A vízszintes tengely mentén, a 3 óra és 9 óra közötti felezéssel megkapjuk a demokratikus és diktatórikus ideológiák felosztását.

Azt állítom tehát, hogy demokráciát és diktatúrát egyaránt lehet baloldali és jobboldali eszmékre alapozni.

De mi is az az eszme, vagy ideológia? Amióta a „politikai marketing” szóösszetételt megalkották, ez már nem kérdés. A hatalomért folytatott versengés alapvető célja az, hogy az erőforrások feletti rendelkezés lehetőségét a versengők megszerezzék. Az ideológia mindig azt ígéri, hogy ha ez, vagy az győz, akkor ők sokaknak teremtenek jobb világot, átalakítva az erőforrások felosztását. A valóságban azonban mindig csak kevesen járnak jól, a nagy többség pedig kisebb, vagy nagyobb mértékben kárvallottja minden újabb újrafelosztásnak.

A politikai pártok tehát azoknak az érdekcsoportoknak a versengő csoportjai, akik az erőforrásokat meg akarják szerezni. Olyan ez, mint egy Fradi-Újpest meccs. Elvben minden ferencvárosinak jó, ha a Fradi győz, és minden újpestinek, ha az Újpest. De a legtöbbeknek csak érzelmi előnyöket nyújt a győzelem, hiszen sem Újpesten, sem a Ferencvárosban nem lesz jobb az élete az emberek túlnyomó részének attól, hogy a csapatuk győz. A csapat tagjai esetenként kapnak jutalmat. De az igazi hasznot azok fölözik le, akiknek gazdasági előnyük származik egy-egy csapat működtetéséből. (Ne felejtsük el, a focisták fizetése csak a jéghegy csúcsa. Más igen nagy összegek is forognak a látványspotokban. A nagy pénz pedig nem vész el, csak gazdát cserél. De, a foci nem témánk, csupán illusztráció.)

Ha Sztálin és Hitler egyforma, miben különbözik tehát a jobb oldal és a bal?

Tekintsük úgy, hogy e két, a maga nemében kiemelkedő történelmi alak az óra számlapjának legalsó, legdiktatórikusabb pontján, a hatosnál találkozott. Ez a totális diktatúra pontja. Mindegy, honnan érkezett ide egy társadalom, innen nincs lejjebb. lehet szörnyűbb, és még szörnyűbb, de azt az órás hasonlat már nem fejezi ki. Hacsak úgy nem, hogy a 6 után jön a 66, utána meg a 666. A pokol, amit a Földön hoznak létre.

Alapvetően abban látom a baloldal és a jobboldal között a különbséget, hogy a társadalmi mobilitást mennyire nyitja meg, vagy korlátozza a szélesebb társadalmi rétegek előtt.

E tekintetben a baloldalon több az innovatív készség. Az alacsony jövedelműek számára is hozzáférhető, színvonalas oktatás, a tehetségek kiemelése, a valamilyen mértékben mindenki előtt ott álló előmeneteli lehetőség azt eredményezi, hogy ki lehet törni a szegénységből, és elvben bárkiből lehet bármi. Ez soha nincs így százszázalékosan, de a baloldali módszerek ennek mindig tágabb teret engednek.

A jobboldalon viszont konzervatívnak nevezik magukat, és nagy nosztalgiával elevenítik fel a rangokat és a címeket. Ők a változatlanságot, a fixált viszonyokat részesítik előnyben. Egyetemre menjen az, akinek a szülei a felsőbb körökhöz tartoznak. A szakmában, munkában ez érhessen el magas pozíciót, akik a magasabb körökből érkeztek. Vállalkozóként bizonyos „nagyobb” sikereket az érhessen el, aki a „megfelelő” körök tagja.

Ez egy nyílt kasztosodásra hajlamosabb világ. persze, tapasztaltuk (én is, a koromnál fogva), hogy a baloldalon is van kasztosodás, és ott is vannak differenciált fékei a mobilitásnak. Ám míg a baloldalon ezek a rendszer hibái, addig a jobboldalon ez a rendszer lényege.

Annak tehát, aki születésénél, vagy szerencséjénél fogva bekerült a kiváltságosabb körökbe, a jobboldali berendezkedés előnyösebb, ez ugyanis kiiktatja az új versenytársakat, és konzerválja a kialakult előnyöket, pozíciókat. Annak, aki ambiciózus, és előre akar jutni, a baloldali berendezkedés megfelelőbb, mert ott több tere van a mobilitásnak.

A jobboldal éppen ezért a hagyományokra teszi az ideológiájában, valójában a demagógiájában a hangsúlyt. „Isten, Haza, család”: mondják. Hiszen ezek berögzült kulturális fétisek. Habár az emberek legalább kilencven százaléka eltávolodott a vallásos hittől, Istenre és a kereszténységre hivatkozni előnyös, mert valamiféle jó ügy védelmezőjének tekintheti magát az, aki úgymond a kereszténység zászlaja alá áll. Bónusz, hogy a többször újramelegített horthysta ideológiában ez nyílt kódolása az antiszemitizmusnak. Márpedig a félelem és a gyűlölködés kipróbáltan intenzív kohéziós erők.

A jobboldal nyíltan hirdeti, hogy az egyén érdekeit a közösség érdekei alá kell vetni. Azonban a közösség érdekein azt értik, hogy a kiváltságosok megtarthassák kiváltságaikat. Hálából beszédeket mondanak sajtótájékoztatókon és templomokban. Az alávetésen pedig azt értik, hogy az alávetettnek le kell mondania a felemelkedés lehetőségéről és a szabadságáról.

(Érdekes a vallásosság szerepe. Jóllehet, az emberek legalább kilencven százaléka eltávolodott a vallástól, mégis az egyházakat, amolyan hagyományos közmegegyezés szerint a jó erkölcs képviselőinek tekintik. Ezért, amit az egyház hirdet, könnyen tekintik vitán felül állóan helyesnek. Ezért használják a jobboldal ideológusai (demagógia gyártói) olya szívesen az egyházakat arra, hogy az ideológiájuk másodlagos hirdetői legyenek. Ez nem vallásszabadság, hanem az egyházak prostitúciója. Nem véletlen, hogy e közben radikálisan csökken a vallási és világnézeti tolerancia, és még a nagy társadalmi haszonnal működő keresztény közösségek között is van, akiket nem ismernek el egyházként, míg egyértelműen szektás alakulatok is szövetségesei lehetnek a hatalomnak.)

A nemzeti eszmény a szabadság eszménye. Valódi tömegbázist csak az elvakulttá tett tömegekből, vagy a felvilágosultakból lehet építeni. Az, hogy a fasizmus rövidebb ideig volt sikeres, mint a kommunizmus, noha mindkettő hamar eljutott az embertelenség eltűrhetetlen mértékéig, azt mutatja, hogy a szabadság igézete tartósabb és pozitívabb motiváció, ámbár a gyűlölet rövidtávon intenzívebb és féktelenebb.

A baloldali társadalmi rendszerek, a kommunizmus és a szocializmus, igen hamar hazugságba fordultak. Ott az úri osztályt újra kitermelték, és úgy hívták: pártelit. Csak a demagógia nyelvezet volt más. Valójában ezek voltak a legromlottabb jobboldali diktatúrák.

A legsikeresebb balos társadalmakat a skandináv térségben építették fel, noha ott kapitalista demokráciának nevezik a berendezkedést. Azonban erőteljesen szociáldemokrata szemléletű az, ahogy a szociális ellátó rendszereket, az állami védőhálót üzemeltetik. Ennek ellenére? Nem! Épp ezért ezek az országok gazdaságilag is sikeresek. Ez szembe megy azzal a jobboldali (konzervatív?) felfogással, hogy csak az az állam (gazdaság) lehet sikeres, amely „mértéktartó” (azaz: fukar) a szociális juttatások terén.

Érintőleg beszéltünk az óránk függőleges vetületéről. A hatosról megállapítottuk, hogy az a totális diktatúra számértéke. A tizenkettes pedig a liberalizmusé, azaz: a lehető legteljesebb szabadságé.

Most nem merülök el abban, hogy a liberalizmus ideológusai hányszor tévútra mentek. Nem ecsetelem, miért gondolom, hogy az, amit neoliberalizmusnak neveznek, valójában a legcinikusabb konzervativizmus. Azt is figyelmen kívül hagyom, hogy jelenleg hazánkban van ugyan liberálisnak nevezett párt, de valóban liberális nincs. Ilyen aprólékosan most nem foglalkozom a részletekkel.

Arról azonban beszéljünk, hogy mi is a liberális szabadságfelfogás lényege! Ez ugyanis nem az egyén, hanem az állam szerepének az értelmezésében ragadható meg. A kérdés az, hogy az állam hatalmat gyakorol-e a polgárai felett, avagy szolgálja-e a polgárait.

Ilyen egyszerű. Korlátlan szabadság nincs, hiszen az anarchia lenne, amelyben az erősebb, agresszívebb, gátlástalanabb korlátozná mások szabadságát, míg az övét nem korlátozná más, legfeljebb egy még erőszakosabb ember, vagy csoport. És akkor máris a diktatúránál vagyunk.

A liberális gondolkodó biztonságos szabadságot akar, amiben tehát egyenlő és észszerű korlátok állnak egyformán mindenki előtt. Például: ne ölj! Igen, a liberális gondolkodás hasznosnak tartja a jó törvényeket és a jó államhatalmat.

