Oldalak

2018. április 14., szombat

Rezignáltan?


Rezignáltan?
A cirill betűkre emlékeznek még?

Soha sem voltam néma. De most csak arra szeretném emlékeztetni az olvasóimat (kettőt, hármat?), hogy a legutóbbi elmúlt nyolc évben is rendszeresen írtam a közösségi térben és blogon is a nyilvánvalóról. Sokszor, sokan lehülyéztek. De nincs olyan szerencsénk, hogy igazuk legyen. Sajnos, a prognózisaim jelentős része helyesnek bizonyult.
Azt állítottam, hogy a társadalom tudatos és radikális átalakítása zajlik. Az irány: Dél-Amerikai, banán-köztársasági modell. Egy arisztokratikus felső réteg, s az őket istenítő és kiszolgáló munkásosztály, amely paprikáskrumplin és szappanoperán él, s lelkesen éljenzi gazdagodó urait. Két kaszt, amely két világban él. Ez utóbbi a törvény alatt, amaz pedig felette. Ez fillérekért robotolva, morzsákért hálálkodva, amaz mérhetetlen jólétben.
Ennek előfeltétele az, hogy a társadalom szervilissé váljon. A lent lévőnek a vezető réteget félnie is kell és vallásos áhítattal imádnia. Irányított félelem kell. Az irányított félelem feszültségeinek levezetésére pedig irányított gyűlölet. Ellenségkép kell, harci izgalmak, győzelmi mámor.
Mindez bekövetkezett. A győzelemből persze a legtöbbeknek annyi jut, mint mikor olcsó sörrel a kézben ül a szurkoló a tévé előtt. Ő nem harcolt, legfeljebb alantas szinten, jobb esetben csak verbálisan. Ő nem is győzött, hiszen közelében sem volt a valós összeütközésnek. De azt hiheti, hogy azonosulhat a győzővel (Viktorral?), a győzelemmel. Ám a győztes helikopterre száll, ő meg azt számolgatja, belefér-e még egy sör a nagy örömbe. Aztán megírja az unokájának Londonba, hogy itt megint jobb lett minden.
A jelenlegi helyzet elemzésével sokan és sokat foglalkoznak. Ezért szubjektív leszek és vázlatosan írok csupán.
A legnagyobb bajunk az, hogy az 1990. előtti idők szennyesét még mindig takargatjuk. A társadalom legtöbb szerveződésében töretlenül tovább éltek és működtek a korábbi mechanizmusok. Maradtak pozícióban azok, akik voltak. Lényegében okkal nevezzük a magyar jobboldalt az 1990. előtti, baloldali politikai osztály folytatásának. Nem bevallottan, de kimutathatóan a KISZ és az MSZMP világába nyúlnak a gyökereik. Harminc év alatt ugyan lezajlott egy nemzedékváltás, de folyamatosan újra kinevelték a saját világuk új kádereit. Az országot egyébként többször lerabolták: a privatizáció alkalmával, a kárpótlás ürügyén, az 1998-as kormány- és irányváltás eufóriájában, meg a 2002-es vereség lendületében, és ebben a nyolc évben is. Innen az ő Dél-Amerikai szintű meggazdagodásuk. Ezek a pénzek szőkülő olajok vagonjaiban, elzabrált székházak árában, privatizált termelőeszközökben, furcsán nyert pályázatokban kezdtek egy irányba áramlani. Persze, juttattak a másik félnek is. Annyit, hogy kompromittálható, kollaborációra késztethető legyen. Nem minsitráns gyerekek azok sem, csak szervezetlenebbek. Azaz: a másik oldal is bűnös, de legalább nem bűnszervezet. Ma ott tartunk, hogy lényegében feléltük a jövőt. Az államadóság a 2008-as gazdasági világválság szintjéhez képest jelentősen növekedett. Az Uniós forrásokat feléltük. (Én ugyan nem, de ők annál inkább.) A népesség aktív részének 20 százaléka már külföldön él, ott dolgozik, ott nevel gyereket. Akik itt maradtak, azok rosszul képzettek, nagyon szegények, öregek és szentimentális hülyék, ahogy én is. Persze, naponta kérdőjelezik meg a magyarságomat, tehát előbb utóbb elgondolkodom én is azon, hogy ha már nem vagyok magyar, akkor mit keresek itt.
A baloldali és liberális pártokról rég állítom, hogy belterjesek. Világukban a kontraszelekció működik és erős a hajlamuk arra, hogy opportunisták legyenek, vagy kollaboránsok. Nem meglepő, de a politikai piac befagyott. Az ezredforduló óta nem jelent meg komolyan vehető politikai erő a piacon. Azaz, az LMP megjelent, de csak csalódást okozott. Az elmúlt hónapokban tett lépései alapján végkép meghatározhatatlan az étékrendjük, hacsak nem az opportunizmus az. Márpedig az. A Momentum momentán ráállt a szokott útra: néhány karrier áll a célrendszerük fókuszában. Nem az ország ügye, csak a saját érdekük. Azonban, mi fizet(t)ünk rá.
