Oldalak

2020. május 25., hétfő

Miért kell felszítani a haragot?


Miért kell felszítani a haragot?



Haragot szítani? Olyan felvetés ez, ami sokakat rosszallásra serkent. Általában helyes az a gondolat, hogy békességre kell törekedni. Ez humánus, konstruktív és tisztességes alapállás. Viszont megesik az, hogy a békességre törekvők türelmével súlyosan visszaélnek. Ahogy ez Hazánkban történik minimum tíz, de inkább harminc éve.

A legnagyobb aljasságok egyike az, ha valaki, vagy valakik abból kiindulva tesznek meg aljas lépéseket, hogy az érintettek pacifikálhatóak, tehát lényegi ellenállás nélkül beletörődnek abba, ami történik. Ami velük, a szeretteikkel és a hazájukkal történik. Pontosan ez az, amit a mai hatalom tesz, mégpedig egyre gátlástalanabbul, egyre arrogánsabban, egyre magabiztosabban.

Alapvetően négy módját alakították ki annak, hogy az embereket és a közösségeket aktív, vagy passzív támogatóivá tegyék a törekvéseiknek.

Egy szűk, és heterogén réteg a haszonélvezőjévé vált a tevékenységüknek. A kitervelt folyamatokat végig kell vinni, és akik helyi szinten ebben részt vesznek, azok jutalmul részesülnek a haszonból. Itt a nemzetközi szinten is kiemelkedő ütemben gazdagodó oligarchától a falusi hivatalnokokig és papokig igen sokszínű a kép. Kinek-kinek a maga szintjén nyújt anyagi javakat és túlhatalmat, másfelől pedig védelmet az akár erkölcstelen, akár törvénybe ütköző tettek eltussolásával. Ez a réteg az apparátus és a káderek rétege, amely a maga szempontjából „hasznos” szimbiózisba került a gazdával.

Szélesebb, de önmagában csak kisebbségi erőként élő, szintén heterogén réteg az, akiknek vallásává vált ez a rendszer, és az azt fémjelző személyek. Sajátságos keveréke ez a Stockholm szindrómának és a szektás hitnek. Ők azok, akiknek a meggyőződését nem ingatja meg a valóság. Sőt, annál elszántabbak és agresszívebbek a hitük védelmezésében, minél inkább szembesülnek az azt cáfoló tényekkel. Természetesen az ő világképükben az a tény, ami ellentétben áll a hitükkel, csupán ellenséges hazugság, ármány, csalás. Ők az önkéntes, vagy fizetett trollok, ők a harci osztag, ők azok, akik a saját nyomorúságukat sem az imádott rendszer és az istenített vezető hibájának tartják, hanem a pusztítandó ellenség aljasságának. És hogy ki az ellenség? Bárki, akit a rendszer, és a vezető annak nevez, és bárki, aki az ő hitüket kétségbe vonja.

A legszélesebb és legsokszínűbb réteg a passzív, rezignált emberek rétege. A legtöbben ebbe a rétegbe tartozunk. Nem látunk vezetőt, vezetést, összefogást létrehozó közös nevezőt, erőt. A hatalom a megosztottság sikeres mélyítésével atomizálta közösségeinket, felszámolta a szolidaritást, és országossá tette a megalkuvó gyávaságot. Igen, mi vagyunk azok, akik önmagunk érdekében nem merünk fellépni, másokért pedig nem kockáztatunk. Nem azért van ez, mert gyáva és erkölcstelen emberek volnánk, hanem azért, mert naponta tudatosítják bennünk, hogy ha ellenállunk, egyedül maradunk a hozzánk mérten végtelen és kegyetlen erővel szemben.

A negyedik réteg azokból áll, akiket tönkretett, vagy elüldözött a rendszer. Ők helyzetükből adódóan végkép játszmán kívül rekedtek. Akinek elárverezték a házát, és az a gondja, hogy hol és mit adjon enni a gyerekeinek, aki a közmunkáért áll sorba, aki tudomásul vette, hogy már soha nem gyógyul meg, és csak békét akar a maradék rövidke időre, aki külföldre ment, hogy megélhessen, vagy az üldözése megszűnjön, az nem szól bele a közös ügyeinkbe.

Van egy ötödik csoport is, a külföldről szavazók. Őket részben a káderek, részben a hívők közé sorolhatjuk. Nyilvánvaló azonban, hogy bár sorsközösséget vállalhatnának velünk, „bennszülött” magyarokkal, csupán beleszólást és előnyöket szeretnének. Gyarmatként kezelnek minket. A jog kell, lehetőleg több, mint nekünk. A támogatás kell, lehetőleg több, mint nekünk. De a terheink alá nem teszik oda a vállukat. Így ők sokszor megcsúfolják azt a figyelmet, szeretetet és megbecsülést, amit a magyar nép magától értetődően megad nekik. Sajnálatosan, így végkép elszakítják magukat a hazai magyarságtól.

Két kérdés merül fel. Egyrészt az, hogy a harmadik réteg van-e olyan széles, mint az első kettő? A másik az, hogy felléphet-e győztesen ez a réteg az első kettővel szemben?

(Az ötödik csoport szavazatainak számát soha nem tartottam hitelesnek és valóságosnak.)

A statisztikák terén annyi zsonglőrködés volt mostanában, hogy lehetetlen a helyzetet számszerűsíteni. Ugyanakkor, ha a politikai preferenciákról kérdezik az embereket, akkor három réteget figyelembe kell vennünk: azokat, akik még ma is nyíltan vállalják ellenzékiségüket, azokét, akik azt mondják, hogy nincs párt, amelyre szavaznának, és azokét, akik az ilyen kérdésekre nem válaszolnak. Az az egy biztosan közös ebben a három rétegben, hogy nem hívei a hatalomnak. Nem elégedettek, sőt, csalódottak. Ám rezignáltak is.

Ez a három réteg együtt egészen biztosan nagyobb, lényegesen nagyobb tömeget képvisel, mint az előbbi felsorolás első két csoportja. Azonban olyan ez a réteg, mint a pásztor nélkül maradt nyáj: nincs, aki összeterelje, egybe tartsa, vezesse őket. Közös a sorsuk, de nem tudnak közösséggé válni.

Amikor a hatalom minden korlát nélkül, a maga érdeke és ízlése szerint alakíthatja a törvényt, akkor minden törvénytelenné válik, ami a hatalomnak nincs ínyére. Sokan felvetik a polgári engedetlenség eszközeit, mint amelyek békés útját jelentik az ellenállásnak. Azonban senki ne higgye, hogy ezt nem torolják meg keményen! Különben miért lenne délutánonként több szakasznyi rendőr ott, ahol dudálnak, és miért szabnának ki „dudálásért” irreális mértékű bírságokat? Vagy miért csöngetnek be egy a Facebook-on leírt mondatért hajnalban többekhez is?

Hosszan lehetne ragozni ezt. Ám szembe kell néznünk azzal, hogy nincs törvény adta mód a tiltakozásra.

A demokratikus intézmények sem működhetnek demokratikusan, ha illiberális az állam. Ott, ahol egyetlen érdek irányít minden ilyen intézményt, ott ezek az intézmények már csupán névleg demokratikusak, mert sem féket, sem ellensúlyt nem képez egyik sem. Mind egyetlen akaratot szolgál. Az ilyen rendszer neve pedig a díszletektől függetlenül az, hogy diktatúra.

Nem hiszem, hogy az ellenzéki politikusok parlamenti szónoklatai, Facebook bejegyzései, blogjai, sajtónyilatkozatai bármit is változtatnának. A szavazáskor, vagy a hatalmi döntések meghozatalakor ezek semmit sem nyomnak a latba. Ez csupán része a show-nak, amit kenyér és szabadság helyett kapunk.