De mi a jó törvény? – Az, ami élhető kereteket ad egy szolidáris, konstruktívan versengő közösség működéséhez. Mert a társadalom is közösség!

Nem véletlen, hogy a nyugati demokráciákat liberális demokráciának nevezik, noha nagyobb arányban vezetik ezeket az országokat jobboldali kormányok. A liberalizmus ugyanis nem jobb, vagy baloldali. A liberalizmus emberi. A liberalizmus alapvetően a boldogságot kereső emberek és közösségek lehetőségeit tartja elsődlegesnek. És ez nem túlzó patetizmus!

A neoliberalizmus egyfajta, szabadságnak hazudott részleges anarchia révén szeretne előnyökhöz juttatni a maga kiváltságosait az erőforrások újabb felosztásánál. Ennek nincs köze a valódi liberalizmushoz.

A magam részéről tehát úgy gondolom, mérlegelhető minden alternatíva a jobb, és a baloldalról, ami a számlapunkon a hármast és kilencest összekötő vonal felett van. Amennyire lehet, a tizenketteshez közelítő megoldást érdemes megvalósítani, mert az a legemberibb. A társadalomnak, mint nagy közösségnek a sikerességét nagyban elősegíti, ha a mobilitás lehetőségeit minél kevésbé korlátozzák, tehát én némileg balra mozdulnék el, ahogy azt a skandinávok tették. Egyfajta szolidáris liberalizmus felé.

Tudom, ez radikálisan más, mint ami a magyar politikai és ideológia hagyományokban gyökeret vert. De, ha nem akarunk mindörökké isten verte és sorsüldözött népként élni, akkor változtatni kell. Én ezt az irányt ajánlom! Mert ez egy bizonyítottan működőképes, jövőbe mutató alternatíva.

Az én órámon már rég ennyi az idő!


2019. január 22., kedd

Tiszaeszlár és a konnektor


Tiszaeszlár és a konnektor

Narancs hitű ismerőseim olykor nagy hangon vitatják meg egymással, hogy a mocsok liberálisok pedofíliát népszerűsítő film megnézését, vagy a homoszexualitást előtérbe helyező könyv olvasását teszik kötelezővé a diákoknak.
Furcsa, hogy én, a meggyőződéses liberális ezekről semmit nem tudok. Ámbár, azt nem egészen értem, hogy a mai központosított oktatási rendszerben hogy tehetne bárki olyasmit kötelezővé, ami nem az árvalányhajas ner-kompatibilitás kebelében fogant. Egy kis szalonzsidózás, egy kis cigányozás, az igen. Wass Albert, Tormay Cecile és Nyírő József embertelen világa, az keresztény. Ezek kötelezővé tehetőek, ahogy az meg is történt. De ma nincs más, aki bármit kötelezővé tehetne, mint ők.
Eljutottunk hát a fikciós regények világába. Ugyan lehetetlen az, amit állítanak, de azért fel vannak háborodva rendesen, és a szokásos mantra a nagy eszmére jutás vége: Soros-Brüsszel-Gyurcsány-Liberális. A saját Fake News gyáraik működnek, és ez az önigazolás boldogságát adja nekik. Könnyű is annak, aki nem gondolkodik!
Nem régiben Varró Dániel konnektoros verse vert ki biztosítékokat. A kérdés az, hogy az iróniát értik-e a gyerekek, vagy a vers hatására a konnektorral játszanak majd halálos játékokat. Sokan hitték, hogy igen.
Én ugyan nem értettem, hogy egy tartalmában és formaiságában is csacska vers mitől kerül tankönyvbe, de ártalmasnak épp nem találom. Sok tehetséges szerzőt mellőznek méltatlanul e hazában. A következetes kontraszelekciót kellene inkább mellőzni, úgy jobb szöveg is kerülhetett volna a tankönyvbe. De, azt hiszem, a gyerekek nem hülyék. Ettől még nem nyalogatják a konnektort.
Varró Dániel verse azonban valóságos, és valóban tankönyvbe került. De a fikció mindig izgalmasabb. Olyan szintre jutott a liberálisok (kik azok?) diabolizálása, mint annak idején a Tiszaeszlári vérvád. Nyilvánvaló, hogy az egy fantazmagória volt, minden reális alap nélkül. Egyáltalán, ellenkezett minden józan logikával. Ott egy zsidó közösséget vádoltak meg rituális gyilkosságokkal. Ez egyértelműen azt bizonyítja, hogy a vádlók és a vádban hívők egyetlen Bibliát sem olvastak. Különben tudniuk kellene azt, hogy hogyan viszonyul a zsidó rítus a vérhez. Éppenséggel épp rituális okból lehetetlen a vád megalapozottsága. Egyetlen vérszomjas zsidó szekta van csupán: a kereszténység.
Ennek ellenére nem kellett bizonyíték az ítélethez, ami egy konkrét bűntetőpertől a holokauszt borzalmáig nyújtózkodott. Amiben a magyar állam és nép szorgalmasabb volt, mint ahogy azt a németek elvárták.
Mi vár tehát azokra, akiket ma liberálisnak mondanak? Mert az nyilvánvaló, hogy azzal sincsenek tisztában, hogy a szó mit jelent, s hogy mit jelent liberálisnak lenni. Azt meg végkép nem értik, hogy normáliséknál a liberalizmus a konzervatív nézetek egyike.
Itt van tehát néhány lehetetlen mende-monda, és a gyűlölködés felfröcsög. Diplomákat halmozó emberek hiszik a lehetetlent, és gyűlölik az elképzelhetetlen elkövetőit. Nem kellenek tények a gyűlölethez!
Itt és most nem írom le, hogy a liberálisok hogyan világosítják fel a gyermekeiket. Legyen elég annyi, hogy szerető szülők ők is, akik jót akarnak azoknak, akiket a leginkább szeretnek. Legfeljebb az lehet különlegesség, hogy toleranciát mutatunk számukra gyűlölet helyett. Ez az összes bűn: az emberség, a humánum, a felebaráti szeretet.
Tiszaeszlár példája azt mutatja, hogy ezért még súlyos árat fizethetünk.

