Oldalak

2018. november 13., kedd

Ismét elvesztettem egy barátot?




Szörnyű az a gyűlölet és bizalmatlanság, ami áthatja az életünket. Szörnyű, de sajnos logikus következménye annak, ami 16 éve zajlik ebben az országban. A harc, amit Orbán Viktor a Testnevelési Egyetemnél meghirdetett, Magyarország ellen folyik. És Magyarország vesztésre áll.
Engem általában a nemzeti és keresztény elvekre hivatkozva szoktak diabolizálni. Ez paradoxon, mert megítélésem szerint nem önkéntes bíráim követnek helyénvalló elveket, hanem én.
Ez így meglehetősen önteltnek hat, ám ha helytelennek tartanám a nézeteimet, változtatnék rajtuk, ahogy megtettem már életem során. Alkatilag alkalmatlan vagyok arra, hogy opportunistává váljak. Így sajnos elveket követek, ami nyilvánvalóan nem kifizetődő. Így haragosokat és ellenségeket szerzek, nem elismerést és vagyont. Erre a sors determinált. Azaz: konkrét személyek konkrét tettei. De ha már eddig determinált volt az életem, most már nem adom fel az elveimet.
Mi a jó a nemzetnek?
Én azt gondolom, a nemzet elsősorban közösség. Sokan azt hirdetik, a nemzethez tartozás genetikai alapon jön létre. Ezzel minimum három gondom van. Ez a genetikai homogenitás nem létezik. Európai szinten van ilyen. Nem markáns, de az megállapítható genetikei módszerekkel, hogy valaki európai-e. A nemzeti hivatartozás genetikai módszerekkel nagyjából kimutathatatlan. Az viszont kimutatható a történelemből és a jelenből is, hogy a genetikai homogenitás igénye fasiszta ideológia. Ilyen alapon engem gyakran kirekesztenek a nemzetből, libsinek nevezve, ami nem burkolt zsidózás.
Azt is hirdetik sokan, hogy az tartozik a nemzethez, akik a nemzetre hivatkozó politikai vezetőket követik. A baj ezzel csupán az, hogy ez a hivatkozás az elmúlt évtizedekben kivétel nélkül csak számító, és kiszámított demagógia volt. Dehogy akarták ők a nemzet javát! A javait akarták, és a javát meg is szerezték maguknak.
A harmadik bajom ezzel az, hogy alapot ad emberek minőségi megkülönböztetésére. Így négy kategória van: jó magyar, magyartalan magyar, magyarok barátja, magyarok ellensége. Nincs annál gyalázatosabb, mint mikor azt sütik rám is, hogy magyartalan (nemzetietlen) magyar vagyok, a magyarok ellensége és árulója. Libsi, mint mondta, ami egyértelműen zsidót jelent. Ebben a konnotációban pedig a zsidó az ősellenség, a végső gonosz, a világot megrontó métely, melyet el kell pusztítani.
Ezért vélik sokan nemzeti tettnek, ha belevizelnek a Duna parton elhelyezett fém cipőkbe, ha tettlegesen esnek olyan demokrata tüntetőknek, akik pl. szemüveget hordanak. Mert a libsi olyan ember, aki belvárosi értelmiségi, és feltétlenül szemüveges.
Lám, zajlik is a kultúrharc. Minden rossz, ami kultúra! A hitleri Németország, a sztálini szovjetúnió és Mao Kínája után végre nálunk is megvalósul a kultúrharc! Lesz még itt könyvégetés!
Mit hirdetek tehát én, ami oly annyira felbőszíti bíráimat?
Az egyik megközelítés a forradalmak anyjának három szóba sűrített eszméje: szabadság, egyenlőség, testvériség.
Mondják, hogy ezek nem keresztény értékek. Mert a kereszténység valamiféle feudális viszonyrendszerben teljesedik ki, amelyben le kell mondanunk ezekről a humanista és felvilágosult, így tehát ördögi elvekről.
Nézzük, mit mond a Biblia!
Az eredendő bűn története, mint az emberiség történetének első konfliktusa nem szól másról, mint a szabad akaratról, amellyel bibliai őseink úgy éltek, ahogy: fellázadtak az egyetlen törvény ellen. Tehát Isten megadta az embernek azt a szabadságot, hogy akár Vele is szembe forduljunk. Erre szomorú bizonyíték a történelem és a világ mai állapota.
Másutt ezt mondja: „Bizonyságul hívom ellenetek ma a mennyet és a földet, hogy az életet és a halált adtam előtökbe, az áldást és az átkot: válaszd azért az életet, hogy élhess mind te, mind a te magod” (V. ímózes 30; 19.)
Itt arra szólít fel, hogy mi válasszunk! Mi ez, ha nem szabadság. A választásnak következménye van. De a döntést mi hozzuk.
A Biblia fókusza a megváltás. Azaz: a szabadítás. Azt jelenti ez, hogy Isten bizonyos értelemben a saját rossz döntéseink következményeitől is megszabadít. Isten a maga dicsőségének a kifejezésére, a maga képére teremtette az embert. Értelmetlen lenne, ha rabságban tartaná. A szabadság sokkal inkább kifejezi az ő dicsőségét!
Nem ismerek olyan bibliai szakaszt, amely meghatározná azt, milyen társadalmi berendezkedést vár el Isten. Azonban nyilvánvaló, hogy Isten törvényeivel ellentétes az, ha az embereket bárki megfosztja a méltóságuktól, ha különbséget tesznek ember és ember között bármiféle „konzervatív” alapon. Így tehát Isten törvényével ellentétesnek látom, ha bárkit alacsonyabb értékűnek tekintenek azért, mert szegény, vagy fogyatékkal él, vagy láthatóan más rasszhoz tartozik, vagy más a szexuális beállítottsága, politikai nézete, vagy a valláshoz való viszonya.
Meg kell jegyeznünk, hogy a magyar konzervativizmus markánsan eltér az európai konzervativizmustól. Míg ott a kereszténység, a humanizmus és a felvilágosodás emberséges nézeteit ötvözik egyfajta erkölcsi minimummá, addig nálunk az előjogok, a társadalmi megkülönböztetés, a kontraszelekció rendszerének konzerválásáról van szó. Ezt ugyan kegyes csomagolásba göngyölik, nemzetinek és kereszténynek nevezve azt. De még ha főpapok szónokolnak is ezek mellett, ezek végső soron az embertelenség és az igazságtalanság konzerválásáról szólnak, ami nem lehet Istennek tetsző.
Sokan illetlennek tartják, ha ezekről beszélünk. Ám a Biblia is erről beszél. Dávid, a zsoltáros így énekelt: „Miért féljek a gonoszság napjain, mikor nyomorgatóim bűne vesz körül, A kik gazdagságukban bíznak, és nagy vagyonukkal dicsekesznek? Senki sem válthatja meg atyjafiát, nem adhat érte váltságdíjat Istennek.” (49. zsoltár)
Úgy illenék, hogy a hatalommal bíró embert tiszteljem.
Ám a bűnnel szerzett vagyon és hatalom nem tiszteletre indít, hanem jogos felháborodásra.
Vagy nem úgy van-e, hogy az ország politikai vezetői egyúttal az ország legvagyonosabb emberei lettek bámulatosan rövid idő alatt? Hogyan gyűjthetnek hatalommal bíró emberek ilyen rövid idő alatt ilyen nagy vagyont, hacsak nem úgy mint a tolvaj? A nyomtató ökörnek senki sem köti be a száját. Igen sok juttatáshoz és kiváltsághoz jutnak pozíciójuk folytán. De a hivatalos jövedelmük sokszorosa halmozódott fel vagyonban. Az hogy lehet? Hogyan tekintsem hát erkölcsi értelemben példaképnek őket? Vagy rájuk nem vonatkozik a parancsok? Például ez: ne lopj?
Ők rendszerint beleszövik a mondataikba, hogy magyar, keresztény, nemzet, és akkor már lophatnak is?
Itt vannak most az olyan sokakat érintő szociális problémák, mint a szegénység, a devizahitelesek kálváriája és a hajléktalanság. Mit mond a Biblia?
„Ne kövessetek el igazságtalanságot az ítéletben; ne nézd a szegénynek személyét, se a hatalmas személyét ne becsüld; igazságosan ítélj a te felebarátodnak.” (III. Mózes 19; 15.)
Igazságos-e, hogy míg minden környező országban találtak méltányos megoldást (azaz: a devizaválság miatti veszteségeket részben az állam, részben a bankok és részben az adósok viselték), addig nálunk minden bajt az adós visel, és e bajokat az állam minden eszközzel növeli?
Mert én sem azért vettem fel devizában hitelt, hogy a hazámat eláruljam, hanem hogy a gyerekem kigyógyulhasson a kezdőd asztmájából. Ez sikerült is. Hogy milyen hitelt kaphatok, a bank mondta meg. A szerződésnek már a puszta terjedelme is kizárta, hogy egy átlagos műveltségű ember annak minden összefüggését világosan érthesse.
De nem csak a bankok voltak arcátlanul kapzsik. Ki döntötte be 2011. augusztusában a magyar Forintot?
A magyar kormány volt az. Ki tartotta bóvli kategóriában éveken át a magyar fizetőeszközt? A magyar jegybank volt az. Ki forintosíttatta rossz árfolyamnál, azaz, maximális veszteségnél a hiteleket? A magyar országgyűlés volt az. Ki zárja el a jogorvoslat lehetőségét a bajban lévő adósok elől? A magyar országgyűlés az. Ki az, aki hiéna végrahajtók kezére adja, és karhatalommal kergeti el az otthonából a legelesettebb embereket? A magyar kormány az.
Egyszerűsítsük le: a Fidesz az.  A kereszténység állítólagos bástyája. De, mit mond a Biblia?
„Mikor pedig földetek termését learatjátok: ne arasd le egészen a meződnek széleit, és az elhullott gabonafejeket fel ne szedd; a szegénynek és jövevénynek hagyd azokat. Én vagyok az Úr, a ti Istenetek. Ha elszegényedik a te atyádfia, és elad valamit az ő birtokából, akkor álljon elő az ő rokona, a ki közel van ő hozzá, és váltsa ki, a mit eladott az ő atyjafia. Ha a te atyádfia elszegényedik, és keze erőtlenné lesz melletted, segítsd meg őt, akár jövevény, akár zsellér, hogy megélhessen melletted. Ha pedig elszegényedik melletted a te atyádfia, és eladja magát néked: ne szolgáltassad úgy mint rabszolgát.” (III. Mózes 23; 22-39)
Mit mind tehát? Hagyj a szegénynek is! Segítsd meg, hogy megélhessen! Ne vedd el az emberi méltóságát!
Ruth könyve e téren szép történetet tár elénk. Boáz, a jómódú Izraeli gazdálkodó látta, hogy egy özvegy szedegeti az elhullott kalászokat a mezején az aratók után haladva. Boáz utasította a munkásait, hogy hullassanak el több gabonát! A moábita Ruth és az Izraelita Boáz leszármazottja volt a későbbi Dávid király, így pedig Jézus is.
Ma mire számíthat a munkavállaló, ebben a verseny nélküli kapitalizmusban? – Bizony, a kilencvenes évek elején, amikor kiforratlan volt a jogrendszerünk is, kevesebb megalázást kellett a munkavállalónak eltűrnie. Ma többé-kevésbé mindenki feketén dolgozik, mert a nemzet legjobbjai szeretik jól elkerülni az adózást, ami pedig a haza iránti kötelezettség. Ám, mi történik ha valaki nem tud dolgozni? Akkor segélyt, táppénzt, és bármiféle ellátást a hivatalos jövedelme után kap, ha kap egyáltalán. Mert egyre többször nem kap semmit.
