Bosszú és igazság
Manapság folyton arra hivatkoznak a hatalom erőszakos
képviselői, hogy Magyarország keresztény ország. Ezzel azonban nem azt fejezik
ki, hogy az emberi ambícióikat és kívánságaikat háttérbe szorítva Krisztust
követnék, hanem azt, hogy ők jogot formálnak a gyűlöletre. Gyűlölik a zsidókat,
mert ez a horthysta hagyomány része. Gyűlölik az arabot, hacsak nincs belőle
busás hasznuk. Gyűlölik a cigányt, hacsak nem nekik szállít szavazókat.
Gyűlölik a szegényt, hacsak nem az ő megdelejezett hívük. Alapvetően megvetnek
mindenkit, mert magukat mindenkinél különbnek tartják. Istent is erőtlennek
gondolják, mert nem akadályozza meg őket semmiben.
Tiszteletre méltó vélemény szerint azonban nem Isten
akaratából, hanem Isten türelméből uralkodhatnak felettünk. Mert ez uralkodás,
a maga legzsarnokibb, legaljasabb módján.
A kereszténység kapcsán a legtöbb esetben vagy a farizeusi
gyűlölködés jut az emberek eszébe, amiben nincs valódi szeretet, vagy egyfajta
puhány filantrópia, amiben nincs erő. Az ítélkező Istenre nem gondolnak, mert
az ítélkezés jogát maguknak tartják fent, Istent pedig távolinak és erőtlennek vélik.
Ha Istent közelinek és erősnek hinnék, nem merészelnének a helyébe lépni, s e
pozícióból aljas és embertelen módon kiszolgálni önzésüket és perverz
gyűlöletüket. Ám merik.
Beszéljünk hát a bosszúálló Istenről.
Az ószövetségben számos olyan eset van, amikor Isten
megparancsolja a bosszúállást. Mózes törvényeiben szó van rokoni vérbosszúról
és a bosszú elől menekülő menedékéről, a menedékvárosokról. Ismert Szodoma és
Gomora esete is, mely városokon Isten maga állt bosszút. S ismert az is, hogy
akár korábbi választottját is ítélet alá vonta a szövetség megszegéséért.
A jó Istenről kialakított kép hiányos. Isten nem csak
„szeretget”, hanem ítéletet hoz, levet, büntet, bosszút áll. Különbség van
azonban a között, ha valaki (valamely személy, vagy közösség) Isten
választottja, s úgy vált méltatlanná arra, amivel Isten megbízta, vagy ha soha
sem volt az. Az Ószövetségben súlyos és nyilvánvaló ítéletek kerültek leírásra,
s az is, ahogyan ezek az ítéletek megvalósultak. Ezt gyakran írja le így:
megölte, elpusztította, kiirtotta. Nem mondhatjuk, hogy ezek puhány válaszok
volnának.
A bibliai történetek legtöbbször vezető emberek történetei.
Akik jól példázzák a mindenkor előfordulható viszonyokat Isten és az ember
között. S ha már kifejezetten autoriter rendszerben élünk, kimondottan jól
párhuzamba állíthatók ezek a példák a jelenünkkel.
Szögezzük le: nincs tökéletes ember. Hibája, bűne, gyengesége,
mulasztás van mindenkinek. Ha tehát Isten egyszerűen megragadna minden alkalmat
a megtorlásra, senki sem állhatna meg előtte. Mindenki elvetett volna. S ha a
bosszú kemény, úgy senki sem maradna végül. De Isten nem csak a cselekedeteket
vizsgálja, hanem a „szíveket és a veséket” is. Ő látja és értékeli a legmélyebb
motivációkat is, s ezeket sokkal alaposabban veti latba, mint bármely emberi
bíróság.
Példaként nézzük meg Saul és Dávid esetét. Sault Isten
választotta, hogy király legyen Izraelben, s fel is kente a királyságra. De
Saul vétkezett. Ám nem csak botlásról volt szó egy olyan ember útján, aki
egyébként jó felé tart: ő kifejezetten és elhatározottan eltért a megfelelő
iránytól. Ezért Isten elvetette őt. Még király volt, amikor kiválasztotta és felkente
Dávidot, hogy helyette király legyen. Hosszú ideig maradt még Saul Izrael trónján,
noha Isten már felkente az új királyt. Sőt, Dávidnak menekülnie kellett, hogy
mentse az életét. A történet elolvasható a nyugati kultúra legolvasottabb
könyvében. A lényeg az, hogy Saul elvesztette pozícióját. Azt nem örökíthette
utódainak, vagy nem adhatta át valamely követőjének. Saul királysága egyszer s
mindenkorra megszakadt, noha az elvetettség után még hosszú ideig betöltötte a
pozíciót.