2019. január 21., hétfő

Állam nélküli ország


Állam nélküli ország

Az úgynevezett Alaptörvény elfogadásával deklaráltan megszűnt a Magyar Állam. A hatalmat gyakorlók ugyanis kinyilvánították, hogy az az államiság, amelyet ők folytatni kívánnak, megszűnt folytonosan létezni a német és a szovjet megszállás alatt.
Nem vagyok jogász, de ezt csak úgy értelmezhetem, hogy a jelenlegi rezsim nem folytatója az 1989-1990-es rendszerváltás által létrehozott magyar államnak, hanem a Horthy korszak restaurálását tűzte ki célul az ideológia, a társadalom-szerkezet, a gazdasági modell és a jövőt illető víziók tekintetében is. Erre utal egyébként megannyi tettük és megnyilatkozásuk is.
Azt azonban nem nyilvánították ki a magyar állampolgárok, hogy ők egy ilyen irredenta, fasisztod, az ország és a nemzet pusztulását garantáltan előidéző, valótlan tradíciók iránt nosztalgiázó államban akarnának élni. Azt sem nyilvánította ki a magyar nép, hogy az alaptörvénynek nevezett jogi konstrukcióra kívánná cserélni a köztársasági alkotmányt. Nem véletlen, hogy ebben a kodifikációban az ország neve egyszerűen csak Magyarország. Ezzel határozottan szembefordult az 1989. október 23-án kihirdetett államisággal, amikor is Szabad György azt hirdette meg, hogy Magyarország neve és államformája újra Magyar Köztársaság.
A harmadik Magyar Köztársaság 2012. január 1-én megszűnt.
Amíg az illiberális hatalom azt az időszakot nem tekinti a magyar államiság részének, amely nagyjából 1939-től 2011 végéig tartott, addig a Köztársaság és a demokrácia híveinek oka van a 2012. január 1-től napjainkig tartó hatalmat a Magyar Köztársaság történetén kívül eső időnek tekinteni.
Az uralkodó réteg nem csupán a Szálasitól Kádárig terjedő, előbb a német, majd a szovjet hatalmat kiszolgáló rezsimeket ítéli megtagadásra érdemesnek, de a hamvaiból feltámadó Magyar Köztársaság első két évtizedét is. Márpedig ez két gyökeresen különböző periódus. E két évtizedben az ország végre ténylegesen független volt, olyan szövetségi rendszerek megbecsült és nagymértékben támogatott tagja, mint az Európai Unió és a Nato. Ezzel szemben ma a demokráciáról azt állítják, hogy sikertelen, a piacgazdaságról, hogy nem hatékony, a nyugati jólétről, hogy nyomor, és a posztszovjet diktatúrákról, hogy szabadság.
Ezzel szemben a gazdaságunk a temérdek támogatás nélkül csak rohamos zsugorodást mutat fel, a társadalom szétesőben, a kivándorlás már eddig is három-négyszerese az 1956-osnak, a középosztály kilencven százaléka elszegényedett, a társadalom legszerencsétlenebb harminc százaléka harmadik világbeli nyomorban él, az állam szociális és egészségügyi rendszerei, az oktatás és általában az állami szolgáltatások súlyosan károsodtak, az összeomlás szélén állnak.
Azt mindenesetre elmondhatjuk, hogy a családok hihetetlen ütemben gazdagodtak. Az a néhány tucat család, amelyeknek mindenki megtanulta a nevét ezen a földön.
Megvédik, mondják arra, amire ráteszik a kezüket. És amit megvédenek, abból magánvagyon lesz igen hamar, amihez persze semmi közünk.
Induljunk ki tehát abból, hogy ez a hatalom deklarálta azt, hogy nem folytatják a Magyar Köztársaságot, és lecserélik azt egy másfajta rendszerre. Amint az látható, a csere megtörtént.
Köztársaságban minden hatalom a népé. A nép ezt a hatalmat úgy gyakorolja, hogy a törvények meghozatalával választott képviselőket bíz meg, az állami szolgáltató rendszer működését pedig megbízott szolgák kezébe adja. Ezeknek a személyeknek a megbízatását a nép bármikor visszavonhatja, és vissza is vonja, ha nem az egész ország érdekében járnak el. Tökéletes ország sehol nincs, de az tökéletesen elképesztő, ha ezek a megbízott vezetők bármit megtehetnek, és semmibe sem buknak bele. Márpedig nálunk nem a nyilvánvalóan súlyos bűnöket elkövető állami vezetőket váltották le, hanem a Magyar Köztársaság Népét. Itt mindenkit liberálisnak neveznek, aki egyforma jogot és szabadságot szeretne minden embernek. Ezen azt értik, hogy zsidó és meleg. Azaz: elpusztítandó patkány, ahogy Wass Albert írta. A gyűlölködés felszításával erősítik meg hatalmukat. Jól kalkulálnak, mert míg az egyes társadalmi rétegek gumicsontokért egymás torkának esnek, addig nekik nincs ellenfelük. De rosszul számítanak, mert az ilyen méreg előbb-utóbb kiszabadul a palackból. A gyűlölet már nem apátia. Erről tanúskodik sok megnyilvánulás. Gyakran sopánkodunk, hogy a demokraták is olyan stílusban nyilvánulnak meg, mint a hatalom által elkábítottak, akik mindig is embergyűlölők voltak. Akik mindig is mások pusztításával akartak teret nyerni maguknak a világban. De vegyük észre: ez már nem megszeppent kushadás, hanem a revans vágya! A hatalom ezeket az olykor valóban visszatetsző megnyilatkozásokat is a maga javára fordítja. Minden eszközt felhasználnak a hatalmuk megtartására. Törvényteleneket is, holott a törvényeket ők írják, de a saját törvényeik betartására sem fordítanak figyelmet. Erkölcsteleneket mindenképp, mert az nem erkölcs, hogy ők bármit megtehetnek büntetlenül.
A kérdés ez, hogy belenyugszunk-e abba, hogy a hazánkban nincs állam, csak hatalom. Sokan vagyunk, akik nem mondtunk le arról, hogy a Magyar Köztársaság állampolgárai legyünk. Jogunk van a hazánkhoz!
Azt állítom, hogy ebben az országban ma nincs állam, csak hatalom. Azt az államot, amelyet újra fel kell építenünk, Magyar Köztársaságnak hívják. Azok, akik a Magyar Köztársaság ellen tettek és tesznek, egytől-egyig hazaárulók. Azok, akik pártolják ezt a bűnt, maguk is bűnrészesek, hiszen a bűnpártolást is fenyegeti a törvény, és ezek el nem évülő bűnök.
Az apátia múlóban van. A hatalom megpróbálhatja erővel elfojtani a számonkérő hangokat, de ezzel csak olajat önt a tűzre. Számukra a vég elkezdődött!
Ideje újra kikiáltani a Magyar Köztársaságot, az 1989. október 23-tól 2011. december 31-ig, de legalábbis 2010-ig tartó államiság folytatásaként. A bűnözőknek pedig bíróság előtt és börtönben a helyük, nem bársonyszékekben. Az orozva szerezett vagyon szálljon az államra, őket fosszák meg javaiktól, mert a Magyar Köztársaság állampolgárainak nyomorúsága és élete árán szerezték azt.
Történjen minden nyilvánosan, hogy a bűnök ne maradjanak titokban!
Magyarországon egyetlen állam létezhet, a Magyar Köztársaság! Éljen a Magyar Köztársaság! Éljen a szabadság! Éljen a Haza!

2018. november 13., kedd

Ismét elvesztettem egy barátot?




