Oldalak

2022. május 30., hétfő

Második nyilvánosság

 

Hogyan mondjam el azt az izgalmat, amit a nyolcvanas évek elején, talán 1983-ban éreztem, amint bújva olvastunk egy újságot, amit olcsó papírra nyomtattak titokban, és amit több tucat ember olvasott már szintén titokban, mielőtt hozzánk eljutott?

Hogy mondjam el azoknak a beszélgetéseknek az izgalmát, amikor egy lakásban összegyűltünk annyian, hogy mi, fiatalabbak, már a földön ültünk, és dacoltunk a félelemmel, hogy becsönget a rendőr, vagy még rosszabb, vagy talán már ott ül közöttünk?

Nem tudhattuk még, hogy ami megváltoztathatatlannak tűnik, az az évtized végére elveszti erejét. Az igazságot kerestük, a valódi információkat, és a reményt, hogy egyszer lesz szabadság ott, ahol akkor még titokban mondtuk ki a szót is.

Az igazat megvallva, nem a hatalom, nem az állam és a hatóságok elől kellett titkolnunk e bujkálásunkat, hiszen ők tudták. A szomszéd, a tanárunk, a felnőttek munkatársai, a bizalmik, az emberek nem tudhatták. Olyan játék volt ez, amelyben a hatalom csak figyelt, amíg nem tudódott ki. De akkor lecsapott, hogy félelmet keltsen azokban, akik eleve féltek olvasni, beszélni, gondolkodni és remélni.

Hogyan magyarázzam el a reményt, amit minden realitás ellenére éreztünk? A szabadság kis léghuzatait, amit megéreztünk a kor áporodott, zárt légkörében?

Mindez elmondhatatlan. Időtlen és kortalan volt az érzés, a tudat, hogy ami van, az egyszer nem lesz, és így a mi igazságunk győz, akik szabadságot, emberséget és félelem nélküli életet kívántunk ebben a hazában. Nem tudtuk, hogy tíz, vagy száz év múlva lesz-e. Csak azt tudtuk, hogy így lesz, mert így kell lennie.

Hogy mondhatnám el a lassú rothadásnak azt a keserves folyamatát, amit az elmúlt bő húsz évben átéltünk ismét? Azt, ahogy a szabadság és az emberség elveszett, ahogy a félelem újra elkezdte körbe fonni az életünket, ahogy ismét botránnyá lett a vélemény, és jobb, ha nem tudja a tanárod, a munkatársad, a szomszédod, és a bizalmi emberek azt, hogy mit gondolsz és mit remélsz?

Hogy mondhatnám el azt, ahogy a szabadságunk, és a jövővel kapcsolatos reményeink elvesztek?

Ma is tudják rólam és rólad, ha remélsz, ha beszélsz, ha gondolkozol. Tudják, ha olyasmit írsz, vagy olvasol, ami arról szól, hogy egyszer újra szabadság és emberség lesz ebben a hazában. Tudják, ha találkozol olyanokkal, akik erről beszélni, vagy hallani szeretnének. Tudnak mindent. Nem előlük kell titkolnod, hanem azok elől, akik félnek elmulasztani a feljelentést, bejelentést, hogy a saját kis ketrecük belakott nyugalmát el ne veszítsék.

Nem tudom, hogy tíz, vagy száz év múlva, de ez a mostani is erejét veszti, és eljön ismét az az emberibb világ, ami hazává teszi ezt a földet. Nem tudok olyan okot, amiért azt mondhatnám, hogy érdemes, de tudom, hogy csak egyet tehetünk. Élnünk kell a második nyilvánosságban, mert létezik. Amíg van, aki kételkedik a fent festett valóságban. Amíg van, aki emberségre, igazságra és szabadságra vágyik. Amíg van, aki ezekre gondolni mer. Amíg vagyunk, addig lennie kell bátorságunknak, hogy kimondjuk, leírjuk, kézről-kézre adjuk, szájról-szájra mondjuk, összegyűljünk, és elvigyük rácsok között is minden szegletbe a szabadság friss levegőjének a hírét.

Ellenségnek mondanak majd. Majd? Máris. A fejüket csóválják, mert nem állsz be a sorba, nem tudod, hol a helyed, nem fogadod el a létező viszonyokat, holott lehetne benne szereped. Eretneknek tekintenek, mert vitatod, tagadod azt, ami az ő rácsaik kis belakott komfortját biztosítja.

Olyan börtön ez, amelybe nem kellenek őrök, mert a rabtársad ver rád bilincset, ő fogja le a kezed, és ő tömi be a szádat. Beköti szemed, és betömi füled. Üldöznek és eltaposnak, ha megbontod a rendet, amelyben nekik jut valami, ami neked nem. Gyávák a szabadságra, sőt, nem is értik már, mi az. Az ő szabadságuk az a néhány kiváltság, amivel ráveszik őket, hogy a betöretleneket ők törjék meg, és be.

De hallgathat-e Illés, ha az igazság parazsa az ajkához ért? Elfuthat-e Tárziszba Jónás? Hallgathat-e a költő? Csacsoghat-e zsáner történetekről az író, az igazság világgá kiáltása helyett?

Már ott ülnek közöttünk, és várják, mikor lesz okuk, hogy retorzióval éljenek a gondolatért, a szóért, a hitért, amit az emberségbe és a szabadságba vetettünk. De nincs nemzet a szabadság vágya nélkül. Nincs kultúra emberség nélkül. Nincs haza remény nélkül.

Ha eddig mellőzöttek voltunk, most üldözöttek leszünk. Ha kaptunk egy kevés teret, most elveszik, és megbélyegeznek, megvádolnak, elítélnek azért, mert mást hiszel, gondolsz, írsz és mondasz, mint amit ők helyesnek tartanak. mert számukra az helyes, amitől félnek.

De ti ne féljetek!

Írjatok! Szóljatok! Ha kevesen merik is, de mégis rongyosra olvassák. Ha titokban is, de összegyűlnek, mert az ember emberi sorsot, emberi reményt, emberi jövőt vágyik. És a fortélyos félelmek erődítményei végül mindig úgy tűnnek el, akár a köd, mikor ereje lesz a napnak. A nap pedig mindig süt. Akkor is, ha felhős az ég. Nincs az a felhő, amit el ne fújhatna a szél! Nincs az a köd, ami szét ne foszlana egyszer. Tíz év, vagy száz. Nem tudjuk. Talán hamar, talán soká. De nekünk Jónás sorsa jutott. Akarjuk, vagy sem, szólnunk kell Ninivének!

 

2022. április 26., kedd

Humanista minimum

 Humanista minimum

 

Értékválság. Így nevezik azt, ami van: a létező világunkat. Amikor ember embernek farkasa, és ezt a nagy többség tűri, a hangos és erőszakos hívek pedig ünneplik. Értékválság, amelyben az emberség meghal, és aki ember még, és él még, az szomorú.

Leszámoltam a politikával, mert a politika már számtalanszor leszámolt velem. Elvette a gyerekkoromat, a pályámat, a hitemet, az életemet. Most elvette az identitásomat is, mert magyar vagyok, de az, ami ma magyar, az végtelenül embertelen, és végtelenül idegen.

Ezért, akár egy testamentumot, összefoglalom most a minimumot, amely szükséges, vagy szükséges volna, hogy emberi életet élhessünk emberek között.

Egy.

Minden ember egyenlő méltósággal születik. Tisztán, Isten képmásaként. Nevezhetjük ezt a teremtés dicsőségének, vagy az evolúció csodájának, ahogy tetszik. De elidegeníthetetlen joga minden embernek az, hogy a születése pillanatában egyenlő legyen minden más emberrel.

Az ember nem fogyasztó, nem adófizető, nem besorozható, nem választó, nem haszonállat, hanem ember, akinek méltósága kell, hogy legyen. Minden embernek egyenlően.

Olyan közösséggé kell válnia a társadalomnak, amelyben minden ember méltóságra születhet. A társadalomnak törekednie kell rá, hogy olyan közösséggé váljon, amelyben minden ember egyenlő méltóságra születik. Amely társadalom elfogadja, hogy az emberek egy része fizikai, vagy lelki nyomorúságra születik, csupán azért, hogy mások kiváltságosok lehessenek, az megszűnt közösségnek lenni. Az csupán túszok gyülekezete, amelyben egyesek kevesebb pofont és több húst kapnak, de egyikük sem szabad, mert mindannyiukat fogva tartja az igazságtalan rend, és az a félelem, amely rettegéssel tölti el őket, ha ezt a rendet veszélyeztetve, vagy akár csak megkérdőjelezve látják. A kiváltásgos fél, hogy elveszti kiváltságait, és fél, hogy bosszút állnak rajta. Az elnyomott pedig fél, hogy még azt a keveset is elveszíti, miért küszködni és reménykedni hagyták pusztán azért, hogy könnyebben terelgethessék.