Dávid nem volt tökéletes ember. Követett el bűnt, s a bűn
nem maradt következmény nélkül. De a legmélyebb motivációk tekintetében hűséges
maradt. Ő lett Izrael legnagyobb és legfontosabb királya. Királyságát utóda
vitte tovább és teljesítette ki. Előbb Salamon, majd az Újszövetségi beszámolók
szerint Jézus Krisztus, akinél nem lehet nagyobb király a földön. –
Úgy tűnik, Isten önkényesen alakítja viszonyát az
emberekhez. S a kegyelem tekintetében valóban van egy súlyos igazságtalanság,
hiszen a kegyelemre senki sem méltó. Mondhatjuk, hogy Isten annak kegyelmez,
akinek akar. De ha így fogalmazunk, akkor csak egy olyan zsarnokot írtunk le,
amilyeneket bőven okádott közénk a történelem az emberek közül is. Mi tehát a
helyzet a kegyelemmel?
Az első században is komoly vita volt már, hogy Isten a
törvény betartása, vagy a szív szándéka szerint ítéli-e az embereket. Pál
apostol azt mondta, hogy a törvény ismereténél fontosabb a lelkiismeret.
Persze, lehetséges olyan perverz önigazolás, amely helyesnek mondja a
helytelent. Pál azt állítja, hogy eredendően minden ember „érzi”, hogy mi a
helyes. Mint mondja, számukra a törvény nem kőtáblákra, hanem a szív
„hústábláira” van írva. Nyilván olyan értékrend ez, amely Isten szerint helyes.
Márpedig úgy az újszövetségi, mint az Ószövetségi parancsok és törvények egy
irányba mutatnak: a filantrópia irányába, hiszen Isten a legnagyobb filantróp a
világon.
A felelősség tekintetében azonban három helyzetet
megkülönböztethetünk. Vannak, akik soha sem voltak Istennel szövetségben, nem
kaptak küldetést. Esetükben az a kérdés, hogy az életük mennyire van
összhangban a jó lelkiismerettel. A világ számos olyan embert és közösséget
ismer, amelyek sem a zsidó, sem a keresztény irányzatokhoz nem kötődnek, mégis
igen tiszteletre méltó és követendő emberséget mutatnak fel. A fentiek alapján
igen valószínű, hogy Isten őket pozitívan ítéli meg. S persze vannak, akik a
gonoszságban jeleskednek. Ők ez alapján számíthatnak az ítéletre. S habár az
örökkévaló ítéletek kérdése a hétköznapokban nem látszik fontosnak, abban a tekintetben
van jelentősége mégis ennek, hogy mely embert, közösséget, ügyet tekintünk
jónak, s melyet nem. Hogy egy egyszerű példát mondjak: Mahatma Gandhi bizonyára
méltó a tiszteletre, s nem probléma az, hogy keresztény szempontból
„kívülálló”. Isten emberszeretete szempontjából közelebb állt ő az igazsághoz,
mint sok úgynevezett keresztény.
A felelősség tekintetében vannak olyanok, akik Istent
ismerik, s ebből fakad felelősségük. Kaphattak akár személyre szabott feladatot
(elhívás), s kaphattak hozzá képességeket (felkenetés) is. Vannak ilyen
személyek és közösségek. Közöttük vannak olyanok, akik ha botlásokkal is, de
arra törekszenek, hogy a lehető legjobbat tegyék, ezzel egyszersmind betöltve
Isten akaratát is. Mások visszaélnek pozíciójukkal, s önmagukat jobban szeretik
másoknál. Végső soron egyszerre, vagy fokozatosan szembe fordulnak Isten
akaratával, miközben persze hangoztatják, hogy ők a választott és hivatott
betöltői bizonyos pozícióknak. Ők olyanok, mint Saul, aki a trónon ült még
sokáig, mikor Isten már mást választott a feladatra. Az előbbiek pedig olyanok,
mint Dávid, akikkel kezdetben senki sem számol, hiszen jelentéktelennek tűnnek,
aztán menekülniük kell, hiszen más kezében van az erő és a hatalom. Végül mégis
nyilvánvaló lesz, hogy ők a választottak.
