Miért kell felszítani a haragot?
Haragot szítani? Olyan felvetés ez, ami sokakat rosszallásra serkent. Általában helyes az a gondolat, hogy békességre kell törekedni. Ez humánus, konstruktív és tisztességes alapállás. Viszont megesik az, hogy a békességre törekvők türelmével súlyosan visszaélnek. Ahogy ez Hazánkban történik minimum tíz, de inkább harminc éve.
A legnagyobb aljasságok egyike az, ha valaki, vagy valakik abból kiindulva tesznek meg aljas lépéseket, hogy az érintettek pacifikálhatóak, tehát lényegi ellenállás nélkül beletörődnek abba, ami történik. Ami velük, a szeretteikkel és a hazájukkal történik. Pontosan ez az, amit a mai hatalom tesz, mégpedig egyre gátlástalanabbul, egyre arrogánsabban, egyre magabiztosabban.
Alapvetően négy módját alakították ki annak, hogy az embereket és a közösségeket aktív, vagy passzív támogatóivá tegyék a törekvéseiknek.
Egy szűk, és heterogén réteg a haszonélvezőjévé vált a tevékenységüknek. A kitervelt folyamatokat végig kell vinni, és akik helyi szinten ebben részt vesznek, azok jutalmul részesülnek a haszonból. Itt a nemzetközi szinten is kiemelkedő ütemben gazdagodó oligarchától a falusi hivatalnokokig és papokig igen sokszínű a kép. Kinek-kinek a maga szintjén nyújt anyagi javakat és túlhatalmat, másfelől pedig védelmet az akár erkölcstelen, akár törvénybe ütköző tettek eltussolásával. Ez a réteg az apparátus és a káderek rétege, amely a maga szempontjából „hasznos” szimbiózisba került a gazdával.
Szélesebb, de önmagában csak kisebbségi erőként élő, szintén heterogén réteg az, akiknek vallásává vált ez a rendszer, és az azt fémjelző személyek. Sajátságos keveréke ez a Stockholm szindrómának és a szektás hitnek. Ők azok, akiknek a meggyőződését nem ingatja meg a valóság. Sőt, annál elszántabbak és agresszívebbek a hitük védelmezésében, minél inkább szembesülnek az azt cáfoló tényekkel. Természetesen az ő világképükben az a tény, ami ellentétben áll a hitükkel, csupán ellenséges hazugság, ármány, csalás. Ők az önkéntes, vagy fizetett trollok, ők a harci osztag, ők azok, akik a saját nyomorúságukat sem az imádott rendszer és az istenített vezető hibájának tartják, hanem a pusztítandó ellenség aljasságának. És hogy ki az ellenség? Bárki, akit a rendszer, és a vezető annak nevez, és bárki, aki az ő hitüket kétségbe vonja.
A legszélesebb és legsokszínűbb réteg a passzív, rezignált emberek rétege. A legtöbben ebbe a rétegbe tartozunk. Nem látunk vezetőt, vezetést, összefogást létrehozó közös nevezőt, erőt. A hatalom a megosztottság sikeres mélyítésével atomizálta közösségeinket, felszámolta a szolidaritást, és országossá tette a megalkuvó gyávaságot. Igen, mi vagyunk azok, akik önmagunk érdekében nem merünk fellépni, másokért pedig nem kockáztatunk. Nem azért van ez, mert gyáva és erkölcstelen emberek volnánk, hanem azért, mert naponta tudatosítják bennünk, hogy ha ellenállunk, egyedül maradunk a hozzánk mérten végtelen és kegyetlen erővel szemben.
A negyedik réteg azokból áll, akiket tönkretett, vagy elüldözött a rendszer. Ők helyzetükből adódóan végkép játszmán kívül rekedtek. Akinek elárverezték a házát, és az a gondja, hogy hol és mit adjon enni a gyerekeinek, aki a közmunkáért áll sorba, aki tudomásul vette, hogy már soha nem gyógyul meg, és csak békét akar a maradék rövidke időre, aki külföldre ment, hogy megélhessen, vagy az üldözése megszűnjön, az nem szól bele a közös ügyeinkbe.
Van egy ötödik csoport is, a külföldről szavazók. Őket részben a káderek, részben a hívők közé sorolhatjuk. Nyilvánvaló azonban, hogy bár sorsközösséget vállalhatnának velünk, „bennszülött” magyarokkal, csupán beleszólást és előnyöket szeretnének. Gyarmatként kezelnek minket. A jog kell, lehetőleg több, mint nekünk. A támogatás kell, lehetőleg több, mint nekünk. De a terheink alá nem teszik oda a vállukat. Így ők sokszor megcsúfolják azt a figyelmet, szeretetet és megbecsülést, amit a magyar nép magától értetődően megad nekik. Sajnálatosan, így végkép elszakítják magukat a hazai magyarságtól.
Két kérdés merül fel. Egyrészt az, hogy a harmadik réteg van-e olyan széles, mint az első kettő? A másik az, hogy felléphet-e győztesen ez a réteg az első kettővel szemben?
(Az ötödik csoport szavazatainak számát soha nem tartottam hitelesnek és valóságosnak.)
A statisztikák terén annyi zsonglőrködés volt mostanában, hogy lehetetlen a helyzetet számszerűsíteni. Ugyanakkor, ha a politikai preferenciákról kérdezik az embereket, akkor három réteget figyelembe kell vennünk: azokat, akik még ma is nyíltan vállalják ellenzékiségüket, azokét, akik azt mondják, hogy nincs párt, amelyre szavaznának, és azokét, akik az ilyen kérdésekre nem válaszolnak. Az az egy biztosan közös ebben a három rétegben, hogy nem hívei a hatalomnak. Nem elégedettek, sőt, csalódottak. Ám rezignáltak is.