Az a társadalom, amely igazságtalanságra épül, amelyben szükségszerű, hogy emberek sokaságát fosszanak meg az emberi méltóságtól, az nem szabad.

Kettő.

Minden embernek joga van a boldogságra. Egyetlenember sem eszköz csupán. Aki lealjasítja embertársát, hogy a maga boldogságáért mások küszködjenek, az tolvaj és gyilkos, mert ellopja mások életét, és megfosztja azokat az élet értelmétől.

A boldogsághoz pedig csekély dolgok szükségesek. Annyi csupán, hogy mindenkinek legyen esélye arra, hogy jobbá tegye az életét. Hogy mindenkinek legyen megalapozott reménye, hogy félelem és nyomorúság nélkül élhet. Hogy mindenki részesülhet a közösség elfogadásában és megbecsülésében.

A boldogsághoz csupán annyi kell, hogy a közösség, a társadalom elvitathatatlannak, elvehetetlennek tekintse minden ember méltóságát, és ne a gyengét vesse ki magából, hanem az erőst, aki elnyomja, elviszi a méltóságot, az esélyt, a reményt a gyengébbektől.

Három.

Minden ember szabadnak születik. Minden közösség kénytelen szabályokat alkotni, hogy a szabadság ne terjedjen odáig, hogy ember az embernek árthasson. De a szabályok könnyen válnak az elnyomás, a megkülönböztetés, a kirekesztés eszközévé.

Ezért a szabályoknak azt kell szabályozniuk csak, ahol valóban árthat a közösség egyik tagja a másiknak. Csak azt kell tiltani, ami valóban árt másoknak. Mindent engedni kell, ami nem veszélyeztet mást, és ami nem árt másnak. Nem kell megszabni, hogy ki mit és kit szeressen, és hogyan, csupán azt, hogy aki a maga boldogságát, vagy a maga örömét keresi, az ne ártson másnak.

A közösségnek biztosítania kell, hogy mindenki a lehető legszabadabban kereshesse a maga örömét és boldogságát, és azt is, hogy ez a sokféle keresés úgy valósulhasson meg, hogy mások méltóságát, szabadságát és boldogságát ne gátolja, ne tegye tönkre.

Négy.

Szolidaritás. A társadalom olyan közösség, amelynek mindig vannak gyenge, elesett, és eltévedt tagjai. Meghasonlik az a közösség, amely a gyengét kiszolgáltatja az erősnek, amely az elesettet nem segíti fel, amely a megtévedtnek nem kínál visszatérési módot a helyes útra.

A társadalomnak segítenie kell a gyengéket, mert a közösség csak úgy lesz erős. Fel kell segítenie az elesettet, hogy újra erős legyen. És visszatérési lehetőséget kell adnia annak, aki eltévedt.

Ahol a gyengét nyomorgatják, ott az elnyomónak is félnie kell. Ahol a beteg, elesett embert cserbenhagyják, ott fekélyként fog nőni a szegénység. Ahol a bűnösnek nincs mód a megjavulásra, ott egyre szélesebb rétegek élnek majd bűnben, megterhelve ezzel sokak életét.

Nem fog minden szegény ember jóléte jutni, de ha erre van valódi esély, sokan érzik majd úgy, hogy jobbá vált az életük. Aki tesz a felkapaszkodásért, az megérdemli, hogy a közösség segítse ebben.

Nem fog minden beteg ember meggyógyulni, és a fogyatékkal élők közül sokan egész életükben együtt kell éljenek a bajaikkal. De ha a közösség minden lehetőt megtesz értük, közülük sokan hasznos és boldog tagjai lehetnek a társadalomnak.

Nem tér vissza minden bűnös a helyes útra. De ahol mód van erre, ott nagyobb lesz a biztonság.

Öt.

Egyenlőség és testvériség. Szükséges-e, hogy a világ javainak felét az emberek alig egy százaléka birtokolja? S ha a világban így van is, jót tesz-e a mi közösségünknek, ha ezt a mintát követjük?

Ott, ahol az emberek méltósága egyenlő, nem épülhet mérhetetlen luxus mások mérhetetlen kizsákmányolására. Az állam dolga az anyagiak kapcsán az, hogy azok egy részét begyűjtse, és újra elossza. Nem a szegénytől kell sokat elvenni, és nem a gazdagnak kell sokat adni, hanem fordítva, mert ezt követeli a szolidaritás, és a társadalomnak, mint közösségnek az egészsége. Engedni kell sikeressé válni azt, aki tudással, tehetséggel és szorgalommal dolgozik érte. De nem szabad engedni, hogy aljassággal, igazságtalansággal és embertelenséggel emelkedjen fel.

Az erősnek több terhet kell viselnie, s amit ő ad a közösségnek, abból esélyt kell teremteni a gyengéknek, hogy ők is erősödhessenek. Nem az a társadalom a leggazdagabb, ahol nagyon sok a gazdag, hanem ahol nagyon kevés a szegény. Minden társadalomban vannak olyanok, akiket a segítség sem emel fel a sikeresek közé, mert betegség, vagy más elesettség miatt ők nem képesek azon a pályán haladni. De jusson meleg otthon, egészséges étel, megfelelő gyógyszer és befogadó emberi közösség mindenkinek, bármilyen gyenge tagja is a társadalomnak, mert az emberséget minden közösség legelőször a saját gyenge tagjai felemelésével, megtartásával tanulhat.

Hat.

Békét a gondolkodóknak! A gyermek kérdez és megkérdőjelez. Dacol és lázad. Mire felnő, betörik vagy megtörik, vagy megtanul betörni és megtörni másokat. A világot a kérdések, a gondolkodás és a kételyek viszik előre. Az ember nem isten, hogy a szabályai, szokásai, vagy akár a tabui örök érvényűek legyenek. Nem ellenség, nem eretnek az, aki felvet mást, vagy megkérdőjelezi a megszokottat. Teret kell adni annak, hogy mindenki kifejthesse, vitathassa a maga nézeteit. El kell fogadni a változás és a változtatás lehetőségét. Egy gondolat nem attól értékes, hogy ki fogalmazza meg, hanem attól, ha pozitív változást hozhat.

Tehát a közösség, a társadalom ne akarjon a világnézet, a hit, vagy bármely nézetek terén egyforma embereket! Akarjon kíváncsi, kreatív, vitára kész gondolkodókat, mert ahol a gondolat nem szabad, ott nincs semmiben sem szabadság, sem fejlődés.

 

Ennyi csak, amit kívánok magamnak, és mindenki másnak. Ennyi kell csupán, hogy emberként, emberi módon élhessünk az emberek között. Az állam legyen a szolgánk, és ne urunk. Legyen a közös vállalkozásunk, hogy működtesse jól mindazt, amire együtt szükségünk van, és amit együtt létrehozunk. Az ország akkor lesz haza, ha abban minden ember megtalálja a méltóságát, a boldogságát, a szabadságát, ahol szolidáris tud lenni, amikor erős, és ahol szolidárisak vele, ha gyenge, ahol gondolkodhat és tévedhet, és tisztelik a jogát a gondolathoz és a tévedéshez egyaránt.

Néhányan, akik méltók a tiszteletre, emberek tudtak lenni az embertelenségben is. Olyan világra kell törekednünk, ahol emberséges viszonyok között próbálkozhatunk a legnagyobb vállalkozással, hogy emberek legyünk.

Egyszer végre próbáljuk emberként, emberségesen, emberi módon!

2022. április 5., kedd

Túlnyerés után

 

Túlnyerés után

 

Sokan értékelik most a vasárnapi eredményeket. Első döbbenetünkben természetesen azt mondtuk, hogy nem ere számítottunk. De valójában számítottunk erre is.

Nem véletlenül mondtam magam is sokszor, hogy nem csak a Fideszt, hanem az ellenzéket is le kell váltani. Igaz, én fordított sorrendet kívántam. Másképp alakult.

Mondhatjuk azt is, hogy ez a vereség nagy lehetőség az ellenzéknek. Igaz, egy csekélyebb arányú vereség kellemesebb helyzetet eredményezett volna.

Mondhatjuk azt is, hogy a Fidesz veszedelmesen túlnyerte magát, amibe később bele is bukhat. Habár úgy tűnik, nincs semmi, amibe belebukhatna.

De ennyi latolgató mondat után lássuk az érveket!

Az ország nagy bajban van. A rekord mértékű államadósság, a gyorsan növekvő államháztartási hiány, a lassan kétszámjegyűvé duzzadó infláció óriási gazdasági gondokról árulkodik. Ezt tetézi az, hogy elszigetelődtünk a szövetségeseinktől, tehát nagy valószínűséggel sem az UNIO, sem más nemzetközi kapcsolatunk nem segít a bajban úgy, mint ahogy korábban természetesnek tartottuk.