Nem hiszem, hogy a szavazófülkékben bármi megváltoztatható. Meggyőződésem szerint az elmúlt tíz évben semmi lényeges nem dőlt el a szavazófölkékben. Vagy, ha mégis, mint az önkormámyzati választásokon, csupán azért, mert már nem számoltak azzal, hogy más is lehet esélyes. Most viszont számolhatunk azzal, amit tapasztalunk is, hogy ezt minden lehető módon megtorolják.

Habár jelenleg ez törvénybe ütközik, az ország sorsa csak az utcán fordítható meg. Ám, ha könnyen megtörhető, kicsiny csoportok, magukra maradó emberek mennek az utcára, úgy tapossák el őket, hogy még csak az esti hírekbe sem kerül be semmi.

Olyan erőt kell mutatni, amely félelmet kelt! Tömeget, amely nem fut el a rendőrök elől. Tömeget, amely láttán a rendőr elgondolkodik azon, hogy jó oldalon áll-e. Tömeget, amely nem oszlik fel akkor sem, ha harci járművek veszik körbe.

Az Internet adó szomorkás kép arról, hogy az érdek mozdítja meg az embereket. Ám az, hogy jobb, tisztességesebb világban élhessünk, sokunk érdeke. Nem tartom elfojtandónak azt a vágyat sem, hogy valami módon bosszút álljon azokon, akik gátlás és félelem nélkül milliónyi aljassággal tették tönkre sokak életét. Ha ezt a bűnt nem üldözi a rendőr, nem vádolja az ügyész és nem bünteti a bíró, akkor ez az utcára marad. A társadalmi igazságérzet elégtételt kíván, ha nem is törvényesen, de jogosan.

Elég volt tehát a szép beszédekből, az elmés érvelésekből. Elég volt abból, hogy hagyjuk tönkretenni magunkat, mert az ellenállás „olyan neveletlen” valami. Elég volt!

Ha haragszunk, jogos a haragunk. Nincs semmi szégyellnivaló a haragunkon! Ki állna ki értünk, ha mi magunk sem állunk ki önmagunkért? Vezető kell! Olyan, aki az utcán is mer vezetni. Aki szembe mer fordulni a diktatúra törvényeivel, aki nem küld haza a „békesség kedvéért”, aki csatárláncba állít, ha a térről ki akarnak szorítani a rendőrök, aki vezényli a mozgásunkat, ha felvonul a hadsereg, aki be meri töretni a Parlament kapuját, és aki csak azért védi meg a tömeg kezére került gazemberek életét, hogy majd egy rendes bírósági eljárásban mindenért feleljenek!

Fel kell szítani a jó emberek haragját, mert harc nélkül mind elveszünk, és elvész minden. Aki attól fél, hogy ez polgárháborúhoz vezet, az bolond, mert a háború rég zajlik, csak mi nem hogy visszaütni, még védekezni is gyávák voltunk eddig.

Gyáva népnek nincs hazája, mondta ezt az, aki a félelmeinkből épített birodalmat. Ideje, hogy ők is megtanuljanak félni! Ideje, hogy mi is megtanuljunk bátran élni!

De hol az a bátor vezető, aki megtanít minket a bátor, győzni képes haragra?

2020. május 15., péntek

Menekülési ösztön nélkül


Menekülési ösztön nélkül



Miért jött vissza Radnóti Párizsból? A második világháború küszöbén már megszokottá vált, hogy rengeteg hátrány éri a zsidókat. Radnóti megtehette volna, hogy feladva a hátrányait, új életet kezd az akkor még szabad és haladó szellemiségű világvárosban. Ő mégis itt volt itthon, a Pozsonyi úton és az Istenhegyi úton.

Joga van-e bárkinek elvitatni az ő jogát arra, hogy itt legyen honos, ahol „kifelejtették” a kortárs irodalomból, ahol letiltották a katedráról, ahol másodrendű polgárként rabszolgaságra ítélték, s végül, mint haszontalan foglyot egyszerűen főbe lőtték?

Nem volt talán világos, hogy merre tart a világ?

A holokauszt rettenetében államilag irányított, ipari módszerekkel végrehajtott, tömeges rablógyilkosság zajlott éveken át. Ebben a borzalomban a magyar lakosság lelkesebb, a magyar állam eltökéltebb és hatékonyabb volt még a németeknél is. Márpedig az az állam, amely népírtást hajt végre saját polgárai körében, és az a nép, amely helyesli és teljes szívvel támogatja azt, önmaga sírját ássa egyre mélyebre.

Néhány évig higiéniai termékeket szállítottam számos nógrádi intézménybe. Köztük a mohorai óvodába is. fellelhető az Interneten az az irat, amelyben a helyi plébános „kiigényelte” a zsidók által „elhagyott” ingatlant. Jóllehet, a vagon még magyar tájakon haladt a tulajdonosokkal.

Ingatlan, ingóság, pályafutás, élet, mind, mind préda lett, s a kis gazemberek a nagy gazemberek kegyeit keresték, hogy nagyobb részt kapjanak a koncból. Közönséges hullarablás volt ez, s mert azt csak halottakon lehet elkövetni, hát gyilkoltak szorgalmasan. Gyilkoltak előbb a kirekesztéssel, s végül a fizikai megsemmisítéssel.

Azt írja a Biblia, hogy Isten jelöli ki a népek sorsát, és az országok határát. Ha ez így van, Isten kegyelme igen nagy, hiszen nem morzsolódtunk fel, dacára a bűnöknek, amelyeket elkövettünk. Ám nem véletlen, hogy a huszadik században minden nagyratörő, és egyúttal pökhendi tervbe belebuktunk. Elvesztettünk két világháborút, egy forradalmat, egy hidegháborút. Elvesztettük az ország területének nagyobb részét, s elvesztettük többször is a nemzetközi megbecsülésünket.

Azt mondják sokan, hogy ez egy keresztény ország. Viszonylag jól ismerem a Bibliát, de ott nem találok rá magyarázatot, hogy ez mit jelent. Különösen, hogy erre hivatkozva újra a leggonoszabb eszméket hizlalják, felelevenítve a legaljasabb gyakorlatot. Ám, ha feltételezzük egy percre, hogy a szó bibliai értelmében sokan félik Istent, akkor végkép nem érthető, hogy miért helyeslik és támogatják azt, ami helytelen, aljas és gonosz.

Történelmi időket élünk. Ezekben az években ismét megfordul a nép és az ország sorsa. Jelenleg kiteljesedik az illiberális állam. Mit is jelent ez? Azt, hogy nem vagyunk szabadok. A biztonság és a jólét hazug ígérete sokakat rávett, hogy önként mondjanak le a szabadságukról, és gyalázzák azokat, akik szabadok szerettek volna maradni. Az emberek félrevezetésének a leghatékonyabb módszereit, a modern média által ipari hatékonyságúvá fejlesztett tömeges manipulációt épp abban a világégésben kezdték minden korábbinál eredményesebben alkalmazni, amelyben Radnótit megölték. A mai helyzetünknek két oka van. Az egyik az, hogy pontosan ezt a manipulációt alkalmazták és alkalmazzák újra. A másik pedig az, hogy sokan hinni akarnak a hazugságnak, mert az álmaik, vágyaik megvalósulását várják attól a világtól, amit ezek a hazugságok ígérnek.

Ha ez az ország valóban keresztény lenne, azaz, ha az emberek többsége értené és hinné azt, ami a Bibliában áll, nem hinnék olyan sokan, hogy embertelen és aljas módszerekkel lehet egy jobb világot felépíteni, s nem mernének támogatni egy olyan világot, amely Isten törvényeivel ellentétben állva, emberek megkülönböztetésén, a sorsuk, karrierjük, életük ellopásán át juttat előnyökhöz másokat.

