Oldalak

2020. május 5., kedd

Miért kell forradalmat "csinálni"?


Miért kell „forradalmat csinálni”?



A liberális demokráciát Magyarországon szitokszóvá tették, mintha ez valami sötét, bűnös dolog lenne. A liberális pedig a zsidó kódszava lett az antiszemita közbeszédben, köszönhetően a következetes kormányzati erőfeszítéseknek. Ezek ellentéteként hirdették meg az illiberális demokráciát, amely állítólag jobban megfelel nemzeti jellegünknek. Magyarán, ami kizárja a zsidó befolyást.

Undorító, őrült és félelmetes. De van igény rá. Sokakkal elhitethető, hogy meg kell védeni őket. Mindegy, mitől és kitől. Soros György bizonyára a nagy szabadkőműves-zsidó-háttérhatalom királya, de a mi igazságos legkisebb királyfink jól megvéd minket.

Kérdezhetném, hogy mióta legálisak hazánkban a kábítószerek, de ezt nem vegyi úton, hanem kommunikációval érték el.

Csupaszítsuk tehát pőrére a valóságot! Mit is jelent az, hogy liberális? Csak azt, hogy a szabadságjogokat fontosnak tartó. A valódi liberális nem azt mondja, hogy mindent szabad, hanem azt, hogy minden legyen szabad, ami nem árt másoknak. Ez egyfajta relációt feltételez, amelyben nem a polgár szolgál az államnak, hanem az állam a polgárainak. Hasonló képpen nem tekinti a polgárt az állam tulajdonának, hanem az államot, mint nagy szolgáltatót tekinti a polgárok közös tulajdonának. Így az állam vezetői nem királyok, hanem alkalmazásban álló menedzserek.

A liberális demokrácia nem egy bizonyos párt, vagy ideológia elsőségében gondolkodik, hanem ezek méltányos és tisztességes versengésében. Magyarán, a társadalomban jelenlévő érdekek és nézetek korrekt versengésében, együttműködésében, kompromisszumaiban és végső soron szövetségében.

Hiszen a legnagyobb egyéni és közös igényünk az, hogy boldogok legyünk, és boldoguljunk. A politika célja egy folyamatos vita arról, hogy ez hogyan legyen lehetséges a lehető legtöbbeknek.

Az illiberális gondolat nem más, mint a szabadság megvonásának az eszménye. Az ígéret az, hogy a szabadságért cserébe biztonságot nyújt. Holott a hétköznapokban is és a krízisekben is kiderül, hogy ez a biztonság illúzió. Egyfelől azért, mert olyan veszélytől véd, amely nem létezik. Valójában indokolatlan félelmet kelt és gyűlöletet szít, lényegesen eltúlozva és eltorzítva a valóságot. Másfelől pedig azért, mert valójában nem véd meg. Erre rengeteg példát nyújtanak a mindennapok. De elég csak arra a tragikus helyzetre gondolni, ami a Covid-19 járvány kapcsán kialakult. Sem az egészségünk, sem az egzisztenciánk nincs biztonságban. Aki mást hisz, az önmaga előtt tagadja le a valóságot.

Magyarországon ma egy rendkívüli elit kezében van a politikai és a gazdasági hatalom. Kétségtelen, hogy ennek az elitnek a gerincét egy olyan társadalmi kör adja, amely a késő-kádári, egypárti diktatúra kiszolgálásában kezdte meg felépíteni a maga karrierjét. Nem véletlen, hogy az ügynökakták nyilvánossá tételét közel húsz alkalommal hiúsították már meg nemleges szavazataikkal.

Az MSZMP és a KISZ káderei uralják országunkat, felettébb jó kapcsolatokat ápolva Moszkvával, Pekinggel, és számos szörnyeteg diktatúrával. Egyúttal tisztességtelenül viselkedve a hazánkkal és a szövetségeseinkkel.

Tudom, erre az a válasz sokak részéről, hogy megakadályozzák a befolyást. Milyen befolyást? Természetesen a zsidó befolyást. Mert a gyűlölködés magvait elvetették és szorgalmasan gondozzák ma is.

Az a jövő, amit építenek meglehetősen szomorú. Nekik persze nem. Ők hihetetlen vagyont és véget nem érő hatalmat szereznek. A társadalom és az ország azonban meggyengül és szétesik. A megosztottság elemi gátja mindenféle összefogásnak. Ezzel kiiktatták a társadalom immunrendszerét. A középosztály felszámolása pedig az ellenzék bázisának megújulását apasztotta el.

A társadalmunk szerkezete fokozatosan a Braziliától Kolumbiáig terjedő világ modelljét követi: egy vékony, de minden gazdasági és politikai hatalmat birtokló, törvények felett álló elit, és egy széles, kiszolgáltatott munkás réteg. A szervezett bűnözés és az államvezetés összefonódása, a nemzeti vagyon magáncélokra történő kisajátítása. Ez jellemez egyre inkább minket is.

A liberális demokrácia egyik alapelve a hatalmi ágak szétválasztása. Ezt nevezik a fékek és ellensúlyok rendszerének is. Milyen hatalmi ágakról is beszélünk? A törvényhozói, a végrehajtói és a bírói hatalomról, ami az államot illeti. Magyarán, a Parlament a pártok alkujával hoz törvényeket, amelyet a kormány köteles végrehajtani, s ha ebbe hiba csúszik, a bíróság az igazságot képviseli. De ott, ahol minden egy embertől függ, ahol az ügyészség és a bírságok is egyre inkább egyetlen érdeket szolgálnak az igazság helyett, ott a hatalmi ágak nem szétválnak, s nem egymás ellenőreiként funkcionálnak, hanem összefonódva a teljhatalmat szolgálják. Ott nincs jog, mert a törvények is a szerint születnek, hogy épp mi az érdeke, vagy mihez van kedve annak az egynek.