Dávid menekül, Saul hatalmat gyakorol. Miért késik isten? –
Senki sem tudja, meddig tart Isten türelme. Csak az elmúlt száz évben is olyan
szörnyűségek estek, amelyek miatt meginog a hit: miért engedi Isten? –
Másfelől, felbátorosik a gonoszság: Isten sem fogja le a kezünket. Az
istentelen végül már azt hiszi, és azt hirdeti, hogy Isten az ő oldalán áll,
mert a tervei sikerülnek, a hatalma rendületlen és nincs senki és semmi, ami
akadályt jelentene a számára.
De az istentelen diktátorok végül elvesznek, bármilyen
rettegett is a hatalmuk.
Mint mondtam, Isten a legnagyobb filantróp. Önmagát is
feláldozta, hogy az embert megmentse.
Választott népét nem csupán azért választotta ki, hogy külön
áldásokban részesítse őket: külön feladatot is bízott rájuk. Összességében nagy
teher az ilyen szövetség. Ezt jól látjuk a zsidók három évezrednyi
üldöztetettségében. A zsidóknak adott törvények az emberszeretet törvényei.
Indoklásul ezt mondja: hogy jól legyen dolgod!
Sokan párhuzamba állítják a magyarságot a zsidósággal.
Jóllehet ez eufemizmus és blaszfémia, használjuk fel mégis ezt a gondolatot.
A zsidók honfoglaló nép. Isten a hazátlanságból vitte be
őket Kánaán földjére. A magyar is honfoglaló nép. A mi elődeink sem éltek
mindig itt, hanem sztyeppei nomádok voltak, akik hazátlanul bolyongtak a pusztában.
– Úgy sejthető, a kor nagy népmozgásai sodorták magukkal őket.
A zsidóknak Isten azt parancsolta, hogy fogadják be a
jövevényt és emlékezzenek rá, hogy ők is jövevények voltak azon a földön, amit
Isten nekik adott. Ezért az áldásért a hála nem az üres szó volt, hanem az
Istennek tetsző cselekedet. Így fogadta be Boáz is Ruthot, a moábita özvegyet,
aki Dávid király nagyanyja lett. Jó, azaz helyes tett és nyilvánvaló áldás.
Ruth előbb egzisztenciához és közösséghez jutott, később Izrael történetében
kapott kitüntetett helyet. Jézus Dávid leszármazottja. A megváltó tehát Ruth
leszármazottja is, egy befogadott jövevényé. Magyarországon most keresztes
háború zajlik a jövevények ellen. Értelmetlen és embertelen háború, amely
ellentétben áll Isten emberszeretetével. Ma megkülönböztetik az embereket. Már
eleve attól függően is, hogy vélhetően kire szavaz. Az emberséget bűnnek
kiáltják ki. Létezik egy gyökeresen európai gondolat, ami a felvilágosodás és a
humanizmus esszenciája: a liberalizmus. Szitokszó nálunk, holott három fogalmat
kapcsol össze: szabadság, egyenlőség, testvériség. Mi az e háromban, amely ne
lenne Isten tervével egyező? – Isten ezt akarja minden embernek. S az európai
demokráciák, amelyek koránt sem tökéletesek, ezeket tekintik alapértékeknek.
Nálunk pedig ezeket tekintik eretnekségnek.
A liberalizmus persze nem azt jelenti, hogy úgynevezett
liberális pártok adjanak miniszterelnököt. Valójában minden demokrata párt
liberális, mivel szükségszerűen elfogadják a fenti alapértékeket. Ezzel pedig
akár hit nélkül is elfogadják Isten szándékát. Az ember jóléte ugyanis
elsősorban nem a felhalmozott javak mennyiségén múlik, hanem azon, hogy milyen
közösségben él. A jó demokráciákban az emberek elfogadottak és elfogadóak.
Nálunk mindenki gyanús és potenciálisan mindenki üldözött. Ki azért, mert más a
véleménye, ki azért, mert más a bőrszíne. Ki pedig azért, mert „lelkesedni
rest”.
Izrael országának történetében eljött egy hosszú korszak,
ami hanyatlást és megsemmisülést hozott. Nem az első századra gondolok. A
királyság előbb két részre szakadt. A nagyobb területet magában foglaló rész
felmorzsolódott. Júda (innen a zsidó megnevezés) még tartotta magát,
nagyhatalmak között lavírozva. Egyiptom és Babilónia hatalmi politikájának
ütközőzónájában azonban eljött az az idő, amikor Babilónia felszámolta Júdát. A
társadalmi elitet és az értelmiséginek tekinthető réteget elvitték, azaz
deportálták. Helyben csak írástudatlan földművesek maradtak. Az állam minden
intézményével és működésével megszűnt. A templomot kifosztották, a kultusz
gyakorlása megszakadt. – Oly annyira sikeres volt ez az akció, hogy hetven év
múltán már a nyelvet sem beszélték azok, akik ezen a földön maradtak. Átvették
a környező arámi népek nyelvét, hiszen azon a nyelven lehetett kereskedni,
kapcsolatokat teremteni. Arámi nyelven folyt a környéken a civilizált élet.