Minden jel szerint olyan nehézségek elé nézünk, amely egyre többek számára lesz fájdalmas. A jelenlegi „könnyítő”, tehát kampány célú intézkedések májusban sorra megszűnnek, és megérkezik a valóság.

Természetesen, a Fidesz társadalompolitikája nem változik. Ezúttal is a legszegényebbek, a legelesettebbek szenvedik majd meg leginkább a bajokat, hiszen ők képesek a legkevésbé az elégedetlenségük közhírré tételére, az érdekeik érvényesítésére, és legalább még többen lesznek, akiknek olcsón megszerezhető a szavazata.

Az új, extra terhek méltányos, közös viselése elmarad ezúttal is.

A recept eddig bevált. A társadalom legelesettebjeinek a nyomora következmények nélkül növelhető, mivel ez láthatóan nem fordította el a szavazókat tőlük. Azonban megtörténhet, hogy túl gyorsan szélesedik az a réteg, amely fájdalmasan szenvedi el az új gazdasági bajokat.

Úgy tíz éve írtam, hogy nem lesz változás, amíg nem fáj eléggé elég sok embernek. Most megtörténhet, hogy ezt az irreálisan magas ingerküszöböt eléri a megszorítások okozta sokk.

A Fidesz most megléphetett volna egy zseniális stratégiai visszavonulást. Könnyen alakíthatták volna úgy, hogy szerény többséggel az ellenzék nyerjen. Így az ellenzék által alakított kormányra vetült volna a várható nehézségek, megszorítások súlya, és az annak kapcsán felhevíthető társadalmi elégedetlenség. Márpedig a negatív érzelmek felhevítésében a Fidesz rendkívül hatékony.

Ne feledjük el, hogy a gazdaságtól a médiáig minden a Fidesz kezében van, és ez a hatalom és eszközrendszer megmaradt volna a kezükben attól függetlenül, hogy más alakít kormányt.

Nyilvánvaló, hogy az esetlegesen az ellenzék által alakított kormány ebbe belebukott volna, ami után legalább újabb három cikluson át kimozdíthatatlan lett volna a Fidesz a hatalomból.

Azonban ezt a stratégiai lehetőséget elszalasztották, mert már megbuktathatatlannak hiszik magukat. és éppen ebbe bukhatnak bele.

Gyakran mondom, hogy a Fidesz egyfajta szektás hitet épített ki maga körül. Így most röviden osztályoznom kell a hiteket „fajtájuk” szerint. Csak röviden. csak annyira, amennyi a mondataim megértéséhez szükséges.

Van először is a hit, amelyhez nem kapcsolódik jelző. A hit, amely pozitív, mivel csak az „égiekre” tekint, és nem ítélkezik, nem gyűlöl, nem támad. Ilyen hittel csak azok a szentek élnek, akik képesek tartósan elviselni a magányt.

Másodszor van a vallásos hit, amely fontos eleme, hogy valamiféle közösséghez kapcsolja a hívőt. Ez nem válik el tisztán a szektás hittől, mivel egy széles spektrum két szélsőértéke a vallásos, és a szektás hit.

A vallásos hit olyan meggyőződés, amely nem függ bizonyítékoktól. A világhoz való viszonya humánus, pozitív, jóra törekvő. Ezzel szemben a szektás hit a bizonyítékok ellenére hoz létre meggyőződést. Antihumánus, destruktív, támadó, gyűlölködő, ártó meggyőződés és életfelfogás.

A vallásos hit képes építeni, míg a szektás alapvetően rombol.

A Fidesz háborús attitűdje szektás. A hívek folytonosan veszélyeztettnek érzik magukat, és össze kell zárniuk a „gonosz” külső erőkkel szemben. És bizony, azok a „külső erők” annyira gonoszak, hogy minden eszköz megengedhető ellenük.

Nos, a Fidesz és hívei mindent megengedhetőnek tartanak velünk szemben, akik nem vagyunk azonosak velük.

Sok egyéb mellett ebből az is következik, hogy a jelenlegi válság okán fellépő elégedetlenség sokkal magasabb társadalmi ingerküszöböt jelent, ha a Fidesz van hatalomban, mintha ellenzékben lenne.

A Fidesz tehát azzal mérhetett volna történelmi vereséget az ellenzékre, ha most egy rövid időre, egy igen gyors bukásig átengedte volna a hatalomnak azt a csekély részét, amit a parlamenti többség és a kormányalakítás lehetősége jelent.

Így viszont a Fidesz kénytelen lesz olyan kommunikációt folytatni, az eddigi gyakorlat további turbózásával, amely egyre nagyobb feszültségben lesz az átélhető valósággal.

Nem tudom megmondani, hogy meddig lesz elég sok ember számára magyarázat a bajokra az, hogy „Gyurcsány”. De ha a bajok gyorsan növekednek, és az elégedetlenség terjed, ez a magyarázat veszíteni fog a hatékonyságából. Lényegében, ha elég nagy bajba kerülünk, az jelentősen csökkenti majd a Fidesz hívő táborát, és elvezethet odáig is, hogy a folyton háborús stresszben élő hívek épp a Fidesz ellen fordítják harckészültségüket.

Ezt nem tudjuk. Lehet, hogy lassan, és szinte békésen amortizálódik majd a tábor. De az elég valószínű, hogy ez a „túlnyerés” erősen visszaüt a Fideszre.

 

Az ország persze sokkal jobb ellenzéket érdemelne. Az a kontraszelekcióra épülő, zárt kapcsolati hálókból építkező politikai másodosztály, amelyből a mai ellenzék pártszervezetei felépülnek, igen kevés eredmény elérésére alkalmas. Amikor Márki-Zay és Karácsony meghekkelték az előválasztást, sokan gondoltuk azt, hogy nem is veszünk részt a szavazáson. Majd mégis elmentünk és voksoltunk, mert csak ez az alternatíva maradt. De nem mind tettük ezt, különben ma más lenne az eredmény.

A hatpártnak szembe kell néznie azzal, hogy elégtelen a teljesítményük.

Sajnálatos, hogy egy náci pártot juttattak a Parlamentbe, amely nyilvánvalóan a Fidesz szövetséges lesz. Sajnálatos, hogy hiteltelenek.

A parlamenti képviselők hivatalos alapilletménye legalább a háromszorosa a tényleges átlagjövedelemnek. Ezt még az ellenzéki képviselők is megkapják. Sőt, bizottsági helyek, egyéb jogcímek gyarapítják még a pénzüket. Közben többen is doktorálnak. Tehát, a legalább háromszoros jövedelem mellett van erejük és idejük az ambícióikra. Míg a legtöbb ember örül, ha képes valamennyire élni is a rengeteg munka mellett.

Az, hogy amatőr módon hülyeségeket beszélnek, hogy egymás ellen taktikáznak, hogy betegesen nárcisztikusak, hogy a nagy országjárás idején kívül nincs igényük társadalmi kapcsolatokra, most kifizette magát. Íme az osztályzat: a rossz szájízzel szavazók nem voltak elegen.

Mert hazudnék sokakkal együtt, ha azt állítanám, hogy lelkesedésből szavaztam rájuk. Jobb nem lévén a palettán, ők kapták a voksomat, de nem szolgáltak rá.

Most tehát az ellenzék vagy elkezd egy őszinte és konstruktív öntisztulási folyamatot, vagy végkép elenyészik. Igen, jó pénzért melegen tarthatnak néhány széket, de így ennél több jelentőségük nincs.

Nem félek attól, hogy a Fidesz ellenzék nélkül maradna. Sokan vannak, akik bekapcsolódnának a politikába, de a kontraszelektált ellenzék zárt kapcsolati hálóiba nem tudtak belépni.

Joggal mondhatják, hogy szórólapozni, púltozni bárki elmehetett volna. Igaz. Az ingyen munkát elfogadni azért hajlandók. De véleményformálóként fellépni csak azt engedik, akit valami sajátos rendben maguk közül kiválasztanak.

Nos, ha ez így marad, akkor alakulnak majd új szervezetek. Nem csak azok, amelyek az ellenzék szalámizása céljából születnek, hanem azok, amelyek az ellenzék megkövesedése miatt jönnek létre. És megtörténhet, hogy ezek némelyike a mai kor kihívásainak megfelel majd, és alternatívát nyújt sokunknak, akik a mai ellenzéknél hitelesebbet és hatékonyabbat szeretnénk.

Az LMP-től a Momentumig sok példa van arra, hogy szerény erőforrások mellett is válhat egy ilyen szervezet országosan ismertté és sikeressé.

