Oldalak

2017. november 21., kedd

Bosszú és igazság

Bosszú és igazság

Manapság folyton arra hivatkoznak a hatalom erőszakos képviselői, hogy Magyarország keresztény ország. Ezzel azonban nem azt fejezik ki, hogy az emberi ambícióikat és kívánságaikat háttérbe szorítva Krisztust követnék, hanem azt, hogy ők jogot formálnak a gyűlöletre. Gyűlölik a zsidókat, mert ez a horthysta hagyomány része. Gyűlölik az arabot, hacsak nincs belőle busás hasznuk. Gyűlölik a cigányt, hacsak nem nekik szállít szavazókat. Gyűlölik a szegényt, hacsak nem az ő megdelejezett hívük. Alapvetően megvetnek mindenkit, mert magukat mindenkinél különbnek tartják. Istent is erőtlennek gondolják, mert nem akadályozza meg őket semmiben.
Tiszteletre méltó vélemény szerint azonban nem Isten akaratából, hanem Isten türelméből uralkodhatnak felettünk. Mert ez uralkodás, a maga legzsarnokibb, legaljasabb módján.
A kereszténység kapcsán a legtöbb esetben vagy a farizeusi gyűlölködés jut az emberek eszébe, amiben nincs valódi szeretet, vagy egyfajta puhány filantrópia, amiben nincs erő. Az ítélkező Istenre nem gondolnak, mert az ítélkezés jogát maguknak tartják fent, Istent pedig távolinak és erőtlennek vélik. Ha Istent közelinek és erősnek hinnék, nem merészelnének a helyébe lépni, s e pozícióból aljas és embertelen módon kiszolgálni önzésüket és perverz gyűlöletüket. Ám merik.
Beszéljünk hát a bosszúálló Istenről.
Az ószövetségben számos olyan eset van, amikor Isten megparancsolja a bosszúállást. Mózes törvényeiben szó van rokoni vérbosszúról és a bosszú elől menekülő menedékéről, a menedékvárosokról. Ismert Szodoma és Gomora esete is, mely városokon Isten maga állt bosszút. S ismert az is, hogy akár korábbi választottját is ítélet alá vonta a szövetség megszegéséért.
A jó Istenről kialakított kép hiányos. Isten nem csak „szeretget”, hanem ítéletet hoz, levet, büntet, bosszút áll. Különbség van azonban a között, ha valaki (valamely személy, vagy közösség) Isten választottja, s úgy vált méltatlanná arra, amivel Isten megbízta, vagy ha soha sem volt az. Az Ószövetségben súlyos és nyilvánvaló ítéletek kerültek leírásra, s az is, ahogyan ezek az ítéletek megvalósultak. Ezt gyakran írja le így: megölte, elpusztította, kiirtotta. Nem mondhatjuk, hogy ezek puhány válaszok volnának.
A bibliai történetek legtöbbször vezető emberek történetei. Akik jól példázzák a mindenkor előfordulható viszonyokat Isten és az ember között. S ha már kifejezetten autoriter rendszerben élünk, kimondottan jól párhuzamba állíthatók ezek a példák a jelenünkkel.
Szögezzük le: nincs tökéletes ember. Hibája, bűne, gyengesége, mulasztás van mindenkinek. Ha tehát Isten egyszerűen megragadna minden alkalmat a megtorlásra, senki sem állhatna meg előtte. Mindenki elvetett volna. S ha a bosszú kemény, úgy senki sem maradna végül. De Isten nem csak a cselekedeteket vizsgálja, hanem a „szíveket és a veséket” is. Ő látja és értékeli a legmélyebb motivációkat is, s ezeket sokkal alaposabban veti latba, mint bármely emberi bíróság.
Példaként nézzük meg Saul és Dávid esetét. Sault Isten választotta, hogy király legyen Izraelben, s fel is kente a királyságra. De Saul vétkezett. Ám nem csak botlásról volt szó egy olyan ember útján, aki egyébként jó felé tart: ő kifejezetten és elhatározottan eltért a megfelelő iránytól. Ezért Isten elvetette őt. Még király volt, amikor kiválasztotta és felkente Dávidot, hogy helyette király legyen. Hosszú ideig maradt még Saul Izrael trónján, noha Isten már felkente az új királyt. Sőt, Dávidnak menekülnie kellett, hogy mentse az életét. A történet elolvasható a nyugati kultúra legolvasottabb könyvében. A lényeg az, hogy Saul elvesztette pozícióját. Azt nem örökíthette utódainak, vagy nem adhatta át valamely követőjének. Saul királysága egyszer s mindenkorra megszakadt, noha az elvetettség után még hosszú ideig betöltötte a pozíciót.