Héberül nem.
A deportáltak között azonban maradt egy hűséges réteg, akik
hetven év elteltével visszatérhettek, hogy újra megteremtsék az országot és a
kultúrát. De ennek a hanyatlásnak mindig is lesz emléke. Többek között az, hogy
az úgynevezett kispróféták könyvei más nyelven íródtak, mint a korábbi szent
iratok.
Magyarország igyekszik kiérdemelni a hasonló megsemmisülést.
Amikor az emberiesség legalapvetőbb törvényeit megvetik és bűnnek tartják, ha
valaki ezeket követendőnek tartja, akkor Isten törvényeit vetik meg. Minden
propaganda ellenére rohamos a hanyatlás. A gazdaságunk ma közelebb van a
harmadik világhoz, mint Európához. Az eladósodottság nő. Az ország újra
kiszolgáltatott az orosz hatalmi törekvéseknek. A társadalom megosztott. Ez a
társadalom elvesztette a közösség jellegét. Egyre többször fajul tettlegességbe
ez a megosztottság. S ha nem is közölnek erről statisztikákat, az ország igen nagy
ember veszteséget szenvedett, amikor is legalább félmillió tettre kész
honfitársunk más országokba költözött, hogy a boldogulását keresse.
A filantrópia megvetése nem más, mint Isten legalapvetőbb
törvényeinek a megvetése. Az idegengyűlölet. A rasszizmus, a fasiszta eszmék
dédelgetése, vagy akár a gondolkodók üldözése nem más, mint szembe szegülés Istennel.
Teszik mindezt a kereszténységre hivatkozva pedig. De mindegy, hogy mire
hivatkoznak. Törvényszerű, hogy ennek következményei legyenek.
Az országot kifosztották. Az ország lakóit, mindenkit, így
egymást is gyűlölő emberek poklává tették. A szomszédainkkal haragban vagyunk.
A szövetségeseinket megcsaltuk. Az ellenségnek hízelgünk.
Ez az ország tehát a saját pusztulását sietteti. S ez a
pusztulás már elkezdődött. S habár a pusztulás még megállítható, azt a hangos
többség (inkább csak gátlástalanul erőszakos kisebbség) egyre inkább siettetni
igyekszik.
Meddig tűri ezt Isten? – Gondolhatnánk azt, hogy mivel isten
jó, a katasztrófa előtt majd tesz valamit. De erre senki ne merjen fogadást
kötni! Minden hagymázas hiedelem ellenére sincs arról tudomásunk, hogy ennek a
népnek, vagy országnak olyan különleges szövetsége lenne Istennel, mint
Izraelnek. Az pedig, hogy mi lennénk az új Izrael e szövetség szempontjából,
nem több öntelt és buta képzelgésnél. Mi értelme lenne egy szószegő istenben
hinnünk? És mi értelme lenne, ha Isten cserélgetné szövetségeseit. Nem magyar
miniszterelnök Ő, hogy naponta más igazságot kelljen hirdetnie! Ő maga az
igazság. Mért változna?
Az úgynevezett utolsó idők előjeleiként nyomatékkal mondja a
Biblia, hogy sok Antikrisztus támad. beszél az Antikrisztusról, aki egyenesen a
Megváltó helyére akar lépni, de ennek előzményeként arról, hogy antikrisztusi
vezetők támadnak. Manapság az ország első emberét Messiásnak, azaz görög
szóval: Krisztusnak tartják. Ő maga is annak tartja magát. Példaképet is
választott annak a Horthynak a személyében, aki sok hagymázas eszmét
fogalmazott meg az ország és a nemzet megmentéséről, felemeléséről, de végül
hihetetlen veszteségeket és pusztulást eredményezett a működése. Abban az
időben is a farizeuskodó gyűlölet hatott át mindent. Öntelt hatalom hajszolta a
totális kudarcba az országot, mert hataloméhségük és kapzsiságuk a legaljasabb
személyhez és ügyhöz kötötte az ország sorsát. Adolf Hitlerhez. Most ezt a
Horthyt látják újra kormányozni a kis dühösben. Megváltónak mondják azt, aki
gyűlöletet, romlást és pusztulást hoz.