Mi lesz, ha egy-két újabb kezdeményezés nem marad meg azon a szinten, ahová ezek eljutottak? Mert a politika célja nem az, hogy néhány tucat ember karrierje felépüljön, hanem az, hogy jobb világot építsünk az országunkban.

Mi lesz, ha ez a huszadik századból ránkkövült politikai osztály olyan kihívóval találja szemben magát, amely már huszonegyedik századi, és legalább alapvetően tisztességes?

Mi lesz, ha egyszer végre lesz jó szájízzel támogatható párt a szavazólapon?

 

Könnyen lehet, hogy a Fidesz felelőtlenül túlnyerte magát, és ezért pár éven belül súlyos árat fizet. Most először azt gondolom, négy éven belül is bukhatnak.

A jelenlegi ellenzék egy része is sikeres lehet a megtisztulásban, megújulásban. És születhet új, mai ellenzék, amely egyszeriben több bizalmat érdemel majd ki a szavazótól.

Rettenetesen nehéz évek előtt állunk. Az embertelen indulatok felszítása a legrosszabb időket idéző szintet ér majd el. Sokan sokat vesztenek majd. Valamilyen mértékben mind vesztesek leszünk, sőt, máris azok vagyunk.

A változáshoz katarzis kell, a katarzis pedig tragédiából születik. Nem akarom megjósolni, hogy a pokol milyen sötét bugyrai költöznek majd fel közénk.

De ez a mélység elhozhatja végre a sorsunk jobbra fordulását, mert a politikai élet mai nagyjai, mindkét oldalon elvesztették a kapcsolatukat a valósággal. Előbb-utóbb kicsúszik a kezükből az, amit ma olya elszántan markolnak a hatalmon lévők is, és a díszlet ellenzékben is.

A legrettenetesebb múlt elkezdődött. De ez szülheti meg a jövőt. Hiszen nekünk Mohács kell, pedig számos alkalmunk volt már tanulni a múlt tragédiáiból. Talán a most kibontakozóból végre sikerül.

2021. március 21., vasárnap

Fasizmus a kultúrában

 Fasizmus a kultúrában

 

Tóth Imre költő meghalt. Az életét kevéssé ismertem, de két meghatározó élményében társak vagyunk. Felfedezték és elismerték a tehetségét, majd mellőzték egész életében.

Az, amit vele szemben elkövettek, immár végkép jóvátehetetlen. Azt, amit vele szemben elkövettek, nemzedékek hosszú során át sokakkal elkövették, és elkövetik e napokban is.

Ez indított arra, hogy megírjam az alábbi sorokat.

 

A világ nagy birodalmai közül sokról elmondhatjuk, hogy gazdasági és társadalmi értelemben sokak kifosztása árán nyújtott jólétet és kulturális gazdagságot a kiválasztott keveseknek.

Arról senki sem tehet, hogy melyik társadalmi rétegbe, vagy etnikumba születik. Ezek a rendszerek mégis ilyen alapokon hoztak létre rendkívül erős megkülönböztetést az egyes embercsoportok között. Elég az európai kultúra erős alapjaira, a görög és a római birodalmak berendezkedésére gondolnunk. A rabszolgák, és a leigázott népek szabad, de másodrendű polgárainak az elnyomása, kizsákmányolása, kirablása, kiirtása szolgálta a szerencsés választottak jólétét. A szerencsések pedig szükségszerűen hiszik és hirdetik az őket kiváltságossá tevő ideológiát, és lojálisan védik az azokra alapított viszonyokat.

Sok nagy fejezetet átugorva kijelenthetem, hogy ezt elevenítette fel a német Harmadik Birodalom is. A kiválasztott nép ideológiája tette lehetővé a kiváltságok, az élettér iránti, jogosnak hitt igényt. Ez adott erkölcsi felmentést arra a sokféle embertelenségre, amit a „másfélék”, az akkor szóhasználat szerint a „más fajok” ellen elkövettek.

A kiválasztottság azt jelenti, hogy sokakat kizárhatsz a versenyből. Csak azokkal szemben kell megmérettetned, akiket erre kijelöltek. S végső soron nem egymás ellenében váltok sikeressé, hanem azok rovására, akiket feláldozhatónak tartotok a saját ambícióitok érvényesítése érdekében.

Mondják, hogy a náci Németország sok polgára, hivatalnoka, katonai vezetője volt kiemelkedően művelt, kifinomult ízléssel rendelkező, kulturált ember. Bátran tarthatták őket a társadalom vezető erejének, példaképeknek, akik kvalitásaikból, kompetenciáikból adódóan követendő példaként állhatnak mások előtt.

Közben ma már nyilvánvaló, hogy az elvetemült embertelenség milyen állatiasan, ördögien alantas szintjét tették iparszerűen jólszervezett rendszerré. Ma joggal gondolja minden jóérzésű ember, hogy irányukban csak a megvetés az egyetlen elfogadható emberi érzés.

Amíg ők egy igényes polgári kultúra kiművelt, és kifinomult tagjai voltak, magyar követőik csak a nyers gyűlöletet, a számukra pozitív, kíméletlen megkülönböztetés eszméjét vették át. Itt sokkal vékonyabb volt a kulturáltság máza. Az embertelen ideológia pedig az otromba pallérozatlansággal egyesülve esetenként borzalmasabb, nyersebb és aljasabb, mint az eredeti megvalósulása.

A fasizmus radikális tekintélyuralmi rendszer, amely a céljai elérése érdekében totális hatalmat kíván. Ilyen rendszerben nincs szó vitáról, demokratikus folyamatokról, ellenvéleményről. De még a jog és az erkölcsök is csupán kiszolgálói a hatalomnak. Arra valók, hogy a hatalom alá vetettek elé korlátokat lehessen állítani. Ha azonban a hatalom céljait nem szolgálják, átírják, vagy egyszerűen megszegik őket. A hatalmukban áll.

A magyar fasiszták előbb jó kommunistává váltak, majd jó nemzeti kereszténydemokratává. Természetesen nem egyetlen generációról beszélek. Olyan beágyazott rétegekről van szó, akik védik a maguk kiváltságait, és kinevelik utódaikat is. Számukra mindegy, hogy az ing barna, vörös, vagy narancs színű-e. A lényeg az, hogy ők ott lehessenek a hatalom kegyeltjei között. Versenyelőny ez másokkal szemben, hiszen az „alacsonyabb értékű” embercsoportok tagjaival szemben nem kell megmérettetniük magukat. Azokat egyszerűen kizárják a lehetőségekből.

Sütő László írta, hogy a nagy szélben a szálfa eltörik, a fű lehajlik és megmarad. Ez volna hát, amit elvárnak! Hajolj meg, bármiféle szél fúj is! Romhányi a hernyóról szólván megjegyezte, hogy a mértéket a gerinc adja. Ez pedig olyan különbség, amiért kikerülhetetlen vállalni azt, hogy megroppanunk a szélben. Bródi János, ha zászló lenne, kifeszíttetné magát, hogy a változó irányú szeleknek ne lehessen a játékszere.

Minden tiszteletem mellett, nem a fizikai, vagy egzisztenciális megmaradás az igazi tét, hanem az, hogy az emberségünket megőrizzük-e!

A legtöbben olvastunk arról, hogy milyen cenzúra működött Horthy rendszerében, amikor a lapok sokszor fehér hasábokkal jelentek meg, amikor Radnóti nem volt része a magyar lírának, mert nem volt árja, amikor József Attilát és másokat is egyre-másra perbe fogtak verseikért.

Sokat halottunk az aczéli kultúrpolitika működéséről is, a három „té”-ről, a kirekesztettség, mellőzöttség, agyonhallgatás működéséről.

És valamit arról is tudunk, hogy ez ma hogyan működik.

Mert működik, arról naponta meggyőződhetünk.

A kuklturális életben, és a kultúrát alakító, nagyban a politikától függő pozíciókban nincs nyugdíjkorhatár. Akik Tóth Imrét és másokat az 1980-as években „a magyar irodalomban nem kívánatos”-nak minősítették, ma is hatalommal bírnak, ha még élnek. Aki pedig eltávozott, annak helyét lojális utód vette át, az ő kutyájuk kölyke, saját nevelésű káder. Ha volna bármiféle morális elvük, akkor 1990. után Tóth Imre, és sokan mások végre lehetőségekhez jutottak volna. De tudjuk, hogy nem így történt. A politikai rendszer változott, a kiváltságosok és kirekesztettek ugyanazok maradtak.