A devizahiteles elszegényedik, mert a törlesztés előbb-utóbb teljesíthetetlen lesz. Megbetegszik, és elveszti a munkáját. Innen egyenes az út addig a napig, amikor egy szakasz rendőrrel kísérve megjelenik a végrehajtó, és kipenderítik az életéből. Ez tehát a keresztény nemzeti eljárás?
A hajléktalan, még ha tehet is a nyomorúságáról, végtelenül elesett ember. A legtöbben testileg és lelkileg is betegek. A beteget és nyomorultat pedig nem börtönbe kell csukni, hanem gyógyítani kell! Aki időben kap segítséget, esetenként még képessé válhat arra, hogy ismét a társadalom tevékeny, átlagos életvitelű tagjává váljon. De a segítség nem a rabosítással valósítható meg!
Az utcán két-három év az átlagos túlélési idő. Az, hogy vannak jól alkalmazkodók, akik akár évtizedes távlatban is túlélnek az utcán nem írja felül azt, hogy sokan egy évet sem vészelnek át így. Ezek az emberek lepusztulnak és elpusztulnak. És ez az ország nem segítő kezet nyújt, hanem bilincset. Még a tárgyaláson sem tisztelik meg őket azzal, hogy egy levegőt szívjanak velük, mert büdösek. Mibe kerülne emberként bánni velük? Ők talán nem tisztálkodnának meg szívesen? Nem vennének magukra tiszta ruhát, ha tehetnék? Persze, van, aki már nem. Van az apátiának egy szintje, amikor már nem teszi meg magáért a legkézenfekvőbbeket sem. Van a pszichés leépülésnek egy olyan szintje, amikor már önpusztítássá válik a tétlenség. Ám, a beteget gyógyítani kell, nem elvenni tőle az utolsó meleg holmiját is!
„Ha mégis szegénynyé lesz valaki a te atyádfiai közül valamelyikben a te kapuid közül a te földeden, a melyet az Úr, a te Istened ád néked: ne keményítsd meg a te szívedet, be se zárjad kezedet a te szegény atyádfia előtt” (V. Mózes, 15;7.)
Ez az utóbbi parancs látszólag a meggazdagodás ellen szól. Aki olyan felelőtlen, hogy a szegényeknek adja azt, amit szerzett, az hogyan halmozhatna fel? – Hát úgy, hogy Isten megáldja azokat, akik az Ő akarata szerint irgalmasok.
Gyümölcseiről ismeritek meg őket, mondja Jézus. Ne azt figyeljétek, amit mondok, hanem azt, amit teszek, mondta Orbán.
Tarthatnánk azt, hogy a világ nagy bűnözői és nagy diktátorai Isten akaratát cselekszik, hiszen a vagyonuk és a hatalmuk igen nagy! Gondolhatnánk, hogy azért ilyen sikeresek, mert Isten megáldotta őket. A rabló tehát „elveszi az áldást”, amikor eltulajdonítja a másét. Igen, elveszi attól, aki azt becsületesebben szerezte. Nyilván senki sem gondolja, hogy bűnözők és szörnyeteg diktátorok lennének az Isten által elvártak legjobb megtestesítői. Őket az istentelenség teszi naggyá és hatalmassá. Világos, hogy Isten ellenségei ők, mert lábbal tiporják embertársaikat és Isten parancsait.
Az már a szabad akarat kérdése, hogy ezt megtehetik. Isten türelme gyakran túl hosszúnak látszik. Lassan elpusztítja magát az emberiség, mert Isten türelme nagy.
Mégis azt gondolom, hogy nem isteníthetünk istentelen gonosztevőket, mert az lázadás Isten ellen.
Van, akit Isten felmagasztal. Van, aki önmagát magasztalja fel. Van, akit a nép magasztal. Ez pedig bálványimádás, amely Isten ellen való lázadás.
Orbán Viktorról már a kétezres évek közepén azt hangoztatták, hogy ő Magyarország megváltója! Sokan úgy tekintenek rá, mint Isten által kijelölt földi helytartóra, aki Istent magát képviseli, sőt, bizonyos értelemben ő maga isten.
De a gyümölcseiről megismerszik a fa.
Az elmúlt években irdatlan pénzügyi támogatás áramlott az országba. A gazdasági növekedésünk GDP arányosan azonban kisebb volt, mint az a beáramlott pénzmennyiség. Azaz: az ország a példátlanul bőkezű támogatás ellenére csökkenő gazdasági teljesítményt mutat.
Százezrek vándoroltak el. Erről persze nem publikálnak hiteles adatot, de okunk van ötszáz- és hétszázezer közzé tenni a kivándoroltak számát. 1956-ban ez kettőszázezer volt. A második világháborús emberveszteség egy egyész egy, egy egész kéttized millió. Abból hatszázötven ezer embert a holokausztban, kettőszázezer a Donn-i offenzívában veszett el. A tiszta háborús veszteségünk tehát (leszámítva az akkori kormányzat szorgalmát a népirtásban, és a tudatos emberáldozatot a bécsi döntések viszonzásaként) három-négyszázezer ember. Nem túlzás tehát azt mondani, hogy ez a kivándorlás háborús szintű veszteség.
Három és fél, négymillió ember elszegényedett. Negyven-hetvenezer gyermek gyakorlatilag éhezik. A nyugdíjak már veszítenek reálértékükből. A rokkantnyugdíjasok ezreitől vették el az ellátást. Havonta százakat lakoltatnak ki. Munkaerőhiány van, ugyanakkor szinte lehetetlen a képzettségünknek megfelelően, méltó és legális bérezésért elhelyezkedni. Az egészségügyből több ezer szakember hiányzik, a kórházak kimondottan veszélyes hellyé váltak. Az oktatás helyzete szintén siralmas. A gyerekek használható, korszerű tudás helyett ideológiai alapú oktatást (agymosást) kapnak. A kultúra ellenséggé vált. Egyetemeket üldöznek el, vagy vonnak kormányzati befolyásolás alá. Az MTA függetlensége megszűnt. A vén kommunisták által belakott MTA a művészek szelektálója. Van, aki már magának adja a díjat, amit alapított. A média lassan a kormány és a pártpropaganda szervezetévé vált, hiszen mára egyetlen országos televíziós csatorna maradt, amely még kereskedelmi alapon igyekszik talpon maradni. Rádiók és újságok nincsenek.
Az Internetet több minisztérium ellenőrzi.
Az országban van maximum 2,7 millió híve a hatalomnak. Ebben természetesen kételkedem. Az Erdélyben gyártott levélszavazatok, a buszoztatott ukránok és az unortodox számítástechnikai megoldások alapot adnak a kételkedésre. De valóban ez a legnagyobb és legösszetartóbb hitközösség az országban. Jobbára olyan emberek, akiket becsaptak, vagy önmagukat ámítják el.
Elég azt mondani: magyar, nemzet, Erdély, és sokan talán a gyermeküket is elárulnák a gyönyörtől. Pedig, ez hazugság. Magyarországnak nincs ereje arra, hogy legyőzze a világot. A határok revíziója olyan ábránd, ami kamaszos romantikának jó, de nélkülöz minden realitást. Ezért kiszolgáltatni az országot az agresszor orosz hatalomnak, nettó hazaárulás. Egyúttal elárulása a szövetségeseinknek is.
Lássuk be, a határon túli területekkel kapcsolatos álmainkat eljátszották azok a vezetők az elmúlt huszadik század folyamán, akik a legyakrabban hivatkoztak ezekre a szlogenekre: magyar, nemzet, keresztény. Ezeken a területeken sok esetben eleve a lakosság kisebbségét alkotta a magyarság, de a sajnos érthetően ellenséges „utódállamok” igyekeztek is magyartalanítani ezeket a területeket. Habár a feudális magyar királyság nagyobb területekre terjedt ki, és lehetett volna nagyhatalom is Európában, ezt a lehetőséget a nacionalista demagógia zászlói alatt eljátszották. Nincs más reális esély, mint az Unió erősödése! Minél jelentéktelenebbek a határok, annál közvetlenebb lehet a kapcsolat az anyaország és a határon-túl között.
Persze jó lenne, ha az anyaországi magyart nem bélyegeznék alacsonyabb értékű magyarnak. Jó lenne, ha nem uszítanának magyart magyar ellen. Jó lenne, ha a szomszédainkkal jobb viszonyt alakítanánk ki. Talán nem született volna Ukrajnában olyan felháborító nyelvtörvény, ha nem az ellenségükkel fújunk egy követ. Biztosan jobb lenne minden magyarnak, ha nem ellenségek, hanem barátok között élnénk. Valakinek végre baráti jobbot kellene nyújtania. Miért nem tesszük meg ezt mi?
Ez a történelmi korszak ilyen. A szélmalomharcokban csak vesztesek lehetünk. De Sopron állítólag önként lett magyar város, amikor választhatott. Egy barátságos hazát talán mások is szívesen választanak, ha egy következő korszakban lesz mód ilyen választásra. Egy ellenségeskedő közösséghez viszont ki csatlakozna?
Igaz, ez csak egy hosszú út első lépése. De meddig halogatjuk még ezt az első lépést? Jót akar az anyaország a határon túl élő magyaroknak? Jót akarnak a határon túl élők az ittenieknek? Sajnos, kételkedem. Itt a hatalom szavazatokat akar. Ott meg előnyöket és pénzt akarnak. S persze, mindenkinek kell olyan, akit gyűlölhet. 
Jó út ez az ország és a nemzet pusztulásához. Szereti az a hazáját és a nemzetét, aki pusztítja?
Isten emberséges. De hol van itt az emberség? – Erőszakos, kapzsi, buta és gonosz embereket istenít az ország egy része, akik nyilvánvalóan minden humánus, felvilágosult és keresztény alapelvvel ellentétes, embertelen, igazságtalan és aljas viszonyokat hoznak létre.
Ők bálványozzák önmagukat.
Híveik közössége bálványozza őket.
Hol van ebben konzervatív, nemzeti és keresztény érték?
Engem baloldalinak mondanak, pedig már a nyolcvanas években elszánt kritikusa voltam a baloldali elnyomásnak. Az akkor KISZ és MSZMP karrieristák bélyegeznek engem baloldalisággal. És nem nekem hisznek, hanem azoknak. Ebben a helyzetben ki a hazug? ÉS ki a végtelenül naiv?
Az ország pusztul. Úgy gondolom, ma már csak kilenc egész három, kilenc egész négytized millió tényleges lakója van az országnak. Egy aktív, produktív réteg távozott örökre. Az itt maradt aktív réteg a kontraszelekcióval találja szembe magát. Azt, amihez ért, nem teheti. Arra találnak alkalmas hozzá nem értőt.
A gyűlölködés lassan mindent megmérgez, miközben belehalhatunk egy vakbélműtétbe is.
Azt hiszem, a lelki kerítés már körbe vesz minket. Nem fogok csodálkozni, ha hamarosan a fizikai is körbe ér majd, és bezár minket a saját poklunkba.
Mit kívánjak a hazámtól?
„Emberséget az embernek, magyarságot a magyarnak”
Hogy ne legyünk orosz gyarmat.
És ne legyünk fidesz gyarmat sem.
Radnótit főbe lőtték.
A gyilkosai díszsírhelyen nyugszanak.
Elkészítették már a töltényt a számomra is.