Szörnyű az a gyűlölet és bizalmatlanság, ami áthatja az életünket. Szörnyű, de sajnos logikus következménye annak, ami 16 éve zajlik ebben az országban. A harc, amit Orbán Viktor a Testnevelési Egyetemnél meghirdetett, Magyarország ellen folyik. És Magyarország vesztésre áll.
Engem általában a nemzeti és keresztény elvekre hivatkozva szoktak diabolizálni. Ez paradoxon, mert megítélésem szerint nem önkéntes bíráim követnek helyénvalló elveket, hanem én.
Ez így meglehetősen önteltnek hat, ám ha helytelennek tartanám a nézeteimet, változtatnék rajtuk, ahogy megtettem már életem során. Alkatilag alkalmatlan vagyok arra, hogy opportunistává váljak. Így sajnos elveket követek, ami nyilvánvalóan nem kifizetődő. Így haragosokat és ellenségeket szerzek, nem elismerést és vagyont. Erre a sors determinált. Azaz: konkrét személyek konkrét tettei. De ha már eddig determinált volt az életem, most már nem adom fel az elveimet.
Mi a jó a nemzetnek?
Én azt gondolom, a nemzet elsősorban közösség. Sokan azt hirdetik, a nemzethez tartozás genetikai alapon jön létre. Ezzel minimum három gondom van. Ez a genetikai homogenitás nem létezik. Európai szinten van ilyen. Nem markáns, de az megállapítható genetikei módszerekkel, hogy valaki európai-e. A nemzeti hivatartozás genetikai módszerekkel nagyjából kimutathatatlan. Az viszont kimutatható a történelemből és a jelenből is, hogy a genetikai homogenitás igénye fasiszta ideológia. Ilyen alapon engem gyakran kirekesztenek a nemzetből, libsinek nevezve, ami nem burkolt zsidózás.
Azt is hirdetik sokan, hogy az tartozik a nemzethez, akik a nemzetre hivatkozó politikai vezetőket követik. A baj ezzel csupán az, hogy ez a hivatkozás az elmúlt évtizedekben kivétel nélkül csak számító, és kiszámított demagógia volt. Dehogy akarták ők a nemzet javát! A javait akarták, és a javát meg is szerezték maguknak.
A harmadik bajom ezzel az, hogy alapot ad emberek minőségi megkülönböztetésére. Így négy kategória van: jó magyar, magyartalan magyar, magyarok barátja, magyarok ellensége. Nincs annál gyalázatosabb, mint mikor azt sütik rám is, hogy magyartalan (nemzetietlen) magyar vagyok, a magyarok ellensége és árulója. Libsi, mint mondta, ami egyértelműen zsidót jelent. Ebben a konnotációban pedig a zsidó az ősellenség, a végső gonosz, a világot megrontó métely, melyet el kell pusztítani.
Ezért vélik sokan nemzeti tettnek, ha belevizelnek a Duna parton elhelyezett fém cipőkbe, ha tettlegesen esnek olyan demokrata tüntetőknek, akik pl. szemüveget hordanak. Mert a libsi olyan ember, aki belvárosi értelmiségi, és feltétlenül szemüveges.
Lám, zajlik is a kultúrharc. Minden rossz, ami kultúra! A hitleri Németország, a sztálini szovjetúnió és Mao Kínája után végre nálunk is megvalósul a kultúrharc! Lesz még itt könyvégetés!
Mit hirdetek tehát én, ami oly annyira felbőszíti bíráimat?
Az egyik megközelítés a forradalmak anyjának három szóba sűrített eszméje: szabadság, egyenlőség, testvériség.
Mondják, hogy ezek nem keresztény értékek. Mert a kereszténység valamiféle feudális viszonyrendszerben teljesedik ki, amelyben le kell mondanunk ezekről a humanista és felvilágosult, így tehát ördögi elvekről.
Nézzük, mit mond a Biblia!
Az eredendő bűn története, mint az emberiség történetének első konfliktusa nem szól másról, mint a szabad akaratról, amellyel bibliai őseink úgy éltek, ahogy: fellázadtak az egyetlen törvény ellen. Tehát Isten megadta az embernek azt a szabadságot, hogy akár Vele is szembe forduljunk. Erre szomorú bizonyíték a történelem és a világ mai állapota.
Másutt ezt mondja: „Bizonyságul hívom ellenetek ma a mennyet és a földet, hogy az életet és a halált adtam előtökbe, az áldást és az átkot: válaszd azért az életet, hogy élhess mind te, mind a te magod” (V. ímózes 30; 19.)
Itt arra szólít fel, hogy mi válasszunk! Mi ez, ha nem szabadság. A választásnak következménye van. De a döntést mi hozzuk.
A Biblia fókusza a megváltás. Azaz: a szabadítás. Azt jelenti ez, hogy Isten bizonyos értelemben a saját rossz döntéseink következményeitől is megszabadít. Isten a maga dicsőségének a kifejezésére, a maga képére teremtette az embert. Értelmetlen lenne, ha rabságban tartaná. A szabadság sokkal inkább kifejezi az ő dicsőségét!
Nem ismerek olyan bibliai szakaszt, amely meghatározná azt, milyen társadalmi berendezkedést vár el Isten. Azonban nyilvánvaló, hogy Isten törvényeivel ellentétes az, ha az embereket bárki megfosztja a méltóságuktól, ha különbséget tesznek ember és ember között bármiféle „konzervatív” alapon. Így tehát Isten törvényével ellentétesnek látom, ha bárkit alacsonyabb értékűnek tekintenek azért, mert szegény, vagy fogyatékkal él, vagy láthatóan más rasszhoz tartozik, vagy más a szexuális beállítottsága, politikai nézete, vagy a valláshoz való viszonya.
Meg kell jegyeznünk, hogy a magyar konzervativizmus markánsan eltér az európai konzervativizmustól. Míg ott a kereszténység, a humanizmus és a felvilágosodás emberséges nézeteit ötvözik egyfajta erkölcsi minimummá, addig nálunk az előjogok, a társadalmi megkülönböztetés, a kontraszelekció rendszerének konzerválásáról van szó. Ezt ugyan kegyes csomagolásba göngyölik, nemzetinek és kereszténynek nevezve azt. De még ha főpapok szónokolnak is ezek mellett, ezek végső soron az embertelenség és az igazságtalanság konzerválásáról szólnak, ami nem lehet Istennek tetsző.
Sokan illetlennek tartják, ha ezekről beszélünk. Ám a Biblia is erről beszél. Dávid, a zsoltáros így énekelt: „Miért féljek a gonoszság napjain, mikor nyomorgatóim bűne vesz körül, A kik gazdagságukban bíznak, és nagy vagyonukkal dicsekesznek? Senki sem válthatja meg atyjafiát, nem adhat érte váltságdíjat Istennek.” (49. zsoltár)
Úgy illenék, hogy a hatalommal bíró embert tiszteljem.
Ám a bűnnel szerzett vagyon és hatalom nem tiszteletre indít, hanem jogos felháborodásra.
Vagy nem úgy van-e, hogy az ország politikai vezetői egyúttal az ország legvagyonosabb emberei lettek bámulatosan rövid idő alatt? Hogyan gyűjthetnek hatalommal bíró emberek ilyen rövid idő alatt ilyen nagy vagyont, hacsak nem úgy mint a tolvaj? A nyomtató ökörnek senki sem köti be a száját. Igen sok juttatáshoz és kiváltsághoz jutnak pozíciójuk folytán. De a hivatalos jövedelmük sokszorosa halmozódott fel vagyonban. Az hogy lehet? Hogyan tekintsem hát erkölcsi értelemben példaképnek őket? Vagy rájuk nem vonatkozik a parancsok? Például ez: ne lopj?
Ők rendszerint beleszövik a mondataikba, hogy magyar, keresztény, nemzet, és akkor már lophatnak is?
Itt vannak most az olyan sokakat érintő szociális problémák, mint a szegénység, a devizahitelesek kálváriája és a hajléktalanság. Mit mond a Biblia?
„Ne kövessetek el igazságtalanságot az ítéletben; ne nézd a szegénynek személyét, se a hatalmas személyét ne becsüld; igazságosan ítélj a te felebarátodnak.” (III. Mózes 19; 15.)
Igazságos-e, hogy míg minden környező országban találtak méltányos megoldást (azaz: a devizaválság miatti veszteségeket részben az állam, részben a bankok és részben az adósok viselték), addig nálunk minden bajt az adós visel, és e bajokat az állam minden eszközzel növeli?
Mert én sem azért vettem fel devizában hitelt, hogy a hazámat eláruljam, hanem hogy a gyerekem kigyógyulhasson a kezdőd asztmájából. Ez sikerült is. Hogy milyen hitelt kaphatok, a bank mondta meg. A szerződésnek már a puszta terjedelme is kizárta, hogy egy átlagos műveltségű ember annak minden összefüggését világosan érthesse.
De nem csak a bankok voltak arcátlanul kapzsik. Ki döntötte be 2011. augusztusában a magyar Forintot?
A magyar kormány volt az. Ki tartotta bóvli kategóriában éveken át a magyar fizetőeszközt? A magyar jegybank volt az. Ki forintosíttatta rossz árfolyamnál, azaz, maximális veszteségnél a hiteleket? A magyar országgyűlés volt az. Ki zárja el a jogorvoslat lehetőségét a bajban lévő adósok elől? A magyar országgyűlés az. Ki az, aki hiéna végrahajtók kezére adja, és karhatalommal kergeti el az otthonából a legelesettebb embereket? A magyar kormány az.
Egyszerűsítsük le: a Fidesz az.  A kereszténység állítólagos bástyája. De, mit mond a Biblia?
„Mikor pedig földetek termését learatjátok: ne arasd le egészen a meződnek széleit, és az elhullott gabonafejeket fel ne szedd; a szegénynek és jövevénynek hagyd azokat. Én vagyok az Úr, a ti Istenetek. Ha elszegényedik a te atyádfia, és elad valamit az ő birtokából, akkor álljon elő az ő rokona, a ki közel van ő hozzá, és váltsa ki, a mit eladott az ő atyjafia. Ha a te atyádfia elszegényedik, és keze erőtlenné lesz melletted, segítsd meg őt, akár jövevény, akár zsellér, hogy megélhessen melletted. Ha pedig elszegényedik melletted a te atyádfia, és eladja magát néked: ne szolgáltassad úgy mint rabszolgát.” (III. Mózes 23; 22-39)
Mit mind tehát? Hagyj a szegénynek is! Segítsd meg, hogy megélhessen! Ne vedd el az emberi méltóságát!
Ruth könyve e téren szép történetet tár elénk. Boáz, a jómódú Izraeli gazdálkodó látta, hogy egy özvegy szedegeti az elhullott kalászokat a mezején az aratók után haladva. Boáz utasította a munkásait, hogy hullassanak el több gabonát! A moábita Ruth és az Izraelita Boáz leszármazottja volt a későbbi Dávid király, így pedig Jézus is.
Ma mire számíthat a munkavállaló, ebben a verseny nélküli kapitalizmusban? – Bizony, a kilencvenes évek elején, amikor kiforratlan volt a jogrendszerünk is, kevesebb megalázást kellett a munkavállalónak eltűrnie. Ma többé-kevésbé mindenki feketén dolgozik, mert a nemzet legjobbjai szeretik jól elkerülni az adózást, ami pedig a haza iránti kötelezettség. Ám, mi történik ha valaki nem tud dolgozni? Akkor segélyt, táppénzt, és bármiféle ellátást a hivatalos jövedelme után kap, ha kap egyáltalán. Mert egyre többször nem kap semmit.