Így tehát, ha valaki hajlandó volna politikussá válni, csak a meglévő pártokban előszobázhat, ahol a meglévő érdekek kiszolgálásán át vezethet út ahhoz, hogy szerepet kapjanak. Amelyeket a meglévő érdekeknek megfelelően kell játszani. – Vannak új arcok, de a darab ugyanaz.
Miért fagyott be a politikai piac Magyarországon? – Alighanem azért, mert abból, ami az országot egyébként tönkre teszi, bizonyos fokig mind részesednek. Hivatalosan is, meg a letagadott módokon is. A 2018-as választások kapcsán sokszor mondták: azért nem lépnek vissza, mert akkor pénzeket veszítenek el. Pénzről van tehát szó, amit az állam osztogat. Persze, az állam nem termel pénzt. Azt mi fizetjük be önként, vagy dalolva. A pénzünk kell. Fölöttébb szomorúak, hogy nem nekik jut a nagy lé, de arról sem hajlandóak lemondani, ami azért hozzájuk csorog. Azonban ez nem az ország érdeke, hanem csak az ő érdekük. – Hogyan bízzunk tehát olyan ellenzéki pártokban, amelyek csak a saját érdekükig látnak?
S ez még nem a legnagyobb baj. A legsúlyosabb baj az, hogy hiteltelenek. Megtanulták az elmúlt három évtizedben, hogy a politikában a hazugság felett mindenki napirendre tér. Így tehát ők is hazudoznak. Ez aljas dolog. De a baj gyökere ott van, hogy a hazugságok mögött már nincs igazság. Már nincs tényleges társadalmi cél, üzenet, előre mutató, jó szándék. Már csak a hazugságok vannak. Igazuk van persze: a Fidesz hazugságai túlszárnyalhatatlanok, és hihetetlenül sikeresek. Ezt próbálják leutánozni, kevés tehetséggel.
A Fidesz mögött van egyfajta igazság. Már amennyiben a vallásos hit téziseit, dogmáit igazságnak fogadjuk el. Itt nem a kereszténységről van szó, bár annak hazudják. Ez orbánizmus. Van egy messiásuk, aki egyszersmind vallásuk tanainak prófétája, hitük főpapja és reményeik összessége. Egy kétség kívül istenített ember, aki maga is hisz önnön istenségében. Ez groteszk, szörnyű és végtelenül káros. A kereszténység dogmái felől értékelve: egyértelmű blaszfémia. De működik! Gyalázatos, de végtelenül hatékony. S ha van Isten, és nem béna, vagy halott, ezt előbb-utóbb meg kell torolnia.
A baloldalon nincs kiben, miben hinni. A folyamatos karaktergyilkosságokhoz hozzájárulnak ők maguk is. Bohócot csinál magából az egyik, hisztis hazudozót a másik. A Fidesz azt hazudja róluk, hogy alkalmatlanok. Ők pedig alátámasztják ezeket az állításokat. – Lehet, hogy egyébként tényleg alkalmatlanok? – És hol vannak az új politikus nemzedékek? Hol vannak az új pártok? – Óh, igen: erről írtam, hogy a piac az érdekek mentén befagyott.
Az eredmény tehát az, hogy Magyarország politika iránt érdeklődő polgárainak jelentős része nem találja azokat, akik a politikában őket képviselnék. Még egyszer mondom: A Fidesz hívei érezhetik úgy, hogy őket képviselik. Jellemzem: foci a tévében, győztünk érzés. Akik a gyűlölet nyíltabb formáit kívánják, nekik ott van a Jobbik. Cukiskodik, de azért tudjuk, hogy a rasszisták igényeit igyekszik kielégíteni. – És a többiek? – Hát, nekünk maradt a lejárt szavatosságú, leértékelt pártok sora, amelyeket azok vezetik, akik veszíteni már nagyon tudnak, de irányt mutatni egyáltalán nem.
Az ország beletörődött a 2018-as választás eredményébe, bárhogy is született az. Nem azért, mert nem nyilvánvaló az egész képtelenül aljas folyamat. Azért, mert nincs senki, akiben bízhatnánk, hogy képes hitelesen és hatékonyan szembe fordulni az aljassággal. Nincs emberünk, hogy idézzek egy mondatot. A Fidesz pedig az, aminek látszik: vállalkozás. No, nem tisztességes. Szerintem még csak nem is törvényes. De a cél egyértelmű: pénzt, de sokat! 2020-ig még van Uniós bevétel. Az kell nekik. Még van néhány telek, ami nem Viktor pénztárosaié. Azok is kellenek. A hálás nép is tovább szorongatható. Az is pénzt fial. Meg fogják tenni. Ezt tudjuk.