A káder új neveltjeit mindenkor burokszerű inkubációban tartják. A valóságról csak tendenciózusan szűrt és átszínezett információkat kapnak, hogy higgyenek is abban, amit képviselnek. Hogy higgyenek saját kiválasztottságukban. A többit elvégzi a kongitív disszonancia. Nem tudják, de ha tudják is, nem akarják tudni az igazságot. Ha tudnák, hogy hazugságra alapszik az életük, nem szolgálnák olyan jól a „kialakult viszonyok” fennmaradását. Ám a szektás hitet nem ingatják meg a tények.

Mert káderpolitika ez. A „fű-lét” rendszerének kíméletlen fenntartói, helytartói menekítik így át kiváltságos rétegüknek pozícióit. Hiszen hány „államilag is elismert” művész és kultúraszervező élt a hetvenes és nyolcvanas években, akik ma is élvezik ezt az elismertséget?

A faluban, ahol felnőttem az a mondás járta, hogy senki sem fújhat a szájával egyszerre hideget és meleget. A Biblia szerint senki sem lehet két úr szolgája. Hogy van tehát, hogy a jó elvtársakból jó antikommunisták lettek?

Ez csak úgy lehet, hogy sem nem kommunisták, sem nem kereszténydemokraták, hanem cinikus opportunisták, akik bárkit és bármit feláldoznának a saját előnyükért.

Az a hely, ahol egy költő, vagy bármilyen művész megítélése nem a tehetségén, hanem a hatalom iránti engedelmességén múlik, az nem kultúra, hanem fasizmus. Ahol nem a tehetség alapján dől el, hogy ki élhet a művészi tevékenységhez jól illő életmódot, s kinek kell buszt vezetni, biztosítást árulni, vagy közmunkában utcát seperni, az nem tisztességes rendszer, hanem fasizmus. Fasizmus, ahol kiváltságokkal bírnak a kiválasztottak, s természetesen ők mutatkoznak a legtehetségesebb, legtermékenyebb alkotóknak, mivel mást nem is engednek látszani, létezni. Fizikailag ugyan nem semmisítenek meg (többnyire), de lesajnálnak, elhallgatnak, mellőznek, lekicsinylően nyilatkoznak rólad, ha ugyan hajlandók elismerni, hogy tudnak a létezésedről. Ilyen rendszerekben fogalmazódik az meg, hogy a művészi tevékenységhez legfeljebb tíz százalékban kell tehetség, a többit tanult mesterségként kell gyakorolni. Mi ez, ha nem a tehetségtelenség uralmának az elismerése? Már bocsánat, de a versírást a legtöbb gimnazista könnyen megtanulhatja. Mégis, ehhez mérten kevés az igazi költő.

Nem tudok olyan országról, korról, népről, amely végül a fasizmusnak nyertese lett volna. Az embertelen, és bibliai értelemben ördögi értékrend végül romba dönti nem csak az ellenséggé nyilvánított embercsoportokat, de a saját kiszolgálóit is.

Mi is sokat veszítettünk már. Ahogy Faludy György, és sokan mások csak szamizdatban léteztek, ma is vannak olyan művészek, akikről „hivatalos” szinten szinte soha sem tesznek említést. Ahogy Petri György hosszú időn át nem publikálhatott, úgy ma is sokak kéziratát dobják félre azért, mert ismerik a nevet, vagy azért, mert nem ismerik. A költészetről szólván olyan ez, mint ha a mezőgazdaságban bizonyos mezők termését nem aratnák le, nehogy más mezők termése kevésbé tűnjön értékesnek.

A nemzet kultúrája szempontjából ez bolond és megbocsáthatatlan pazarlás. A kirekesztettekkel szemben súlyos bűn. És sokszor, mint most Imre esetében is, jóvátehetetlenné véglegesül.

Magyarország rengeteg rossz örökséget hordoz. Rengeteg fekélyt a múltból. Amiről írok, az csak egy a sok közül. Önmagában ez sem gyógyítható. De arra jó példa, hogy lássuk a bajok természetét. Van, ami helyrehozható. De van olyan baj is, ahol a beteg rész kimetszése segít csak. Amennyire következetesek voltak a kirekesztők rendszereken át, annyira következetesen kell ennek is véget vetni. A minimum az, hogy a kérlelhetetlen tekintélyű hatalmasságok húzzanak el …. nyugdíjba!

Végre arassuk le és becsüljük meg kultúránk minden termését!

2020. november 29., vasárnap

A dehumanizálás igézete

 Azok nem emberek, hanem állatok, korcsok, tetvek, kártevők, férgek. Hányszor hallottuk ezt? Hányszor nyilatkoznak meg így egyes emberekről, csoportokról, népekről?

Bátran állíthatjuk, hogy ez az európai kultúra szerves része.

Azonban, ez a kultúránk szégyenletes, megváltoztatandó része.

Az európai, és azon belül a magyar kultúráról is azt mondják, hogy keresztény gyökerekkel rendelkezik. Sőt, manapság egyenesen kereszténynek nevezik a magyar kultúrát, és az állam szekularizáltságát is, mint idejét múlt gyakorlatot és elvet, feladják.

A kereszténység azonban olyan alapvető tanításokra épül, mely szerint Isten előtt minden ember egyenlő, és kötelesek vagyunk szeretni még az ellenségeinket is.

Szeret-e az, aki állatnak, korcsnak, tetűnek, kártevőnek, féregnek, vagy valami hasonlónak tart és nevez? Nyilvánvalóan nem. Keresztény-e az, aki Krisztus parancsait következetesen elutasítja? Keresztény-e az az egyház, ország, vagy kultúra, amely mást hirdet és tesz, mint amit Krisztus parancsolt a követőinek?

Az európai kultúra másik fontos tartópillére a humanizmus. Bátran mondhatjuk, hogy a humanizmus lényegében azonos értékeket és elveket fogalmaz meg arról, hogy hogyan viszonyuljon ember az emberhez, akár a kereszténység, csak azt nem isteni parancsolatokból vezeti le.

Mi tehát a humanizmus üzenete? Az, hogy minden ember egyenlő méltósággal bír, és ezért minden embernek meg kell adni a tiszteletet, az esélyeket, szükség szerint a támogatást.

Így tehát nem kell különösen hosszabban ecsetelnem, hogy a dehumanizálás gyakorlata ellentétben áll mindennel, amit az emberi kultúra értékei között említhetünk. Európa történetében a dehumanizálás gyökerei olyan totális és embertelen diktatúrákhoz, azok ideológiáihoz köthetőek, amelyeket történelmünk legtragikusabb fejezeteihez kapcsolródnak. Elég csak a hitleri fasizmust, vagy a sztálini kommunizmust említenünk. De nem is messze tőlünk, a világ számos országában zajlik ma is népírtás az üldözöttek dehumanizálása mellett.

A dehumanizálás tehát nyilvánvalóan embertelen, gonosz gyakorlat. Bátran mondhatjuk, hogy istentelen, és ördögi.

 

Hazánkban jelenleg szinte minden kisebbség szembesül az államilag gerjesztett dehumanizálással. Legyen szó cigányokról, vagy zsidókról, a jogalkotástól a kommunikációig, és a konkrét kormányzati lépésekig minden szinten hátrányosan megkülönböztetik, és emberi méltóságukban megalázzák őket. Sőt, a társadalom rengeteg bíztatást kap arra, hogy kövessék ezt a szörnyű példát.

Ugyan ezt élhetik meg mindazok, akik valamilyen más szempontból tekinthetők kisebbségnek, azaz, céltáblának. Így szenvedik ezt el azok, akik „más” szexuális beállítottsággal élnek, vagy más a világnézetük, vagy fogyatékkal élnek, vagy egyszerűen „lelkesedni restek”. (Utalás Radnóti egy sorára: Oly korban éltem én…)

Ember és ember között gonosz módon különbséget tenni ésszerű, ha valaki aljas hatalmat akar fenntartani. Dividede et impera! Régi elv. Cinikus és erkölcstelen.

A megosztottság, a fortélyos félelem és a gyűlölködés úgy ívódott be a mindennapjainkba, mint a tetováláshoz használt festék a bőrbe. Még ha el is távolítanánk, sebeket hagy maga után.

Ilyen megosztottságban él a kultúra is. Az, hogy az SZFE-t „szellemiségében” akarják átalakítani, nem más, mint primitív antiszemitizmus. Él ugyanis az a városi legenda, hogy a kultúra és a polgárosodás zsidó összeesküvés.

A kultúrától és a polgárosodástól joggal tartanak azok, akik feudális elvek szerint szeretnének élni: hűbéresség és büntetlen visszaélés bármiféle hatalommal. De a kultúra nem zsidó ügy. Lehet tagadni Eszterházy Péter, Kertész Imre, vagy Radnóti Miklós magyarságát. Ki lehet őket felejteni a magyar kultúrából. De akkor felejtsük el a szerb Petőfit is, a román József Attilát, és felejtsük el az aradi mártírokat, akik között lengyel, osztrák, német és szerb férfiak voltak. Többségük nem tudott magyarul. Magyar hősök ők? Ha igen, akkor minden művész magyar, aki a magyar kultúrát gyarapítja.