A devizahiteles elszegényedik, mert a törlesztés előbb-utóbb teljesíthetetlen lesz. Megbetegszik, és elveszti a munkáját. Innen egyenes az út addig a napig, amikor egy szakasz rendőrrel kísérve megjelenik a végrehajtó, és kipenderítik az életéből. Ez tehát a keresztény nemzeti eljárás?
A hajléktalan, még ha tehet is a nyomorúságáról, végtelenül elesett ember. A legtöbben testileg és lelkileg is betegek. A beteget és nyomorultat pedig nem börtönbe kell csukni, hanem gyógyítani kell! Aki időben kap segítséget, esetenként még képessé válhat arra, hogy ismét a társadalom tevékeny, átlagos életvitelű tagjává váljon. De a segítség nem a rabosítással valósítható meg!
Az utcán két-három év az átlagos túlélési idő. Az, hogy vannak jól alkalmazkodók, akik akár évtizedes távlatban is túlélnek az utcán nem írja felül azt, hogy sokan egy évet sem vészelnek át így. Ezek az emberek lepusztulnak és elpusztulnak. És ez az ország nem segítő kezet nyújt, hanem bilincset. Még a tárgyaláson sem tisztelik meg őket azzal, hogy egy levegőt szívjanak velük, mert büdösek. Mibe kerülne emberként bánni velük? Ők talán nem tisztálkodnának meg szívesen? Nem vennének magukra tiszta ruhát, ha tehetnék? Persze, van, aki már nem. Van az apátiának egy szintje, amikor már nem teszi meg magáért a legkézenfekvőbbeket sem. Van a pszichés leépülésnek egy olyan szintje, amikor már önpusztítássá válik a tétlenség. Ám, a beteget gyógyítani kell, nem elvenni tőle az utolsó meleg holmiját is!
„Ha mégis szegénynyé lesz valaki a te atyádfiai közül valamelyikben a te kapuid közül a te földeden, a melyet az Úr, a te Istened ád néked: ne keményítsd meg a te szívedet, be se zárjad kezedet a te szegény atyádfia előtt” (V. Mózes, 15;7.)
Ez az utóbbi parancs látszólag a meggazdagodás ellen szól. Aki olyan felelőtlen, hogy a szegényeknek adja azt, amit szerzett, az hogyan halmozhatna fel? – Hát úgy, hogy Isten megáldja azokat, akik az Ő akarata szerint irgalmasok.
Gyümölcseiről ismeritek meg őket, mondja Jézus. Ne azt figyeljétek, amit mondok, hanem azt, amit teszek, mondta Orbán.
Tarthatnánk azt, hogy a világ nagy bűnözői és nagy diktátorai Isten akaratát cselekszik, hiszen a vagyonuk és a hatalmuk igen nagy! Gondolhatnánk, hogy azért ilyen sikeresek, mert Isten megáldotta őket. A rabló tehát „elveszi az áldást”, amikor eltulajdonítja a másét. Igen, elveszi attól, aki azt becsületesebben szerezte. Nyilván senki sem gondolja, hogy bűnözők és szörnyeteg diktátorok lennének az Isten által elvártak legjobb megtestesítői. Őket az istentelenség teszi naggyá és hatalmassá. Világos, hogy Isten ellenségei ők, mert lábbal tiporják embertársaikat és Isten parancsait.
Az már a szabad akarat kérdése, hogy ezt megtehetik. Isten türelme gyakran túl hosszúnak látszik. Lassan elpusztítja magát az emberiség, mert Isten türelme nagy.
Mégis azt gondolom, hogy nem isteníthetünk istentelen gonosztevőket, mert az lázadás Isten ellen.
Van, akit Isten felmagasztal. Van, aki önmagát magasztalja fel. Van, akit a nép magasztal. Ez pedig bálványimádás, amely Isten ellen való lázadás.
Orbán Viktorról már a kétezres évek közepén azt hangoztatták, hogy ő Magyarország megváltója! Sokan úgy tekintenek rá, mint Isten által kijelölt földi helytartóra, aki Istent magát képviseli, sőt, bizonyos értelemben ő maga isten.
De a gyümölcseiről megismerszik a fa.
Az elmúlt években irdatlan pénzügyi támogatás áramlott az országba. A gazdasági növekedésünk GDP arányosan azonban kisebb volt, mint az a beáramlott pénzmennyiség. Azaz: az ország a példátlanul bőkezű támogatás ellenére csökkenő gazdasági teljesítményt mutat.
Százezrek vándoroltak el. Erről persze nem publikálnak hiteles adatot, de okunk van ötszáz- és hétszázezer közzé tenni a kivándoroltak számát. 1956-ban ez kettőszázezer volt. A második világháborús emberveszteség egy egyész egy, egy egész kéttized millió. Abból hatszázötven ezer embert a holokausztban, kettőszázezer a Donn-i offenzívában veszett el. A tiszta háborús veszteségünk tehát (leszámítva az akkori kormányzat szorgalmát a népirtásban, és a tudatos emberáldozatot a bécsi döntések viszonzásaként) három-négyszázezer ember. Nem túlzás tehát azt mondani, hogy ez a kivándorlás háborús szintű veszteség.
Három és fél, négymillió ember elszegényedett. Negyven-hetvenezer gyermek gyakorlatilag éhezik. A nyugdíjak már veszítenek reálértékükből. A rokkantnyugdíjasok ezreitől vették el az ellátást. Havonta százakat lakoltatnak ki. Munkaerőhiány van, ugyanakkor szinte lehetetlen a képzettségünknek megfelelően, méltó és legális bérezésért elhelyezkedni. Az egészségügyből több ezer szakember hiányzik, a kórházak kimondottan veszélyes hellyé váltak. Az oktatás helyzete szintén siralmas. A gyerekek használható, korszerű tudás helyett ideológiai alapú oktatást (agymosást) kapnak. A kultúra ellenséggé vált. Egyetemeket üldöznek el, vagy vonnak kormányzati befolyásolás alá. Az MTA függetlensége megszűnt. A vén kommunisták által belakott MTA a művészek szelektálója. Van, aki már magának adja a díjat, amit alapított. A média lassan a kormány és a pártpropaganda szervezetévé vált, hiszen mára egyetlen országos televíziós csatorna maradt, amely még kereskedelmi alapon igyekszik talpon maradni. Rádiók és újságok nincsenek.
Az Internetet több minisztérium ellenőrzi.
Az országban van maximum 2,7 millió híve a hatalomnak. Ebben természetesen kételkedem. Az Erdélyben gyártott levélszavazatok, a buszoztatott ukránok és az unortodox számítástechnikai megoldások alapot adnak a kételkedésre. De valóban ez a legnagyobb és legösszetartóbb hitközösség az országban. Jobbára olyan emberek, akiket becsaptak, vagy önmagukat ámítják el.
Elég azt mondani: magyar, nemzet, Erdély, és sokan talán a gyermeküket is elárulnák a gyönyörtől. Pedig, ez hazugság. Magyarországnak nincs ereje arra, hogy legyőzze a világot. A határok revíziója olyan ábránd, ami kamaszos romantikának jó, de nélkülöz minden realitást. Ezért kiszolgáltatni az országot az agresszor orosz hatalomnak, nettó hazaárulás. Egyúttal elárulása a szövetségeseinknek is.
Lássuk be, a határon túli területekkel kapcsolatos álmainkat eljátszották azok a vezetők az elmúlt huszadik század folyamán, akik a legyakrabban hivatkoztak ezekre a szlogenekre: magyar, nemzet, keresztény. Ezeken a területeken sok esetben eleve a lakosság kisebbségét alkotta a magyarság, de a sajnos érthetően ellenséges „utódállamok” igyekeztek is magyartalanítani ezeket a területeket. Habár a feudális magyar királyság nagyobb területekre terjedt ki, és lehetett volna nagyhatalom is Európában, ezt a lehetőséget a nacionalista demagógia zászlói alatt eljátszották. Nincs más reális esély, mint az Unió erősödése! Minél jelentéktelenebbek a határok, annál közvetlenebb lehet a kapcsolat az anyaország és a határon-túl között.
Persze jó lenne, ha az anyaországi magyart nem bélyegeznék alacsonyabb értékű magyarnak. Jó lenne, ha nem uszítanának magyart magyar ellen. Jó lenne, ha a szomszédainkkal jobb viszonyt alakítanánk ki. Talán nem született volna Ukrajnában olyan felháborító nyelvtörvény, ha nem az ellenségükkel fújunk egy követ. Biztosan jobb lenne minden magyarnak, ha nem ellenségek, hanem barátok között élnénk. Valakinek végre baráti jobbot kellene nyújtania. Miért nem tesszük meg ezt mi?
Ez a történelmi korszak ilyen. A szélmalomharcokban csak vesztesek lehetünk. De Sopron állítólag önként lett magyar város, amikor választhatott. Egy barátságos hazát talán mások is szívesen választanak, ha egy következő korszakban lesz mód ilyen választásra. Egy ellenségeskedő közösséghez viszont ki csatlakozna?
Igaz, ez csak egy hosszú út első lépése. De meddig halogatjuk még ezt az első lépést? Jót akar az anyaország a határon túl élő magyaroknak? Jót akarnak a határon túl élők az ittenieknek? Sajnos, kételkedem. Itt a hatalom szavazatokat akar. Ott meg előnyöket és pénzt akarnak. S persze, mindenkinek kell olyan, akit gyűlölhet. 
Jó út ez az ország és a nemzet pusztulásához. Szereti az a hazáját és a nemzetét, aki pusztítja?
Isten emberséges. De hol van itt az emberség? – Erőszakos, kapzsi, buta és gonosz embereket istenít az ország egy része, akik nyilvánvalóan minden humánus, felvilágosult és keresztény alapelvvel ellentétes, embertelen, igazságtalan és aljas viszonyokat hoznak létre.
Ők bálványozzák önmagukat.
Híveik közössége bálványozza őket.
Hol van ebben konzervatív, nemzeti és keresztény érték?
Engem baloldalinak mondanak, pedig már a nyolcvanas években elszánt kritikusa voltam a baloldali elnyomásnak. Az akkor KISZ és MSZMP karrieristák bélyegeznek engem baloldalisággal. És nem nekem hisznek, hanem azoknak. Ebben a helyzetben ki a hazug? ÉS ki a végtelenül naiv?
Az ország pusztul. Úgy gondolom, ma már csak kilenc egész három, kilenc egész négytized millió tényleges lakója van az országnak. Egy aktív, produktív réteg távozott örökre. Az itt maradt aktív réteg a kontraszelekcióval találja szembe magát. Azt, amihez ért, nem teheti. Arra találnak alkalmas hozzá nem értőt.
A gyűlölködés lassan mindent megmérgez, miközben belehalhatunk egy vakbélműtétbe is.
Azt hiszem, a lelki kerítés már körbe vesz minket. Nem fogok csodálkozni, ha hamarosan a fizikai is körbe ér majd, és bezár minket a saját poklunkba.
Mit kívánjak a hazámtól?
„Emberséget az embernek, magyarságot a magyarnak”
Hogy ne legyünk orosz gyarmat.
És ne legyünk fidesz gyarmat sem.
Radnótit főbe lőtték.
A gyilkosai díszsírhelyen nyugszanak.
Elkészítették már a töltényt a számomra is.