Liberális társadalmakban van még egy hatalmi ág, amely azonban független az államtól: a sajtó.

A sajtó, mint a társadalom ellenőrző szerepének megtestesítője gondoskodik arról, hogy az ország lakóit érintő események, különösen pedig a hatalom különböző ágaiban fontos szerepet betöltők helyes és helytelen törekvései a polgárok számára azonnal, és a lehető legalaposabban megismerhetők legyenek. A sajtó pluralizmusa pedig arra jó, hogy az egyes orgánumok hitelességét maguk a polgárok is össze tudják vetni.

Nyilvánvaló, hogy nálunk már csak mutatóban van független, vagy függetlennek mondott médium. A sajtó pluralizmusa elveszett, csakúgy, mint a függetlensége. A mai magyar sajtó leglényegibb tevékenysége az, hogy a hatalmat szolgálja. Így megszokottá váltak azok a módszerek, amelyek sem a sajtó szakmai, sem az etikai normákkal nem férnek össze. Az egyoldalúság, az elfogultság, a hazugságok alkalmazása mindennapos gyakorlat. A sajtó nem feltárja, hanem elfedi az igazságot.

Szokás arra hivatkozni, hogy szabad és demokratikus választásokon nyerte a túlhatalmat a mai kormányzatunk. Ez az állítás is megérne egy hosszas vitát, de tekintsünk most el ettől. Inkább foglalkozzunk azzal a kérdéssel, hogy lehetséges-e szabad és demokratikus választáson legyőzni őket?

A határozott véleményem az, hogy nem. Hogyan lehet versenyezni azzal, aki verseny közben többször is átírja a szabályokat, a maga érdekei szerint? Mert ez történik. Amit tesznek, nem jogos, de törvényes. Nem jogos, mert alapvetően tisztességtelen. De törvényes, hiszen jogszabályoknak nevezik azokat a szabályokat, amelyeket kényükre-kedvükre létrehoznak. Törvényes, feltéve, ha a jelenlegi jogrendet egyáltalán legitimnek tekintjük. Noha ezt is vitatják többen, nem is alaptalanul.

Az ellenzék leszalámizása, manipulálása, együtt hatva a társadalom atomizálásával, a gyűlölködés légkörének a folyamatos táplálásával oda vezetett, hogy rendkívül nehézzé vált bármiféle összefogás megvalósulása. De, ha még létre is jön a kényszer szülte egység, minden eszközt bevetnek azért, hogy ne győzzék le őket akkor sem, ha legyőzik őket.

A legutóbbi országgyűlési választáson az abszolút többséget sem szerezték meg. Mégis a képviselői helyek kétharmadát nyerték. Ki írta a szabályokat? Az önkormányzati választásokon számos helyen így is veszítettek. Most, a „különleges jogrend” alatt ezeknek a településeken a megbüntetése, ellehetetlenítése folyik igen nagy lendülettel. Többek között a Főváros is részesül ebből a bánásmódból.

Az üzenet világos: aki ellenáll, az megbánja.

A magyar polgárok jelentős része krónikus kiskorúságban éli az életét. Mindegy, milyen aljas is a vezető, ha betölt egyfajta apa szerepet, akkor azt elfogadják. Felnőni, felelősséget vállalni nehéz, különösen nehéz szembenézni azzal, hogy sok esetben a következmények felmérhetőségét nélkülözve kell felelősséggel döntéseket hozni. A felnőtt élet nehéz. Ha van, aki dönt helyettük, akkor nem aggódnak, mert minden jó lesz. Ha mégsem jó minden, akkor egyrészt felvilágosítják őket, hogy igenis jó. S ha ezt még így is nehéz hinni, akkor megtudják azt is, kit kell a nehézségekért gyűlölni. Hát nem egy lelki összkomfort?

Nem csekély azoknak a köre sem, akik a hatalmi gépezet szempontjából szükséges szerepet töltenek be, és így haszonélvezői a struktúrának. Relatíve csekély, de kézzelfogható előnyükért odaadják magukat, mert a vagyoni gyarapodás, a legalább lokálisan megbecsült pozíció elhomályosítják az erkölcsi aggályokat.

Sokan passzívak, mert megtanulták, hogy ha exponálják magukat, akkor egyedül maradnak. Nem mernek elegen melléjük állni. Kiszolgáltatottá válnak, és tönkre is mennek bele. Hiszen egyen-egyenként könnyen levadászhatóak vagyunk.

Így tehát, olyan versengés zajlik a politikában, amit a jelenlegi struktúrában csakis egy versenyző nyerhet meg. Ha másképp nem, majd leáll a szoftver, és sok zsák levélszavazat érkezik külföldről.

Ha manapság azt mondjuk, forradalom, az emberek többsége megretten. A forradalmat ugyanis először nem forradalomnak nevezik, hanem „a törvényes rend erőszakos megdöntésére irányuló szervezkedésnek.” A hatalom birtokosa természetesen minden rendelkezésre álló eszközzel szembefordul azzal, aki meg akarja fosztani a hatalmától. 1848-ban Bécs, vagy 1956-ban Moszkva törvénytelennek, aljasnak és erkölcstelennek nevezték a felkeléseinket. Természetesen a megtorlás is kegyetlen és kérlelhetetlen volt. A hatalom pozíciójából nézve annál jobb, minél inkább erőszakba fordul egy ilyen mozgalom, mert annál könnyebb egyrészt aljasnak mutatni, másrészt megtorolni.

Ezért ma fokozottan igaz, hogy forradalmat nem lehet erős háttér nélkül kirobbantani. Ebben a kérdésben széles ellenzéki egyetértésre és összefogásra lenne szükség, hogy a bátorság ne váljon botor vakmerőséggé.