2018. július 15., vasárnap

Még megtagadhatnám...


Még megtagadhatnám

Tehát Jancsó Miklós és Esterházy Péter is indexen van. Botrány! Már az botrány, hogy van index. Botrány, hogy vannak a kormányközeli értelmiségiek között olyan megmondó emberek, akik listákat készítenek arról, ki része a magyar kultúrának, és ki nem.
Indexen van a liberalizmus. Ezen ők azt értik és kódolják, hogy zsidó értelmiségi. A szó azt jelenti: szabadság elvű. Az eredmény: indexen van a szabadság, és persze egyre kövérebb az antiszemitizmus.
Indexen van minden, ami humánus. A gyűlöletet éltetik, hizlaljak. Soviniszta, fasiszta, gyűlölkö9dő légkörben dagonyáznak. Radnóti Miklós Töredéke elevenedik meg: „Ki néma volt, vagy csak lelkesedni rest, Már azt is gyűlölték, akár a pestisest.”
Egyes városokban Alföldi egy étterem különtermét sem kaphatja meg, mert a vállalkozók tudják, honnan jön a jó és a rossz.
De, indexen van József Attila is, Ady Endre is.
Az irodalmi kánon képviselői egyre inkább elhatárolódnak a politikailag nem megbízható kánonon kívüliektől. Mert állítólag azok mind dilettáns hülyék. Mert mindenki tehetségtelen, aki nem kötötte meg a maga kicsi alkuját. Mindenki gyanús, aki nem kollaborál.
Milyen ország lesz így a hazánkból? Amikor Vass Albert, Nyíró József és Tormay Cecille alkották az irodalom és a kultúra irányát, akkor nem csak papírra vetettek szörnyűségeket, hanem erővel meg is cselekedték azt rajtunk. Amit a magyar kormányok tettek a harmincas, negyvenes és ötvenes években, az többszöri népírtás, emberiesség elleni cselekedetek, hazaárulás. Abban minden elképzelhető bűn megvalósult. A gyűlölet eszméinek a hangoztatása és a gyűlölet eszmeiségének gyakorlatba ültetése kéz a kézben jár. Egyik kívánja a másikat. A gyűlöletre épített hatalom gyáva. Igényli, hogy eszmei támogatói zengjék az úgynevezett igazát. A gyűlölet ideológusai gyávák. Igénylik a hatalom támogatását, így mindig azt a hatalmat éltetik, amelytől épp a támogatást kapják. Ezért is van annyi köpönyegforgató közöttük.
Esterházy indexen van. A szabad magyar kultúra van indexen: ez emberség, a tisztesség, a humanitás, a szabadság. Az irodalom is ismét szolgálólány lesz a hatalom ágyában. Mondjuk ki: kurva. Szorgos kollaboránsok jönnek rá villám gyorsan, hogy a tehetség hiánya és a munka kerülése sikeresen kompenzálható seggnyalással. És éppen ők vádolnak mindent és mindenkit, ami, és aki pedig tisztességesebb, igazabb, emberibb és emberebb, mint ők.
A sorsa elől senki sem térhet ki. Amíg a sorsomat elfogadom, azonos vagyok önmagammal. Megtagadhatom magam, abban a reményben, hogy a sorsom más lesz, mint ami ésszerűen várható. De élhetek-e egy másik sorsot, ha már nem leszek az, aki vagyok? S elbírom-e azt, ami jön, ha hű maradok ahhoz, amit jónak, tisztességesnek, szentnek, emberinek tartok? Elbírom-e azt, amikor ezt megtorolják?
Hogy félek-e? Félek. Az országot és a kultúrát olyanok ragadták el, akik megismétlik a történelmünk legszörnyűbb bűneit. Ez ismét szörnyűségekbe, bestiális, kegyetlen embertelenségbe, katasztrófába vezet. Ez törvényszerű, mint ahogy törvényszerű, hogy halált okoznak, akik felelőtlenül száguldanak az úton. Törvényszerű, hogy a halál elburjánzik, mint a gyom. Akik alkalmatlanok az ország és a kultúra vezetésére, de mégsem tudnak lemondani róla, azok azzá züllesztik a hazánkat és a kultúránkat, amit már uralni tudnak.
Esterházy indexen van. Jancsó indexen van. S ha megnézzük ezt az egyre hosszabb névsort: jó társaság. Én indexen voltam az MSZSMP egypárti diktatúrájában. Alighanem, indexen vagyok ma is. Azoktól tudom, akik akkor sem voltak indexen. És a legrosszabb még ki sem csírázott!
Idézzük csak fel Kertész Imre egy fontos gondolatát: „Nincs oly képtelenség, amit ne élnénk át természetesen, s utamon, máris tudom, ott leselkedik rám, mint valami kikerülhetetlen csapda, a boldogság. Hisz még ott, a kémények mellett is volt a kínok szünetében valami, ami a boldogsághoz hasonlított.”
Most még megtagadhatnám a sorsomat. De amíg ura vagyok az akaratomnak, nem teszem meg. Nem tagadhatom meg önmagam.

2018. április 14., szombat

Rezignáltan?


Rezignáltan?
A cirill betűkre emlékeznek még?

Soha sem voltam néma. De most csak arra szeretném emlékeztetni az olvasóimat (kettőt, hármat?), hogy a legutóbbi elmúlt nyolc évben is rendszeresen írtam a közösségi térben és blogon is a nyilvánvalóról. Sokszor, sokan lehülyéztek. De nincs olyan szerencsénk, hogy igazuk legyen. Sajnos, a prognózisaim jelentős része helyesnek bizonyult.
Azt állítottam, hogy a társadalom tudatos és radikális átalakítása zajlik. Az irány: Dél-Amerikai, banán-köztársasági modell. Egy arisztokratikus felső réteg, s az őket istenítő és kiszolgáló munkásosztály, amely paprikáskrumplin és szappanoperán él, s lelkesen éljenzi gazdagodó urait. Két kaszt, amely két világban él. Ez utóbbi a törvény alatt, amaz pedig felette. Ez fillérekért robotolva, morzsákért hálálkodva, amaz mérhetetlen jólétben.
Ennek előfeltétele az, hogy a társadalom szervilissé váljon. A lent lévőnek a vezető réteget félnie is kell és vallásos áhítattal imádnia. Irányított félelem kell. Az irányított félelem feszültségeinek levezetésére pedig irányított gyűlölet. Ellenségkép kell, harci izgalmak, győzelmi mámor.
Mindez bekövetkezett. A győzelemből persze a legtöbbeknek annyi jut, mint mikor olcsó sörrel a kézben ül a szurkoló a tévé előtt. Ő nem harcolt, legfeljebb alantas szinten, jobb esetben csak verbálisan. Ő nem is győzött, hiszen közelében sem volt a valós összeütközésnek. De azt hiheti, hogy azonosulhat a győzővel (Viktorral?), a győzelemmel. Ám a győztes helikopterre száll, ő meg azt számolgatja, belefér-e még egy sör a nagy örömbe. Aztán megírja az unokájának Londonba, hogy itt megint jobb lett minden.
A jelenlegi helyzet elemzésével sokan és sokat foglalkoznak. Ezért szubjektív leszek és vázlatosan írok csupán.
A legnagyobb bajunk az, hogy az 1990. előtti idők szennyesét még mindig takargatjuk. A társadalom legtöbb szerveződésében töretlenül tovább éltek és működtek a korábbi mechanizmusok. Maradtak pozícióban azok, akik voltak. Lényegében okkal nevezzük a magyar jobboldalt az 1990. előtti, baloldali politikai osztály folytatásának. Nem bevallottan, de kimutathatóan a KISZ és az MSZMP világába nyúlnak a gyökereik. Harminc év alatt ugyan lezajlott egy nemzedékváltás, de folyamatosan újra kinevelték a saját világuk új kádereit. Az országot egyébként többször lerabolták: a privatizáció alkalmával, a kárpótlás ürügyén, az 1998-as kormány- és irányváltás eufóriájában, meg a 2002-es vereség lendületében, és ebben a nyolc évben is. Innen az ő Dél-Amerikai szintű meggazdagodásuk. Ezek a pénzek szőkülő olajok vagonjaiban, elzabrált székházak árában, privatizált termelőeszközökben, furcsán nyert pályázatokban kezdtek egy irányba áramlani. Persze, juttattak a másik félnek is. Annyit, hogy kompromittálható, kollaborációra késztethető legyen. Nem minsitráns gyerekek azok sem, csak szervezetlenebbek. Azaz: a másik oldal is bűnös, de legalább nem bűnszervezet. Ma ott tartunk, hogy lényegében feléltük a jövőt. Az államadóság a 2008-as gazdasági világválság szintjéhez képest jelentősen növekedett. Az Uniós forrásokat feléltük. (Én ugyan nem, de ők annál inkább.) A népesség aktív részének 20 százaléka már külföldön él, ott dolgozik, ott nevel gyereket. Akik itt maradtak, azok rosszul képzettek, nagyon szegények, öregek és szentimentális hülyék, ahogy én is. Persze, naponta kérdőjelezik meg a magyarságomat, tehát előbb utóbb elgondolkodom én is azon, hogy ha már nem vagyok magyar, akkor mit keresek itt.
A baloldali és liberális pártokról rég állítom, hogy belterjesek. Világukban a kontraszelekció működik és erős a hajlamuk arra, hogy opportunisták legyenek, vagy kollaboránsok. Nem meglepő, de a politikai piac befagyott. Az ezredforduló óta nem jelent meg komolyan vehető politikai erő a piacon. Azaz, az LMP megjelent, de csak csalódást okozott. Az elmúlt hónapokban tett lépései alapján végkép meghatározhatatlan az étékrendjük, hacsak nem az opportunizmus az. Márpedig az. A Momentum momentán ráállt a szokott útra: néhány karrier áll a célrendszerük fókuszában. Nem az ország ügye, csak a saját érdekük. Azonban, mi fizet(t)ünk rá.
Így tehát, ha valaki hajlandó volna politikussá válni, csak a meglévő pártokban előszobázhat, ahol a meglévő érdekek kiszolgálásán át vezethet út ahhoz, hogy szerepet kapjanak. Amelyeket a meglévő érdekeknek megfelelően kell játszani. – Vannak új arcok, de a darab ugyanaz.
Miért fagyott be a politikai piac Magyarországon? – Alighanem azért, mert abból, ami az országot egyébként tönkre teszi, bizonyos fokig mind részesednek. Hivatalosan is, meg a letagadott módokon is. A 2018-as választások kapcsán sokszor mondták: azért nem lépnek vissza, mert akkor pénzeket veszítenek el. Pénzről van tehát szó, amit az állam osztogat. Persze, az állam nem termel pénzt. Azt mi fizetjük be önként, vagy dalolva. A pénzünk kell. Fölöttébb szomorúak, hogy nem nekik jut a nagy lé, de arról sem hajlandóak lemondani, ami azért hozzájuk csorog. Azonban ez nem az ország érdeke, hanem csak az ő érdekük. – Hogyan bízzunk tehát olyan ellenzéki pártokban, amelyek csak a saját érdekükig látnak?
S ez még nem a legnagyobb baj. A legsúlyosabb baj az, hogy hiteltelenek. Megtanulták az elmúlt három évtizedben, hogy a politikában a hazugság felett mindenki napirendre tér. Így tehát ők is hazudoznak. Ez aljas dolog. De a baj gyökere ott van, hogy a hazugságok mögött már nincs igazság. Már nincs tényleges társadalmi cél, üzenet, előre mutató, jó szándék. Már csak a hazugságok vannak. Igazuk van persze: a Fidesz hazugságai túlszárnyalhatatlanok, és hihetetlenül sikeresek. Ezt próbálják leutánozni, kevés tehetséggel.
A Fidesz mögött van egyfajta igazság. Már amennyiben a vallásos hit téziseit, dogmáit igazságnak fogadjuk el. Itt nem a kereszténységről van szó, bár annak hazudják. Ez orbánizmus. Van egy messiásuk, aki egyszersmind vallásuk tanainak prófétája, hitük főpapja és reményeik összessége. Egy kétség kívül istenített ember, aki maga is hisz önnön istenségében. Ez groteszk, szörnyű és végtelenül káros. A kereszténység dogmái felől értékelve: egyértelmű blaszfémia. De működik! Gyalázatos, de végtelenül hatékony. S ha van Isten, és nem béna, vagy halott, ezt előbb-utóbb meg kell torolnia.
A baloldalon nincs kiben, miben hinni. A folyamatos karaktergyilkosságokhoz hozzájárulnak ők maguk is. Bohócot csinál magából az egyik, hisztis hazudozót a másik. A Fidesz azt hazudja róluk, hogy alkalmatlanok. Ők pedig alátámasztják ezeket az állításokat. – Lehet, hogy egyébként tényleg alkalmatlanok? – És hol vannak az új politikus nemzedékek? Hol vannak az új pártok? – Óh, igen: erről írtam, hogy a piac az érdekek mentén befagyott.
Az eredmény tehát az, hogy Magyarország politika iránt érdeklődő polgárainak jelentős része nem találja azokat, akik a politikában őket képviselnék. Még egyszer mondom: A Fidesz hívei érezhetik úgy, hogy őket képviselik. Jellemzem: foci a tévében, győztünk érzés. Akik a gyűlölet nyíltabb formáit kívánják, nekik ott van a Jobbik. Cukiskodik, de azért tudjuk, hogy a rasszisták igényeit igyekszik kielégíteni. – És a többiek? – Hát, nekünk maradt a lejárt szavatosságú, leértékelt pártok sora, amelyeket azok vezetik, akik veszíteni már nagyon tudnak, de irányt mutatni egyáltalán nem.
Az ország beletörődött a 2018-as választás eredményébe, bárhogy is született az. Nem azért, mert nem nyilvánvaló az egész képtelenül aljas folyamat. Azért, mert nincs senki, akiben bízhatnánk, hogy képes hitelesen és hatékonyan szembe fordulni az aljassággal. Nincs emberünk, hogy idézzek egy mondatot. A Fidesz pedig az, aminek látszik: vállalkozás. No, nem tisztességes. Szerintem még csak nem is törvényes. De a cél egyértelmű: pénzt, de sokat! 2020-ig még van Uniós bevétel. Az kell nekik. Még van néhány telek, ami nem Viktor pénztárosaié. Azok is kellenek. A hálás nép is tovább szorongatható. Az is pénzt fial. Meg fogják tenni. Ezt tudjuk.
Nem tudható, lesz-e olyan mértékű elégedetlenség, ami ellenállást vált ki. Stockholm szindróma ez. A többség már szereti azt, aki bántja. De megeshet, ahogy az Internetadó ügyében megesett, hogy az utcára mennek az emberek. Megeshet, hogy nem akarnak hazamenni, amíg célt nem érnek.
Nem tudom, így lesz-e. Jó okunk van azt hinni, hogy ebben az enervált, rezignált, bénult állapotban ez nem történhet meg. Ahogy azt gondolom, április 14-án elhangzik majd néhány ábrándos beszéd, aztán mindenki hazamegy, oszt jónapot. Ha csak nem szerveznek beépített provokátorokkal olyan utcai összecsapást, ami egyáltalán nem jellemző erre az oldalra. Ez hasznos lehet a hatalomnak, mert kikiáltható, hogy a Soros hálózat katonái a külső és belső ellenség, s megindulhat a harc ellenük, azaz: a narancs terror. Akárhogy is, a demokratikus oldal tagolt és elnyomható.
De ki tudja, hogy évek múlva mennyi feszültség lesz a fedő alatt? Ki tudja, hogy megszólal-e végre egy olyan hang, amely világosan beszél, célt mutat, és konkrét, megtehető lépésekre ösztönöz? – Lehet, hogy már nem lesz ilyen. De bekövetkezhet.
Ki tudja, hogy ha tömeg lesz az utcán, kinél szakad el a cérna a hatalom oldalán? A tömeg lesz-e a türelmesebben az utcán, vagy ők a fenekükön? Ki tudja, Bayer Zsótiék mikor akarnak pofozkodni? Kövér mikor akar madárhálóval aknavetőzni? A TEK mikor akarja felettesét nagyon megvédeni? A rendőrség mikor akarja a közlekedést nagyon helyreállítani? – Ki tudja, akkor hazamennek-e az emberek lehajtott fejjel, vagy kitartanak? Netán visszavágnak? Tán Zsóti is kap pár pofont? Talán néhányan a mundért letéve a nép mellé állnak? Ki tudja, a magyar hadsereg kit véd meg akkor?
Nem hiszem, hogy ma ez bekövetkezhet. De egyszer, egy olyan napon, amikor nem számítunk rá….
S ki tudja, mit teszel akkor te? Ki tudja, mit teszek én?
Amikor melletted vérzik valaki, akkor elfuthatsz, elbújhatsz, hogy megmenekülj. Vagy szembe szállhatsz azzal, aki bántotta embertársadat. Mert a bántás nem mindig ismeretleneket ér, hanem barátodat, szerettedet is eléri. Amikor gumibotoznak, kardlapoznak, lőnek, akkor elfutunk-e? Amikor erről hallunk, elkerüljük-e azt a helyet, vagy odamegyünk, hogy támogassuk azokat, akiket bántanak? Eltűrjük-e a végtelenségig, hogy egyenként levadásszák azokat, akik zavarják komfortjukat? Tönkre lehet-e tenni mindannyiunkat egyenként? Mindig legyőz-e a rettegés, hogy elveszítjük a munkánkat, hogy kiszabnak ránk egy büntetést, hogy értünk jön éjjel az az autó? Vagy megtörténhet, hogy összetartunk és segítjük, védjük azt, akit ilyesmi ér? Eltarja-e valaki az írót, ha a véleményéért elveszíti a kenyerét? Kifizeti-e valaki a bírságot „a közlekedés rendjének zavarásáért”? Azt mondja-e a szomszéd, hogy az az ember elköltözött, nem láttam már régen? Vagy készséggel elgyávulunk továbbra is? Mi lesz, ha már nem tudunk többé a gyávaságba menekülni?
És nem is számoltunk azzal, hogy egy ember sem képes örökké betölteni a legfelsőbb pozíciót. Mi lenne, ha nagymamáink szeretett Viktora súlyosabban megbetegedne? Mi lenne, ha a helyén űr keletkezne? Egyben maradna-e a nagy konstrukció, amely csakis ő rajta alapszik?
Elborzadva nézem a képeket az 1956-os lincselésekről. Megrettenek a gondolattól, de ezek megismétlődhetnek. Mert ez az enervált nyugalom, ez az erőtlenség, ez a legyőzöttség nem tartható fenn a végtelenségig. Hacsak nem mond le mindenki a hazájáról és az emberi méltóságról.
Mert az is egy opció, hogy végül telekként eladják Oroszországnak, hiszen eddig is sokat fektettek abba, hogy itt európai hídfőállásuk legyen.
A cirill betűkre emlékeznek még?