Tudjuk, sokan meghaltak, akik szembe mertek szállni. Nem tudjuk, hogy mennyien. Ezekben a napokban is életek, karrierek törnek ketté. Lassan megszokjuk, hogy a szabadság és a levegő elfogy körülöttünk.

A sajtó szorgalmasan híreszteli, hogy egyeseket „rémhírterjesztésért”, elrettentően nagy erőt felvonultatva elfogott a rendőrség. S már tudjuk azt is, mi a rémhír: minden állítás és vélemény, ami eltér a hatalom akaratától.

Fölvetődik tehát a kérdés, hogy miért nem megyünk el, amíg lehet. Hiszen Európa, és a világ jobb része ma még nyitva áll előttünk. Feladhatnánk a budapesti, vagy vidéki életünket, és újat kezdhetnénk egy nyitottabb, haladóbb, emberibb kultúrában.

De ki az, aki elvitathatja a jogunkat, hogy itt legyünk otthon? A jövő a tiszta embereké. Azoké, akiket megkülönböztetnek, kirekesztenek, gyaláznak és képletesen is, fizikailag is pusztítanak. Mert valamiféle igazság mégis működik a világban. Talán éppen Isteni igazság. És a gonosz hatalmak elbuknak, csupán elrettentő emléküket hagyva az utókorra. Történelmi időket élünk. Hamarosan fordul a világ. Hogy addig mennyi szenvedést és nyomorúságot hagyunk magunkra mérni, az azokon múlik, akik hinni akarnak a hazugságnak.

2020. május 5., kedd

Miért kell forradalmat "csinálni"?


Miért kell „forradalmat csinálni”?



A liberális demokráciát Magyarországon szitokszóvá tették, mintha ez valami sötét, bűnös dolog lenne. A liberális pedig a zsidó kódszava lett az antiszemita közbeszédben, köszönhetően a következetes kormányzati erőfeszítéseknek. Ezek ellentéteként hirdették meg az illiberális demokráciát, amely állítólag jobban megfelel nemzeti jellegünknek. Magyarán, ami kizárja a zsidó befolyást.

Undorító, őrült és félelmetes. De van igény rá. Sokakkal elhitethető, hogy meg kell védeni őket. Mindegy, mitől és kitől. Soros György bizonyára a nagy szabadkőműves-zsidó-háttérhatalom királya, de a mi igazságos legkisebb királyfink jól megvéd minket.

Kérdezhetném, hogy mióta legálisak hazánkban a kábítószerek, de ezt nem vegyi úton, hanem kommunikációval érték el.

Csupaszítsuk tehát pőrére a valóságot! Mit is jelent az, hogy liberális? Csak azt, hogy a szabadságjogokat fontosnak tartó. A valódi liberális nem azt mondja, hogy mindent szabad, hanem azt, hogy minden legyen szabad, ami nem árt másoknak. Ez egyfajta relációt feltételez, amelyben nem a polgár szolgál az államnak, hanem az állam a polgárainak. Hasonló képpen nem tekinti a polgárt az állam tulajdonának, hanem az államot, mint nagy szolgáltatót tekinti a polgárok közös tulajdonának. Így az állam vezetői nem királyok, hanem alkalmazásban álló menedzserek.

A liberális demokrácia nem egy bizonyos párt, vagy ideológia elsőségében gondolkodik, hanem ezek méltányos és tisztességes versengésében. Magyarán, a társadalomban jelenlévő érdekek és nézetek korrekt versengésében, együttműködésében, kompromisszumaiban és végső soron szövetségében.

Hiszen a legnagyobb egyéni és közös igényünk az, hogy boldogok legyünk, és boldoguljunk. A politika célja egy folyamatos vita arról, hogy ez hogyan legyen lehetséges a lehető legtöbbeknek.

Az illiberális gondolat nem más, mint a szabadság megvonásának az eszménye. Az ígéret az, hogy a szabadságért cserébe biztonságot nyújt. Holott a hétköznapokban is és a krízisekben is kiderül, hogy ez a biztonság illúzió. Egyfelől azért, mert olyan veszélytől véd, amely nem létezik. Valójában indokolatlan félelmet kelt és gyűlöletet szít, lényegesen eltúlozva és eltorzítva a valóságot. Másfelől pedig azért, mert valójában nem véd meg. Erre rengeteg példát nyújtanak a mindennapok. De elég csak arra a tragikus helyzetre gondolni, ami a Covid-19 járvány kapcsán kialakult. Sem az egészségünk, sem az egzisztenciánk nincs biztonságban. Aki mást hisz, az önmaga előtt tagadja le a valóságot.

Magyarországon ma egy rendkívüli elit kezében van a politikai és a gazdasági hatalom. Kétségtelen, hogy ennek az elitnek a gerincét egy olyan társadalmi kör adja, amely a késő-kádári, egypárti diktatúra kiszolgálásában kezdte meg felépíteni a maga karrierjét. Nem véletlen, hogy az ügynökakták nyilvánossá tételét közel húsz alkalommal hiúsították már meg nemleges szavazataikkal.

Az MSZMP és a KISZ káderei uralják országunkat, felettébb jó kapcsolatokat ápolva Moszkvával, Pekinggel, és számos szörnyeteg diktatúrával. Egyúttal tisztességtelenül viselkedve a hazánkkal és a szövetségeseinkkel.

Tudom, erre az a válasz sokak részéről, hogy megakadályozzák a befolyást. Milyen befolyást? Természetesen a zsidó befolyást. Mert a gyűlölködés magvait elvetették és szorgalmasan gondozzák ma is.

Az a jövő, amit építenek meglehetősen szomorú. Nekik persze nem. Ők hihetetlen vagyont és véget nem érő hatalmat szereznek. A társadalom és az ország azonban meggyengül és szétesik. A megosztottság elemi gátja mindenféle összefogásnak. Ezzel kiiktatták a társadalom immunrendszerét. A középosztály felszámolása pedig az ellenzék bázisának megújulását apasztotta el.

A társadalmunk szerkezete fokozatosan a Braziliától Kolumbiáig terjedő világ modelljét követi: egy vékony, de minden gazdasági és politikai hatalmat birtokló, törvények felett álló elit, és egy széles, kiszolgáltatott munkás réteg. A szervezett bűnözés és az államvezetés összefonódása, a nemzeti vagyon magáncélokra történő kisajátítása. Ez jellemez egyre inkább minket is.

A liberális demokrácia egyik alapelve a hatalmi ágak szétválasztása. Ezt nevezik a fékek és ellensúlyok rendszerének is. Milyen hatalmi ágakról is beszélünk? A törvényhozói, a végrehajtói és a bírói hatalomról, ami az államot illeti. Magyarán, a Parlament a pártok alkujával hoz törvényeket, amelyet a kormány köteles végrehajtani, s ha ebbe hiba csúszik, a bíróság az igazságot képviseli. De ott, ahol minden egy embertől függ, ahol az ügyészség és a bírságok is egyre inkább egyetlen érdeket szolgálnak az igazság helyett, ott a hatalmi ágak nem szétválnak, s nem egymás ellenőreiként funkcionálnak, hanem összefonódva a teljhatalmat szolgálják. Ott nincs jog, mert a törvények is a szerint születnek, hogy épp mi az érdeke, vagy mihez van kedve annak az egynek.

Liberális társadalmakban van még egy hatalmi ág, amely azonban független az államtól: a sajtó.

A sajtó, mint a társadalom ellenőrző szerepének megtestesítője gondoskodik arról, hogy az ország lakóit érintő események, különösen pedig a hatalom különböző ágaiban fontos szerepet betöltők helyes és helytelen törekvései a polgárok számára azonnal, és a lehető legalaposabban megismerhetők legyenek. A sajtó pluralizmusa pedig arra jó, hogy az egyes orgánumok hitelességét maguk a polgárok is össze tudják vetni.