2018. július 15., vasárnap

Még megtagadhatnám...


Még megtagadhatnám

Tehát Jancsó Miklós és Esterházy Péter is indexen van. Botrány! Már az botrány, hogy van index. Botrány, hogy vannak a kormányközeli értelmiségiek között olyan megmondó emberek, akik listákat készítenek arról, ki része a magyar kultúrának, és ki nem.
Indexen van a liberalizmus. Ezen ők azt értik és kódolják, hogy zsidó értelmiségi. A szó azt jelenti: szabadság elvű. Az eredmény: indexen van a szabadság, és persze egyre kövérebb az antiszemitizmus.
Indexen van minden, ami humánus. A gyűlöletet éltetik, hizlaljak. Soviniszta, fasiszta, gyűlölkö9dő légkörben dagonyáznak. Radnóti Miklós Töredéke elevenedik meg: „Ki néma volt, vagy csak lelkesedni rest, Már azt is gyűlölték, akár a pestisest.”
Egyes városokban Alföldi egy étterem különtermét sem kaphatja meg, mert a vállalkozók tudják, honnan jön a jó és a rossz.
De, indexen van József Attila is, Ady Endre is.
Az irodalmi kánon képviselői egyre inkább elhatárolódnak a politikailag nem megbízható kánonon kívüliektől. Mert állítólag azok mind dilettáns hülyék. Mert mindenki tehetségtelen, aki nem kötötte meg a maga kicsi alkuját. Mindenki gyanús, aki nem kollaborál.
Milyen ország lesz így a hazánkból? Amikor Vass Albert, Nyíró József és Tormay Cecille alkották az irodalom és a kultúra irányát, akkor nem csak papírra vetettek szörnyűségeket, hanem erővel meg is cselekedték azt rajtunk. Amit a magyar kormányok tettek a harmincas, negyvenes és ötvenes években, az többszöri népírtás, emberiesség elleni cselekedetek, hazaárulás. Abban minden elképzelhető bűn megvalósult. A gyűlölet eszméinek a hangoztatása és a gyűlölet eszmeiségének gyakorlatba ültetése kéz a kézben jár. Egyik kívánja a másikat. A gyűlöletre épített hatalom gyáva. Igényli, hogy eszmei támogatói zengjék az úgynevezett igazát. A gyűlölet ideológusai gyávák. Igénylik a hatalom támogatását, így mindig azt a hatalmat éltetik, amelytől épp a támogatást kapják. Ezért is van annyi köpönyegforgató közöttük.
Esterházy indexen van. A szabad magyar kultúra van indexen: ez emberség, a tisztesség, a humanitás, a szabadság. Az irodalom is ismét szolgálólány lesz a hatalom ágyában. Mondjuk ki: kurva. Szorgos kollaboránsok jönnek rá villám gyorsan, hogy a tehetség hiánya és a munka kerülése sikeresen kompenzálható seggnyalással. És éppen ők vádolnak mindent és mindenkit, ami, és aki pedig tisztességesebb, igazabb, emberibb és emberebb, mint ők.
A sorsa elől senki sem térhet ki. Amíg a sorsomat elfogadom, azonos vagyok önmagammal. Megtagadhatom magam, abban a reményben, hogy a sorsom más lesz, mint ami ésszerűen várható. De élhetek-e egy másik sorsot, ha már nem leszek az, aki vagyok? S elbírom-e azt, ami jön, ha hű maradok ahhoz, amit jónak, tisztességesnek, szentnek, emberinek tartok? Elbírom-e azt, amikor ezt megtorolják?
Hogy félek-e? Félek. Az országot és a kultúrát olyanok ragadták el, akik megismétlik a történelmünk legszörnyűbb bűneit. Ez ismét szörnyűségekbe, bestiális, kegyetlen embertelenségbe, katasztrófába vezet. Ez törvényszerű, mint ahogy törvényszerű, hogy halált okoznak, akik felelőtlenül száguldanak az úton. Törvényszerű, hogy a halál elburjánzik, mint a gyom. Akik alkalmatlanok az ország és a kultúra vezetésére, de mégsem tudnak lemondani róla, azok azzá züllesztik a hazánkat és a kultúránkat, amit már uralni tudnak.
Esterházy indexen van. Jancsó indexen van. S ha megnézzük ezt az egyre hosszabb névsort: jó társaság. Én indexen voltam az MSZSMP egypárti diktatúrájában. Alighanem, indexen vagyok ma is. Azoktól tudom, akik akkor sem voltak indexen. És a legrosszabb még ki sem csírázott!
Idézzük csak fel Kertész Imre egy fontos gondolatát: „Nincs oly képtelenség, amit ne élnénk át természetesen, s utamon, máris tudom, ott leselkedik rám, mint valami kikerülhetetlen csapda, a boldogság. Hisz még ott, a kémények mellett is volt a kínok szünetében valami, ami a boldogsághoz hasonlított.”
Most még megtagadhatnám a sorsomat. De amíg ura vagyok az akaratomnak, nem teszem meg. Nem tagadhatom meg önmagam.

2018. április 14., szombat

Rezignáltan?


Rezignáltan?
A cirill betűkre emlékeznek még?