Dávid nem volt tökéletes ember. Követett el bűnt, s a bűn nem maradt következmény nélkül. De a legmélyebb motivációk tekintetében hűséges maradt. Ő lett Izrael legnagyobb és legfontosabb királya. Királyságát utóda vitte tovább és teljesítette ki. Előbb Salamon, majd az Újszövetségi beszámolók szerint Jézus Krisztus, akinél nem lehet nagyobb király a földön. –
Úgy tűnik, Isten önkényesen alakítja viszonyát az emberekhez. S a kegyelem tekintetében valóban van egy súlyos igazságtalanság, hiszen a kegyelemre senki sem méltó. Mondhatjuk, hogy Isten annak kegyelmez, akinek akar. De ha így fogalmazunk, akkor csak egy olyan zsarnokot írtunk le, amilyeneket bőven okádott közénk a történelem az emberek közül is. Mi tehát a helyzet a kegyelemmel?
Az első században is komoly vita volt már, hogy Isten a törvény betartása, vagy a szív szándéka szerint ítéli-e az embereket. Pál apostol azt mondta, hogy a törvény ismereténél fontosabb a lelkiismeret. Persze, lehetséges olyan perverz önigazolás, amely helyesnek mondja a helytelent. Pál azt állítja, hogy eredendően minden ember „érzi”, hogy mi a helyes. Mint mondja, számukra a törvény nem kőtáblákra, hanem a szív „hústábláira” van írva. Nyilván olyan értékrend ez, amely Isten szerint helyes. Márpedig úgy az újszövetségi, mint az Ószövetségi parancsok és törvények egy irányba mutatnak: a filantrópia irányába, hiszen Isten a legnagyobb filantróp a világon.
A felelősség tekintetében azonban három helyzetet megkülönböztethetünk. Vannak, akik soha sem voltak Istennel szövetségben, nem kaptak küldetést. Esetükben az a kérdés, hogy az életük mennyire van összhangban a jó lelkiismerettel. A világ számos olyan embert és közösséget ismer, amelyek sem a zsidó, sem a keresztény irányzatokhoz nem kötődnek, mégis igen tiszteletre méltó és követendő emberséget mutatnak fel. A fentiek alapján igen valószínű, hogy Isten őket pozitívan ítéli meg. S persze vannak, akik a gonoszságban jeleskednek. Ők ez alapján számíthatnak az ítéletre. S habár az örökkévaló ítéletek kérdése a hétköznapokban nem látszik fontosnak, abban a tekintetben van jelentősége mégis ennek, hogy mely embert, közösséget, ügyet tekintünk jónak, s melyet nem. Hogy egy egyszerű példát mondjak: Mahatma Gandhi bizonyára méltó a tiszteletre, s nem probléma az, hogy keresztény szempontból „kívülálló”. Isten emberszeretete szempontjából közelebb állt ő az igazsághoz, mint sok úgynevezett keresztény.
A felelősség tekintetében vannak olyanok, akik Istent ismerik, s ebből fakad felelősségük. Kaphattak akár személyre szabott feladatot (elhívás), s kaphattak hozzá képességeket (felkenetés) is. Vannak ilyen személyek és közösségek. Közöttük vannak olyanok, akik ha botlásokkal is, de arra törekszenek, hogy a lehető legjobbat tegyék, ezzel egyszersmind betöltve Isten akaratát is. Mások visszaélnek pozíciójukkal, s önmagukat jobban szeretik másoknál. Végső soron egyszerre, vagy fokozatosan szembe fordulnak Isten akaratával, miközben persze hangoztatják, hogy ők a választott és hivatott betöltői bizonyos pozícióknak. Ők olyanok, mint Saul, aki a trónon ült még sokáig, mikor Isten már mást választott a feladatra. Az előbbiek pedig olyanok, mint Dávid, akikkel kezdetben senki sem számol, hiszen jelentéktelennek tűnnek, aztán menekülniük kell, hiszen más kezében van az erő és a hatalom. Végül mégis nyilvánvaló lesz, hogy ők a választottak.