Volt nekünk nagynak mondott királyunk. Legutóbb Hunyadi
Mátyás. Nem volt szent ember. Az adói súlyosak voltak. De felvirágzást hozott,
mert jól, azaz helyesen akart uralkodni. Milyen érdekes, hogy manapság nem
Hunyadi Mátyást látják a „jó” vezetőben, hanem zsarnokokat: Horthyt, Szálasit,
Rákosit, Kádárt. Most éppen Horthyt tekintik annak, aki reinkarnálódott, hogy
folytassa művét. De milyen művet? Nem volt elég az a sok szörnyűség, ami egyszer
megtörtént már velünk? Kell még a vérszag akkor is, ha a szomszédod, vagy a
testvéred vére, vagy épp a magadé? – kellenek még tömegsírok? Kell még több
nyomorult és tébolyult ember, akik elvesztenek mindent, még az álmaikat és a személyiségüket
is? Mert ne higgye senki, hogy csak az anyagikat veszi el. Ne higgye senki,
hogy megelégszik a múltunk és a jelenünk elrablásával. A jövőnk is kell. Fiaink
és leányaink. Az életük, az álmaik. Sámuel jól megmondta, mi is a király joga. –
Ez kell nekünk? És ilyen király kell nekünk?
Nem kétséges, hogy méltatlanok vagyunk a kegyelemre. A baj
annyira nagy, hogy úgy tűnik, az ítélet és a bosszú lehetne csak a kegyelem,
hogy a megmaradók új esélyt kapjanak. Tisztázott helyzetet, bármekkora legyen
is a kár. De Isten késlekedni látszik. Nem látjuk sem a bosszút, sem a
megváltást. Egyelőre azt látjuk és kapjuk, amit a hangosabbak, az
erőszakosabbak akarnak: pusztulást és romlást.
Sodomát és Gomorát Isten megtartotta volna néhány igazért.
Van-e még nálunk ennyi igaz? – Vagy ideje az igazaknak kimenniük e romlott és
istentelen helyről, hogy el ne pusztuljanak a gonoszokkal együtt?
Nem csak a megtett bűnök nagyok. Nem csak a bűnök sokasága
iszonyatos. Ennél iszonyatosabb a bűnök igenlése. Már a családi kötelék sem
hordoz annyi szeretetet, hogy az áldozattal együtt érezzenek az emberek. Akinek
a testvére, fia, rokona merészel másként gondolkodni, s eléri a bosszú, arra
úgy gondolnak: megérdemelte! Kéjelegnek abban, ha baj éri azt, aki igazabb
értékeket követ. Így tehát nem csak az istentelen vezetőket kell félreállítani.
Szinte el kell törölni egy nemzedéket. Úgy, ahogy a pusztai vándorlás alatt
kihalt egy hitetlen nemzedék. Vagy, ahogy Babilon távoli földjén kihalt egy
olyan nemzedék, akik még benne éltek abban az országban, amelyet isten is pusztulni
hagyott. Talán nekünk sincs más esélyünk, csak egy olyan nagy romlás, amely egy
egész generáció elmúlásával jár. S mindegy, hogy abban a generációban vannak-e
igazak. Olykor világos cezúrák kellenek a történelemben, hogy a későbbi
generációk el ne felejthessék. Mert lehetetlen, hogy ennyi bűn következmények
nélkül maradjon. S nem azért nevezem ezt a sok rettenetes dolgot bűnnek, mert a
Biblia ezt mondja. Azért nevezem bűnnek, mert az ember ellen való, az ország
ellen való. Minden ellen való, amire valaha büszkék lehettünk emberként és
magyarként.
Az igazság az, hogy sajnos méltóak vagyunk a bosszúra. Az
igazság az, hogy ez a bosszú sajnos várat magára, így a baj egyre csak nagyobb
lesz. Az igazság az, hogy ebben az utolsó percben még tehetnénk önmagunkért. De
úgy tűnik, semmiképpen nem fogjuk megtenni. S ha így lesz, a romlás
elkerülhetetlen. Mert ez nem Isten bosszúja. Ez az a bosszú, amit önmagunk
hozunk létre önmagunk ellen. – Ha Isten kegyelmez, utána talán lesz újra
közösség, ország, kultúra, ami magyar és jó. De ne feledjük el, mi nem
rendelkezünk ilyen ígérettel!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.