A határon túli magyarok, éljenek bár Erdélyben, vagy Amerikában, mindig is túláradó rajongással voltak körülvéve. Magyarországon bonyodalmat nem csinálnak, mindig meg lehet találni közöttük, aki távolról, felületesen követve az itthoni eseményeket rajong az aktuális állami ideológiáért, és üveggyöngyökért harcosan hajlandóak szembe fordulni a „bennszülött” magyarokkal. Bizonyos fokig Magyarország a magyar szórványság gyarmatává lett. Mikor azt hallom, hogy „a székely szarta a magyart”, bizony megfeszül bennem valami.

A jelenlegi kormányzati kultúrpolitika szereti janicsárrá tenni a határon túlról érkező művészeket. Nem szükséges neveket sorolnom. Aki követi a híreket, kapásból tud mondani néhányat.

Mivel jobbak ők, mint akik ebben az országban születtek? Nem másban, mint a lojalitásban. Aki túl gyorsan emelkedik túl magasra, az foglyává válik annak, aki felemelte. Csapda is ez. A határon túl jelentéktelenek lennének. Mint ahogy itt is sokkal kisebb lenne a jelentőségük, ha nem bizonyultak volna alkalmas eszköznek. A megosztó hatalmi politika eszközének.

A magyar kulturális élet egyébként is át van itatva ellenségeskedéssel. Van, aki harcostársakat emleget. Ha harc, akkor logikus, hogy van ellenség is. A különféle kánonok egyre inkább összezárnak, és egymás köldökét simogatva utasítanak el bárkit, aki nem közülük való. Hogy más is tehetséges? Na, azt néhány degonesztáló, dehumanizáló megjegyzéssel el is intézik. A pályázatok, amelyen bizonyos emberek biztosan nyernek, akár rotációban, mások meg biztosan nem. A díjak, kitüntetések, ösztöndíjak, státuszok mind ennek az eszközei.

Diktatúrákban alakul ki a „rendelkezési hatalom”. Amikor is a Fáskerti elvtársak megkerülhetetlenné válnak. Azok, akik ma a kultúrában, és azon belül persze az irodalomban is hatalommal bírnak, többnyire ízig-vérig Fáskerti elvtársak. A döntéseik indoklása, már ha szükségesnek érzik az indoklást, többnyire a hátrányosan érintett negatív minősítése. Ez persze irányulhat a személy ellen, vagy okosabban, az alkotó valamely műve ellen. Így válnak ezek a személyek a kánonok pápáivá. Persze, ha valaki megkérdőjelezi e „nagy emberek” minősítéseit, döntéseit, vagy hangoztatott véleményüket, az blaszfémiát követ el. Bálványok ők, akiket isteníteni kell, s megkérdőjelezni bűn.

Fontos körülmény, hogy a kultúrában nincs nyugdíj. Hatvan-hetven éves emberek még vígan aktív vezetői, avagy befolyásos tagjai egy-egy szervezetnek. És körülöttük ott vannak azok a fiatalabbak, akiket maguk neveltek ki. Azokról beszélek, akik már Aczél György idején is a felszínen voltak, és ott vannak ma is. A határon túlról jöttek mellett ők azok a hazai káderek, akik mindig meg tudják kötni a hatalommal különbékéjüket.

Hol az erkölcsi alap? Nem találom. Márpedig, ha nincs, a látszatát fel kell kelteni. S mivel minden viszonylagos, a „kívülállók” lealacsonyítása, dehumanizálása a legolcsóbb, és kipróbáltan hatékony eszköz.

Lehet, hogy nem vagy mindjárt féreg, csak hülye dilettáns. De ha nem hajtasz fejet, kapsz még sokkal rosszabbat is. Márpedig nem attól lesz értékes alkotásokat létrehozó művész valakiből, hogy megtalálja a módját annak, hogy az állami zsírosbödönbe nyúlhasson. Attól sem, ha irányíthatja, hogy másoknak mennyi jusson abból a bödönből. És nem attól lesz valaki kutyaütő amatőr, hülye dilettáns, hogy az elvárt „különbékét” nem kötötte meg. Ezek hamis megközelítések.

Radnóti, akit zsidósága miatt megöltek, vitathatatlanul az egyik legnagyobb költőnk. József Attila, akit proletársága és világnézete miatt félrelöktek, vitathatatlanul az egyik legnagyobb költőnk. Petri György, akit ellenzékisége miatt ellehetetlenítettek, egyike a legnagyobb költőinknek. Faludy György, akit gimnazistaként a szamizdatból ismertem meg, vitatható, de vibrálóan izgalmas költő.

A valódi művész nem a hatalom kegyéből, hanem elkötelezett munkájából építkezik. A tehetséget nem pótolja a hatalom. A munkát nem pótolja a gőg.

Valójában a kirekesztőket kellene kirekeszteni. Így tenne egy öntudatos, polgárosodott, felnőtt társadalom. Azokat, akik azt mondják rád, hogy zsidó vagy, hülye vagy, ellenzéki vagy, dilettáns vagy. Ezek a kategóriák azokat minősítik, akik ezeket másokra alkalmazzák.

Igen, van dilettáns. Magam is számos területen az vagyok. Bízom abban, hogy a jövőben sem fogok versenytánncal, vagy operaénekléssel próbálkozni. De attól nem leszek az irodalomban dilettáns, mert nem kötöttem különbékét sem Kádár rendszerével, sem semelyikkel.

Ez a probléma sajnos általános. Nem csak az irodalmi életben van jelen, hanem a társadalom, az ország életének minden vetületében. Így tehát a szabadságot kell akarnunk, keresnünk, és kivívnunk. Kinek-kinek a maga helyén, a maga eszközeivel megvívnia a harcát önmagáért, és másokéret is, mindannyiunkért. Ez az az erkölcsi kötelesség, ami a krisztusi elvekből és a humanizmusból egyaránt következik.

Tudjuk jól, hogy József Attila soha sem kapta volna meg a róla elnevezett díjat. A bálványok nem hajolnak le hozzád, megveregetni a válladat, ha nem szolgálod, hanem megkérdőjelezed őket. De mivel ők dehumanizálnak téged, csak két választásod marad: fejet hajtasz, vagy küzdesz azért a méltóságért, ami Krisztus szerint is, és a humanista elvek szerint is megillet minden embert.

Én azt mondom, amit Madách: „Küzdj, és bízva bízzál!”

2020. szeptember 29., kedd

Keresztény vs. Liberális?

 

Manapság sokszor állítják szembe a „sátáni”, és módfeledt „zsidó”, háttérhatalmi gyökerű liberalizmust a kereszténységgel.

Így én is szeretném megosztani a véleményemet e témában.

Az alábbi írásnak nem célja a hittérítés. Azonban szükségesnek tartom, hogy a Biblia tartalma alapján vizsgáljam e kérdést.

Jómagam azt a „Károli Gáspár féle” Bibliát ismerem, amelyet a „történelmi” protestáns felekezetek tekintenek fundamentumnak. Ez a Níceai zsinat által elfogadott 66 iratból álló szövegegyüttes a keresztény felekezetek többsége számára elfogadott, közmegegyezésesnek nevezhetően hiteles bibliai szövegegyüttes.

Megjegyzem, sem baloldali, sem liberális, sem keresztény nem vagyok e szavak klasszikus értelmében, mert e kifejezések jelentéstartalma még a tizenkilencedik században formálódott meg, mostanság azonban már a huszonegyedik században élünk. Lehetetlen a hasonló fogalmak értelmezését változatlanul elfogadni, hiszen ezek rászorulnak a folyamatos újra értelmezésre, amit azonban elhanyagol a provinciális „konzervatív” szemlélet.

Nincs lényegbeli bajom a konzervativizmussal sem. A magyar politikai konzervativizmussal azonban igen. Ugyanis ez nem az értékes hagyományok megőrzéséről szól, hanem a gondolkodás és az egyéniség elfojtásáról. S minthogy bizonyos mértékig művésznek tekinthetem magam, s e mellett embernek is, a személyiség, a kételkedés és a gondolkodás kérdéseit nem csupán az emberi szabadság, de az emberi kötelességek körébe is sorolom.