Nyilvánvaló, hogy nálunk már csak mutatóban van független, vagy függetlennek mondott médium. A sajtó pluralizmusa elveszett, csakúgy, mint a függetlensége. A mai magyar sajtó leglényegibb tevékenysége az, hogy a hatalmat szolgálja. Így megszokottá váltak azok a módszerek, amelyek sem a sajtó szakmai, sem az etikai normákkal nem férnek össze. Az egyoldalúság, az elfogultság, a hazugságok alkalmazása mindennapos gyakorlat. A sajtó nem feltárja, hanem elfedi az igazságot.

Szokás arra hivatkozni, hogy szabad és demokratikus választásokon nyerte a túlhatalmat a mai kormányzatunk. Ez az állítás is megérne egy hosszas vitát, de tekintsünk most el ettől. Inkább foglalkozzunk azzal a kérdéssel, hogy lehetséges-e szabad és demokratikus választáson legyőzni őket?

A határozott véleményem az, hogy nem. Hogyan lehet versenyezni azzal, aki verseny közben többször is átírja a szabályokat, a maga érdekei szerint? Mert ez történik. Amit tesznek, nem jogos, de törvényes. Nem jogos, mert alapvetően tisztességtelen. De törvényes, hiszen jogszabályoknak nevezik azokat a szabályokat, amelyeket kényükre-kedvükre létrehoznak. Törvényes, feltéve, ha a jelenlegi jogrendet egyáltalán legitimnek tekintjük. Noha ezt is vitatják többen, nem is alaptalanul.

Az ellenzék leszalámizása, manipulálása, együtt hatva a társadalom atomizálásával, a gyűlölködés légkörének a folyamatos táplálásával oda vezetett, hogy rendkívül nehézzé vált bármiféle összefogás megvalósulása. De, ha még létre is jön a kényszer szülte egység, minden eszközt bevetnek azért, hogy ne győzzék le őket akkor sem, ha legyőzik őket.

A legutóbbi országgyűlési választáson az abszolút többséget sem szerezték meg. Mégis a képviselői helyek kétharmadát nyerték. Ki írta a szabályokat? Az önkormányzati választásokon számos helyen így is veszítettek. Most, a „különleges jogrend” alatt ezeknek a településeken a megbüntetése, ellehetetlenítése folyik igen nagy lendülettel. Többek között a Főváros is részesül ebből a bánásmódból.

Az üzenet világos: aki ellenáll, az megbánja.

A magyar polgárok jelentős része krónikus kiskorúságban éli az életét. Mindegy, milyen aljas is a vezető, ha betölt egyfajta apa szerepet, akkor azt elfogadják. Felnőni, felelősséget vállalni nehéz, különösen nehéz szembenézni azzal, hogy sok esetben a következmények felmérhetőségét nélkülözve kell felelősséggel döntéseket hozni. A felnőtt élet nehéz. Ha van, aki dönt helyettük, akkor nem aggódnak, mert minden jó lesz. Ha mégsem jó minden, akkor egyrészt felvilágosítják őket, hogy igenis jó. S ha ezt még így is nehéz hinni, akkor megtudják azt is, kit kell a nehézségekért gyűlölni. Hát nem egy lelki összkomfort?

Nem csekély azoknak a köre sem, akik a hatalmi gépezet szempontjából szükséges szerepet töltenek be, és így haszonélvezői a struktúrának. Relatíve csekély, de kézzelfogható előnyükért odaadják magukat, mert a vagyoni gyarapodás, a legalább lokálisan megbecsült pozíció elhomályosítják az erkölcsi aggályokat.

Sokan passzívak, mert megtanulták, hogy ha exponálják magukat, akkor egyedül maradnak. Nem mernek elegen melléjük állni. Kiszolgáltatottá válnak, és tönkre is mennek bele. Hiszen egyen-egyenként könnyen levadászhatóak vagyunk.

Így tehát, olyan versengés zajlik a politikában, amit a jelenlegi struktúrában csakis egy versenyző nyerhet meg. Ha másképp nem, majd leáll a szoftver, és sok zsák levélszavazat érkezik külföldről.

Ha manapság azt mondjuk, forradalom, az emberek többsége megretten. A forradalmat ugyanis először nem forradalomnak nevezik, hanem „a törvényes rend erőszakos megdöntésére irányuló szervezkedésnek.” A hatalom birtokosa természetesen minden rendelkezésre álló eszközzel szembefordul azzal, aki meg akarja fosztani a hatalmától. 1848-ban Bécs, vagy 1956-ban Moszkva törvénytelennek, aljasnak és erkölcstelennek nevezték a felkeléseinket. Természetesen a megtorlás is kegyetlen és kérlelhetetlen volt. A hatalom pozíciójából nézve annál jobb, minél inkább erőszakba fordul egy ilyen mozgalom, mert annál könnyebb egyrészt aljasnak mutatni, másrészt megtorolni.

Ezért ma fokozottan igaz, hogy forradalmat nem lehet erős háttér nélkül kirobbantani. Ebben a kérdésben széles ellenzéki egyetértésre és összefogásra lenne szükség, hogy a bátorság ne váljon botor vakmerőséggé.

Egy bizonyos pontig Gandhi útja is követhető. Az erőszakmentes, de tömegességénél fogva nagy erőt mutató összefogás ellen a hatalom sokkal nehezebben lép fel. Békés és kedves emberekről is lehet rosszat mondani, de nehezebb azt hihetővé tenni. Azonban kell a bátorság ahhoz is, hogy akár az erőszak eszközével is éljen egy ilyen kezdeményezés, amikor eljön az ideje. Aki ugyanis e hatalom ellen van, azt ez a hatalom minden eszközzel támadni fogja, ide értve az erőszakszervezeteket is.

Mi kell ehhez? Kell egy erős, egységes háttér. És kellenek olyan emberek, akik, mint a zászlók, elől mennek, és utat mutatnak. Ha nincs vezető, nincs kit követni. Ha nincs hang, nincs mire figyelni.

A forradalmat akkor nevezik forradalomnak, ha győz, és jobb világot teremt. A magyar polgár sok áldozatra hajlandó, de a nyilvánvaló kudarc iránt nem lelkesedik. Ez érthető.

Kockázatos út, amit alternatívaként megfontolásra ajánlok, de a másik út járhatatlannak bizonyult.

A hatalom embertelensége még nem világos kellően széles körben. Ám nincs kétségem, hogy egyre többeket érint. S ha más nem, hát a saját nyomorúság felébreszti a kábulatból az érintettek legalább egy részét. A kritikus tömeg bármikor létrejöhet. A bátor és alkalmas vezetés kellene még, hogy a politika hagyományos színterein, és az utcán is a változásig elvezesse azokat, akik szabadon, és boldogabban szeretnének élni.

2020. május 2., szombat

Ki a magyar?


Európa közepén, égtájak és kultúrák metszéspontjában élünk. A nyelvünk egyedi. Eredetünket, rokonainkat bizonyosan nem tudjuk azonosítani. Nomád őseinkről kevés és bizonytalan emlék maradt. Fel-feltámad ugyan a vita arról, hogy finn-ugor, vagy türk eredetet mutathatunk-e fel inkább. Érveket hallunk. Bizonyítékokat keveset látunk. Feltehető, hogy abban a bizonyos nomád múltban volt kapcsolatunk ennél több irányban is. De kibogozhatatlan, hogy honnan is eredeztethetőek őseink.


Ez természetesen nem tragédia. A legtöbb nép valamely személyhez, vagy eseményhez köti kezdeteit, noha ezek sem a semmiből lettek. A múlt jelentős része feltérképezhetetlen. Esetünkben talán a négyszázas évekig mutathatunk el egy-egy írásos említést, és keresgélhetjük nyelvünkben azt, ami hasonlít mások nyelvi jelenségeihez. De ezen túl, sőt, már ebben is több a feltételezés, mint a tény.