Egy bizonyos pontig Gandhi útja is követhető. Az erőszakmentes, de tömegességénél fogva nagy erőt mutató összefogás ellen a hatalom sokkal nehezebben lép fel. Békés és kedves emberekről is lehet rosszat mondani, de nehezebb azt hihetővé tenni. Azonban kell a bátorság ahhoz is, hogy akár az erőszak eszközével is éljen egy ilyen kezdeményezés, amikor eljön az ideje. Aki ugyanis e hatalom ellen van, azt ez a hatalom minden eszközzel támadni fogja, ide értve az erőszakszervezeteket is.

Mi kell ehhez? Kell egy erős, egységes háttér. És kellenek olyan emberek, akik, mint a zászlók, elől mennek, és utat mutatnak. Ha nincs vezető, nincs kit követni. Ha nincs hang, nincs mire figyelni.

A forradalmat akkor nevezik forradalomnak, ha győz, és jobb világot teremt. A magyar polgár sok áldozatra hajlandó, de a nyilvánvaló kudarc iránt nem lelkesedik. Ez érthető.

Kockázatos út, amit alternatívaként megfontolásra ajánlok, de a másik út járhatatlannak bizonyult.

A hatalom embertelensége még nem világos kellően széles körben. Ám nincs kétségem, hogy egyre többeket érint. S ha más nem, hát a saját nyomorúság felébreszti a kábulatból az érintettek legalább egy részét. A kritikus tömeg bármikor létrejöhet. A bátor és alkalmas vezetés kellene még, hogy a politika hagyományos színterein, és az utcán is a változásig elvezesse azokat, akik szabadon, és boldogabban szeretnének élni.

2020. május 2., szombat

Ki a magyar?


Európa közepén, égtájak és kultúrák metszéspontjában élünk. A nyelvünk egyedi. Eredetünket, rokonainkat bizonyosan nem tudjuk azonosítani. Nomád őseinkről kevés és bizonytalan emlék maradt. Fel-feltámad ugyan a vita arról, hogy finn-ugor, vagy türk eredetet mutathatunk-e fel inkább. Érveket hallunk. Bizonyítékokat keveset látunk. Feltehető, hogy abban a bizonyos nomád múltban volt kapcsolatunk ennél több irányban is. De kibogozhatatlan, hogy honnan is eredeztethetőek őseink.


Ez természetesen nem tragédia. A legtöbb nép valamely személyhez, vagy eseményhez köti kezdeteit, noha ezek sem a semmiből lettek. A múlt jelentős része feltérképezhetetlen. Esetünkben talán a négyszázas évekig mutathatunk el egy-egy írásos említést, és keresgélhetjük nyelvünkben azt, ami hasonlít mások nyelvi jelenségeihez. De ezen túl, sőt, már ebben is több a feltételezés, mint a tény.

Korszakokonként változik, hogy épp melyik elmélet tekintendő megalapozottnak, ám erről nem a tudomány, hanem a politika dönt.


Itt vagyunk tehát, egyedülálló népként. Királyaink zöme nem közülünk származott. Még Hunyadi Mátyás is részben román ősökkel büszkélkedhetett. A magyar szabadságharc aradi mártírjainak a többsége nem beszélt folyékonyan magyarul, mert más népek fiai voltak, mégis a mi hőseink. A forradalom költője, Petőfi félig szerb volt. József Attila félig román, Radnóti Miklós egészen magyar, és egyúttal zsidó. Sorolhatnánk tehát végeérhetetlenül. Bár a körülöttünk élő népek nem a rokonaink, mégis összeforrt velük a sorsunk és a kultúránk. És amíg a politika újra és újra öldöklő gyűlöletet szít, amely genocídiumok sorát idézte elő, addig barátság és szerelem is szövődik. A határok egyre értelmetlenebbek.


Ám határok vannak, mert a hatalmi logika eszközei azok a vonalak, amelyek börtönrácsként viseltetnek közöttünk. Úgy esett, hogy Magyarország sértett gőgje folytán mindent elveszített a huszadik században, amiért harcolt. Az ország területének és lakosságának jó része a határokon kívülre került, száz éve már. Ezzel ugyan egyszínűbb lett az ország, de ez az egyszínűség csak a hátrányára vált.


Jelenleg szomszédaink többsége ugyanannak a szövetségi rendszernek a része, mint még mi is: az Európai Uniónak. Ez nagyszerű alkalom lenne arra, hogy a határok átjárhatósága szinte korlátlan legyen, és ne legyenek gátjai az összetartozásnak. Mégis azok, mert a politikai érdek ellenségeskedést kíván.


„A székely szarta a magyart”, üzente nekem egy erdélyi atyafi. „Miért ne szavazhatnánk Orbánra?”, kérdezte egy beregszászi ismerős.


Ma ott tartunk, hogy a belpolitikánk küzdelmeit a határon túliak döntik el. Ha nem is üveggyöngyökért, de egyfajta júdáspénzért határozottan hozzájárulnak a jelenleg regnáló hatalom túlsúlyban tartásához. Ukrajnában nem veszik észre, hogy az ukrán nyelvtörvény válasz arra a barátságtalan szövetkezésre, ami a magyar kormány és Moszkva között zajlik. Nem veszi észre az erdélyi, bácskai, felvidéki magyar, hogy egyébként utálatossá teszik őket ott, ahol élnek. Nem veszik észre, hogy a júdásezüstöt szóró kéz is kihasználja őket. Ők sokszor úgy hiszik, nekik mindenből több jár: megbecsülésből, pénzből, járvány idején védőmaszkból, és szavazati jogból. Az anyaországot sokszor gyarmatnak tekintik. Mi az ő magyarságukért rajongjunk, az adónkat ne a mi gyerekeink taníttatására, ne az idős szüleink ellátására, ne az itt élők jólétére költsük, hanem adjuk nekik, és tűrjük, hogy ők döntik el a mi sorsunkat!