A liberalizmus bírálói, túl azon, hogy nyilvánvaló antiszemitizmust „kódolnak” az antiliberalizmusba, alapvetően azt állítják, hogy az egyén szabadsága feláldozandó a közösség érdekében. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy az ilyen elvek mentén kormányzott társadalmakban nem az egész közösség jóléte gyarapszik, csupán egy szűk hatalmi elitté. De az övék nagyon. Itt megbukik tehát a közösség elsőbbségére alapozott érvelés, hiszen csupán a közösség kizsákmányolói nyernek tagadhatatlanul és mértéktelenül az egyéni szabadság elfojtásán.

De lássuk, hogy viszonyul a Biblia, azaz, fundamentalista keresztény felfogás szerint Isten az ember szabadságához? (Mikor azt mondom: ember, úgy értem, hogy az egyén, és a kis közösségek.)

A Biblia egyik fontos kijelentése, hogy Isten a maga képére teremtette az embert. Milyen tehát Isten? Az lenne itt a kérdés, hogy Isten hogy néz ki? Ez abszurd, hiszen Isten nem anyagi létező. Azonban Isten szabad és kreatív. Azaz: Kreátor. Kis szójátékkal azt mondhatjuk, a Kreátor kreatúrája kreatív.

Mi a kreativitás? Nem más, mint megkérdőjelezése a változhatatlanságnak. Aki kreatív, az újító. Aki kreatív, az más válaszokat és megoldásokat keres, és más módszereket alakít ki. Ez ellentétes azzal a konzervativizmussal, amit egyszerűbb maradiságnak mondani. A kreativitás szabadságot igényel: a gondolkodás, a véleményalkotás, a kísérletezés szabadságát. Ide értve a tévedés, és a tévedés belátásának a szabadságát is.

Ha tehát a keresztények úgy gondolják, hogy igazat mond a Biblia, mikor azt állítja, hogy Isten a maga képére teremtette az embert, akkor azzal kinyilvánítják, hogy az embernek Istentől kapott joga, hogy szabad és kreatív legyen, megkérdőjelezve hagyományokat akár, és eltávolodva a megszokottól.

A szabadság egyik szélsőséges eredménye, hogy az ember Isten akaratával is szembe fordulhat. Erre példa a Biblia első lapjain az „eredendő bűneset” történetének a leírása.

Lényeges eleme ennek az eseménynek egyfelől az ember nyughatatlan kíváncsisága, másfelől a sátáni hazugság.

A Sátán a bibliai értelmezésben konkrét személy. Az első nagy hazugsága egy ravasz kérdés volt: „Valóban azt mondta Isten, hogy a kert egy fájáról sem ehettek?”

Nézzük csak meg a gonoszság e zseniális megjelenését. Az igazság ugyanis az, hogy valóban azt mondta Isten, hogy a kert egy fájáról nem ehetnek. Csupán egy betű az eltérés! De micsoda különbség! Milyen aljas hazugság a kérdésbe csomagolva!

A sátáni hazugságot azóta az emberek igen széles körben művelik. Apró csúsztatásokkal, mindig az igazságból kiindulva vezetnek tévútra.

Igen, az ember teheti akár az ellenkezőjét is annak, mint amit Isten akar. De nincs felelősség nélküli szabadság!

Pál azt mondja: „mindent szabad nékem, de nem minden használ.”

A Bibliában Isten gyakran fogalmaz meg törvényt, ide értve az egyes szövetségkötéseket is. Hiszen ezek megállapodások. Az úgynevezett római jogban is azt fektetik le, hogy a megállapodásban a felek magukra nézve szabályokat (törvényt) alkotnak.

Isten folyton a tudtunkra adja, hogy mit kell tennünk. „Bizonyságul hívom ellenetek ma a mennyet és a földet, hogy az életet és a halált adtam előtökbe, az áldást és az átkot: válaszd azért az életet, hogy élhess!”

 

Mi köze ennek a liberalizmushoz?

A „létező szocializmusban” az „elvtársak” azt tanították, hogy Jézus volt az első kommunista. Ez természetesen súlyos és cinikus csúsztatás, de mint minden sátáni hazugságnak, ennek is van valóságra épülő része.

Jézus ugyanis sok egyéb mellett hangsúlyozta, hogy isten előtt minden ember egyenlő, és parancsolat adott a szolidaritásra, amit „felebaráti szeretet” néven említ a Biblia. Mi azonban ismerjük toleranciaként is, empátiaként is, segítőkészségként is.

A francia forradalom három szóból alkotott jelmondatot: szabadság, egyenlőség, testvériség.

Ez három olyan kifejezés, amelyekről bátran, és csúsztatás nélkül mondhatjuk, hogy megfeleltethetőek Jézus tanításaival. De épp ilyen bátran mondhatjuk, hogy a hazánkban dívó, provinciális konzervativizmussal ellentétben állnak.

A szabadságról már ejtettem szót. Fogok is még. Alapvető, hogy a szabadságban az első korlát mindig az önkorlátozás legyen! Ha én polgárként és hazafiként azt a döntést hozom, hogy alávetem magam a hazám törvényeinek, akkor a szabadságommal élve korlátozom magam. Természetesen, nem mindig, nem mindenkinek, és nem egyformán vagyunk hajlandóak a jogszabályokat követni. Ezért ruházzuk fel szabad akaratunkból mindannyiunk szolgáját, az államot, hogy szükség szerint a közösen elfogadott szabályok megszegőivel szemben járjon el, hiszen ha jók a szabályok, azzal többnyire a többségünk egyetért, és a közösség szabadsága kívánja meg az egyéni szabadságok határainak betartását.

Az egyenlőségről is szóltam már. A feudalizmus tanítása ellenére sehol sem állítja a Biblia, hogy Isten az embereket különböző méltóságra, vagy szabadságra teremtette volna.

A vezető szerepet szolgálatként szemléli. Így a vezető terhet vesz magára, ha szerepét betölti.

Így tehát a király (az állam) szolgája a népnek. Ahogy a püspök is (episzkoposz, azaz: előljáró), a pap is, a próféta is. Jóllehet, méltó a munkás a maga bérére, e pozíciókat nem azért támogatja Isten, hogy egyesek mérhetetlenül meggazdagodjanak, hanem azért, hogy a közösség jólétét, biztonságát és gyarapodását elősegítse.

Isten előtt minden ember egyenlő. Nincs személyválogatás. Egyaránt ítéletre jutunk.

Az egyenlőség tehát istentől való elv. Ez azt is jelenti, hogy a hátrányban lévőt segíteni kell. Dávid, a legkisebb fiú, aki vézna kamaszként nem bírta még el a harci öltözetet, azért kiállhatott Góliáttal szemben. És fontos volt, hogy megkapta ezt a lehetőséget. Történelmet formált ez a lehetőség. Még akkor is, ha az istenfélelmen túl a gyávaság is ott volt az okok között.

A rendi társadalmak az egyenlőtlenségekre épültek. Ennek egyik markáns példája az volt, hogy az emberek jogi értelemben nem voltak egyenlőek. A nálunk honos konzervativizmus is folyton jogi egyenlőtlenségeket kíván.

A testvériség pedig nem más, mint a fentebb taglalt „felebaráti szeretet”. Ezek képezhetnek kohéziót a közösségekben.

 

A liberalizmusnak számos ága van. Soha sem voltam elkötelezettje semmilyen pártnak, így szabadságomban áll, hogy a liberalizmus egyes irányzataival ne értsek egyaránt egyet.

Az úgynevezett neoliberalizmus a szabad versenyt, mint az egyenlőség megnyilvánulásának fontos formáját helyezi előtérbe. Ugyanakkor megfeledkezik a szolidaritásról.

Végső soron az erősek szabadságát mondja ki, hogy győzzenek a gyengék felett. Ez rendben is volna, de nem az olimpián vagyunk, hanem az életben.

A siker kívánatos dolog. De az ember közösségi lény. Igen kevés olyan siker van, ami ne valamilyen közösségi viszonyrendszerben valósulna meg, vagy nyerne értelmezést.

Így tehát, ha egy vállalkozó erkölcstelenül jár el az üzletfeleivel, ügyfeleivel, alkalmazottaival, és így lesz másoknál sikeresebb, akkor a neoliberális felfogás szerint ő a szabadságával élt.

De nincs szabadság felelősség nélkül! A szabadság nem arra való, hogy néhányan sokakat eltapossanak! Ez sokkal inkább neokonzervativizmus! Lévén, hogy sátáni hazugságra épül.

Hiszen a liberalizmus alapja a szabadság iránti igény. De nincs valós emberi szabadság egy embertelen világban! Még az sem mondhatja magát igazán szabadnak, aki az embertelenséget teszi!

A konzervatívok azt állítják, a kereszténység nevében tevékenykednek. És mit tesznek? Egyenlőtlenséget hoznak létre, megfosztanak jogoktól, már csak kéjből is korlátokat állítanak mások elé, és azt állítják, erre nekik elvitathatatlanul joguk van.