Korszakokonként változik, hogy épp melyik elmélet tekintendő megalapozottnak, ám erről nem a tudomány, hanem a politika dönt.


Itt vagyunk tehát, egyedülálló népként. Királyaink zöme nem közülünk származott. Még Hunyadi Mátyás is részben román ősökkel büszkélkedhetett. A magyar szabadságharc aradi mártírjainak a többsége nem beszélt folyékonyan magyarul, mert más népek fiai voltak, mégis a mi hőseink. A forradalom költője, Petőfi félig szerb volt. József Attila félig román, Radnóti Miklós egészen magyar, és egyúttal zsidó. Sorolhatnánk tehát végeérhetetlenül. Bár a körülöttünk élő népek nem a rokonaink, mégis összeforrt velük a sorsunk és a kultúránk. És amíg a politika újra és újra öldöklő gyűlöletet szít, amely genocídiumok sorát idézte elő, addig barátság és szerelem is szövődik. A határok egyre értelmetlenebbek.


Ám határok vannak, mert a hatalmi logika eszközei azok a vonalak, amelyek börtönrácsként viseltetnek közöttünk. Úgy esett, hogy Magyarország sértett gőgje folytán mindent elveszített a huszadik században, amiért harcolt. Az ország területének és lakosságának jó része a határokon kívülre került, száz éve már. Ezzel ugyan egyszínűbb lett az ország, de ez az egyszínűség csak a hátrányára vált.


Jelenleg szomszédaink többsége ugyanannak a szövetségi rendszernek a része, mint még mi is: az Európai Uniónak. Ez nagyszerű alkalom lenne arra, hogy a határok átjárhatósága szinte korlátlan legyen, és ne legyenek gátjai az összetartozásnak. Mégis azok, mert a politikai érdek ellenségeskedést kíván.


„A székely szarta a magyart”, üzente nekem egy erdélyi atyafi. „Miért ne szavazhatnánk Orbánra?”, kérdezte egy beregszászi ismerős.


Ma ott tartunk, hogy a belpolitikánk küzdelmeit a határon túliak döntik el. Ha nem is üveggyöngyökért, de egyfajta júdáspénzért határozottan hozzájárulnak a jelenleg regnáló hatalom túlsúlyban tartásához. Ukrajnában nem veszik észre, hogy az ukrán nyelvtörvény válasz arra a barátságtalan szövetkezésre, ami a magyar kormány és Moszkva között zajlik. Nem veszi észre az erdélyi, bácskai, felvidéki magyar, hogy egyébként utálatossá teszik őket ott, ahol élnek. Nem veszik észre, hogy a júdásezüstöt szóró kéz is kihasználja őket. Ők sokszor úgy hiszik, nekik mindenből több jár: megbecsülésből, pénzből, járvány idején védőmaszkból, és szavazati jogból. Az anyaországot sokszor gyarmatnak tekintik. Mi az ő magyarságukért rajongjunk, az adónkat ne a mi gyerekeink taníttatására, ne az idős szüleink ellátására, ne az itt élők jólétére költsük, hanem adjuk nekik, és tűrjük, hogy ők döntik el a mi sorsunkat!


Ez méltánytalan. Én nem szavazhatok egyetlen szomszédos országban sem. Pedig a dédapám állítólag ukrán volt. Mégsem szólhatok bele az ukrán parlament összetételébe. Pedig így lenne logikus. Oda-vissza. Ami nekik jár, az nekem miért nem? De ezt a Beregszászon élő atyafiak nem tették ezt nekem lehetővé népszavazással. Nem lett a politikájuk fétise, hogy akinek van egy szemernyi ukrán gyökere, az akár náluk is bőségesebben kapjon minden jóból és jogból, amit Ukrajna adni tud. Holott tudjuk, hányan kapnak innen nyugdíjat, segélyt, hányan járnak gyógyulni hozzánk, és hányan jönnek szavazni a sorsunkról. S teszik mindezt olyanok is, akik segítség nélkül nem is értenek szót velünk.


Lássunk tisztán! A határon túl élő magyar nem magyarabb, mint mi, akik a határokon belül élünk, és mi sem vagyunk magyarabbak náluk. Ám a mi bőrünkre megy ez a hatalmi játék. Mi élünk itt. Mi fizetünk adót. Mi fizetjük azt is, amit ők innen kapnak. Ám a mi sorsunk függ attól, ami itt történik.


Nem értik meg, vagy nem akarják megérteni, hogy őket is kihasználják. Gyűlöletessé teszik őket ott, ahol élnek, és itt is, ahol mi élünk. Ők és mi már nem alkotunk egy közösséget, mint még harminc éve. A megosztás sikerült, és aki ezt nem látja, vagy talmi haszonért nem akarja látni, az bűnrészes abban, ami vele és velünk történik.


Méltánytalan, hogy azok döntsenek, akik e sorsban nem osztoznak. Noha a jelenlegi kurzus két kézzel dobja utánuk a jogokat, hogy akár itt, velünk sorsközösségben élhessenek. Aki odaátról idejön, egzisztenciát, karriert könnyebben épít, hiszen ők a magyar érzelem bálványai. De sokan nem jönnek. Nem teszik, bár tehetnék. Ezernyi okból, de ott maradnak, ahol élnek. Ukrán, román, szlovák, szerb állampolgárként, s egyben a magyarság haszonélvezőiként élnek. Tudom, a szüleim ma is Bereg maradék vidékén élnek. Ez ott hétköznapi valóság.


A magyar demokraták, egyszerű magyar emberek sokat segítettek a határon túli magyarokon, amikor rászorultak. Emlékezzünk csak a nyolcvanas évekre, amikor fél Erdély magyar élelmiszeren és magyar gyógyszeren élt. Emlékezzünk a romániai fordulatra, amikor még fegyverropogás közepette indultak konvoj szám megrakott autókkal a segíteni akaró emberek. De most mi, határon belül élők szorulunk segítségre. Vagy legalább arra, hogy hagyják ránk a dolgainkat. Mert nem magyarabb nálunk senki, aki a romlás felé segíti az országunkat.


Magyarországnak még le kell győzni a gőgöt, a vakságot, a feudalizmusba révedő barbár gyűlölködést. Akinek fontos ez az ország, ez a nép, bármely oldalán is éljen a határoknak, fontolja meg jól, mit támogat! Mert a mai apró, önös előnyök árán romlásnak adják sokan az országot, onnan nézve az anyaországot. S ha ma egy kis önteltségért, a rablók asztaláról hulló morzsányi jólétért odaadjátok a jövőnket, akkor ennek az országnak, ennek a népnek nem lesz jövője. Csak sok becsapott bolond, és egy maréknyi dúsgazdag gazember.


Én magyarul érzek, magyarul írok. Mi lesz a ti magyarságotokkal, ha ezt elpusztítjátok?

2020. március 29., vasárnap

Hány óra van?


Zsenge ifjú voltam még, amikor megértettem, hogy Hitler és Sztálin egyaránt gonosz volt, és embertelenségében, működésében nagyon hasonló poklot hoztak létre. Két ideológia összeért, egyenlővé vált.

József Attila „Világosítsd fel” című versében szintén egyenlőségjelet tesz a kommunizmus és a fasizmus közé.

Miért lehet az, hogy a politikai jobb és a bal ugyan egymás ellentétének látszik, végül épp olyan diktatúrát képes produkálni?



Azt gondolom, egyfajta válaszig eljutottam töprengéseim során. Hangsúlyoznom kell, hogy itt nem vállalkozom nemzetközi kitekintésre, sem pedig ideológia-történeti áttekintésekre. A ma és a közelmúlt magyar viszonyaiból képezem le a megállapításaimat. Ahogy pedig a magyar viszonyok sajátosan eltérnek a nemzetközi trendektől, úgy az én megállapításaim is el fognak térni.