Dávid menekül, Saul hatalmat gyakorol. Miért késik isten? – Senki sem tudja, meddig tart Isten türelme. Csak az elmúlt száz évben is olyan szörnyűségek estek, amelyek miatt meginog a hit: miért engedi Isten? – Másfelől, felbátorosik a gonoszság: Isten sem fogja le a kezünket. Az istentelen végül már azt hiszi, és azt hirdeti, hogy Isten az ő oldalán áll, mert a tervei sikerülnek, a hatalma rendületlen és nincs senki és semmi, ami akadályt jelentene a számára.
De az istentelen diktátorok végül elvesznek, bármilyen rettegett is a hatalmuk.
Mint mondtam, Isten a legnagyobb filantróp. Önmagát is feláldozta, hogy az embert megmentse.
Választott népét nem csupán azért választotta ki, hogy külön áldásokban részesítse őket: külön feladatot is bízott rájuk. Összességében nagy teher az ilyen szövetség. Ezt jól látjuk a zsidók három évezrednyi üldöztetettségében. A zsidóknak adott törvények az emberszeretet törvényei. Indoklásul ezt mondja: hogy jól legyen dolgod!
Sokan párhuzamba állítják a magyarságot a zsidósággal. Jóllehet ez eufemizmus és blaszfémia, használjuk fel mégis ezt a gondolatot.
A zsidók honfoglaló nép. Isten a hazátlanságból vitte be őket Kánaán földjére. A magyar is honfoglaló nép. A mi elődeink sem éltek mindig itt, hanem sztyeppei nomádok voltak, akik hazátlanul bolyongtak a pusztában. – Úgy sejthető, a kor nagy népmozgásai sodorták magukkal őket.
A zsidóknak Isten azt parancsolta, hogy fogadják be a jövevényt és emlékezzenek rá, hogy ők is jövevények voltak azon a földön, amit Isten nekik adott. Ezért az áldásért a hála nem az üres szó volt, hanem az Istennek tetsző cselekedet. Így fogadta be Boáz is Ruthot, a moábita özvegyet, aki Dávid király nagyanyja lett. Jó, azaz helyes tett és nyilvánvaló áldás. Ruth előbb egzisztenciához és közösséghez jutott, később Izrael történetében kapott kitüntetett helyet. Jézus Dávid leszármazottja. A megváltó tehát Ruth leszármazottja is, egy befogadott jövevényé. Magyarországon most keresztes háború zajlik a jövevények ellen. Értelmetlen és embertelen háború, amely ellentétben áll Isten emberszeretetével. Ma megkülönböztetik az embereket. Már eleve attól függően is, hogy vélhetően kire szavaz. Az emberséget bűnnek kiáltják ki. Létezik egy gyökeresen európai gondolat, ami a felvilágosodás és a humanizmus esszenciája: a liberalizmus. Szitokszó nálunk, holott három fogalmat kapcsol össze: szabadság, egyenlőség, testvériség. Mi az e háromban, amely ne lenne Isten tervével egyező? – Isten ezt akarja minden embernek. S az európai demokráciák, amelyek koránt sem tökéletesek, ezeket tekintik alapértékeknek. Nálunk pedig ezeket tekintik eretnekségnek.
A liberalizmus persze nem azt jelenti, hogy úgynevezett liberális pártok adjanak miniszterelnököt. Valójában minden demokrata párt liberális, mivel szükségszerűen elfogadják a fenti alapértékeket. Ezzel pedig akár hit nélkül is elfogadják Isten szándékát. Az ember jóléte ugyanis elsősorban nem a felhalmozott javak mennyiségén múlik, hanem azon, hogy milyen közösségben él. A jó demokráciákban az emberek elfogadottak és elfogadóak. Nálunk mindenki gyanús és potenciálisan mindenki üldözött. Ki azért, mert más a véleménye, ki azért, mert más a bőrszíne. Ki pedig azért, mert „lelkesedni rest”.
Izrael országának történetében eljött egy hosszú korszak, ami hanyatlást és megsemmisülést hozott. Nem az első századra gondolok. A királyság előbb két részre szakadt. A nagyobb területet magában foglaló rész felmorzsolódott. Júda (innen a zsidó megnevezés) még tartotta magát, nagyhatalmak között lavírozva. Egyiptom és Babilónia hatalmi politikájának ütközőzónájában azonban eljött az az idő, amikor Babilónia felszámolta Júdát. A társadalmi elitet és az értelmiséginek tekinthető réteget elvitték, azaz deportálták. Helyben csak írástudatlan földművesek maradtak. Az állam minden intézményével és működésével megszűnt. A templomot kifosztották, a kultusz gyakorlása megszakadt. – Oly annyira sikeres volt ez az akció, hogy hetven év múltán már a nyelvet sem beszélték azok, akik ezen a földön maradtak. Átvették a környező arámi népek nyelvét, hiszen azon a nyelven lehetett kereskedni, kapcsolatokat teremteni. Arámi nyelven folyt a környéken a civilizált élet. Héberül nem.