Ez is sátáni hazugság. Akár a kereszténységre hivatkoznak, akár nem, embertelen, amit tesznek. A Biblia pedig világossá teszi, hogy ami embertelen, az Isten törvényeivel is ellentétes.

Hogyan hivatkozhat hát a kereszténységre az, aki Isten törvényeit a maga javára kiforgatja? Megmondom: pofátlanul, hitetlenül, hazug módon.

Senki sem lesz jobb attól, hogy Istenre, vagy a kereszténységre hivatkozik.

Pált (az apostolt) egyszer arról kérdezték, hogyan ítéli meg Isten azokat, akik nem lettek keresztényekké, mert nem jutott el hozzájuk a hír a megváltásról.

Pál azt mondta, hogy a saját szívükbe írt törvény alapján ítéli meg őket Isten.

Azt, hogy mi a jó, valójában minden ember tudja. Ez szinte ösztönös. Nem véletlen, hogy vannak olyan etikai normák, amiket a társadalomtudományok univerziálisnak tekintenek, mert minden ismert kultúrában jelen vannak. Egymástól elszigetelt emberi kultúrák, egymásról mit sem tudva ugyanazt tartották helyesnek és helytelennek évezredeken át. Azaz, nem is tudjuk, mennyire rég.

Isten üzenete a megváltás. A szabadság visszaadása. Jézus Krisztus, a Messiás nem véletlenül szabadító.

Isten azt akarja, hogy az ember szabad legyen. Egyénként is, közösségeiben is. A szabadság felelősséggel élhető meg. A felelősség alapja pedig egy fontos gondolat, és egy fontos érzés. Ezek az egyenlőség, és a testvériség. Azaz: a szolidaritás.

Amikor magukat kereszténydemokratának mondó feudális urak a liberalizmus ellen állnak ki a pástra, akkor bárminek nevezik is magukat, Isten megváltói művét csúfolják meg. Nem meglepő, hogy ez egyébként nem más, mint könnyen dekódolható antiszemitizmus. Mellesleg, Jézus is zsidóként született.

Így tehát, már az olyan megnevezések is, mint a konzervatív, a keresztény demokrata, nem mások, mint sátáni csúsztatások. Cinikus, ravasz hazugság.

Nem gondolom, hogy a liberalizmus egyenlő lenne az anarchiával. Szabad, alkotó életet a legkreatívabb elme is csak rendezett viszonyok között képes élni. Ehhez a társadalmi, a gazdasági, a jogi és a szocializációs viszonyokban rendnek kell lenni! A rend nem arra való, hogy ne legyen szabad, ami jó! A rend biztonságot teremt, és esélyt, egyenlő (vagy legalább kiegyenlített, kompenzált) módon mindenkinek.

A szabadság a boldogság forrása. Mi célunk lehetne e rövid életben más, mint hogy boldogok legyünk, és boldoggá tegyünk másokat! Ehhez nem eltorzított szabadverseny kell, nem is feudális előjogok, hanem az a bizonyos felebaráti szeretet. Vagy, ha úgy tetszik, liberális demokrácia.

2020. június 30., kedd

Mit kíván a magyar nemzet?


Mit kíván a Magyar Nemzet?

1848-ban ez a kérdés felrázta az országot. Elindult valami kaotikus, forrongó változás. Lélekben megindultak eleink a feudalizmus világából a polgárosodás felé.
Azonban ez a folyamat is megrekedt Világosnál, vagy már előbb. A magyar „néplélek” megmaradt alattvalói attitűdje mellett. A feudalizmus élt a huszadik század első felének torz urizálásában, majd az elvtársi hierarchia világában, és ez él a kapzsiság tobzódásának mai korszakában is.
Mi is ennek a lényege? Az, hogy a nemzetre hivatkozva kisajátítják és kifosztják az államot, az országot és a nemzetet.
A társadalmi olló félelmetes tempóban nyílik. A rendkívül gyorsan felhízlalt új társadalmi elit a dzsentri urhatnámságot többszörösen túlszárnyalva kebelez be mindent, miközben a szegénység minden formája fékezhetetlen járványkénmt terjed. Értem ez alatt azt, hogy egyre többeknek jut túl kevés az anyagi javakból épp úgy, mint a kulturális javakból, a hozzáférhető tudásból és a segítő kapcsolatokból.
Magyar magyarnak farkasa. Egzisztenciák, családi és baráti kapcsolatok, életek mennek rá arra a megosztottságra, ami rákként burjánzik az életünkben.
Túlzás nélkül kijelenthetjük, hogy nem kell a klímaváltozástól félnünk, mert mire az drasztikus változásokat hozna, addigra az ország és a nemzet teljesen elvész ebben a folyamatban.
Van-e hát remény?
Igen, határozottan van. A feltétel csupán az, hogy kezdjünk el gondolkodni a múltunkról, a jelenünkről és a jövőnkről.
A jövőnk tekintetében arról, hogy mi is teszi nemzetté egy ország polgárait, és másokat is a huszonegyedik században.
Vajon nemzetté leszünk-e, ha vallásos hittel imádunk egy vezért, aki a fentebb írt rossz folyamatokat gyorsítva számolja fel a demokráciát, és a társadalom jelentős részének az esélyeit?
Vajon nemzetté leszünk-e, ha ünnepeinket és jelképeinket a napi politika számára sajátítják ki, sajátosan átértelmezve azokat?
Vajon nemzetté leszünk-e, ha bárki is kitagadhat másokat a nemzetből?
Vajon nemzetté leszünk-e, ha a hatalmi eszközökkel tökélyre vitt kontraszelekció a tehetségesek és érdemesek helyett az önzés bajnokait teszi sikeressé?
Vajon nemzetté leszünk-e, ha a gyűlölet válik a társadalom pórázává?
Vajon nemzetté leszünk-e, ha a tények helyett hazug propagandát hisznek nagyon sokan valóságnak?
Nyilvánvalóan nem. A történelem szerencsétlen fordulatai miatt a mi társadalmunk nem élte át a polgárosodást. A polgárosodás pedig nem azt jelenti, hogy városban élsz. Polgár az, aki felelősen, öntudatosan, felnőtt módon gondolkodik és él. Ez tanyán és városon egyaránt lehetséges.
A polgár tudja, hogy ő nem alattvalója az államnak, hanem tulajdonosa, megbízója, ellenőre.
A polgár nem vár mindenre megoldást az államtól, vagy valamiféle vezetőtől. A polgár tudja, hogy az állam nem lehet képes minden problémát megoldani, így bátor és öntudatos részese az államtól független összefogásoknak és szerveződéseknek.
A polgár emberszerető, mert maga is ember.
Mit kívánjon hát a magyar nemzet, hogy megmaradjon?
Azt javaslom, hogy kívánjon magának tiszta látást. A valóság zord, mivel túl sokan, túl soká nem néztek szembe a tényekkel. De csak azok a gondok orvosolhatóak, amelyeket felismerünk.
Azt javaslom, hogy kívánjon magának szolidarotást. Nem foszthatóak meg a javaiktól, jogaiktól és jövőjüktől azok, akikért mások is kiállnak. A magyar társadalom kétségbeejtő kilátástalansága abból fakad, hogy senki sem számíthat senkire.
Azt javaslom, hogy kívánjon magának megkérdőjelezhető vezetőket! Az ember nem tökéletes. De még azt sem tudjuk, mi a tökéletesség. Eztért kell a társadalmat demokratikusan, az államot jogállami keretek között szervezni. Hogy legyen kritika, vita, fék, ellensúly. Hogy legyen fontos szempont a kevesek érdeke is!
Azt javaslom, hogy kívánjon magának empátiát! Nem vagyunk egyformák. A nemzet nem az egyformák közössége, hanem a sokfélék összefogása. Nem gyűlölni kell azt, aki valamiben más, hanem megismerni és megérteni. Ma szemtanúi lehetünk, hogy a véghez nem vitt társadalmi integráció micsoda bajokat okoz. Mind különbözünk valamiképp. Integráció nélkül minden közösség szétesik. A nemzetnek integrálnia kell a tagjait, különben dacosan pusztítja önmagát.
Azt javaslom, hogy kívánjon magának felnőtt polgárokat, akik tudatában vannak annak, hogy egyen-egyenként is felelősek vagyunk mindannyiunkért!
Szabadság, egyenlőség, testvériség. Jog, igazság, szeretet, tisztesség. Ezeket kell megteremtenünk, mert a jövő bennünk van, s a bennünk lévő jövőtől nem foszthat meg más, csak mi önmagunkat!
Kívánjunk hát erős szívet magunknak, hogy bátran és büszkén, jövőnkben bízva nézhessünk szembe azzal is, ami nehéz!