A ma már nagyban elavult, de közkeletűen használt ideológiákat szeretném először elhelyezni egy térképen. Ez a térkép sajátosan egy óra számlapjára hasonlít. A függőleges tengely mentén, azaz a 12 óra és 6 óra között húzható vonallal felezve megkapjuk a jobb és a bal oldalt. A vízszintes tengely mentén, a 3 óra és 9 óra közötti felezéssel megkapjuk a demokratikus és diktatórikus ideológiák felosztását.

Azt állítom tehát, hogy demokráciát és diktatúrát egyaránt lehet baloldali és jobboldali eszmékre alapozni.

De mi is az az eszme, vagy ideológia? Amióta a „politikai marketing” szóösszetételt megalkották, ez már nem kérdés. A hatalomért folytatott versengés alapvető célja az, hogy az erőforrások feletti rendelkezés lehetőségét a versengők megszerezzék. Az ideológia mindig azt ígéri, hogy ha ez, vagy az győz, akkor ők sokaknak teremtenek jobb világot, átalakítva az erőforrások felosztását. A valóságban azonban mindig csak kevesen járnak jól, a nagy többség pedig kisebb, vagy nagyobb mértékben kárvallottja minden újabb újrafelosztásnak.

A politikai pártok tehát azoknak az érdekcsoportoknak a versengő csoportjai, akik az erőforrásokat meg akarják szerezni. Olyan ez, mint egy Fradi-Újpest meccs. Elvben minden ferencvárosinak jó, ha a Fradi győz, és minden újpestinek, ha az Újpest. De a legtöbbeknek csak érzelmi előnyöket nyújt a győzelem, hiszen sem Újpesten, sem a Ferencvárosban nem lesz jobb az élete az emberek túlnyomó részének attól, hogy a csapatuk győz. A csapat tagjai esetenként kapnak jutalmat. De az igazi hasznot azok fölözik le, akiknek gazdasági előnyük származik egy-egy csapat működtetéséből. (Ne felejtsük el, a focisták fizetése csak a jéghegy csúcsa. Más igen nagy összegek is forognak a látványspotokban. A nagy pénz pedig nem vész el, csak gazdát cserél. De, a foci nem témánk, csupán illusztráció.)

Ha Sztálin és Hitler egyforma, miben különbözik tehát a jobb oldal és a bal?

Tekintsük úgy, hogy e két, a maga nemében kiemelkedő történelmi alak az óra számlapjának legalsó, legdiktatórikusabb pontján, a hatosnál találkozott. Ez a totális diktatúra pontja. Mindegy, honnan érkezett ide egy társadalom, innen nincs lejjebb. lehet szörnyűbb, és még szörnyűbb, de azt az órás hasonlat már nem fejezi ki. Hacsak úgy nem, hogy a 6 után jön a 66, utána meg a 666. A pokol, amit a Földön hoznak létre.

Alapvetően abban látom a baloldal és a jobboldal között a különbséget, hogy a társadalmi mobilitást mennyire nyitja meg, vagy korlátozza a szélesebb társadalmi rétegek előtt.

E tekintetben a baloldalon több az innovatív készség. Az alacsony jövedelműek számára is hozzáférhető, színvonalas oktatás, a tehetségek kiemelése, a valamilyen mértékben mindenki előtt ott álló előmeneteli lehetőség azt eredményezi, hogy ki lehet törni a szegénységből, és elvben bárkiből lehet bármi. Ez soha nincs így százszázalékosan, de a baloldali módszerek ennek mindig tágabb teret engednek.

A jobboldalon viszont konzervatívnak nevezik magukat, és nagy nosztalgiával elevenítik fel a rangokat és a címeket. Ők a változatlanságot, a fixált viszonyokat részesítik előnyben. Egyetemre menjen az, akinek a szülei a felsőbb körökhöz tartoznak. A szakmában, munkában ez érhessen el magas pozíciót, akik a magasabb körökből érkeztek. Vállalkozóként bizonyos „nagyobb” sikereket az érhessen el, aki a „megfelelő” körök tagja.

Ez egy nyílt kasztosodásra hajlamosabb világ. persze, tapasztaltuk (én is, a koromnál fogva), hogy a baloldalon is van kasztosodás, és ott is vannak differenciált fékei a mobilitásnak. Ám míg a baloldalon ezek a rendszer hibái, addig a jobboldalon ez a rendszer lényege.

Annak tehát, aki születésénél, vagy szerencséjénél fogva bekerült a kiváltságosabb körökbe, a jobboldali berendezkedés előnyösebb, ez ugyanis kiiktatja az új versenytársakat, és konzerválja a kialakult előnyöket, pozíciókat. Annak, aki ambiciózus, és előre akar jutni, a baloldali berendezkedés megfelelőbb, mert ott több tere van a mobilitásnak.

A jobboldal éppen ezért a hagyományokra teszi az ideológiájában, valójában a demagógiájában a hangsúlyt. „Isten, Haza, család”: mondják. Hiszen ezek berögzült kulturális fétisek. Habár az emberek legalább kilencven százaléka eltávolodott a vallásos hittől, Istenre és a kereszténységre hivatkozni előnyös, mert valamiféle jó ügy védelmezőjének tekintheti magát az, aki úgymond a kereszténység zászlaja alá áll. Bónusz, hogy a többször újramelegített horthysta ideológiában ez nyílt kódolása az antiszemitizmusnak. Márpedig a félelem és a gyűlölködés kipróbáltan intenzív kohéziós erők.

A jobboldal nyíltan hirdeti, hogy az egyén érdekeit a közösség érdekei alá kell vetni. Azonban a közösség érdekein azt értik, hogy a kiváltságosok megtarthassák kiváltságaikat. Hálából beszédeket mondanak sajtótájékoztatókon és templomokban. Az alávetésen pedig azt értik, hogy az alávetettnek le kell mondania a felemelkedés lehetőségéről és a szabadságáról.

(Érdekes a vallásosság szerepe. Jóllehet, az emberek legalább kilencven százaléka eltávolodott a vallástól, mégis az egyházakat, amolyan hagyományos közmegegyezés szerint a jó erkölcs képviselőinek tekintik. Ezért, amit az egyház hirdet, könnyen tekintik vitán felül állóan helyesnek. Ezért használják a jobboldal ideológusai (demagógia gyártói) olya szívesen az egyházakat arra, hogy az ideológiájuk másodlagos hirdetői legyenek. Ez nem vallásszabadság, hanem az egyházak prostitúciója. Nem véletlen, hogy e közben radikálisan csökken a vallási és világnézeti tolerancia, és még a nagy társadalmi haszonnal működő keresztény közösségek között is van, akiket nem ismernek el egyházként, míg egyértelműen szektás alakulatok is szövetségesei lehetnek a hatalomnak.)

A nemzeti eszmény a szabadság eszménye. Valódi tömegbázist csak az elvakulttá tett tömegekből, vagy a felvilágosultakból lehet építeni. Az, hogy a fasizmus rövidebb ideig volt sikeres, mint a kommunizmus, noha mindkettő hamar eljutott az embertelenség eltűrhetetlen mértékéig, azt mutatja, hogy a szabadság igézete tartósabb és pozitívabb motiváció, ámbár a gyűlölet rövidtávon intenzívebb és féktelenebb.

A baloldali társadalmi rendszerek, a kommunizmus és a szocializmus, igen hamar hazugságba fordultak. Ott az úri osztályt újra kitermelték, és úgy hívták: pártelit. Csak a demagógia nyelvezet volt más. Valójában ezek voltak a legromlottabb jobboldali diktatúrák.