Soha sem voltam néma. De most csak arra szeretném emlékeztetni az olvasóimat (kettőt, hármat?), hogy a legutóbbi elmúlt nyolc évben is rendszeresen írtam a közösségi térben és blogon is a nyilvánvalóról. Sokszor, sokan lehülyéztek. De nincs olyan szerencsénk, hogy igazuk legyen. Sajnos, a prognózisaim jelentős része helyesnek bizonyult.
Azt állítottam, hogy a társadalom tudatos és radikális átalakítása zajlik. Az irány: Dél-Amerikai, banán-köztársasági modell. Egy arisztokratikus felső réteg, s az őket istenítő és kiszolgáló munkásosztály, amely paprikáskrumplin és szappanoperán él, s lelkesen éljenzi gazdagodó urait. Két kaszt, amely két világban él. Ez utóbbi a törvény alatt, amaz pedig felette. Ez fillérekért robotolva, morzsákért hálálkodva, amaz mérhetetlen jólétben.
Ennek előfeltétele az, hogy a társadalom szervilissé váljon. A lent lévőnek a vezető réteget félnie is kell és vallásos áhítattal imádnia. Irányított félelem kell. Az irányított félelem feszültségeinek levezetésére pedig irányított gyűlölet. Ellenségkép kell, harci izgalmak, győzelmi mámor.
Mindez bekövetkezett. A győzelemből persze a legtöbbeknek annyi jut, mint mikor olcsó sörrel a kézben ül a szurkoló a tévé előtt. Ő nem harcolt, legfeljebb alantas szinten, jobb esetben csak verbálisan. Ő nem is győzött, hiszen közelében sem volt a valós összeütközésnek. De azt hiheti, hogy azonosulhat a győzővel (Viktorral?), a győzelemmel. Ám a győztes helikopterre száll, ő meg azt számolgatja, belefér-e még egy sör a nagy örömbe. Aztán megírja az unokájának Londonba, hogy itt megint jobb lett minden.
A jelenlegi helyzet elemzésével sokan és sokat foglalkoznak. Ezért szubjektív leszek és vázlatosan írok csupán.
A legnagyobb bajunk az, hogy az 1990. előtti idők szennyesét még mindig takargatjuk. A társadalom legtöbb szerveződésében töretlenül tovább éltek és működtek a korábbi mechanizmusok. Maradtak pozícióban azok, akik voltak. Lényegében okkal nevezzük a magyar jobboldalt az 1990. előtti, baloldali politikai osztály folytatásának. Nem bevallottan, de kimutathatóan a KISZ és az MSZMP világába nyúlnak a gyökereik. Harminc év alatt ugyan lezajlott egy nemzedékváltás, de folyamatosan újra kinevelték a saját világuk új kádereit. Az országot egyébként többször lerabolták: a privatizáció alkalmával, a kárpótlás ürügyén, az 1998-as kormány- és irányváltás eufóriájában, meg a 2002-es vereség lendületében, és ebben a nyolc évben is. Innen az ő Dél-Amerikai szintű meggazdagodásuk. Ezek a pénzek szőkülő olajok vagonjaiban, elzabrált székházak árában, privatizált termelőeszközökben, furcsán nyert pályázatokban kezdtek egy irányba áramlani. Persze, juttattak a másik félnek is. Annyit, hogy kompromittálható, kollaborációra késztethető legyen. Nem minsitráns gyerekek azok sem, csak szervezetlenebbek. Azaz: a másik oldal is bűnös, de legalább nem bűnszervezet. Ma ott tartunk, hogy lényegében feléltük a jövőt. Az államadóság a 2008-as gazdasági világválság szintjéhez képest jelentősen növekedett. Az Uniós forrásokat feléltük. (Én ugyan nem, de ők annál inkább.) A népesség aktív részének 20 százaléka már külföldön él, ott dolgozik, ott nevel gyereket. Akik itt maradtak, azok rosszul képzettek, nagyon szegények, öregek és szentimentális hülyék, ahogy én is. Persze, naponta kérdőjelezik meg a magyarságomat, tehát előbb utóbb elgondolkodom én is azon, hogy ha már nem vagyok magyar, akkor mit keresek itt.
A baloldali és liberális pártokról rég állítom, hogy belterjesek. Világukban a kontraszelekció működik és erős a hajlamuk arra, hogy opportunisták legyenek, vagy kollaboránsok. Nem meglepő, de a politikai piac befagyott. Az ezredforduló óta nem jelent meg komolyan vehető politikai erő a piacon. Azaz, az LMP megjelent, de csak csalódást okozott. Az elmúlt hónapokban tett lépései alapján végkép meghatározhatatlan az étékrendjük, hacsak nem az opportunizmus az. Márpedig az. A Momentum momentán ráállt a szokott útra: néhány karrier áll a célrendszerük fókuszában. Nem az ország ügye, csak a saját érdekük. Azonban, mi fizet(t)ünk rá.
Így tehát, ha valaki hajlandó volna politikussá válni, csak a meglévő pártokban előszobázhat, ahol a meglévő érdekek kiszolgálásán át vezethet út ahhoz, hogy szerepet kapjanak. Amelyeket a meglévő érdekeknek megfelelően kell játszani. – Vannak új arcok, de a darab ugyanaz.
Miért fagyott be a politikai piac Magyarországon? – Alighanem azért, mert abból, ami az országot egyébként tönkre teszi, bizonyos fokig mind részesednek. Hivatalosan is, meg a letagadott módokon is. A 2018-as választások kapcsán sokszor mondták: azért nem lépnek vissza, mert akkor pénzeket veszítenek el. Pénzről van tehát szó, amit az állam osztogat. Persze, az állam nem termel pénzt. Azt mi fizetjük be önként, vagy dalolva. A pénzünk kell. Fölöttébb szomorúak, hogy nem nekik jut a nagy lé, de arról sem hajlandóak lemondani, ami azért hozzájuk csorog. Azonban ez nem az ország érdeke, hanem csak az ő érdekük. – Hogyan bízzunk tehát olyan ellenzéki pártokban, amelyek csak a saját érdekükig látnak?
S ez még nem a legnagyobb baj. A legsúlyosabb baj az, hogy hiteltelenek. Megtanulták az elmúlt három évtizedben, hogy a politikában a hazugság felett mindenki napirendre tér. Így tehát ők is hazudoznak. Ez aljas dolog. De a baj gyökere ott van, hogy a hazugságok mögött már nincs igazság. Már nincs tényleges társadalmi cél, üzenet, előre mutató, jó szándék. Már csak a hazugságok vannak. Igazuk van persze: a Fidesz hazugságai túlszárnyalhatatlanok, és hihetetlenül sikeresek. Ezt próbálják leutánozni, kevés tehetséggel.
A Fidesz mögött van egyfajta igazság. Már amennyiben a vallásos hit téziseit, dogmáit igazságnak fogadjuk el. Itt nem a kereszténységről van szó, bár annak hazudják. Ez orbánizmus. Van egy messiásuk, aki egyszersmind vallásuk tanainak prófétája, hitük főpapja és reményeik összessége. Egy kétség kívül istenített ember, aki maga is hisz önnön istenségében. Ez groteszk, szörnyű és végtelenül káros. A kereszténység dogmái felől értékelve: egyértelmű blaszfémia. De működik! Gyalázatos, de végtelenül hatékony. S ha van Isten, és nem béna, vagy halott, ezt előbb-utóbb meg kell torolnia.
A baloldalon nincs kiben, miben hinni. A folyamatos karaktergyilkosságokhoz hozzájárulnak ők maguk is. Bohócot csinál magából az egyik, hisztis hazudozót a másik. A Fidesz azt hazudja róluk, hogy alkalmatlanok. Ők pedig alátámasztják ezeket az állításokat. – Lehet, hogy egyébként tényleg alkalmatlanok? – És hol vannak az új politikus nemzedékek? Hol vannak az új pártok? – Óh, igen: erről írtam, hogy a piac az érdekek mentén befagyott.
Az eredmény tehát az, hogy Magyarország politika iránt érdeklődő polgárainak jelentős része nem találja azokat, akik a politikában őket képviselnék. Még egyszer mondom: A Fidesz hívei érezhetik úgy, hogy őket képviselik. Jellemzem: foci a tévében, győztünk érzés. Akik a gyűlölet nyíltabb formáit kívánják, nekik ott van a Jobbik. Cukiskodik, de azért tudjuk, hogy a rasszisták igényeit igyekszik kielégíteni. – És a többiek? – Hát, nekünk maradt a lejárt szavatosságú, leértékelt pártok sora, amelyeket azok vezetik, akik veszíteni már nagyon tudnak, de irányt mutatni egyáltalán nem.
Az ország beletörődött a 2018-as választás eredményébe, bárhogy is született az. Nem azért, mert nem nyilvánvaló az egész képtelenül aljas folyamat. Azért, mert nincs senki, akiben bízhatnánk, hogy képes hitelesen és hatékonyan szembe fordulni az aljassággal. Nincs emberünk, hogy idézzek egy mondatot. A Fidesz pedig az, aminek látszik: vállalkozás. No, nem tisztességes. Szerintem még csak nem is törvényes. De a cél egyértelmű: pénzt, de sokat! 2020-ig még van Uniós bevétel. Az kell nekik. Még van néhány telek, ami nem Viktor pénztárosaié. Azok is kellenek. A hálás nép is tovább szorongatható. Az is pénzt fial. Meg fogják tenni. Ezt tudjuk.
Nem tudható, lesz-e olyan mértékű elégedetlenség, ami ellenállást vált ki. Stockholm szindróma ez. A többség már szereti azt, aki bántja. De megeshet, ahogy az Internetadó ügyében megesett, hogy az utcára mennek az emberek. Megeshet, hogy nem akarnak hazamenni, amíg célt nem érnek.
Nem tudom, így lesz-e. Jó okunk van azt hinni, hogy ebben az enervált, rezignált, bénult állapotban ez nem történhet meg. Ahogy azt gondolom, április 14-án elhangzik majd néhány ábrándos beszéd, aztán mindenki hazamegy, oszt jónapot. Ha csak nem szerveznek beépített provokátorokkal olyan utcai összecsapást, ami egyáltalán nem jellemző erre az oldalra. Ez hasznos lehet a hatalomnak, mert kikiáltható, hogy a Soros hálózat katonái a külső és belső ellenség, s megindulhat a harc ellenük, azaz: a narancs terror. Akárhogy is, a demokratikus oldal tagolt és elnyomható.
De ki tudja, hogy évek múlva mennyi feszültség lesz a fedő alatt? Ki tudja, hogy megszólal-e végre egy olyan hang, amely világosan beszél, célt mutat, és konkrét, megtehető lépésekre ösztönöz? – Lehet, hogy már nem lesz ilyen. De bekövetkezhet.
Ki tudja, hogy ha tömeg lesz az utcán, kinél szakad el a cérna a hatalom oldalán? A tömeg lesz-e a türelmesebben az utcán, vagy ők a fenekükön? Ki tudja, Bayer Zsótiék mikor akarnak pofozkodni? Kövér mikor akar madárhálóval aknavetőzni? A TEK mikor akarja felettesét nagyon megvédeni? A rendőrség mikor akarja a közlekedést nagyon helyreállítani? – Ki tudja, akkor hazamennek-e az emberek lehajtott fejjel, vagy kitartanak? Netán visszavágnak? Tán Zsóti is kap pár pofont? Talán néhányan a mundért letéve a nép mellé állnak? Ki tudja, a magyar hadsereg kit véd meg akkor?
Nem hiszem, hogy ma ez bekövetkezhet. De egyszer, egy olyan napon, amikor nem számítunk rá….
S ki tudja, mit teszel akkor te? Ki tudja, mit teszek én?
Amikor melletted vérzik valaki, akkor elfuthatsz, elbújhatsz, hogy megmenekülj. Vagy szembe szállhatsz azzal, aki bántotta embertársadat. Mert a bántás nem mindig ismeretleneket ér, hanem barátodat, szerettedet is eléri. Amikor gumibotoznak, kardlapoznak, lőnek, akkor elfutunk-e? Amikor erről hallunk, elkerüljük-e azt a helyet, vagy odamegyünk, hogy támogassuk azokat, akiket bántanak? Eltűrjük-e a végtelenségig, hogy egyenként levadásszák azokat, akik zavarják komfortjukat? Tönkre lehet-e tenni mindannyiunkat egyenként? Mindig legyőz-e a rettegés, hogy elveszítjük a munkánkat, hogy kiszabnak ránk egy büntetést, hogy értünk jön éjjel az az autó? Vagy megtörténhet, hogy összetartunk és segítjük, védjük azt, akit ilyesmi ér? Eltarja-e valaki az írót, ha a véleményéért elveszíti a kenyerét? Kifizeti-e valaki a bírságot „a közlekedés rendjének zavarásáért”? Azt mondja-e a szomszéd, hogy az az ember elköltözött, nem láttam már régen? Vagy készséggel elgyávulunk továbbra is? Mi lesz, ha már nem tudunk többé a gyávaságba menekülni?
És nem is számoltunk azzal, hogy egy ember sem képes örökké betölteni a legfelsőbb pozíciót. Mi lenne, ha nagymamáink szeretett Viktora súlyosabban megbetegedne? Mi lenne, ha a helyén űr keletkezne? Egyben maradna-e a nagy konstrukció, amely csakis ő rajta alapszik?
Elborzadva nézem a képeket az 1956-os lincselésekről. Megrettenek a gondolattól, de ezek megismétlődhetnek. Mert ez az enervált nyugalom, ez az erőtlenség, ez a legyőzöttség nem tartható fenn a végtelenségig. Hacsak nem mond le mindenki a hazájáról és az emberi méltóságról.
Mert az is egy opció, hogy végül telekként eladják Oroszországnak, hiszen eddig is sokat fektettek abba, hogy itt európai hídfőállásuk legyen.
A cirill betűkre emlékeznek még?

2018. március 7., szerda

Tessék végre forradalmat csinálni!


Tessék végre forradalmat csinálni!