Ez méltánytalan. Én nem szavazhatok egyetlen szomszédos országban sem. Pedig a dédapám állítólag ukrán volt. Mégsem szólhatok bele az ukrán parlament összetételébe. Pedig így lenne logikus. Oda-vissza. Ami nekik jár, az nekem miért nem? De ezt a Beregszászon élő atyafiak nem tették ezt nekem lehetővé népszavazással. Nem lett a politikájuk fétise, hogy akinek van egy szemernyi ukrán gyökere, az akár náluk is bőségesebben kapjon minden jóból és jogból, amit Ukrajna adni tud. Holott tudjuk, hányan kapnak innen nyugdíjat, segélyt, hányan járnak gyógyulni hozzánk, és hányan jönnek szavazni a sorsunkról. S teszik mindezt olyanok is, akik segítség nélkül nem is értenek szót velünk.


Lássunk tisztán! A határon túl élő magyar nem magyarabb, mint mi, akik a határokon belül élünk, és mi sem vagyunk magyarabbak náluk. Ám a mi bőrünkre megy ez a hatalmi játék. Mi élünk itt. Mi fizetünk adót. Mi fizetjük azt is, amit ők innen kapnak. Ám a mi sorsunk függ attól, ami itt történik.


Nem értik meg, vagy nem akarják megérteni, hogy őket is kihasználják. Gyűlöletessé teszik őket ott, ahol élnek, és itt is, ahol mi élünk. Ők és mi már nem alkotunk egy közösséget, mint még harminc éve. A megosztás sikerült, és aki ezt nem látja, vagy talmi haszonért nem akarja látni, az bűnrészes abban, ami vele és velünk történik.


Méltánytalan, hogy azok döntsenek, akik e sorsban nem osztoznak. Noha a jelenlegi kurzus két kézzel dobja utánuk a jogokat, hogy akár itt, velünk sorsközösségben élhessenek. Aki odaátról idejön, egzisztenciát, karriert könnyebben épít, hiszen ők a magyar érzelem bálványai. De sokan nem jönnek. Nem teszik, bár tehetnék. Ezernyi okból, de ott maradnak, ahol élnek. Ukrán, román, szlovák, szerb állampolgárként, s egyben a magyarság haszonélvezőiként élnek. Tudom, a szüleim ma is Bereg maradék vidékén élnek. Ez ott hétköznapi valóság.


A magyar demokraták, egyszerű magyar emberek sokat segítettek a határon túli magyarokon, amikor rászorultak. Emlékezzünk csak a nyolcvanas évekre, amikor fél Erdély magyar élelmiszeren és magyar gyógyszeren élt. Emlékezzünk a romániai fordulatra, amikor még fegyverropogás közepette indultak konvoj szám megrakott autókkal a segíteni akaró emberek. De most mi, határon belül élők szorulunk segítségre. Vagy legalább arra, hogy hagyják ránk a dolgainkat. Mert nem magyarabb nálunk senki, aki a romlás felé segíti az országunkat.


Magyarországnak még le kell győzni a gőgöt, a vakságot, a feudalizmusba révedő barbár gyűlölködést. Akinek fontos ez az ország, ez a nép, bármely oldalán is éljen a határoknak, fontolja meg jól, mit támogat! Mert a mai apró, önös előnyök árán romlásnak adják sokan az országot, onnan nézve az anyaországot. S ha ma egy kis önteltségért, a rablók asztaláról hulló morzsányi jólétért odaadjátok a jövőnket, akkor ennek az országnak, ennek a népnek nem lesz jövője. Csak sok becsapott bolond, és egy maréknyi dúsgazdag gazember.


Én magyarul érzek, magyarul írok. Mi lesz a ti magyarságotokkal, ha ezt elpusztítjátok?

2020. március 29., vasárnap

Hány óra van?


Zsenge ifjú voltam még, amikor megértettem, hogy Hitler és Sztálin egyaránt gonosz volt, és embertelenségében, működésében nagyon hasonló poklot hoztak létre. Két ideológia összeért, egyenlővé vált.

József Attila „Világosítsd fel” című versében szintén egyenlőségjelet tesz a kommunizmus és a fasizmus közé.

Miért lehet az, hogy a politikai jobb és a bal ugyan egymás ellentétének látszik, végül épp olyan diktatúrát képes produkálni?



Azt gondolom, egyfajta válaszig eljutottam töprengéseim során. Hangsúlyoznom kell, hogy itt nem vállalkozom nemzetközi kitekintésre, sem pedig ideológia-történeti áttekintésekre. A ma és a közelmúlt magyar viszonyaiból képezem le a megállapításaimat. Ahogy pedig a magyar viszonyok sajátosan eltérnek a nemzetközi trendektől, úgy az én megállapításaim is el fognak térni.

A ma már nagyban elavult, de közkeletűen használt ideológiákat szeretném először elhelyezni egy térképen. Ez a térkép sajátosan egy óra számlapjára hasonlít. A függőleges tengely mentén, azaz a 12 óra és 6 óra között húzható vonallal felezve megkapjuk a jobb és a bal oldalt. A vízszintes tengely mentén, a 3 óra és 9 óra közötti felezéssel megkapjuk a demokratikus és diktatórikus ideológiák felosztását.

Azt állítom tehát, hogy demokráciát és diktatúrát egyaránt lehet baloldali és jobboldali eszmékre alapozni.

De mi is az az eszme, vagy ideológia? Amióta a „politikai marketing” szóösszetételt megalkották, ez már nem kérdés. A hatalomért folytatott versengés alapvető célja az, hogy az erőforrások feletti rendelkezés lehetőségét a versengők megszerezzék. Az ideológia mindig azt ígéri, hogy ha ez, vagy az győz, akkor ők sokaknak teremtenek jobb világot, átalakítva az erőforrások felosztását. A valóságban azonban mindig csak kevesen járnak jól, a nagy többség pedig kisebb, vagy nagyobb mértékben kárvallottja minden újabb újrafelosztásnak.