2018. március 7., szerda

Tessék végre forradalmat csinálni!


Tessék végre forradalmat csinálni!

Az ország ismét legalább három részre szakadt, nem beszélve a határokon túl élőkről. Vannak, akik egyre agresszívebb indulattal gyűlölnek mindenkit, aki változást akar. Vannak olyanok, akik rezignáltak és nem hisznek abban, hogy bármi befolyásuk lenne a világuk alakulására. S vannak a reménykedők, akik persze egyáltalán nem egységesek.
Úgy gondolom, hogy ma ez a harmadik csoport a legnépesebb. A mai választási rendszerben ugyan vesztesként is megnyerheti a küzdelmet a jelenleg kormányzó erő, s az ellenzéknek brutális fölényt kell szereznie ahhoz, hogy a mandátumokban egy kis többséghez jusson, mégis van remény a változásra.
Vakon reménykedni felelőtlenség lenne, de nem kilátástalan, hogy a Fidesz-KDNP ellenzékbe szoruljon. Tegyük fel, hogy így lesz! De mi lesz azután?
A választási ígéretekben most az szerepel, hogy az új összetételű Parlament és az új kormány megkezdi a dolgaink rendbetételét, az ordító társadalmi igazságtalanságok felszámolását, az eltussolt aljasságok felgöngyölítését, az ország, a köztársaság és a demokratikus jogállamiság helyreállítását.
De lehetséges-e ez?
Tegyük fel, hogy a színes parlament elé olyan törvények kerülnek, melyek e célokat szolgálják. A várhatóan tagolt parlament nem viselkedik majd olyan szavazógépként, mint ahogy azt az elmúlt nyolc évben megszoktuk. Vita lesz és változatos szavazási eredmények. Az új törvények sok vita és alkudozás mellett, lassan születnek majd. Ez demokráciában normális, de lesz-e hozzá kellő türelmünk és elegendő időnk?
Tegyük fel, hogy a törvények előbb-utóbb elfogadásra kerülnek. Igen ám, de az országban minden más a narancs embereivel lesz még tele. A Parlament által elfogadott törvény a Köztársasági elnök asztalára kerül. Ő persze alá is írhatja. De visszaküldheti megfontolásra a Parlamentnek, vagy alkotmányossági felülvizsgálatra az alkotmánybíróságnak. A Köztársasági Elnök továbbra is Áder János lesz, aki olyan, mint ha maga Orbán Viktor töltené be a tisztséget. Csak Áder kevesebbet beszél, és többet horgászik. Az Alkotmánybíróság összetétele is ismert.
A Parlament persze újra elfogadhatja a megfontolásra visszaküldött törvényeket. Ez is időt emészt fel, s a majdani ellenzék telekiabálhatja a világot azzal, hogy aljas törvényeket hoz az új többség.
Az Alkotmánybíróság is következmények nélkül húzhatja az időt és az elő került jogszabályokat egészében, vagy részleteiben megsemmisítheti.
Mind ez az új Törvényhozás munkáját teszi keservesen lassúvá és szinte eredménytelenné.
A Kormány természetesen elkezdheti végezni a munkáját. Nem beszélve most arról az alternatíváról, ha a hatalom átadását „spontán utcai zavargások és terror veszély miatti szükségállapotot hirdetve” a jelenleg regnálók felfüggesztik. Most induljunk ki abból, hogy ez a hatalomátadás megtörténhet és megtörténik. A kormány tehát a maga hatáskörében intézkedést hoz. Kinek kell azt végrehajtania? Többnyire az önkormányzatoknak. Az önkormányzatok milyen összetételűek még másfél évig? Igen, csupa narancs. Hogyan viszonyulnak majd a kormány intézkedéseihez? – Nyilvánvalóan minden lehetséges módot és eszközt megragadnak, hogy azok ne, vagy ne az eredeti célnak és szándéknak megfelelően valósuljanak meg a gyakorlatban.
Így a Parlament és a Kormány is béna kacsa lesz. Olyan országot kellene irányítaniuk, amelyben mindenki ellenségként viselkedik, akinek partnernek kellene lennie. Némi iróniával azt mondhatjuk, ismét megvalósul a fékek és ellensúlyok rendszere. Csak ezúttal a régi hatalom klientúrája fékezi és ellensúlyozza azokat a remélhetően haladó törekvéseket, amelyeket egy új Parlamenttől és egy új Kormánytól várunk. Ez gyorsan elvezethet oda, hogy az ország kormányozhatatlanná válik. Ha sem költségvetést, sem semmilyen sürgős és fontos jogszabályt nem sikerül elfogadni, ha a törvényeket és a határozatokat nem lehet végrehajtani, megfogalmazódik majd az igény egy új, soron kívüli választásra.
Nézzünk egy másik területet. A társadalom jelentős része a bűnök feltárását és a bűnösök felelősségre vonását várja. Az ORFK Főkapitányát azonban Pintér Sándornak, a Legfőbb Ügyészt Polt Péternek, a bíróságok vezetőjét pedig Handó Tündének hívják.
Kizárt, hogy a Polt vezette ügyészség igyekezetet mutatna e gyanúsítások előkészítésében. Inkább az eltussolásában lesz szorgalmas, hiszen maga is bűnrészes lehet sok olyan bűnben, amelyet üldöznie kellene. Kizárt, hogy Pintér vezetése alatt a nyomozások a legnagyobb ügyekben bármit is feltárnának. A helyzet és az érdekek ugyanazok. S persze, a bírói karban ma is van érdemi és tiszteletre méltó ellenállás, de Handó Tünde is befolyásolhatja, hogy ha egy-egy ügy véletlenül eljutna bírósági szakaszba, azt hol tárgyalják és ki tárgyalja.
A sajtó is az ő kezükben van, ami azt eredményezi, hogy a közvélemény befolyásolásának lehetősége töretlenül az övék. S ha hozzátesszük azt az agresszív viselkedést, amelyet elvakultabb híveik már most is tanúsítanak, abban a helyzetben minden napos atrocitásokra számíthatunk. Ezek kezelése kapcsán persze a hatóságokat, s rajtuk keresztül az új korményt lehet majd gyalázni. – Ellenzékből könnyebb kommunikálni, ha vannak hozzá eszközök. Csupán kritizálni és vádolni kell. De a rágalmazás és a gyalázkodás evidens része az eszköztáruknak. Ez folyamatos polgárháborús hisztériát hoz létre, ami rengeteg helyi villongást vált ki. Gyakorlatilag senki sem lesz biztonságban. Bárki, aki hangot ad demokrata beállítottságának, a fizikai erőszak veszélyével néz majd szembe. Ezt a hatóságok képtelenek lesznek hatékonyan kezelni.
Nekem is meggyőződésem, hogy a nemzeti vagyon jelentős részét tették magánvagyonná. E „jellegét elvesztett” vagyon visszaszerzése mindannyiunk érdeke. De ezzel az időhúzó technikával elérhető, hogy azt szép kényelmesen el lehessen tüntetni: külföldre vinni, mindenféle ügyleteken át strómanokhoz juttatni, majd onnan, látszólag legálisan és a korábbi ügyektől látszólag függetlenül visszavenni. Miközben a társadalom jelentős része elszegényedett, a nemzeti vagyon leértékelődött és sokan a legszörnyűbb nyomorba süllyedtek, addig a klientúra hihetetlen mértékben vagyonosodott. Nyilvánvaló, hogy ennek a tényleges mértékét még nem is ismerjük. Ennek a vagyonnak a minél nagyobb arányú visszaállamosítása egyfelől igazságos, másfelől szükséges.
Bárhogy is nézzük, ha lesz hatalomátvétel, az ország új vezetése egy kifosztott, tönkre tett, eladósodott országot vesz át. Az adósságaink óriásiak. Igaz, ennek nem kis része ma államtitok. Ahhoz, hogy az ország ismét valós fejlődési pályára kerüljön, források kellenek. Ahogy ahhoz is, hogy az elmúlt nyolc évben keletkezett hatalmas társadalmi bajokat, szociális krízishelyzeteket elkezdhessük orvosolni, kompenzálni. Az Államnak tönkrementek a szolgáltató ágazatai. Azok a problémák, amelyek az oktatásban, az egészségügyben a nyugdíjrendszerben jelentkeznek, hogy csak a legkézenfekvőbbeket említsük, külön-külön is több tízezer milliárd Forintot igényelnek. Jogos igazságérzetünk kívánja azt, hogy ennek minél nagyobb részét fedezzék az ellopott vagyon visszaszerzéséből. De az idő ellenünk dolgozik. Amíg mi igyekszünk kulturált és jogállami keretek között érvényt szerezni az igazságnak, addig a bűnösök épp e kereteket használják ki, hogy elsétáljanak a jogosan elvárt büntetés és jóvátétel elől.
Tovább is van. Mondjam még? – Fölösleges. Bármilyen aspektusból vizsgáljuk a váltás prognosztizálható folyamatát, az nem kecsegtet azzal a reménnyel, hogy működőképes országot kapunk eredményként. Kizárt az, hogy Európa második legkorruptabb országában a bűnök feltárásra kerüljenek, s hogy a károk érdemi hányada megtérüljön. A bűnök feltárása és a bűnösök megbüntetése is kizárt.
Egyetlen reális megoldás elég gyors és kellően radikális: a forradalom. Csak a jelenlegi hatalom eltörlése és a hatalom azonnali átvétele minden ágazatban és pozícióban nyújt arra lehetőséget, hogy a szükséges és jogosan várt változások megtörténhessenek. Mivel pedig várhatóan nem történhet meg a megnyert választások után sem a hatalom békés átvétele, erre épp azok adhatnak alkalmat, akiken a jövőnk érdekében túl kell lépnünk. Tessék végre forradalmat csinálni! Ha demokrata vagy, ne fuss el gyáván a történelem elől!