Az ország ismét legalább három részre szakadt, nem beszélve a határokon túl élőkről. Vannak, akik egyre agresszívebb indulattal gyűlölnek mindenkit, aki változást akar. Vannak olyanok, akik rezignáltak és nem hisznek abban, hogy bármi befolyásuk lenne a világuk alakulására. S vannak a reménykedők, akik persze egyáltalán nem egységesek.
Úgy gondolom, hogy ma ez a harmadik csoport a legnépesebb. A mai választási rendszerben ugyan vesztesként is megnyerheti a küzdelmet a jelenleg kormányzó erő, s az ellenzéknek brutális fölényt kell szereznie ahhoz, hogy a mandátumokban egy kis többséghez jusson, mégis van remény a változásra.
Vakon reménykedni felelőtlenség lenne, de nem kilátástalan, hogy a Fidesz-KDNP ellenzékbe szoruljon. Tegyük fel, hogy így lesz! De mi lesz azután?
A választási ígéretekben most az szerepel, hogy az új összetételű Parlament és az új kormány megkezdi a dolgaink rendbetételét, az ordító társadalmi igazságtalanságok felszámolását, az eltussolt aljasságok felgöngyölítését, az ország, a köztársaság és a demokratikus jogállamiság helyreállítását.
De lehetséges-e ez?
Tegyük fel, hogy a színes parlament elé olyan törvények kerülnek, melyek e célokat szolgálják. A várhatóan tagolt parlament nem viselkedik majd olyan szavazógépként, mint ahogy azt az elmúlt nyolc évben megszoktuk. Vita lesz és változatos szavazási eredmények. Az új törvények sok vita és alkudozás mellett, lassan születnek majd. Ez demokráciában normális, de lesz-e hozzá kellő türelmünk és elegendő időnk?
Tegyük fel, hogy a törvények előbb-utóbb elfogadásra kerülnek. Igen ám, de az országban minden más a narancs embereivel lesz még tele. A Parlament által elfogadott törvény a Köztársasági elnök asztalára kerül. Ő persze alá is írhatja. De visszaküldheti megfontolásra a Parlamentnek, vagy alkotmányossági felülvizsgálatra az alkotmánybíróságnak. A Köztársasági Elnök továbbra is Áder János lesz, aki olyan, mint ha maga Orbán Viktor töltené be a tisztséget. Csak Áder kevesebbet beszél, és többet horgászik. Az Alkotmánybíróság összetétele is ismert.
A Parlament persze újra elfogadhatja a megfontolásra visszaküldött törvényeket. Ez is időt emészt fel, s a majdani ellenzék telekiabálhatja a világot azzal, hogy aljas törvényeket hoz az új többség.
Az Alkotmánybíróság is következmények nélkül húzhatja az időt és az elő került jogszabályokat egészében, vagy részleteiben megsemmisítheti.
Mind ez az új Törvényhozás munkáját teszi keservesen lassúvá és szinte eredménytelenné.
A Kormány természetesen elkezdheti végezni a munkáját. Nem beszélve most arról az alternatíváról, ha a hatalom átadását „spontán utcai zavargások és terror veszély miatti szükségállapotot hirdetve” a jelenleg regnálók felfüggesztik. Most induljunk ki abból, hogy ez a hatalomátadás megtörténhet és megtörténik. A kormány tehát a maga hatáskörében intézkedést hoz. Kinek kell azt végrehajtania? Többnyire az önkormányzatoknak. Az önkormányzatok milyen összetételűek még másfél évig? Igen, csupa narancs. Hogyan viszonyulnak majd a kormány intézkedéseihez? – Nyilvánvalóan minden lehetséges módot és eszközt megragadnak, hogy azok ne, vagy ne az eredeti célnak és szándéknak megfelelően valósuljanak meg a gyakorlatban.
Így a Parlament és a Kormány is béna kacsa lesz. Olyan országot kellene irányítaniuk, amelyben mindenki ellenségként viselkedik, akinek partnernek kellene lennie. Némi iróniával azt mondhatjuk, ismét megvalósul a fékek és ellensúlyok rendszere. Csak ezúttal a régi hatalom klientúrája fékezi és ellensúlyozza azokat a remélhetően haladó törekvéseket, amelyeket egy új Parlamenttől és egy új Kormánytól várunk. Ez gyorsan elvezethet oda, hogy az ország kormányozhatatlanná válik. Ha sem költségvetést, sem semmilyen sürgős és fontos jogszabályt nem sikerül elfogadni, ha a törvényeket és a határozatokat nem lehet végrehajtani, megfogalmazódik majd az igény egy új, soron kívüli választásra.
Nézzünk egy másik területet. A társadalom jelentős része a bűnök feltárását és a bűnösök felelősségre vonását várja. Az ORFK Főkapitányát azonban Pintér Sándornak, a Legfőbb Ügyészt Polt Péternek, a bíróságok vezetőjét pedig Handó Tündének hívják.
Kizárt, hogy a Polt vezette ügyészség igyekezetet mutatna e gyanúsítások előkészítésében. Inkább az eltussolásában lesz szorgalmas, hiszen maga is bűnrészes lehet sok olyan bűnben, amelyet üldöznie kellene. Kizárt, hogy Pintér vezetése alatt a nyomozások a legnagyobb ügyekben bármit is feltárnának. A helyzet és az érdekek ugyanazok. S persze, a bírói karban ma is van érdemi és tiszteletre méltó ellenállás, de Handó Tünde is befolyásolhatja, hogy ha egy-egy ügy véletlenül eljutna bírósági szakaszba, azt hol tárgyalják és ki tárgyalja.
A sajtó is az ő kezükben van, ami azt eredményezi, hogy a közvélemény befolyásolásának lehetősége töretlenül az övék. S ha hozzátesszük azt az agresszív viselkedést, amelyet elvakultabb híveik már most is tanúsítanak, abban a helyzetben minden napos atrocitásokra számíthatunk. Ezek kezelése kapcsán persze a hatóságokat, s rajtuk keresztül az új korményt lehet majd gyalázni. – Ellenzékből könnyebb kommunikálni, ha vannak hozzá eszközök. Csupán kritizálni és vádolni kell. De a rágalmazás és a gyalázkodás evidens része az eszköztáruknak. Ez folyamatos polgárháborús hisztériát hoz létre, ami rengeteg helyi villongást vált ki. Gyakorlatilag senki sem lesz biztonságban. Bárki, aki hangot ad demokrata beállítottságának, a fizikai erőszak veszélyével néz majd szembe. Ezt a hatóságok képtelenek lesznek hatékonyan kezelni.
Nekem is meggyőződésem, hogy a nemzeti vagyon jelentős részét tették magánvagyonná. E „jellegét elvesztett” vagyon visszaszerzése mindannyiunk érdeke. De ezzel az időhúzó technikával elérhető, hogy azt szép kényelmesen el lehessen tüntetni: külföldre vinni, mindenféle ügyleteken át strómanokhoz juttatni, majd onnan, látszólag legálisan és a korábbi ügyektől látszólag függetlenül visszavenni. Miközben a társadalom jelentős része elszegényedett, a nemzeti vagyon leértékelődött és sokan a legszörnyűbb nyomorba süllyedtek, addig a klientúra hihetetlen mértékben vagyonosodott. Nyilvánvaló, hogy ennek a tényleges mértékét még nem is ismerjük. Ennek a vagyonnak a minél nagyobb arányú visszaállamosítása egyfelől igazságos, másfelől szükséges.
Bárhogy is nézzük, ha lesz hatalomátvétel, az ország új vezetése egy kifosztott, tönkre tett, eladósodott országot vesz át. Az adósságaink óriásiak. Igaz, ennek nem kis része ma államtitok. Ahhoz, hogy az ország ismét valós fejlődési pályára kerüljön, források kellenek. Ahogy ahhoz is, hogy az elmúlt nyolc évben keletkezett hatalmas társadalmi bajokat, szociális krízishelyzeteket elkezdhessük orvosolni, kompenzálni. Az Államnak tönkrementek a szolgáltató ágazatai. Azok a problémák, amelyek az oktatásban, az egészségügyben a nyugdíjrendszerben jelentkeznek, hogy csak a legkézenfekvőbbeket említsük, külön-külön is több tízezer milliárd Forintot igényelnek. Jogos igazságérzetünk kívánja azt, hogy ennek minél nagyobb részét fedezzék az ellopott vagyon visszaszerzéséből. De az idő ellenünk dolgozik. Amíg mi igyekszünk kulturált és jogállami keretek között érvényt szerezni az igazságnak, addig a bűnösök épp e kereteket használják ki, hogy elsétáljanak a jogosan elvárt büntetés és jóvátétel elől.
Tovább is van. Mondjam még? – Fölösleges. Bármilyen aspektusból vizsgáljuk a váltás prognosztizálható folyamatát, az nem kecsegtet azzal a reménnyel, hogy működőképes országot kapunk eredményként. Kizárt az, hogy Európa második legkorruptabb országában a bűnök feltárásra kerüljenek, s hogy a károk érdemi hányada megtérüljön. A bűnök feltárása és a bűnösök megbüntetése is kizárt.
Egyetlen reális megoldás elég gyors és kellően radikális: a forradalom. Csak a jelenlegi hatalom eltörlése és a hatalom azonnali átvétele minden ágazatban és pozícióban nyújt arra lehetőséget, hogy a szükséges és jogosan várt változások megtörténhessenek. Mivel pedig várhatóan nem történhet meg a megnyert választások után sem a hatalom békés átvétele, erre épp azok adhatnak alkalmat, akiken a jövőnk érdekében túl kell lépnünk. Tessék végre forradalmat csinálni! Ha demokrata vagy, ne fuss el gyáván a történelem elől!