A politikai pártok tehát azoknak az érdekcsoportoknak a versengő csoportjai, akik az erőforrásokat meg akarják szerezni. Olyan ez, mint egy Fradi-Újpest meccs. Elvben minden ferencvárosinak jó, ha a Fradi győz, és minden újpestinek, ha az Újpest. De a legtöbbeknek csak érzelmi előnyöket nyújt a győzelem, hiszen sem Újpesten, sem a Ferencvárosban nem lesz jobb az élete az emberek túlnyomó részének attól, hogy a csapatuk győz. A csapat tagjai esetenként kapnak jutalmat. De az igazi hasznot azok fölözik le, akiknek gazdasági előnyük származik egy-egy csapat működtetéséből. (Ne felejtsük el, a focisták fizetése csak a jéghegy csúcsa. Más igen nagy összegek is forognak a látványspotokban. A nagy pénz pedig nem vész el, csak gazdát cserél. De, a foci nem témánk, csupán illusztráció.)

Ha Sztálin és Hitler egyforma, miben különbözik tehát a jobb oldal és a bal?

Tekintsük úgy, hogy e két, a maga nemében kiemelkedő történelmi alak az óra számlapjának legalsó, legdiktatórikusabb pontján, a hatosnál találkozott. Ez a totális diktatúra pontja. Mindegy, honnan érkezett ide egy társadalom, innen nincs lejjebb. lehet szörnyűbb, és még szörnyűbb, de azt az órás hasonlat már nem fejezi ki. Hacsak úgy nem, hogy a 6 után jön a 66, utána meg a 666. A pokol, amit a Földön hoznak létre.

Alapvetően abban látom a baloldal és a jobboldal között a különbséget, hogy a társadalmi mobilitást mennyire nyitja meg, vagy korlátozza a szélesebb társadalmi rétegek előtt.

E tekintetben a baloldalon több az innovatív készség. Az alacsony jövedelműek számára is hozzáférhető, színvonalas oktatás, a tehetségek kiemelése, a valamilyen mértékben mindenki előtt ott álló előmeneteli lehetőség azt eredményezi, hogy ki lehet törni a szegénységből, és elvben bárkiből lehet bármi. Ez soha nincs így százszázalékosan, de a baloldali módszerek ennek mindig tágabb teret engednek.

A jobboldalon viszont konzervatívnak nevezik magukat, és nagy nosztalgiával elevenítik fel a rangokat és a címeket. Ők a változatlanságot, a fixált viszonyokat részesítik előnyben. Egyetemre menjen az, akinek a szülei a felsőbb körökhöz tartoznak. A szakmában, munkában ez érhessen el magas pozíciót, akik a magasabb körökből érkeztek. Vállalkozóként bizonyos „nagyobb” sikereket az érhessen el, aki a „megfelelő” körök tagja.

Ez egy nyílt kasztosodásra hajlamosabb világ. persze, tapasztaltuk (én is, a koromnál fogva), hogy a baloldalon is van kasztosodás, és ott is vannak differenciált fékei a mobilitásnak. Ám míg a baloldalon ezek a rendszer hibái, addig a jobboldalon ez a rendszer lényege.

Annak tehát, aki születésénél, vagy szerencséjénél fogva bekerült a kiváltságosabb körökbe, a jobboldali berendezkedés előnyösebb, ez ugyanis kiiktatja az új versenytársakat, és konzerválja a kialakult előnyöket, pozíciókat. Annak, aki ambiciózus, és előre akar jutni, a baloldali berendezkedés megfelelőbb, mert ott több tere van a mobilitásnak.

A jobboldal éppen ezért a hagyományokra teszi az ideológiájában, valójában a demagógiájában a hangsúlyt. „Isten, Haza, család”: mondják. Hiszen ezek berögzült kulturális fétisek. Habár az emberek legalább kilencven százaléka eltávolodott a vallásos hittől, Istenre és a kereszténységre hivatkozni előnyös, mert valamiféle jó ügy védelmezőjének tekintheti magát az, aki úgymond a kereszténység zászlaja alá áll. Bónusz, hogy a többször újramelegített horthysta ideológiában ez nyílt kódolása az antiszemitizmusnak. Márpedig a félelem és a gyűlölködés kipróbáltan intenzív kohéziós erők.

A jobboldal nyíltan hirdeti, hogy az egyén érdekeit a közösség érdekei alá kell vetni. Azonban a közösség érdekein azt értik, hogy a kiváltságosok megtarthassák kiváltságaikat. Hálából beszédeket mondanak sajtótájékoztatókon és templomokban. Az alávetésen pedig azt értik, hogy az alávetettnek le kell mondania a felemelkedés lehetőségéről és a szabadságáról.

(Érdekes a vallásosság szerepe. Jóllehet, az emberek legalább kilencven százaléka eltávolodott a vallástól, mégis az egyházakat, amolyan hagyományos közmegegyezés szerint a jó erkölcs képviselőinek tekintik. Ezért, amit az egyház hirdet, könnyen tekintik vitán felül állóan helyesnek. Ezért használják a jobboldal ideológusai (demagógia gyártói) olya szívesen az egyházakat arra, hogy az ideológiájuk másodlagos hirdetői legyenek. Ez nem vallásszabadság, hanem az egyházak prostitúciója. Nem véletlen, hogy e közben radikálisan csökken a vallási és világnézeti tolerancia, és még a nagy társadalmi haszonnal működő keresztény közösségek között is van, akiket nem ismernek el egyházként, míg egyértelműen szektás alakulatok is szövetségesei lehetnek a hatalomnak.)

A nemzeti eszmény a szabadság eszménye. Valódi tömegbázist csak az elvakulttá tett tömegekből, vagy a felvilágosultakból lehet építeni. Az, hogy a fasizmus rövidebb ideig volt sikeres, mint a kommunizmus, noha mindkettő hamar eljutott az embertelenség eltűrhetetlen mértékéig, azt mutatja, hogy a szabadság igézete tartósabb és pozitívabb motiváció, ámbár a gyűlölet rövidtávon intenzívebb és féktelenebb.