2018. február 13., kedd

Magyarok Magyarország ellen

Van az a pénz, amiért Kelemen Hunor, vagy Tőkés László, meg más százezrek eladják a lelküket, de Magyarországot biztosan. A Fidesz sikeresen fordított magyart magyar ellen.
Nézzük az alapvető hazugságokat!
Úgy kezelik, mint ha igaz lenne, hogy a határokon kívül élő magyarok jobb, „eredetibb”, értékesebb magyarok a határokon belül élőknél. Amolyan elvárt állapot, hogy bárkinek orgazmushoz közelítő katarzisa legyen, ha valaki azt mondja magáról: „én erdélyi vagyok”. – Úgy gondolják, hinnünk kell abban, hogy a határon túli magyaroknak mindent meg kell adnunk erő felett, egyszerűen azért, mert ők ott magyarok. Azt is állítják, hogy a magyarok a Fidesz hívei, a Fidesz pedig a magyarság egyetlen legitim képviselője. Ezekből az következik, hogy a Fidesz minket megsarcolva önti a pénzt az ottani szervezőkbe, hogy az ottaniak megkapják azt a pénzt és azt a demagógiát, amiért valóban a Fideszre szavaznak. Mert a Fidesz nem véletlenül alakította ki a határon túliak szavazati jogait. Nem cél nélkül adnak állampolgárságot és busás nyugdíjat ukránoknak, szerbeknek, vagy románoknak. Nem véletlen az, hogy a tíz éve halott is szavazhat a Fideszre, ha „külhoni” magyarként egyszer kiállítottak a nevére egy igazolványt. S nem véletlen az sem, hogy a nyomor elől külföldre menekülő, aki Európai nagyvárosaiban keresi meg a bedőlt devizahitel törlesztésére valót, igen nehézkesen szavazhat, lévén, rosszabb magyar, mint azok, akiket a Fidesz meg tud venni kilóra.
A helyzet nem az, amit a királyi tévéhíradóban mondanak! – Az egy kitalált ország, egy messzi-messzi galaxisban. Amit mi tapasztalunk, az egy sokkal nyomorúságosabb valóság.
Magyarországon polgárháború van. 2002-ben a Testnevelési Egyetemen tartott beszédében hirdette meg az akkor vesztes helyzetben lévő Orbán Viktor ezt a harcot. Mivel akkor a Fideszben is ingatag volt a helyzete, létrehozta a Polgári Köröket, amiből kinőtt a mára komoly rivális a szélsőjobb oldalon. Para militáns alakulatokkal, párthoz kötődően működő erőszakszervezetekkel. Volt már ilyen, a harmincas években, Németországban. Az ember úgy gondolná, hogy a rivális jelenléte ellenlépéseket vált ki. De nem. A 2006-os forró ősz is megmutatta, hogy nem rivalizálásról van itt szó, hanem együttműködésről. Nem kétséges, hogy természetes szövetségesként koalíciót hoznak létre, ha hatalomtechnikai szempontból az praktikussá válik. A Fidesz természetesen szeretné ezt elkerülni, mivel az ország kifosztása jó üzlet, s nem szívesen osztoznak a busás hasznon. De megteszik, ha kell.
Az ellenzék ma kollaboránsokból és kicsinyes karrieristákból áll. A legtöbb magyarországi magyart a politikában senki sem képviseli. A pártok zárt klubok, amelyek nem engednek maguk közé új embereket, mert ők sem akarnak osztozni azon a kevés előnyön és jövedelmező pozíción, amelyet birtokolnak. Még kevésbé azon, amit a jövőben birtokolni remélnek. Ezért engedelmesen együttműködnek abban, hogy a Fidesz hatalom leszalámizza őket. Ma azt látjuk, hogy néhány pártnak ismét van esélye öt százalék felett szerepelni. De valójában nem méltóak a választók bizalmára. Az, amit ők tettek az elmúlt években, nem egyszerűen ügyetlenség, vagy önsors-rontás. Ez az ország sorsának az elrontása. Úgy tűnik, a mai magyar politikai viszonyokba három jelentős erő képes érdemben beleszólni: A Fidesz-KDNP, a Jobbik és az RMDSZ. Igen, egy romániai párt képes meghatározni azt, hogy merre billen a mérleg a magyar választásokon. Kétségtelen, hogy a román gazdaságnak jó, ha Magyarország nem versenytárs. Ha itt rosszul mennek a dolgok, akkor az ő térségi pozíciójuk erősebb. És amig mi licencet lopó Csíki söröknek biztosítunk szubvencionált belső piacot, addig a haszon oda áramlik. Százmilliók és milliárdok az egyházaknak, akik remek szervezői az élők és holtak szavazásának. S nem kisebb pénzek az ottani magyar pártoknak, ha szállítják a szavazatokat.
Ez természetesen azért szükséges, mert a Fidesz-KDNP ismét egyedül akar nyerni. Ma ott tartunk, hogy a legelvakultabb híveik ismét vasfüggönyt akarnak. Továbbá, kilépni az Unióból és csatlakozni az Orosz Föderációhoz. Szoros szövetségeket akarnak olyan diktatúrákkal, ahol a kormányzás a rablógazdálkodás és az elnyomás módszereivel él.
Illiberális demokrácia nincs. Szabadság nélküli demokrácia nem lehetséges. S nem lehetséges az sem, hogy egy írni és olvasni nem tudó gázszerelő zseniálisabb legyen a világ legsikeresebb cégeinek a tulajdonosainál. Ez mind csak egy torz világban jöhet létre, ahol gátlástalanná vált a lopás és az azt övező pofátlanság.
Az én generációmban megugrott a halandóság. Sokan (a legtöbben) lecsúsztunk, elszegényedtünk. Az orvosok már nem írnak fel vényköteles antibiotikumot. Influenzával nem marad más, mint a nagymamáink praktikái. Általában az egészségügy, az oktatás és a jóléti rendszerek a működésképtelenség közelében vannak.
S akkor beszólnak nekünk Erdélyből, hogy majd ők eldöntik, hogy hogyan kell élnünk. Mert ők úgy gondolják, az a jó a magyarságnak, ha őket a mi nyomorunk árán is kitömik pénzzel. A mi pénzünkkel, amit arra kellett volna fordítani, hogy kevesebb gyereke éhezzen, hogy kevesebben haljanak meg kihűlve a saját fűtetlen lakásukban, hogy kapjanak gyógyszereket és fájdalomcsillapítókat a rákbetegek! – De ennek a pénznek néhány százaléka most odaáramlik, ők pedig azt akarják, hogy a pénzt osztogató kéz maradjon hatalmon, hiszen akkor a jövőben is számíthatnak ezekre a bevételekre.
Unásig csépelt tétel: aki annyira magyarnak érzi magát, az nyugodtan áttelepülhet Magyarországra. Na de megértem én, hogy ott jobbak a kilátások! Értem én, hogy magyarországi magyarként nekik is az a nyomor jutna csak, ami nekünk. Így viszont bőséges hasznot húzhatnak abból, hogy hatalmon tartják a mi kirablóinkat. – Mert most megeshet az, hogy a Fidesz itthon veszít, de onnan érkezik annyi „levélben küldött” szavazat élőktől és holtaktól, ami nyertessé teszi őket. S ezt az ottaniak normálisnak tekintik. Igen ez amolyan bozgor-mentalitás: nincs más erkölcs, csak a közvetlen haszon! Jön a pénz, mindegy, mi a következménye.
Pedig van következmény. Ma már minden ötödik magyar gyermek születik más Európai országban. Azok az aktív fiatal felnőttek, akik Európa más országaiban alapítanak családot, bizonyosan nem jönnek vissza. – Az ötvenhatos kivándorlás háromszorosa, négyezerese zajlott le. A népességfogyás pedig felgyorsult. Mint említettem, többen halnak, és sokkal kevesebben születnek itthon. A nemzedékek között szakadék van. Az 1960 előtt születettek szubjektív nyertesei ennek a helyzetnek. Megkapják a kék plakátokat és a propaganda tévék műsorait. Államilag táplálják a rasszizmust, a homofóbiát és az antiszemitizmust. Az idősek a fiatalabbak ellenségeivé váltak. Kétségtelen, hogy sok nyugdíjas feljelentené a saját leszármazottait, ha a másként gondolkodás, mint politikai bűn hivatalosan is üldözötté válna. Ámbár ez megtörténhet éveken belül.
Azok, akik 1960 után születtek, aligha juthatnak olyan nyugdíjhoz, amit az idősebb generációk élvezhettek. Miközben persze a rezsihazugság és az egész rendszert átható megváltoztatása az újraelosztásnak őket is vesztessé tette, lényegesen jobb körülmények között élhetik idős éveiket, mint ami a ma már nem is fiatal, őket követő generációknak juthat.
A társadalom tehát megosztott. Még családokon belül is árkok húzódnak, mert a hetven éves dicsőíti a kormányt és lehülyézi az élhetetlen ötvenest, aki nem tud ebben a Kánaánban érvényesülni. Persze, ha a hetvenes súlyos beteg lesz, az ötvenesnek kell kitalálnia, hogy honnan is kapjon emberhez méltó ellátást. Ha nem sikerül, lehet haldokolni fűtetlen kórházi folyosókon.
De Kelemen Hunor és Tőkés László bármilyen ellátást megvehet magának. Mi fizetjük, mert vannak olyan jók, hogy hatalomban tartanak egy olyan magyar kormányzatot, amely háborús pusztítást végzett az ország ellen. Nem baj. Az ő bankszámláik híznak.