A deportáltak között azonban maradt egy hűséges réteg, akik hetven év elteltével visszatérhettek, hogy újra megteremtsék az országot és a kultúrát. De ennek a hanyatlásnak mindig is lesz emléke. Többek között az, hogy az úgynevezett kispróféták könyvei más nyelven íródtak, mint a korábbi szent iratok.
Magyarország igyekszik kiérdemelni a hasonló megsemmisülést. Amikor az emberiesség legalapvetőbb törvényeit megvetik és bűnnek tartják, ha valaki ezeket követendőnek tartja, akkor Isten törvényeit vetik meg. Minden propaganda ellenére rohamos a hanyatlás. A gazdaságunk ma közelebb van a harmadik világhoz, mint Európához. Az eladósodottság nő. Az ország újra kiszolgáltatott az orosz hatalmi törekvéseknek. A társadalom megosztott. Ez a társadalom elvesztette a közösség jellegét. Egyre többször fajul tettlegességbe ez a megosztottság. S ha nem is közölnek erről statisztikákat, az ország igen nagy ember veszteséget szenvedett, amikor is legalább félmillió tettre kész honfitársunk más országokba költözött, hogy a boldogulását keresse.
A filantrópia megvetése nem más, mint Isten legalapvetőbb törvényeinek a megvetése. Az idegengyűlölet. A rasszizmus, a fasiszta eszmék dédelgetése, vagy akár a gondolkodók üldözése nem más, mint szembe szegülés Istennel. Teszik mindezt a kereszténységre hivatkozva pedig. De mindegy, hogy mire hivatkoznak. Törvényszerű, hogy ennek következményei legyenek.
Az országot kifosztották. Az ország lakóit, mindenkit, így egymást is gyűlölő emberek poklává tették. A szomszédainkkal haragban vagyunk. A szövetségeseinket megcsaltuk. Az ellenségnek hízelgünk.
Ez az ország tehát a saját pusztulását sietteti. S ez a pusztulás már elkezdődött. S habár a pusztulás még megállítható, azt a hangos többség (inkább csak gátlástalanul erőszakos kisebbség) egyre inkább siettetni igyekszik.
Meddig tűri ezt Isten? – Gondolhatnánk azt, hogy mivel isten jó, a katasztrófa előtt majd tesz valamit. De erre senki ne merjen fogadást kötni! Minden hagymázas hiedelem ellenére sincs arról tudomásunk, hogy ennek a népnek, vagy országnak olyan különleges szövetsége lenne Istennel, mint Izraelnek. Az pedig, hogy mi lennénk az új Izrael e szövetség szempontjából, nem több öntelt és buta képzelgésnél. Mi értelme lenne egy szószegő istenben hinnünk? És mi értelme lenne, ha Isten cserélgetné szövetségeseit. Nem magyar miniszterelnök Ő, hogy naponta más igazságot kelljen hirdetnie! Ő maga az igazság. Mért változna?
Az úgynevezett utolsó idők előjeleiként nyomatékkal mondja a Biblia, hogy sok Antikrisztus támad. beszél az Antikrisztusról, aki egyenesen a Megváltó helyére akar lépni, de ennek előzményeként arról, hogy antikrisztusi vezetők támadnak. Manapság az ország első emberét Messiásnak, azaz görög szóval: Krisztusnak tartják. Ő maga is annak tartja magát. Példaképet is választott annak a Horthynak a személyében, aki sok hagymázas eszmét fogalmazott meg az ország és a nemzet megmentéséről, felemeléséről, de végül hihetetlen veszteségeket és pusztulást eredményezett a működése. Abban az időben is a farizeuskodó gyűlölet hatott át mindent. Öntelt hatalom hajszolta a totális kudarcba az országot, mert hataloméhségük és kapzsiságuk a legaljasabb személyhez és ügyhöz kötötte az ország sorsát. Adolf Hitlerhez. Most ezt a Horthyt látják újra kormányozni a kis dühösben. Megváltónak mondják azt, aki gyűlöletet, romlást és pusztulást hoz.