A baloldali társadalmi rendszerek, a kommunizmus és a szocializmus, igen hamar hazugságba fordultak. Ott az úri osztályt újra kitermelték, és úgy hívták: pártelit. Csak a demagógia nyelvezet volt más. Valójában ezek voltak a legromlottabb jobboldali diktatúrák.

A legsikeresebb balos társadalmakat a skandináv térségben építették fel, noha ott kapitalista demokráciának nevezik a berendezkedést. Azonban erőteljesen szociáldemokrata szemléletű az, ahogy a szociális ellátó rendszereket, az állami védőhálót üzemeltetik. Ennek ellenére? Nem! Épp ezért ezek az országok gazdaságilag is sikeresek. Ez szembe megy azzal a jobboldali (konzervatív?) felfogással, hogy csak az az állam (gazdaság) lehet sikeres, amely „mértéktartó” (azaz: fukar) a szociális juttatások terén.

Érintőleg beszéltünk az óránk függőleges vetületéről. A hatosról megállapítottuk, hogy az a totális diktatúra számértéke. A tizenkettes pedig a liberalizmusé, azaz: a lehető legteljesebb szabadságé.

Most nem merülök el abban, hogy a liberalizmus ideológusai hányszor tévútra mentek. Nem ecsetelem, miért gondolom, hogy az, amit neoliberalizmusnak neveznek, valójában a legcinikusabb konzervativizmus. Azt is figyelmen kívül hagyom, hogy jelenleg hazánkban van ugyan liberálisnak nevezett párt, de valóban liberális nincs. Ilyen aprólékosan most nem foglalkozom a részletekkel.

Arról azonban beszéljünk, hogy mi is a liberális szabadságfelfogás lényege! Ez ugyanis nem az egyén, hanem az állam szerepének az értelmezésében ragadható meg. A kérdés az, hogy az állam hatalmat gyakorol-e a polgárai felett, avagy szolgálja-e a polgárait.

Ilyen egyszerű. Korlátlan szabadság nincs, hiszen az anarchia lenne, amelyben az erősebb, agresszívebb, gátlástalanabb korlátozná mások szabadságát, míg az övét nem korlátozná más, legfeljebb egy még erőszakosabb ember, vagy csoport. És akkor máris a diktatúránál vagyunk.

A liberális gondolkodó biztonságos szabadságot akar, amiben tehát egyenlő és észszerű korlátok állnak egyformán mindenki előtt. Például: ne ölj! Igen, a liberális gondolkodás hasznosnak tartja a jó törvényeket és a jó államhatalmat.

De mi a jó törvény? – Az, ami élhető kereteket ad egy szolidáris, konstruktívan versengő közösség működéséhez. Mert a társadalom is közösség!

Nem véletlen, hogy a nyugati demokráciákat liberális demokráciának nevezik, noha nagyobb arányban vezetik ezeket az országokat jobboldali kormányok. A liberalizmus ugyanis nem jobb, vagy baloldali. A liberalizmus emberi. A liberalizmus alapvetően a boldogságot kereső emberek és közösségek lehetőségeit tartja elsődlegesnek. És ez nem túlzó patetizmus!

A neoliberalizmus egyfajta, szabadságnak hazudott részleges anarchia révén szeretne előnyökhöz juttatni a maga kiváltságosait az erőforrások újabb felosztásánál. Ennek nincs köze a valódi liberalizmushoz.

A magam részéről tehát úgy gondolom, mérlegelhető minden alternatíva a jobb, és a baloldalról, ami a számlapunkon a hármast és kilencest összekötő vonal felett van. Amennyire lehet, a tizenketteshez közelítő megoldást érdemes megvalósítani, mert az a legemberibb. A társadalomnak, mint nagy közösségnek a sikerességét nagyban elősegíti, ha a mobilitás lehetőségeit minél kevésbé korlátozzák, tehát én némileg balra mozdulnék el, ahogy azt a skandinávok tették. Egyfajta szolidáris liberalizmus felé.

Tudom, ez radikálisan más, mint ami a magyar politikai és ideológia hagyományokban gyökeret vert. De, ha nem akarunk mindörökké isten verte és sorsüldözött népként élni, akkor változtatni kell. Én ezt az irányt ajánlom! Mert ez egy bizonyítottan működőképes, jövőbe mutató alternatíva.

Az én órámon már rég ennyi az idő!