A legsikeresebb balos társadalmakat a skandináv térségben építették fel, noha ott kapitalista demokráciának nevezik a berendezkedést. Azonban erőteljesen szociáldemokrata szemléletű az, ahogy a szociális ellátó rendszereket, az állami védőhálót üzemeltetik. Ennek ellenére? Nem! Épp ezért ezek az országok gazdaságilag is sikeresek. Ez szembe megy azzal a jobboldali (konzervatív?) felfogással, hogy csak az az állam (gazdaság) lehet sikeres, amely „mértéktartó” (azaz: fukar) a szociális juttatások terén.

Érintőleg beszéltünk az óránk függőleges vetületéről. A hatosról megállapítottuk, hogy az a totális diktatúra számértéke. A tizenkettes pedig a liberalizmusé, azaz: a lehető legteljesebb szabadságé.

Most nem merülök el abban, hogy a liberalizmus ideológusai hányszor tévútra mentek. Nem ecsetelem, miért gondolom, hogy az, amit neoliberalizmusnak neveznek, valójában a legcinikusabb konzervativizmus. Azt is figyelmen kívül hagyom, hogy jelenleg hazánkban van ugyan liberálisnak nevezett párt, de valóban liberális nincs. Ilyen aprólékosan most nem foglalkozom a részletekkel.

Arról azonban beszéljünk, hogy mi is a liberális szabadságfelfogás lényege! Ez ugyanis nem az egyén, hanem az állam szerepének az értelmezésében ragadható meg. A kérdés az, hogy az állam hatalmat gyakorol-e a polgárai felett, avagy szolgálja-e a polgárait.

Ilyen egyszerű. Korlátlan szabadság nincs, hiszen az anarchia lenne, amelyben az erősebb, agresszívebb, gátlástalanabb korlátozná mások szabadságát, míg az övét nem korlátozná más, legfeljebb egy még erőszakosabb ember, vagy csoport. És akkor máris a diktatúránál vagyunk.

A liberális gondolkodó biztonságos szabadságot akar, amiben tehát egyenlő és észszerű korlátok állnak egyformán mindenki előtt. Például: ne ölj! Igen, a liberális gondolkodás hasznosnak tartja a jó törvényeket és a jó államhatalmat.

De mi a jó törvény? – Az, ami élhető kereteket ad egy szolidáris, konstruktívan versengő közösség működéséhez. Mert a társadalom is közösség!

Nem véletlen, hogy a nyugati demokráciákat liberális demokráciának nevezik, noha nagyobb arányban vezetik ezeket az országokat jobboldali kormányok. A liberalizmus ugyanis nem jobb, vagy baloldali. A liberalizmus emberi. A liberalizmus alapvetően a boldogságot kereső emberek és közösségek lehetőségeit tartja elsődlegesnek. És ez nem túlzó patetizmus!

A neoliberalizmus egyfajta, szabadságnak hazudott részleges anarchia révén szeretne előnyökhöz juttatni a maga kiváltságosait az erőforrások újabb felosztásánál. Ennek nincs köze a valódi liberalizmushoz.

A magam részéről tehát úgy gondolom, mérlegelhető minden alternatíva a jobb, és a baloldalról, ami a számlapunkon a hármast és kilencest összekötő vonal felett van. Amennyire lehet, a tizenketteshez közelítő megoldást érdemes megvalósítani, mert az a legemberibb. A társadalomnak, mint nagy közösségnek a sikerességét nagyban elősegíti, ha a mobilitás lehetőségeit minél kevésbé korlátozzák, tehát én némileg balra mozdulnék el, ahogy azt a skandinávok tették. Egyfajta szolidáris liberalizmus felé.

Tudom, ez radikálisan más, mint ami a magyar politikai és ideológia hagyományokban gyökeret vert. De, ha nem akarunk mindörökké isten verte és sorsüldözött népként élni, akkor változtatni kell. Én ezt az irányt ajánlom! Mert ez egy bizonyítottan működőképes, jövőbe mutató alternatíva.

Az én órámon már rég ennyi az idő!


2019. január 22., kedd

Tiszaeszlár és a konnektor


Tiszaeszlár és a konnektor

Narancs hitű ismerőseim olykor nagy hangon vitatják meg egymással, hogy a mocsok liberálisok pedofíliát népszerűsítő film megnézését, vagy a homoszexualitást előtérbe helyező könyv olvasását teszik kötelezővé a diákoknak.
Furcsa, hogy én, a meggyőződéses liberális ezekről semmit nem tudok. Ámbár, azt nem egészen értem, hogy a mai központosított oktatási rendszerben hogy tehetne bárki olyasmit kötelezővé, ami nem az árvalányhajas ner-kompatibilitás kebelében fogant. Egy kis szalonzsidózás, egy kis cigányozás, az igen. Wass Albert, Tormay Cecile és Nyírő József embertelen világa, az keresztény. Ezek kötelezővé tehetőek, ahogy az meg is történt. De ma nincs más, aki bármit kötelezővé tehetne, mint ők.
Eljutottunk hát a fikciós regények világába. Ugyan lehetetlen az, amit állítanak, de azért fel vannak háborodva rendesen, és a szokásos mantra a nagy eszmére jutás vége: Soros-Brüsszel-Gyurcsány-Liberális. A saját Fake News gyáraik működnek, és ez az önigazolás boldogságát adja nekik. Könnyű is annak, aki nem gondolkodik!
Nem régiben Varró Dániel konnektoros verse vert ki biztosítékokat. A kérdés az, hogy az iróniát értik-e a gyerekek, vagy a vers hatására a konnektorral játszanak majd halálos játékokat. Sokan hitték, hogy igen.
Én ugyan nem értettem, hogy egy tartalmában és formaiságában is csacska vers mitől kerül tankönyvbe, de ártalmasnak épp nem találom. Sok tehetséges szerzőt mellőznek méltatlanul e hazában. A következetes kontraszelekciót kellene inkább mellőzni, úgy jobb szöveg is kerülhetett volna a tankönyvbe. De, azt hiszem, a gyerekek nem hülyék. Ettől még nem nyalogatják a konnektort.
Varró Dániel verse azonban valóságos, és valóban tankönyvbe került. De a fikció mindig izgalmasabb. Olyan szintre jutott a liberálisok (kik azok?) diabolizálása, mint annak idején a Tiszaeszlári vérvád. Nyilvánvaló, hogy az egy fantazmagória volt, minden reális alap nélkül. Egyáltalán, ellenkezett minden józan logikával. Ott egy zsidó közösséget vádoltak meg rituális gyilkosságokkal. Ez egyértelműen azt bizonyítja, hogy a vádlók és a vádban hívők egyetlen Bibliát sem olvastak. Különben tudniuk kellene azt, hogy hogyan viszonyul a zsidó rítus a vérhez. Éppenséggel épp rituális okból lehetetlen a vád megalapozottsága. Egyetlen vérszomjas zsidó szekta van csupán: a kereszténység.
Ennek ellenére nem kellett bizonyíték az ítélethez, ami egy konkrét bűntetőpertől a holokauszt borzalmáig nyújtózkodott. Amiben a magyar állam és nép szorgalmasabb volt, mint ahogy azt a németek elvárták.
Mi vár tehát azokra, akiket ma liberálisnak mondanak? Mert az nyilvánvaló, hogy azzal sincsenek tisztában, hogy a szó mit jelent, s hogy mit jelent liberálisnak lenni. Azt meg végkép nem értik, hogy normáliséknál a liberalizmus a konzervatív nézetek egyike.
Itt van tehát néhány lehetetlen mende-monda, és a gyűlölködés felfröcsög. Diplomákat halmozó emberek hiszik a lehetetlent, és gyűlölik az elképzelhetetlen elkövetőit. Nem kellenek tények a gyűlölethez!
Itt és most nem írom le, hogy a liberálisok hogyan világosítják fel a gyermekeiket. Legyen elég annyi, hogy szerető szülők ők is, akik jót akarnak azoknak, akiket a leginkább szeretnek. Legfeljebb az lehet különlegesség, hogy toleranciát mutatunk számukra gyűlölet helyett. Ez az összes bűn: az emberség, a humánum, a felebaráti szeretet.
Tiszaeszlár példája azt mutatja, hogy ezért még súlyos árat fizethetünk.