Volt nekünk nagynak mondott királyunk. Legutóbb Hunyadi Mátyás. Nem volt szent ember. Az adói súlyosak voltak. De felvirágzást hozott, mert jól, azaz helyesen akart uralkodni. Milyen érdekes, hogy manapság nem Hunyadi Mátyást látják a „jó” vezetőben, hanem zsarnokokat: Horthyt, Szálasit, Rákosit, Kádárt. Most éppen Horthyt tekintik annak, aki reinkarnálódott, hogy folytassa művét. De milyen művet? Nem volt elég az a sok szörnyűség, ami egyszer megtörtént már velünk? Kell még a vérszag akkor is, ha a szomszédod, vagy a testvéred vére, vagy épp a magadé? – kellenek még tömegsírok? Kell még több nyomorult és tébolyult ember, akik elvesztenek mindent, még az álmaikat és a személyiségüket is? Mert ne higgye senki, hogy csak az anyagikat veszi el. Ne higgye senki, hogy megelégszik a múltunk és a jelenünk elrablásával. A jövőnk is kell. Fiaink és leányaink. Az életük, az álmaik. Sámuel jól megmondta, mi is a király joga. – Ez kell nekünk? És ilyen király kell nekünk?
Nem kétséges, hogy méltatlanok vagyunk a kegyelemre. A baj annyira nagy, hogy úgy tűnik, az ítélet és a bosszú lehetne csak a kegyelem, hogy a megmaradók új esélyt kapjanak. Tisztázott helyzetet, bármekkora legyen is a kár. De Isten késlekedni látszik. Nem látjuk sem a bosszút, sem a megváltást. Egyelőre azt látjuk és kapjuk, amit a hangosabbak, az erőszakosabbak akarnak: pusztulást és romlást.
Sodomát és Gomorát Isten megtartotta volna néhány igazért. Van-e még nálunk ennyi igaz? – Vagy ideje az igazaknak kimenniük e romlott és istentelen helyről, hogy el ne pusztuljanak a gonoszokkal együtt?
Nem csak a megtett bűnök nagyok. Nem csak a bűnök sokasága iszonyatos. Ennél iszonyatosabb a bűnök igenlése. Már a családi kötelék sem hordoz annyi szeretetet, hogy az áldozattal együtt érezzenek az emberek. Akinek a testvére, fia, rokona merészel másként gondolkodni, s eléri a bosszú, arra úgy gondolnak: megérdemelte! Kéjelegnek abban, ha baj éri azt, aki igazabb értékeket követ. Így tehát nem csak az istentelen vezetőket kell félreállítani. Szinte el kell törölni egy nemzedéket. Úgy, ahogy a pusztai vándorlás alatt kihalt egy hitetlen nemzedék. Vagy, ahogy Babilon távoli földjén kihalt egy olyan nemzedék, akik még benne éltek abban az országban, amelyet isten is pusztulni hagyott. Talán nekünk sincs más esélyünk, csak egy olyan nagy romlás, amely egy egész generáció elmúlásával jár. S mindegy, hogy abban a generációban vannak-e igazak. Olykor világos cezúrák kellenek a történelemben, hogy a későbbi generációk el ne felejthessék. Mert lehetetlen, hogy ennyi bűn következmények nélkül maradjon. S nem azért nevezem ezt a sok rettenetes dolgot bűnnek, mert a Biblia ezt mondja. Azért nevezem bűnnek, mert az ember ellen való, az ország ellen való. Minden ellen való, amire valaha büszkék lehettünk emberként és magyarként.

Az igazság az, hogy sajnos méltóak vagyunk a bosszúra. Az igazság az, hogy ez a bosszú sajnos várat magára, így a baj egyre csak nagyobb lesz. Az igazság az, hogy ebben az utolsó percben még tehetnénk önmagunkért. De úgy tűnik, semmiképpen nem fogjuk megtenni. S ha így lesz, a romlás elkerülhetetlen. Mert ez nem Isten bosszúja. Ez az a bosszú, amit önmagunk hozunk létre önmagunk ellen. – Ha Isten kegyelmez, utána talán lesz újra közösség, ország, kultúra, ami magyar és jó. De ne feledjük el, mi nem rendelkezünk ilyen ígérettel!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.