2019. január 22., kedd

Tiszaeszlár és a konnektor


Tiszaeszlár és a konnektor

Narancs hitű ismerőseim olykor nagy hangon vitatják meg egymással, hogy a mocsok liberálisok pedofíliát népszerűsítő film megnézését, vagy a homoszexualitást előtérbe helyező könyv olvasását teszik kötelezővé a diákoknak.
Furcsa, hogy én, a meggyőződéses liberális ezekről semmit nem tudok. Ámbár, azt nem egészen értem, hogy a mai központosított oktatási rendszerben hogy tehetne bárki olyasmit kötelezővé, ami nem az árvalányhajas ner-kompatibilitás kebelében fogant. Egy kis szalonzsidózás, egy kis cigányozás, az igen. Wass Albert, Tormay Cecile és Nyírő József embertelen világa, az keresztény. Ezek kötelezővé tehetőek, ahogy az meg is történt. De ma nincs más, aki bármit kötelezővé tehetne, mint ők.
Eljutottunk hát a fikciós regények világába. Ugyan lehetetlen az, amit állítanak, de azért fel vannak háborodva rendesen, és a szokásos mantra a nagy eszmére jutás vége: Soros-Brüsszel-Gyurcsány-Liberális. A saját Fake News gyáraik működnek, és ez az önigazolás boldogságát adja nekik. Könnyű is annak, aki nem gondolkodik!
Nem régiben Varró Dániel konnektoros verse vert ki biztosítékokat. A kérdés az, hogy az iróniát értik-e a gyerekek, vagy a vers hatására a konnektorral játszanak majd halálos játékokat. Sokan hitték, hogy igen.
Én ugyan nem értettem, hogy egy tartalmában és formaiságában is csacska vers mitől kerül tankönyvbe, de ártalmasnak épp nem találom. Sok tehetséges szerzőt mellőznek méltatlanul e hazában. A következetes kontraszelekciót kellene inkább mellőzni, úgy jobb szöveg is kerülhetett volna a tankönyvbe. De, azt hiszem, a gyerekek nem hülyék. Ettől még nem nyalogatják a konnektort.
Varró Dániel verse azonban valóságos, és valóban tankönyvbe került. De a fikció mindig izgalmasabb. Olyan szintre jutott a liberálisok (kik azok?) diabolizálása, mint annak idején a Tiszaeszlári vérvád. Nyilvánvaló, hogy az egy fantazmagória volt, minden reális alap nélkül. Egyáltalán, ellenkezett minden józan logikával. Ott egy zsidó közösséget vádoltak meg rituális gyilkosságokkal. Ez egyértelműen azt bizonyítja, hogy a vádlók és a vádban hívők egyetlen Bibliát sem olvastak. Különben tudniuk kellene azt, hogy hogyan viszonyul a zsidó rítus a vérhez. Éppenséggel épp rituális okból lehetetlen a vád megalapozottsága. Egyetlen vérszomjas zsidó szekta van csupán: a kereszténység.
Ennek ellenére nem kellett bizonyíték az ítélethez, ami egy konkrét bűntetőpertől a holokauszt borzalmáig nyújtózkodott. Amiben a magyar állam és nép szorgalmasabb volt, mint ahogy azt a németek elvárták.
Mi vár tehát azokra, akiket ma liberálisnak mondanak? Mert az nyilvánvaló, hogy azzal sincsenek tisztában, hogy a szó mit jelent, s hogy mit jelent liberálisnak lenni. Azt meg végkép nem értik, hogy normáliséknál a liberalizmus a konzervatív nézetek egyike.
Itt van tehát néhány lehetetlen mende-monda, és a gyűlölködés felfröcsög. Diplomákat halmozó emberek hiszik a lehetetlent, és gyűlölik az elképzelhetetlen elkövetőit. Nem kellenek tények a gyűlölethez!
Itt és most nem írom le, hogy a liberálisok hogyan világosítják fel a gyermekeiket. Legyen elég annyi, hogy szerető szülők ők is, akik jót akarnak azoknak, akiket a leginkább szeretnek. Legfeljebb az lehet különlegesség, hogy toleranciát mutatunk számukra gyűlölet helyett. Ez az összes bűn: az emberség, a humánum, a felebaráti szeretet.
Tiszaeszlár példája azt mutatja, hogy ezért még súlyos árat fizethetünk.