Mi lesz azonban, ha ez a munka eléri a határt? Nem, nem gondolom, hogy Orbán Viktor lesz egész Kelet-Európa királya. Habár képes lenne háborút indítani Románia ellen, amit persze csúfosan elvesztenénk. De azt láthatjuk, hogy az Uniós pénzek nem jönnek örökké számolatlanul. Ki is tehetik innen a szűrünket. Nem gondolom, hogy a saját lábunkon állók akkor kevesebbel beérik majd. Nekünk kell még többet adnunk, - azaz: elveszik tőlünk. A statisztikák így is azt mutatják, hogy mindenféle jóléti szempontból lecsúsztunk. Ez gyorsulni fog. Ez eléri majd azt a szintet, amikor a nyomor lesz az általános. Olyanok leszünk, mint Kuba: csillogó felszín és ötven éves nyomor. Nagy beszédek a sikerről és totális elnyomás. Közben körülöttünk, sikeresebb és boldogabb országokban élnek azok a magyarok, akik mind ebből húznak pár százalékot, mert olyan a jogrendszerünk, hogy ők előállíthatnak valamilyen módon szavazatokat, amelyek legitimálják ennek a hatalomnak a megdönthetetlenségét. Ma már alig több mint kilenc millió magyar szenvedi ennek a következményeit. De ezért a nyomorért ők ott felelősek! Ők ma Magyarország ellenségei, akik júdáspénzért segítik az ország, az anyaország kifosztását, balkanizálást, tönkre tételét. Ők ezzel elárulják Magyarországot és a magyar nemzetet. – Tehetik. Nekik van másik hazájuk.

2017. november 21., kedd

Bosszú és igazság

Bosszú és igazság

Manapság folyton arra hivatkoznak a hatalom erőszakos képviselői, hogy Magyarország keresztény ország. Ezzel azonban nem azt fejezik ki, hogy az emberi ambícióikat és kívánságaikat háttérbe szorítva Krisztust követnék, hanem azt, hogy ők jogot formálnak a gyűlöletre. Gyűlölik a zsidókat, mert ez a horthysta hagyomány része. Gyűlölik az arabot, hacsak nincs belőle busás hasznuk. Gyűlölik a cigányt, hacsak nem nekik szállít szavazókat. Gyűlölik a szegényt, hacsak nem az ő megdelejezett hívük. Alapvetően megvetnek mindenkit, mert magukat mindenkinél különbnek tartják. Istent is erőtlennek gondolják, mert nem akadályozza meg őket semmiben.
Tiszteletre méltó vélemény szerint azonban nem Isten akaratából, hanem Isten türelméből uralkodhatnak felettünk. Mert ez uralkodás, a maga legzsarnokibb, legaljasabb módján.
A kereszténység kapcsán a legtöbb esetben vagy a farizeusi gyűlölködés jut az emberek eszébe, amiben nincs valódi szeretet, vagy egyfajta puhány filantrópia, amiben nincs erő. Az ítélkező Istenre nem gondolnak, mert az ítélkezés jogát maguknak tartják fent, Istent pedig távolinak és erőtlennek vélik. Ha Istent közelinek és erősnek hinnék, nem merészelnének a helyébe lépni, s e pozícióból aljas és embertelen módon kiszolgálni önzésüket és perverz gyűlöletüket. Ám merik.
Beszéljünk hát a bosszúálló Istenről.
Az ószövetségben számos olyan eset van, amikor Isten megparancsolja a bosszúállást. Mózes törvényeiben szó van rokoni vérbosszúról és a bosszú elől menekülő menedékéről, a menedékvárosokról. Ismert Szodoma és Gomora esete is, mely városokon Isten maga állt bosszút. S ismert az is, hogy akár korábbi választottját is ítélet alá vonta a szövetség megszegéséért.
A jó Istenről kialakított kép hiányos. Isten nem csak „szeretget”, hanem ítéletet hoz, levet, büntet, bosszút áll. Különbség van azonban a között, ha valaki (valamely személy, vagy közösség) Isten választottja, s úgy vált méltatlanná arra, amivel Isten megbízta, vagy ha soha sem volt az. Az Ószövetségben súlyos és nyilvánvaló ítéletek kerültek leírásra, s az is, ahogyan ezek az ítéletek megvalósultak. Ezt gyakran írja le így: megölte, elpusztította, kiirtotta. Nem mondhatjuk, hogy ezek puhány válaszok volnának.
A bibliai történetek legtöbbször vezető emberek történetei. Akik jól példázzák a mindenkor előfordulható viszonyokat Isten és az ember között. S ha már kifejezetten autoriter rendszerben élünk, kimondottan jól párhuzamba állíthatók ezek a példák a jelenünkkel.
Szögezzük le: nincs tökéletes ember. Hibája, bűne, gyengesége, mulasztás van mindenkinek. Ha tehát Isten egyszerűen megragadna minden alkalmat a megtorlásra, senki sem állhatna meg előtte. Mindenki elvetett volna. S ha a bosszú kemény, úgy senki sem maradna végül. De Isten nem csak a cselekedeteket vizsgálja, hanem a „szíveket és a veséket” is. Ő látja és értékeli a legmélyebb motivációkat is, s ezeket sokkal alaposabban veti latba, mint bármely emberi bíróság.
Példaként nézzük meg Saul és Dávid esetét. Sault Isten választotta, hogy király legyen Izraelben, s fel is kente a királyságra. De Saul vétkezett. Ám nem csak botlásról volt szó egy olyan ember útján, aki egyébként jó felé tart: ő kifejezetten és elhatározottan eltért a megfelelő iránytól. Ezért Isten elvetette őt. Még király volt, amikor kiválasztotta és felkente Dávidot, hogy helyette király legyen. Hosszú ideig maradt még Saul Izrael trónján, noha Isten már felkente az új királyt. Sőt, Dávidnak menekülnie kellett, hogy mentse az életét. A történet elolvasható a nyugati kultúra legolvasottabb könyvében. A lényeg az, hogy Saul elvesztette pozícióját. Azt nem örökíthette utódainak, vagy nem adhatta át valamely követőjének. Saul királysága egyszer s mindenkorra megszakadt, noha az elvetettség után még hosszú ideig betöltötte a pozíciót.
Dávid nem volt tökéletes ember. Követett el bűnt, s a bűn nem maradt következmény nélkül. De a legmélyebb motivációk tekintetében hűséges maradt. Ő lett Izrael legnagyobb és legfontosabb királya. Királyságát utóda vitte tovább és teljesítette ki. Előbb Salamon, majd az Újszövetségi beszámolók szerint Jézus Krisztus, akinél nem lehet nagyobb király a földön. –
Úgy tűnik, Isten önkényesen alakítja viszonyát az emberekhez. S a kegyelem tekintetében valóban van egy súlyos igazságtalanság, hiszen a kegyelemre senki sem méltó. Mondhatjuk, hogy Isten annak kegyelmez, akinek akar. De ha így fogalmazunk, akkor csak egy olyan zsarnokot írtunk le, amilyeneket bőven okádott közénk a történelem az emberek közül is. Mi tehát a helyzet a kegyelemmel?
Az első században is komoly vita volt már, hogy Isten a törvény betartása, vagy a szív szándéka szerint ítéli-e az embereket. Pál apostol azt mondta, hogy a törvény ismereténél fontosabb a lelkiismeret. Persze, lehetséges olyan perverz önigazolás, amely helyesnek mondja a helytelent. Pál azt állítja, hogy eredendően minden ember „érzi”, hogy mi a helyes. Mint mondja, számukra a törvény nem kőtáblákra, hanem a szív „hústábláira” van írva. Nyilván olyan értékrend ez, amely Isten szerint helyes. Márpedig úgy az újszövetségi, mint az Ószövetségi parancsok és törvények egy irányba mutatnak: a filantrópia irányába, hiszen Isten a legnagyobb filantróp a világon.
A felelősség tekintetében azonban három helyzetet megkülönböztethetünk. Vannak, akik soha sem voltak Istennel szövetségben, nem kaptak küldetést. Esetükben az a kérdés, hogy az életük mennyire van összhangban a jó lelkiismerettel. A világ számos olyan embert és közösséget ismer, amelyek sem a zsidó, sem a keresztény irányzatokhoz nem kötődnek, mégis igen tiszteletre méltó és követendő emberséget mutatnak fel. A fentiek alapján igen valószínű, hogy Isten őket pozitívan ítéli meg. S persze vannak, akik a gonoszságban jeleskednek. Ők ez alapján számíthatnak az ítéletre. S habár az örökkévaló ítéletek kérdése a hétköznapokban nem látszik fontosnak, abban a tekintetben van jelentősége mégis ennek, hogy mely embert, közösséget, ügyet tekintünk jónak, s melyet nem. Hogy egy egyszerű példát mondjak: Mahatma Gandhi bizonyára méltó a tiszteletre, s nem probléma az, hogy keresztény szempontból „kívülálló”. Isten emberszeretete szempontjából közelebb állt ő az igazsághoz, mint sok úgynevezett keresztény.
A felelősség tekintetében vannak olyanok, akik Istent ismerik, s ebből fakad felelősségük. Kaphattak akár személyre szabott feladatot (elhívás), s kaphattak hozzá képességeket (felkenetés) is. Vannak ilyen személyek és közösségek. Közöttük vannak olyanok, akik ha botlásokkal is, de arra törekszenek, hogy a lehető legjobbat tegyék, ezzel egyszersmind betöltve Isten akaratát is. Mások visszaélnek pozíciójukkal, s önmagukat jobban szeretik másoknál. Végső soron egyszerre, vagy fokozatosan szembe fordulnak Isten akaratával, miközben persze hangoztatják, hogy ők a választott és hivatott betöltői bizonyos pozícióknak. Ők olyanok, mint Saul, aki a trónon ült még sokáig, mikor Isten már mást választott a feladatra. Az előbbiek pedig olyanok, mint Dávid, akikkel kezdetben senki sem számol, hiszen jelentéktelennek tűnnek, aztán menekülniük kell, hiszen más kezében van az erő és a hatalom. Végül mégis nyilvánvaló lesz, hogy ők a választottak.
Dávid menekül, Saul hatalmat gyakorol. Miért késik isten? – Senki sem tudja, meddig tart Isten türelme. Csak az elmúlt száz évben is olyan szörnyűségek estek, amelyek miatt meginog a hit: miért engedi Isten? – Másfelől, felbátorosik a gonoszság: Isten sem fogja le a kezünket. Az istentelen végül már azt hiszi, és azt hirdeti, hogy Isten az ő oldalán áll, mert a tervei sikerülnek, a hatalma rendületlen és nincs senki és semmi, ami akadályt jelentene a számára.
De az istentelen diktátorok végül elvesznek, bármilyen rettegett is a hatalmuk.
Mint mondtam, Isten a legnagyobb filantróp. Önmagát is feláldozta, hogy az embert megmentse.
Választott népét nem csupán azért választotta ki, hogy külön áldásokban részesítse őket: külön feladatot is bízott rájuk. Összességében nagy teher az ilyen szövetség. Ezt jól látjuk a zsidók három évezrednyi üldöztetettségében. A zsidóknak adott törvények az emberszeretet törvényei. Indoklásul ezt mondja: hogy jól legyen dolgod!