Nem tudható, lesz-e olyan mértékű elégedetlenség, ami ellenállást vált ki. Stockholm szindróma ez. A többség már szereti azt, aki bántja. De megeshet, ahogy az Internetadó ügyében megesett, hogy az utcára mennek az emberek. Megeshet, hogy nem akarnak hazamenni, amíg célt nem érnek.
Nem tudom, így lesz-e. Jó okunk van azt hinni, hogy ebben az enervált, rezignált, bénult állapotban ez nem történhet meg. Ahogy azt gondolom, április 14-án elhangzik majd néhány ábrándos beszéd, aztán mindenki hazamegy, oszt jónapot. Ha csak nem szerveznek beépített provokátorokkal olyan utcai összecsapást, ami egyáltalán nem jellemző erre az oldalra. Ez hasznos lehet a hatalomnak, mert kikiáltható, hogy a Soros hálózat katonái a külső és belső ellenség, s megindulhat a harc ellenük, azaz: a narancs terror. Akárhogy is, a demokratikus oldal tagolt és elnyomható.
De ki tudja, hogy évek múlva mennyi feszültség lesz a fedő alatt? Ki tudja, hogy megszólal-e végre egy olyan hang, amely világosan beszél, célt mutat, és konkrét, megtehető lépésekre ösztönöz? – Lehet, hogy már nem lesz ilyen. De bekövetkezhet.
Ki tudja, hogy ha tömeg lesz az utcán, kinél szakad el a cérna a hatalom oldalán? A tömeg lesz-e a türelmesebben az utcán, vagy ők a fenekükön? Ki tudja, Bayer Zsótiék mikor akarnak pofozkodni? Kövér mikor akar madárhálóval aknavetőzni? A TEK mikor akarja felettesét nagyon megvédeni? A rendőrség mikor akarja a közlekedést nagyon helyreállítani? – Ki tudja, akkor hazamennek-e az emberek lehajtott fejjel, vagy kitartanak? Netán visszavágnak? Tán Zsóti is kap pár pofont? Talán néhányan a mundért letéve a nép mellé állnak? Ki tudja, a magyar hadsereg kit véd meg akkor?
Nem hiszem, hogy ma ez bekövetkezhet. De egyszer, egy olyan napon, amikor nem számítunk rá….
S ki tudja, mit teszel akkor te? Ki tudja, mit teszek én?
Amikor melletted vérzik valaki, akkor elfuthatsz, elbújhatsz, hogy megmenekülj. Vagy szembe szállhatsz azzal, aki bántotta embertársadat. Mert a bántás nem mindig ismeretleneket ér, hanem barátodat, szerettedet is eléri. Amikor gumibotoznak, kardlapoznak, lőnek, akkor elfutunk-e? Amikor erről hallunk, elkerüljük-e azt a helyet, vagy odamegyünk, hogy támogassuk azokat, akiket bántanak? Eltűrjük-e a végtelenségig, hogy egyenként levadásszák azokat, akik zavarják komfortjukat? Tönkre lehet-e tenni mindannyiunkat egyenként? Mindig legyőz-e a rettegés, hogy elveszítjük a munkánkat, hogy kiszabnak ránk egy büntetést, hogy értünk jön éjjel az az autó? Vagy megtörténhet, hogy összetartunk és segítjük, védjük azt, akit ilyesmi ér? Eltarja-e valaki az írót, ha a véleményéért elveszíti a kenyerét? Kifizeti-e valaki a bírságot „a közlekedés rendjének zavarásáért”? Azt mondja-e a szomszéd, hogy az az ember elköltözött, nem láttam már régen? Vagy készséggel elgyávulunk továbbra is? Mi lesz, ha már nem tudunk többé a gyávaságba menekülni?
És nem is számoltunk azzal, hogy egy ember sem képes örökké betölteni a legfelsőbb pozíciót. Mi lenne, ha nagymamáink szeretett Viktora súlyosabban megbetegedne? Mi lenne, ha a helyén űr keletkezne? Egyben maradna-e a nagy konstrukció, amely csakis ő rajta alapszik?
Elborzadva nézem a képeket az 1956-os lincselésekről. Megrettenek a gondolattól, de ezek megismétlődhetnek. Mert ez az enervált nyugalom, ez az erőtlenség, ez a legyőzöttség nem tartható fenn a végtelenségig. Hacsak nem mond le mindenki a hazájáról és az emberi méltóságról.
Mert az is egy opció, hogy végül telekként eladják Oroszországnak, hiszen eddig is sokat fektettek abba, hogy itt európai hídfőállásuk legyen.
A cirill betűkre emlékeznek még?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.