2019. január 21., hétfő

Állam nélküli ország


Állam nélküli ország

Az úgynevezett Alaptörvény elfogadásával deklaráltan megszűnt a Magyar Állam. A hatalmat gyakorlók ugyanis kinyilvánították, hogy az az államiság, amelyet ők folytatni kívánnak, megszűnt folytonosan létezni a német és a szovjet megszállás alatt.
Nem vagyok jogász, de ezt csak úgy értelmezhetem, hogy a jelenlegi rezsim nem folytatója az 1989-1990-es rendszerváltás által létrehozott magyar államnak, hanem a Horthy korszak restaurálását tűzte ki célul az ideológia, a társadalom-szerkezet, a gazdasági modell és a jövőt illető víziók tekintetében is. Erre utal egyébként megannyi tettük és megnyilatkozásuk is.
Azt azonban nem nyilvánították ki a magyar állampolgárok, hogy ők egy ilyen irredenta, fasisztod, az ország és a nemzet pusztulását garantáltan előidéző, valótlan tradíciók iránt nosztalgiázó államban akarnának élni. Azt sem nyilvánította ki a magyar nép, hogy az alaptörvénynek nevezett jogi konstrukcióra kívánná cserélni a köztársasági alkotmányt. Nem véletlen, hogy ebben a kodifikációban az ország neve egyszerűen csak Magyarország. Ezzel határozottan szembefordult az 1989. október 23-án kihirdetett államisággal, amikor is Szabad György azt hirdette meg, hogy Magyarország neve és államformája újra Magyar Köztársaság.
A harmadik Magyar Köztársaság 2012. január 1-én megszűnt.
Amíg az illiberális hatalom azt az időszakot nem tekinti a magyar államiság részének, amely nagyjából 1939-től 2011 végéig tartott, addig a Köztársaság és a demokrácia híveinek oka van a 2012. január 1-től napjainkig tartó hatalmat a Magyar Köztársaság történetén kívül eső időnek tekinteni.
Az uralkodó réteg nem csupán a Szálasitól Kádárig terjedő, előbb a német, majd a szovjet hatalmat kiszolgáló rezsimeket ítéli megtagadásra érdemesnek, de a hamvaiból feltámadó Magyar Köztársaság első két évtizedét is. Márpedig ez két gyökeresen különböző periódus. E két évtizedben az ország végre ténylegesen független volt, olyan szövetségi rendszerek megbecsült és nagymértékben támogatott tagja, mint az Európai Unió és a Nato. Ezzel szemben ma a demokráciáról azt állítják, hogy sikertelen, a piacgazdaságról, hogy nem hatékony, a nyugati jólétről, hogy nyomor, és a posztszovjet diktatúrákról, hogy szabadság.
Ezzel szemben a gazdaságunk a temérdek támogatás nélkül csak rohamos zsugorodást mutat fel, a társadalom szétesőben, a kivándorlás már eddig is három-négyszerese az 1956-osnak, a középosztály kilencven százaléka elszegényedett, a társadalom legszerencsétlenebb harminc százaléka harmadik világbeli nyomorban él, az állam szociális és egészségügyi rendszerei, az oktatás és általában az állami szolgáltatások súlyosan károsodtak, az összeomlás szélén állnak.
Azt mindenesetre elmondhatjuk, hogy a családok hihetetlen ütemben gazdagodtak. Az a néhány tucat család, amelyeknek mindenki megtanulta a nevét ezen a földön.
Megvédik, mondják arra, amire ráteszik a kezüket. És amit megvédenek, abból magánvagyon lesz igen hamar, amihez persze semmi közünk.
Induljunk ki tehát abból, hogy ez a hatalom deklarálta azt, hogy nem folytatják a Magyar Köztársaságot, és lecserélik azt egy másfajta rendszerre. Amint az látható, a csere megtörtént.
Köztársaságban minden hatalom a népé. A nép ezt a hatalmat úgy gyakorolja, hogy a törvények meghozatalával választott képviselőket bíz meg, az állami szolgáltató rendszer működését pedig megbízott szolgák kezébe adja. Ezeknek a személyeknek a megbízatását a nép bármikor visszavonhatja, és vissza is vonja, ha nem az egész ország érdekében járnak el. Tökéletes ország sehol nincs, de az tökéletesen elképesztő, ha ezek a megbízott vezetők bármit megtehetnek, és semmibe sem buknak bele. Márpedig nálunk nem a nyilvánvalóan súlyos bűnöket elkövető állami vezetőket váltották le, hanem a Magyar Köztársaság Népét. Itt mindenkit liberálisnak neveznek, aki egyforma jogot és szabadságot szeretne minden embernek. Ezen azt értik, hogy zsidó és meleg. Azaz: elpusztítandó patkány, ahogy Wass Albert írta. A gyűlölködés felszításával erősítik meg hatalmukat. Jól kalkulálnak, mert míg az egyes társadalmi rétegek gumicsontokért egymás torkának esnek, addig nekik nincs ellenfelük. De rosszul számítanak, mert az ilyen méreg előbb-utóbb kiszabadul a palackból. A gyűlölet már nem apátia. Erről tanúskodik sok megnyilvánulás. Gyakran sopánkodunk, hogy a demokraták is olyan stílusban nyilvánulnak meg, mint a hatalom által elkábítottak, akik mindig is embergyűlölők voltak. Akik mindig is mások pusztításával akartak teret nyerni maguknak a világban. De vegyük észre: ez már nem megszeppent kushadás, hanem a revans vágya! A hatalom ezeket az olykor valóban visszatetsző megnyilatkozásokat is a maga javára fordítja. Minden eszközt felhasználnak a hatalmuk megtartására. Törvényteleneket is, holott a törvényeket ők írják, de a saját törvényeik betartására sem fordítanak figyelmet. Erkölcsteleneket mindenképp, mert az nem erkölcs, hogy ők bármit megtehetnek büntetlenül.
A kérdés ez, hogy belenyugszunk-e abba, hogy a hazánkban nincs állam, csak hatalom. Sokan vagyunk, akik nem mondtunk le arról, hogy a Magyar Köztársaság állampolgárai legyünk. Jogunk van a hazánkhoz!
Azt állítom, hogy ebben az országban ma nincs állam, csak hatalom. Azt az államot, amelyet újra fel kell építenünk, Magyar Köztársaságnak hívják. Azok, akik a Magyar Köztársaság ellen tettek és tesznek, egytől-egyig hazaárulók. Azok, akik pártolják ezt a bűnt, maguk is bűnrészesek, hiszen a bűnpártolást is fenyegeti a törvény, és ezek el nem évülő bűnök.
Az apátia múlóban van. A hatalom megpróbálhatja erővel elfojtani a számonkérő hangokat, de ezzel csak olajat önt a tűzre. Számukra a vég elkezdődött!
Ideje újra kikiáltani a Magyar Köztársaságot, az 1989. október 23-tól 2011. december 31-ig, de legalábbis 2010-ig tartó államiság folytatásaként. A bűnözőknek pedig bíróság előtt és börtönben a helyük, nem bársonyszékekben. Az orozva szerezett vagyon szálljon az államra, őket fosszák meg javaiktól, mert a Magyar Köztársaság állampolgárainak nyomorúsága és élete árán szerezték azt.
Történjen minden nyilvánosan, hogy a bűnök ne maradjanak titokban!
Magyarországon egyetlen állam létezhet, a Magyar Köztársaság! Éljen a Magyar Köztársaság! Éljen a szabadság! Éljen a Haza!