Ez a három réteg együtt egészen biztosan nagyobb, lényegesen nagyobb tömeget képvisel, mint az előbbi felsorolás első két csoportja. Azonban olyan ez a réteg, mint a pásztor nélkül maradt nyáj: nincs, aki összeterelje, egybe tartsa, vezesse őket. Közös a sorsuk, de nem tudnak közösséggé válni.
Amikor a hatalom minden korlát nélkül, a maga érdeke és ízlése szerint alakíthatja a törvényt, akkor minden törvénytelenné válik, ami a hatalomnak nincs ínyére. Sokan felvetik a polgári engedetlenség eszközeit, mint amelyek békés útját jelentik az ellenállásnak. Azonban senki ne higgye, hogy ezt nem torolják meg keményen! Különben miért lenne délutánonként több szakasznyi rendőr ott, ahol dudálnak, és miért szabnának ki „dudálásért” irreális mértékű bírságokat? Vagy miért csöngetnek be egy a Facebook-on leírt mondatért hajnalban többekhez is?
Hosszan lehetne ragozni ezt. Ám szembe kell néznünk azzal, hogy nincs törvény adta mód a tiltakozásra.
A demokratikus intézmények sem működhetnek demokratikusan, ha illiberális az állam. Ott, ahol egyetlen érdek irányít minden ilyen intézményt, ott ezek az intézmények már csupán névleg demokratikusak, mert sem féket, sem ellensúlyt nem képez egyik sem. Mind egyetlen akaratot szolgál. Az ilyen rendszer neve pedig a díszletektől függetlenül az, hogy diktatúra.
Nem hiszem, hogy az ellenzéki politikusok parlamenti szónoklatai, Facebook bejegyzései, blogjai, sajtónyilatkozatai bármit is változtatnának. A szavazáskor, vagy a hatalmi döntések meghozatalakor ezek semmit sem nyomnak a latba. Ez csupán része a show-nak, amit kenyér és szabadság helyett kapunk.
Nem hiszem, hogy a szavazófülkékben bármi megváltoztatható. Meggyőződésem szerint az elmúlt tíz évben semmi lényeges nem dőlt el a szavazófölkékben. Vagy, ha mégis, mint az önkormámyzati választásokon, csupán azért, mert már nem számoltak azzal, hogy más is lehet esélyes. Most viszont számolhatunk azzal, amit tapasztalunk is, hogy ezt minden lehető módon megtorolják.
Habár jelenleg ez törvénybe ütközik, az ország sorsa csak az utcán fordítható meg. Ám, ha könnyen megtörhető, kicsiny csoportok, magukra maradó emberek mennek az utcára, úgy tapossák el őket, hogy még csak az esti hírekbe sem kerül be semmi.
Olyan erőt kell mutatni, amely félelmet kelt! Tömeget, amely nem fut el a rendőrök elől. Tömeget, amely láttán a rendőr elgondolkodik azon, hogy jó oldalon áll-e. Tömeget, amely nem oszlik fel akkor sem, ha harci járművek veszik körbe.
Az Internet adó szomorkás kép arról, hogy az érdek mozdítja meg az embereket. Ám az, hogy jobb, tisztességesebb világban élhessünk, sokunk érdeke. Nem tartom elfojtandónak azt a vágyat sem, hogy valami módon bosszút álljon azokon, akik gátlás és félelem nélkül milliónyi aljassággal tették tönkre sokak életét. Ha ezt a bűnt nem üldözi a rendőr, nem vádolja az ügyész és nem bünteti a bíró, akkor ez az utcára marad. A társadalmi igazságérzet elégtételt kíván, ha nem is törvényesen, de jogosan.
Elég volt tehát a szép beszédekből, az elmés érvelésekből. Elég volt abból, hogy hagyjuk tönkretenni magunkat, mert az ellenállás „olyan neveletlen” valami. Elég volt!
Ha haragszunk, jogos a haragunk. Nincs semmi szégyellnivaló a haragunkon! Ki állna ki értünk, ha mi magunk sem állunk ki önmagunkért? Vezető kell! Olyan, aki az utcán is mer vezetni. Aki szembe mer fordulni a diktatúra törvényeivel, aki nem küld haza a „békesség kedvéért”, aki csatárláncba állít, ha a térről ki akarnak szorítani a rendőrök, aki vezényli a mozgásunkat, ha felvonul a hadsereg, aki be meri töretni a Parlament kapuját, és aki csak azért védi meg a tömeg kezére került gazemberek életét, hogy majd egy rendes bírósági eljárásban mindenért feleljenek!
Fel kell szítani a jó emberek haragját, mert harc nélkül mind elveszünk, és elvész minden. Aki attól fél, hogy ez polgárháborúhoz vezet, az bolond, mert a háború rég zajlik, csak mi nem hogy visszaütni, még védekezni is gyávák voltunk eddig.
Gyáva népnek nincs hazája, mondta ezt az, aki a félelmeinkből épített birodalmat. Ideje, hogy ők is megtanuljanak félni! Ideje, hogy mi is megtanuljunk bátran élni!
De hol az a bátor vezető, aki megtanít minket a bátor, győzni képes haragra?