Sokan párhuzamba állítják a magyarságot a zsidósággal. Jóllehet ez eufemizmus és blaszfémia, használjuk fel mégis ezt a gondolatot.
A zsidók honfoglaló nép. Isten a hazátlanságból vitte be őket Kánaán földjére. A magyar is honfoglaló nép. A mi elődeink sem éltek mindig itt, hanem sztyeppei nomádok voltak, akik hazátlanul bolyongtak a pusztában. – Úgy sejthető, a kor nagy népmozgásai sodorták magukkal őket.
A zsidóknak Isten azt parancsolta, hogy fogadják be a jövevényt és emlékezzenek rá, hogy ők is jövevények voltak azon a földön, amit Isten nekik adott. Ezért az áldásért a hála nem az üres szó volt, hanem az Istennek tetsző cselekedet. Így fogadta be Boáz is Ruthot, a moábita özvegyet, aki Dávid király nagyanyja lett. Jó, azaz helyes tett és nyilvánvaló áldás. Ruth előbb egzisztenciához és közösséghez jutott, később Izrael történetében kapott kitüntetett helyet. Jézus Dávid leszármazottja. A megváltó tehát Ruth leszármazottja is, egy befogadott jövevényé. Magyarországon most keresztes háború zajlik a jövevények ellen. Értelmetlen és embertelen háború, amely ellentétben áll Isten emberszeretetével. Ma megkülönböztetik az embereket. Már eleve attól függően is, hogy vélhetően kire szavaz. Az emberséget bűnnek kiáltják ki. Létezik egy gyökeresen európai gondolat, ami a felvilágosodás és a humanizmus esszenciája: a liberalizmus. Szitokszó nálunk, holott három fogalmat kapcsol össze: szabadság, egyenlőség, testvériség. Mi az e háromban, amely ne lenne Isten tervével egyező? – Isten ezt akarja minden embernek. S az európai demokráciák, amelyek koránt sem tökéletesek, ezeket tekintik alapértékeknek. Nálunk pedig ezeket tekintik eretnekségnek.
A liberalizmus persze nem azt jelenti, hogy úgynevezett liberális pártok adjanak miniszterelnököt. Valójában minden demokrata párt liberális, mivel szükségszerűen elfogadják a fenti alapértékeket. Ezzel pedig akár hit nélkül is elfogadják Isten szándékát. Az ember jóléte ugyanis elsősorban nem a felhalmozott javak mennyiségén múlik, hanem azon, hogy milyen közösségben él. A jó demokráciákban az emberek elfogadottak és elfogadóak. Nálunk mindenki gyanús és potenciálisan mindenki üldözött. Ki azért, mert más a véleménye, ki azért, mert más a bőrszíne. Ki pedig azért, mert „lelkesedni rest”.
Izrael országának történetében eljött egy hosszú korszak, ami hanyatlást és megsemmisülést hozott. Nem az első századra gondolok. A királyság előbb két részre szakadt. A nagyobb területet magában foglaló rész felmorzsolódott. Júda (innen a zsidó megnevezés) még tartotta magát, nagyhatalmak között lavírozva. Egyiptom és Babilónia hatalmi politikájának ütközőzónájában azonban eljött az az idő, amikor Babilónia felszámolta Júdát. A társadalmi elitet és az értelmiséginek tekinthető réteget elvitték, azaz deportálták. Helyben csak írástudatlan földművesek maradtak. Az állam minden intézményével és működésével megszűnt. A templomot kifosztották, a kultusz gyakorlása megszakadt. – Oly annyira sikeres volt ez az akció, hogy hetven év múltán már a nyelvet sem beszélték azok, akik ezen a földön maradtak. Átvették a környező arámi népek nyelvét, hiszen azon a nyelven lehetett kereskedni, kapcsolatokat teremteni. Arámi nyelven folyt a környéken a civilizált élet. Héberül nem.
A deportáltak között azonban maradt egy hűséges réteg, akik hetven év elteltével visszatérhettek, hogy újra megteremtsék az országot és a kultúrát. De ennek a hanyatlásnak mindig is lesz emléke. Többek között az, hogy az úgynevezett kispróféták könyvei más nyelven íródtak, mint a korábbi szent iratok.
Magyarország igyekszik kiérdemelni a hasonló megsemmisülést. Amikor az emberiesség legalapvetőbb törvényeit megvetik és bűnnek tartják, ha valaki ezeket követendőnek tartja, akkor Isten törvényeit vetik meg. Minden propaganda ellenére rohamos a hanyatlás. A gazdaságunk ma közelebb van a harmadik világhoz, mint Európához. Az eladósodottság nő. Az ország újra kiszolgáltatott az orosz hatalmi törekvéseknek. A társadalom megosztott. Ez a társadalom elvesztette a közösség jellegét. Egyre többször fajul tettlegességbe ez a megosztottság. S ha nem is közölnek erről statisztikákat, az ország igen nagy ember veszteséget szenvedett, amikor is legalább félmillió tettre kész honfitársunk más országokba költözött, hogy a boldogulását keresse.
A filantrópia megvetése nem más, mint Isten legalapvetőbb törvényeinek a megvetése. Az idegengyűlölet. A rasszizmus, a fasiszta eszmék dédelgetése, vagy akár a gondolkodók üldözése nem más, mint szembe szegülés Istennel. Teszik mindezt a kereszténységre hivatkozva pedig. De mindegy, hogy mire hivatkoznak. Törvényszerű, hogy ennek következményei legyenek.
Az országot kifosztották. Az ország lakóit, mindenkit, így egymást is gyűlölő emberek poklává tették. A szomszédainkkal haragban vagyunk. A szövetségeseinket megcsaltuk. Az ellenségnek hízelgünk.
Ez az ország tehát a saját pusztulását sietteti. S ez a pusztulás már elkezdődött. S habár a pusztulás még megállítható, azt a hangos többség (inkább csak gátlástalanul erőszakos kisebbség) egyre inkább siettetni igyekszik.
Meddig tűri ezt Isten? – Gondolhatnánk azt, hogy mivel isten jó, a katasztrófa előtt majd tesz valamit. De erre senki ne merjen fogadást kötni! Minden hagymázas hiedelem ellenére sincs arról tudomásunk, hogy ennek a népnek, vagy országnak olyan különleges szövetsége lenne Istennel, mint Izraelnek. Az pedig, hogy mi lennénk az új Izrael e szövetség szempontjából, nem több öntelt és buta képzelgésnél. Mi értelme lenne egy szószegő istenben hinnünk? És mi értelme lenne, ha Isten cserélgetné szövetségeseit. Nem magyar miniszterelnök Ő, hogy naponta más igazságot kelljen hirdetnie! Ő maga az igazság. Mért változna?
Az úgynevezett utolsó idők előjeleiként nyomatékkal mondja a Biblia, hogy sok Antikrisztus támad. beszél az Antikrisztusról, aki egyenesen a Megváltó helyére akar lépni, de ennek előzményeként arról, hogy antikrisztusi vezetők támadnak. Manapság az ország első emberét Messiásnak, azaz görög szóval: Krisztusnak tartják. Ő maga is annak tartja magát. Példaképet is választott annak a Horthynak a személyében, aki sok hagymázas eszmét fogalmazott meg az ország és a nemzet megmentéséről, felemeléséről, de végül hihetetlen veszteségeket és pusztulást eredményezett a működése. Abban az időben is a farizeuskodó gyűlölet hatott át mindent. Öntelt hatalom hajszolta a totális kudarcba az országot, mert hataloméhségük és kapzsiságuk a legaljasabb személyhez és ügyhöz kötötte az ország sorsát. Adolf Hitlerhez. Most ezt a Horthyt látják újra kormányozni a kis dühösben. Megváltónak mondják azt, aki gyűlöletet, romlást és pusztulást hoz.
Volt nekünk nagynak mondott királyunk. Legutóbb Hunyadi Mátyás. Nem volt szent ember. Az adói súlyosak voltak. De felvirágzást hozott, mert jól, azaz helyesen akart uralkodni. Milyen érdekes, hogy manapság nem Hunyadi Mátyást látják a „jó” vezetőben, hanem zsarnokokat: Horthyt, Szálasit, Rákosit, Kádárt. Most éppen Horthyt tekintik annak, aki reinkarnálódott, hogy folytassa művét. De milyen művet? Nem volt elég az a sok szörnyűség, ami egyszer megtörtént már velünk? Kell még a vérszag akkor is, ha a szomszédod, vagy a testvéred vére, vagy épp a magadé? – kellenek még tömegsírok? Kell még több nyomorult és tébolyult ember, akik elvesztenek mindent, még az álmaikat és a személyiségüket is? Mert ne higgye senki, hogy csak az anyagikat veszi el. Ne higgye senki, hogy megelégszik a múltunk és a jelenünk elrablásával. A jövőnk is kell. Fiaink és leányaink. Az életük, az álmaik. Sámuel jól megmondta, mi is a király joga. – Ez kell nekünk? És ilyen király kell nekünk?
Nem kétséges, hogy méltatlanok vagyunk a kegyelemre. A baj annyira nagy, hogy úgy tűnik, az ítélet és a bosszú lehetne csak a kegyelem, hogy a megmaradók új esélyt kapjanak. Tisztázott helyzetet, bármekkora legyen is a kár. De Isten késlekedni látszik. Nem látjuk sem a bosszút, sem a megváltást. Egyelőre azt látjuk és kapjuk, amit a hangosabbak, az erőszakosabbak akarnak: pusztulást és romlást.
Sodomát és Gomorát Isten megtartotta volna néhány igazért. Van-e még nálunk ennyi igaz? – Vagy ideje az igazaknak kimenniük e romlott és istentelen helyről, hogy el ne pusztuljanak a gonoszokkal együtt?
Nem csak a megtett bűnök nagyok. Nem csak a bűnök sokasága iszonyatos. Ennél iszonyatosabb a bűnök igenlése. Már a családi kötelék sem hordoz annyi szeretetet, hogy az áldozattal együtt érezzenek az emberek. Akinek a testvére, fia, rokona merészel másként gondolkodni, s eléri a bosszú, arra úgy gondolnak: megérdemelte! Kéjelegnek abban, ha baj éri azt, aki igazabb értékeket követ. Így tehát nem csak az istentelen vezetőket kell félreállítani. Szinte el kell törölni egy nemzedéket. Úgy, ahogy a pusztai vándorlás alatt kihalt egy hitetlen nemzedék. Vagy, ahogy Babilon távoli földjén kihalt egy olyan nemzedék, akik még benne éltek abban az országban, amelyet isten is pusztulni hagyott. Talán nekünk sincs más esélyünk, csak egy olyan nagy romlás, amely egy egész generáció elmúlásával jár. S mindegy, hogy abban a generációban vannak-e igazak. Olykor világos cezúrák kellenek a történelemben, hogy a későbbi generációk el ne felejthessék. Mert lehetetlen, hogy ennyi bűn következmények nélkül maradjon. S nem azért nevezem ezt a sok rettenetes dolgot bűnnek, mert a Biblia ezt mondja. Azért nevezem bűnnek, mert az ember ellen való, az ország ellen való. Minden ellen való, amire valaha büszkék lehettünk emberként és magyarként.

