Oldalak

2022. május 30., hétfő

Második nyilvánosság

 

Hogyan mondjam el azt az izgalmat, amit a nyolcvanas évek elején, talán 1983-ban éreztem, amint bújva olvastunk egy újságot, amit olcsó papírra nyomtattak titokban, és amit több tucat ember olvasott már szintén titokban, mielőtt hozzánk eljutott?

Hogy mondjam el azoknak a beszélgetéseknek az izgalmát, amikor egy lakásban összegyűltünk annyian, hogy mi, fiatalabbak, már a földön ültünk, és dacoltunk a félelemmel, hogy becsönget a rendőr, vagy még rosszabb, vagy talán már ott ül közöttünk?

Nem tudhattuk még, hogy ami megváltoztathatatlannak tűnik, az az évtized végére elveszti erejét. Az igazságot kerestük, a valódi információkat, és a reményt, hogy egyszer lesz szabadság ott, ahol akkor még titokban mondtuk ki a szót is.

Az igazat megvallva, nem a hatalom, nem az állam és a hatóságok elől kellett titkolnunk e bujkálásunkat, hiszen ők tudták. A szomszéd, a tanárunk, a felnőttek munkatársai, a bizalmik, az emberek nem tudhatták. Olyan játék volt ez, amelyben a hatalom csak figyelt, amíg nem tudódott ki. De akkor lecsapott, hogy félelmet keltsen azokban, akik eleve féltek olvasni, beszélni, gondolkodni és remélni.

Hogyan magyarázzam el a reményt, amit minden realitás ellenére éreztünk? A szabadság kis léghuzatait, amit megéreztünk a kor áporodott, zárt légkörében?

Mindez elmondhatatlan. Időtlen és kortalan volt az érzés, a tudat, hogy ami van, az egyszer nem lesz, és így a mi igazságunk győz, akik szabadságot, emberséget és félelem nélküli életet kívántunk ebben a hazában. Nem tudtuk, hogy tíz, vagy száz év múlva lesz-e. Csak azt tudtuk, hogy így lesz, mert így kell lennie.

Hogy mondhatnám el a lassú rothadásnak azt a keserves folyamatát, amit az elmúlt bő húsz évben átéltünk ismét? Azt, ahogy a szabadság és az emberség elveszett, ahogy a félelem újra elkezdte körbe fonni az életünket, ahogy ismét botránnyá lett a vélemény, és jobb, ha nem tudja a tanárod, a munkatársad, a szomszédod, és a bizalmi emberek azt, hogy mit gondolsz és mit remélsz?

Hogy mondhatnám el azt, ahogy a szabadságunk, és a jövővel kapcsolatos reményeink elvesztek?

Ma is tudják rólam és rólad, ha remélsz, ha beszélsz, ha gondolkozol. Tudják, ha olyasmit írsz, vagy olvasol, ami arról szól, hogy egyszer újra szabadság és emberség lesz ebben a hazában. Tudják, ha találkozol olyanokkal, akik erről beszélni, vagy hallani szeretnének. Tudnak mindent. Nem előlük kell titkolnod, hanem azok elől, akik félnek elmulasztani a feljelentést, bejelentést, hogy a saját kis ketrecük belakott nyugalmát el ne veszítsék.

Nem tudom, hogy tíz, vagy száz év múlva, de ez a mostani is erejét veszti, és eljön ismét az az emberibb világ, ami hazává teszi ezt a földet. Nem tudok olyan okot, amiért azt mondhatnám, hogy érdemes, de tudom, hogy csak egyet tehetünk. Élnünk kell a második nyilvánosságban, mert létezik. Amíg van, aki kételkedik a fent festett valóságban. Amíg van, aki emberségre, igazságra és szabadságra vágyik. Amíg van, aki ezekre gondolni mer. Amíg vagyunk, addig lennie kell bátorságunknak, hogy kimondjuk, leírjuk, kézről-kézre adjuk, szájról-szájra mondjuk, összegyűljünk, és elvigyük rácsok között is minden szegletbe a szabadság friss levegőjének a hírét.

Ellenségnek mondanak majd. Majd? Máris. A fejüket csóválják, mert nem állsz be a sorba, nem tudod, hol a helyed, nem fogadod el a létező viszonyokat, holott lehetne benne szereped. Eretneknek tekintenek, mert vitatod, tagadod azt, ami az ő rácsaik kis belakott komfortját biztosítja.

Olyan börtön ez, amelybe nem kellenek őrök, mert a rabtársad ver rád bilincset, ő fogja le a kezed, és ő tömi be a szádat. Beköti szemed, és betömi füled. Üldöznek és eltaposnak, ha megbontod a rendet, amelyben nekik jut valami, ami neked nem. Gyávák a szabadságra, sőt, nem is értik már, mi az. Az ő szabadságuk az a néhány kiváltság, amivel ráveszik őket, hogy a betöretleneket ők törjék meg, és be.

De hallgathat-e Illés, ha az igazság parazsa az ajkához ért? Elfuthat-e Tárziszba Jónás? Hallgathat-e a költő? Csacsoghat-e zsáner történetekről az író, az igazság világgá kiáltása helyett?

Már ott ülnek közöttünk, és várják, mikor lesz okuk, hogy retorzióval éljenek a gondolatért, a szóért, a hitért, amit az emberségbe és a szabadságba vetettünk. De nincs nemzet a szabadság vágya nélkül. Nincs kultúra emberség nélkül. Nincs haza remény nélkül.

Ha eddig mellőzöttek voltunk, most üldözöttek leszünk. Ha kaptunk egy kevés teret, most elveszik, és megbélyegeznek, megvádolnak, elítélnek azért, mert mást hiszel, gondolsz, írsz és mondasz, mint amit ők helyesnek tartanak. mert számukra az helyes, amitől félnek.

De ti ne féljetek!

Írjatok! Szóljatok! Ha kevesen merik is, de mégis rongyosra olvassák. Ha titokban is, de összegyűlnek, mert az ember emberi sorsot, emberi reményt, emberi jövőt vágyik. És a fortélyos félelmek erődítményei végül mindig úgy tűnnek el, akár a köd, mikor ereje lesz a napnak. A nap pedig mindig süt. Akkor is, ha felhős az ég. Nincs az a felhő, amit el ne fújhatna a szél! Nincs az a köd, ami szét ne foszlana egyszer. Tíz év, vagy száz. Nem tudjuk. Talán hamar, talán soká. De nekünk Jónás sorsa jutott. Akarjuk, vagy sem, szólnunk kell Ninivének!

 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.