Az igazság az, hogy sajnos méltóak vagyunk a bosszúra. Az igazság az, hogy ez a bosszú sajnos várat magára, így a baj egyre csak nagyobb lesz. Az igazság az, hogy ebben az utolsó percben még tehetnénk önmagunkért. De úgy tűnik, semmiképpen nem fogjuk megtenni. S ha így lesz, a romlás elkerülhetetlen. Mert ez nem Isten bosszúja. Ez az a bosszú, amit önmagunk hozunk létre önmagunk ellen. – Ha Isten kegyelmez, utána talán lesz újra közösség, ország, kultúra, ami magyar és jó. De ne feledjük el, mi nem rendelkezünk ilyen ígérettel!

2017. augusztus 5., szombat

Élet és költészet

Élet és költészet...

Az emberek többsége vezetésre vágyik. A kiskorúság biztonságát keresik e félelmetes világban. Őseinkre szokás úgy tekinteni, mint akik primitívek voltak. - Holott folyton rácsodálkozunk, hogy mennyi mindent tudtak. A tudás minden korban más kihívásokkal kerül szembe, s minden korban túl is szárnyalja a kor kihívásait. - Így jönnek el új korok.
A primitívség nem a tudásban van, hanem a kapzsiságban: hogy tudniillik pusztítva oroz a gonosz, s azt tagadja meg, ami emberi. - Sőt, olybá tűnik sokszor, hogy a gyűlölet és a gonoszság emberi csupán, s a jóság, a tudás, a lelki nagyság nem más, mint a halálra szánt gyengék önámítása: kábítószer, hogy ne fájjon annyira a nyomorult sors, amelyet az embertelen gonoszság mért rájuk. - S úgy mutatják be e törekvéseket, mint ha nem is törekvések volnának, hanem valamiféle "evolúciós törvényszerűség": az erős kiszorítja a gyengét. - S minthogy törvényszerűségként tálalják a puszta és gátlástalan önzést, lényegében jónak mutatják a gonoszságot. - Holott az, ami gonosz, nem lehet jó. - S a "fejlettebb" fajok ösztöneiben az élet törvényszerűsége munkál: az erős nem pusztítja el a gyengébb egyedet, legfeljebb behódolásra készteti, hogy a párosodás, vagy a vadászterület jogát megszerezze. A legyőzött egyed a nyakát - sebezhető pontját- megadóan feltárja, s az erős befejezi a harcot. Így valóban az életképesebb egyed szaporodik sikeresebben. De a fajtárs ezekben az esetekben csupán rivális, akit legyőzni kell, s nem ellenség, akit elpusztítani. S a vadállat nem vadászik, ha nem éhes, s az étvágya nem végtelen. Nem öl pusztán a pusztításért, s nem falja fel fajtársait. Az emberek egy része, az úgynevezett „sikeresek" azonban épp ezt a kifinomult primitívséget fejlesztették ki magukban. Így a saját úgynevezett sikerük érdekében azt a gátlást bontották le magukban, amely valójában minden érintett faj fennmaradásának a feltétele. Ha csak a legerősebbek élhetnének, megszűnne e genetikai sokszínűség. S az erő puszta logikájából is az következik, hogy minden erősnél van, vagy lesz még erősebb.
Egy faj sem pusztítja ki önmagát. Azonban az ember képes erre.
Hiába áltatják magukat azzal az úgynevezett erősek, hogy ők meghaladták saját koruk visszamaradott szemléletét és a fejlődésre képtelen tömegeket, az emberséget mégis azokban a közösségekben őrizték minden korban, amelyekben nem felejtették el az önzetlenség parancsát: hogy tudniillik egymásra utaltak vagyunk, s ha az, aki tehet egy keveset valaki másért, magától értetődőnek tekinti, hogy megtegye, akkor mindenki számíthat rá, hogy segítséget kap, amikor rászorul.
Az az eszme, hogy az erősebb egyben fejlettebb is volna, magasabb minőségű, - aki az "evolúció" fejlettebb fokán áll már, szörnyűséges módokban manifesztálódott történelmünkben. A felsőbbrendűség épp azt állatiasítja le mindig, aki pusztán állatnak tekinti azokat, akikhez képest erő-pozícióban van.
Persze, eleink kajánul nézhették volna a sziklák mögül, ahogy szerencsétlenebb társukat széttépi a kardfogú, ám akkor bizonyára igen kevesen lennénk. Azaz: lennének a túlélők. Most viszont, relatíve túlnépesedett a világunk: bosszantjuk egymást. Irritáljuk egymást. Irigyeljük egymást. Nem az út keskeny, a közlekedő sok. A gyümölcs, amit megkívánunk, nem fán van, hanem a másik kosarában. S valahogy túl sokan vannak túl közel. A gyűlölet újra és újra tébolyulttá teszi a világot, ezer éve folyton háború van, s a háborúk egyre kegyetlenebbek. S a kegyetlenség nem csupán a gyilkolás harctéri technológiáinak kifinomultságaiban manifesztálódik, de a besúgás, az egyének és a tömegek módszeres és bestiális kínzásában is. Ez épp oly mocskosan brutális, mint ezer éve, csak a kéj egyre szörnyűbb, ami a kínzóban él.
Van pokol! Benne élünk. Mi magunk vagyunk ördögök. Nem csupán ördögiek, de maga a gonoszság! - Ölni, vagy halni hagyni: ez a filozófia. A munkahelyi intrikák, amelyek egzisztenciától fosztanak meg kollégákat. A családi kötélhúzás, mely méltóságától fosztja meg a valaha szeretettet. A politika, amely nem több, csak a maffia egyes csoportjainak rivalizálása, mind-mind azt mutatja, hogy áldozatok vagyunk. Áldozatai a kultúrának, amely a gyengét nem felkarolja, hanem felzabálja, akár a prédát.
Mi értelme hát "emberi" értékekről beszélni, gondolkodni? Legyőzhető-e a gonoszság úgy, hogy magunk is ne váljunk gonosszá? Gyakran tűnik úgy, hogy a gonoszság legyőzésének egyetlen biztos módja az, ha a gonosz elpusztul. - Németország és Románia életében új, sikeres korszakot hozott az el, hogy elpusztultak azok, akik meghatároztak egy-egy részben sikeres, részben őrült, de alapvetően szörnyű korszakukat. - Azonban a gonoszság efféle papjai újra és újra felkenik magukat országok és korok fölé.
Ám nem az a baj, hogy mindig vannak olyan erőszakos emberek, akik így akarnak uralkodni. A baj az, hogy a tömegek igénylik ezt az uralmat. - Minden szörnyeteg rajongást vált ki a tömegekből. - S ez a szörnyeteget megerősíti. Úgyszólván hitelesíti az uralmát. - S a kultúrától az üzleti életen át követőkre talál. S a tömegek örömmel hajtják magukat igába a jól ismert és rajongott uralom kis klónjai alatt. - Ez az önpusztító rajongás az igazi baj, ez a tanult prédaság.
Barbár időkben egyes közösségek embert áldoztak, hogy valami hatalmasságot kiengeszteljenek, vagy jóindulatát elnyerjék. S az ember lelkében ott él a kéjes vágy, hogy lássa a szörnyűséget. - S míg a sokaság a szörnyű kíváncsiság kielégítését szent rituálénak hazudta, hogy igazolja a rettenetet, addig az áldozat nyomorultul elpusztult, - s akkor volt szerencsésebb, ha végig fent tudta tartani ugyanazt az önámítást, amit a szerencsés nézők. - Borzalmas! - De még borzalmasabb, hogy ma már tömegeket áldoznak fel, hogy a szörnyűségre éhes tömegek kéjvágyát kielégítsék!
Így szakították ketté a mi hazánkat is. A társadalom egyik része azt hiszi, szent ügy miatt kell pusztulnia a társadalom másik, szentségtelen részének. Áldozatból egy is sok! Ki írja meg Radnóti időskori verseit? Ki farag fűzfa sípot a soha sem ismert nagyapám helyett? Egyik ismert, másik ismeretlen. De egyaránt szörnyű. S milyen szörnyű az, hogy ma milliókat tekintenek feláldozhatónak és feláldozandóak azok, akik révülten követik a kultuszt. Mert kultusz ez, s a követése révület. Sokan észre sem veszik, hogy maguk is áldozatok. Azt képzelik, sértetlen nézői csupán annak, ami történik. Azt képzelik, őket valaki, vagy valami a jobbak közé minősítette, a magasabb értékű emberek közé, s akiket veszni látnak, azok egy kicsit közelebb állnak az állati minőséghez, így a vesztük erkölcsileg igazolható, egyébként pedig szükségszerű. Kérdezze csak az olvasó a németeket: milyen volt szembesülni? Ők ugyanis elvégezték a házi feladatot. Ma Németországban a legbékésebb a zsidók élete Európában. Mert ők megrettentek a saját oltáraiktól, melyeken milliókat áldoztak fel értelmetlenül. Mert értelem nincs a szörnyűségben, csak gonosz kéj.
A társadalom uralkodót akar: despotát, teljhatalmú kegyúrt és kényúrt. A társadalom gyermek, olyan apát akar, aki szadista és pedofil. A társadalom szenvedést akar, szörnyűséget, rettenetet! Mert izgalmasabb, mint a tévében. Mert önigazolást ad és öndicsőítést eredményez. Lám, a náci keretlegények mennyivel jobbak, mint a Dunába lőtt emberek? Jobbak? Ez az emberség? Ez a magyarság? Ez a keresztény nemzet értékeinek kiteljesedése?
E sorok írásakor az "áttelepített" József Attila szobor mögött ültem, közel a cipőkhöz. Tőlem balra monumentális talapzat, még befejezetlenül. Milyen érdekes, hogy a "nagy" vezérek szinte mindig kicsik a termetükre nézve! S mind gigantomán kompenzálás ez. Mindenki frusztrált. Mindenki kompenzál. De miért rajong a sokaság az egyért, aki becsapja, kihasználja és tönkreteszi?
Álnaív kérdés. A sokaság a fentebb ecsetelt kéjvágy miatt rajong a gonoszért. Lucifer népszerűbb, mint Gábriel! S mindenki azt hiszi, hogy amikor "más" nem jut be az egyetemre, nem kapja meg az állást, nem jut támogatáshoz, nem nyerhet meg pályázatot, akkor neki, a "nem más"-nak jut több hely. Numerus clausus-t remél a kisember, hogy elérhesse a vágyait a félelem ellenére, hogy arra más alkalmasabb, méltóbb, jogosultabb lehet. A mást ki kell zárni a lehetőségből, hogy ő biztosan bejusson. S ha ő valami fatális hiba miatt ma még nem is jutott be, hát majd lelkesebb lesz, hogy a hibáját megbocsássák, s holnap ő kerülhessen sorra.
József Attila verseit nem vették életében. Radnótit agyonlőtték. A költők fiatalon halnak. Költőnek lenni nem jó! Kivéve, ha a hatalom költője lehet a szerencsés. De akkor legyen meggyőződés, hit és emberség nélküli, mert a hatalom embertelen.
Ám vak az, aki nem veszi észre, hogy az ember pusztul az embertelenségben. S nem csupán az egyes ember; az egyes emberek közül egyesek éppen, hogy nyertesei a pusztulásnak. De a közösségek pusztulása annál nyilvánvalóbb, minél nagyobb egységet vizsgálunk. Pusztul a család. Pusztul az ország. S, hogy divatos szóval éljek: pusztul a nemzet. Persze, ha nem tekintjük a család tagjának azokat, akikre rossz idők járnak -- hanem csak azokat, akik hasznot húzzák más pusztulásából - akkor ez a szűkebben értelmezett, valójában csonka közösség gyarapodni látszik. Ha nem tekintjük a nemzet tagjának azokat, akikre rossz idők járnak - hanem csak azokat, akik a hasznot húzzák más pusztulásából --, akkor ez a szűkebben értelmezett, valójában csonka nemzet emelkedni látszik. Minden vezérelvű korszak kijelöli a maga kiközösíthetőit. Akiket megfoszthatnak mindentől. Akiket legyőzendő ellenségnek kiálthatnak ki, - mint a bajok forrását. - S minél kiszolgáltatottabbak ezek az áldozattá kijelöltek, annál biztosabban ígérhető a győzelem!
Lám, akik a cipőjüket ott hagyták a parton, a győzelem illúziójával ajándékozták meg a társadalomnak azt a részét, akik megkülönböztethették magukat tőlük. S habár e győzelem az ország pusztulása közben fogant, amikor csak igen kevesen lehettek valóban nyertesei mindannak, ami megesett, a barbár élmény, hogy megalázva, elpusztítva láthattak az emberek másokat, egyfajta borzalmas kábultságot hozott. S mert nálunk nem történt meg sok más kor története mellett e korszaknak sem a feldolgozása, a kábulat nem múlt el. S e kábulattól nem veszi észre a sokaság, hogy minden tekintetben fogyunk és fogyunk.
A költő abban a világban él, amely körülveszi. Egyesek azt tanítják, hogy a költő külön világot teremt magának. Holott a költő azért formálja a világot maga körül, hogy megváltozzon. Nincsenek elefántcsont tornyok! Viszont van egyfajta szörnyű magány, egyfajta kiközösítettség.
Verset ugyanis sok hülye írhat. De, aki költő, az átlátja és átérzi mindazt, amiről fentebb szóltam.
A költő tudása mágikus és filozófikus. Először az igazság ragadja meg őt, aztán ő ragadja meg az igazságot. Mélyebben, mint a tudományok művelői. S a költő a szerelemben, a hitben, a hazafiságban mindig csak egyet keres: az emberséget. A halandó ember problémáját, hogy tudniillik hogyan lehetne méltó a halhatatlan emberi szellemhez. Mágikus, ahogy megragadja a kérdéseket és a problémákat. S filozófikus, ahogyan válaszokat ad. Maga sem tudja, honnan tudja, amit tud. A tudása nem az értelemből fakad, hanem a szellemből, amelyet kutat. S bár divatba jöttek ma is ordas eszmék verselői, a költők emberibb világot hirdettek, s azt hirdetnek minden korban. Hisz ez elválaszthatatlan következménye hivatásuknak: az emberségnek.
Nincs hát okunk csodálni azt, hogy rossz idők járnak a költőkre, amikor ordas révület teszi az emberek egy részét ragadozóvá, másokat a szörnyűség kéjesen cinkos szemlélőjévé, s a legtöbbeket végül áldozattá. A költő csak üldözött lehet: kirekesztett. Megosztó, mert szembehelyezkedik azzal, ami méltatlan, ami embertelen, ami nemtelen. Üldözött életében, s megerőszakolt halálában. Mert a hatalom csak a kollaboráns, avagy a halott költőt kedveli. Az élőtől fél. Mert a költő próféta, aki meglátja és kimondja az igazságot. Hogy tudniillik, végül minden és mindenki megmérettetik. S e sok zsebgóliát hiába ágaskodik, végül a történelem dicstelen szereplői lesznek. S a korról, amelyet eltorzítanak, végül kiviláglik e torzultság. Amit nemzedékek, vagy évszázadok múltán majd mindenki lát, azt a költő máris érzi, látja, s kimondja. Ezért pusztítják e korok urai a költőket.

Ó, ha tudnák, hogy a költőnek csak a teste pusztítható el! Hogy rettegnének!