2019. január 21., hétfő

Állam nélküli ország


Állam nélküli ország

Az úgynevezett Alaptörvény elfogadásával deklaráltan megszűnt a Magyar Állam. A hatalmat gyakorlók ugyanis kinyilvánították, hogy az az államiság, amelyet ők folytatni kívánnak, megszűnt folytonosan létezni a német és a szovjet megszállás alatt.
Nem vagyok jogász, de ezt csak úgy értelmezhetem, hogy a jelenlegi rezsim nem folytatója az 1989-1990-es rendszerváltás által létrehozott magyar államnak, hanem a Horthy korszak restaurálását tűzte ki célul az ideológia, a társadalom-szerkezet, a gazdasági modell és a jövőt illető víziók tekintetében is. Erre utal egyébként megannyi tettük és megnyilatkozásuk is.
Azt azonban nem nyilvánították ki a magyar állampolgárok, hogy ők egy ilyen irredenta, fasisztod, az ország és a nemzet pusztulását garantáltan előidéző, valótlan tradíciók iránt nosztalgiázó államban akarnának élni. Azt sem nyilvánította ki a magyar nép, hogy az alaptörvénynek nevezett jogi konstrukcióra kívánná cserélni a köztársasági alkotmányt. Nem véletlen, hogy ebben a kodifikációban az ország neve egyszerűen csak Magyarország. Ezzel határozottan szembefordult az 1989. október 23-án kihirdetett államisággal, amikor is Szabad György azt hirdette meg, hogy Magyarország neve és államformája újra Magyar Köztársaság.
A harmadik Magyar Köztársaság 2012. január 1-én megszűnt.
Amíg az illiberális hatalom azt az időszakot nem tekinti a magyar államiság részének, amely nagyjából 1939-től 2011 végéig tartott, addig a Köztársaság és a demokrácia híveinek oka van a 2012. január 1-től napjainkig tartó hatalmat a Magyar Köztársaság történetén kívül eső időnek tekinteni.
Az uralkodó réteg nem csupán a Szálasitól Kádárig terjedő, előbb a német, majd a szovjet hatalmat kiszolgáló rezsimeket ítéli megtagadásra érdemesnek, de a hamvaiból feltámadó Magyar Köztársaság első két évtizedét is. Márpedig ez két gyökeresen különböző periódus. E két évtizedben az ország végre ténylegesen független volt, olyan szövetségi rendszerek megbecsült és nagymértékben támogatott tagja, mint az Európai Unió és a Nato. Ezzel szemben ma a demokráciáról azt állítják, hogy sikertelen, a piacgazdaságról, hogy nem hatékony, a nyugati jólétről, hogy nyomor, és a posztszovjet diktatúrákról, hogy szabadság.
Ezzel szemben a gazdaságunk a temérdek támogatás nélkül csak rohamos zsugorodást mutat fel, a társadalom szétesőben, a kivándorlás már eddig is három-négyszerese az 1956-osnak, a középosztály kilencven százaléka elszegényedett, a társadalom legszerencsétlenebb harminc százaléka harmadik világbeli nyomorban él, az állam szociális és egészségügyi rendszerei, az oktatás és általában az állami szolgáltatások súlyosan károsodtak, az összeomlás szélén állnak.
Azt mindenesetre elmondhatjuk, hogy a családok hihetetlen ütemben gazdagodtak. Az a néhány tucat család, amelyeknek mindenki megtanulta a nevét ezen a földön.
Megvédik, mondják arra, amire ráteszik a kezüket. És amit megvédenek, abból magánvagyon lesz igen hamar, amihez persze semmi közünk.
Induljunk ki tehát abból, hogy ez a hatalom deklarálta azt, hogy nem folytatják a Magyar Köztársaságot, és lecserélik azt egy másfajta rendszerre. Amint az látható, a csere megtörtént.
Köztársaságban minden hatalom a népé. A nép ezt a hatalmat úgy gyakorolja, hogy a törvények meghozatalával választott képviselőket bíz meg, az állami szolgáltató rendszer működését pedig megbízott szolgák kezébe adja. Ezeknek a személyeknek a megbízatását a nép bármikor visszavonhatja, és vissza is vonja, ha nem az egész ország érdekében járnak el. Tökéletes ország sehol nincs, de az tökéletesen elképesztő, ha ezek a megbízott vezetők bármit megtehetnek, és semmibe sem buknak bele. Márpedig nálunk nem a nyilvánvalóan súlyos bűnöket elkövető állami vezetőket váltották le, hanem a Magyar Köztársaság Népét. Itt mindenkit liberálisnak neveznek, aki egyforma jogot és szabadságot szeretne minden embernek. Ezen azt értik, hogy zsidó és meleg. Azaz: elpusztítandó patkány, ahogy Wass Albert írta. A gyűlölködés felszításával erősítik meg hatalmukat. Jól kalkulálnak, mert míg az egyes társadalmi rétegek gumicsontokért egymás torkának esnek, addig nekik nincs ellenfelük. De rosszul számítanak, mert az ilyen méreg előbb-utóbb kiszabadul a palackból. A gyűlölet már nem apátia. Erről tanúskodik sok megnyilvánulás. Gyakran sopánkodunk, hogy a demokraták is olyan stílusban nyilvánulnak meg, mint a hatalom által elkábítottak, akik mindig is embergyűlölők voltak. Akik mindig is mások pusztításával akartak teret nyerni maguknak a világban. De vegyük észre: ez már nem megszeppent kushadás, hanem a revans vágya! A hatalom ezeket az olykor valóban visszatetsző megnyilatkozásokat is a maga javára fordítja. Minden eszközt felhasználnak a hatalmuk megtartására. Törvényteleneket is, holott a törvényeket ők írják, de a saját törvényeik betartására sem fordítanak figyelmet. Erkölcsteleneket mindenképp, mert az nem erkölcs, hogy ők bármit megtehetnek büntetlenül.
A kérdés ez, hogy belenyugszunk-e abba, hogy a hazánkban nincs állam, csak hatalom. Sokan vagyunk, akik nem mondtunk le arról, hogy a Magyar Köztársaság állampolgárai legyünk. Jogunk van a hazánkhoz!
Azt állítom, hogy ebben az országban ma nincs állam, csak hatalom. Azt az államot, amelyet újra fel kell építenünk, Magyar Köztársaságnak hívják. Azok, akik a Magyar Köztársaság ellen tettek és tesznek, egytől-egyig hazaárulók. Azok, akik pártolják ezt a bűnt, maguk is bűnrészesek, hiszen a bűnpártolást is fenyegeti a törvény, és ezek el nem évülő bűnök.
Az apátia múlóban van. A hatalom megpróbálhatja erővel elfojtani a számonkérő hangokat, de ezzel csak olajat önt a tűzre. Számukra a vég elkezdődött!
Ideje újra kikiáltani a Magyar Köztársaságot, az 1989. október 23-tól 2011. december 31-ig, de legalábbis 2010-ig tartó államiság folytatásaként. A bűnözőknek pedig bíróság előtt és börtönben a helyük, nem bársonyszékekben. Az orozva szerezett vagyon szálljon az államra, őket fosszák meg javaiktól, mert a Magyar Köztársaság állampolgárainak nyomorúsága és élete árán szerezték azt.
Történjen minden nyilvánosan, hogy a bűnök ne maradjanak titokban!
Magyarországon egyetlen állam létezhet, a Magyar Köztársaság! Éljen a Magyar Köztársaság! Éljen a szabadság! Éljen a Haza!

2018. november 13., kedd

Ismét elvesztettem egy barátot?




Szörnyű az a gyűlölet és bizalmatlanság, ami áthatja az életünket. Szörnyű, de sajnos logikus következménye annak, ami 16 éve zajlik ebben az országban. A harc, amit Orbán Viktor a Testnevelési Egyetemnél meghirdetett, Magyarország ellen folyik. És Magyarország vesztésre áll.
Engem általában a nemzeti és keresztény elvekre hivatkozva szoktak diabolizálni. Ez paradoxon, mert megítélésem szerint nem önkéntes bíráim követnek helyénvalló elveket, hanem én.
Ez így meglehetősen önteltnek hat, ám ha helytelennek tartanám a nézeteimet, változtatnék rajtuk, ahogy megtettem már életem során. Alkatilag alkalmatlan vagyok arra, hogy opportunistává váljak. Így sajnos elveket követek, ami nyilvánvalóan nem kifizetődő. Így haragosokat és ellenségeket szerzek, nem elismerést és vagyont. Erre a sors determinált. Azaz: konkrét személyek konkrét tettei. De ha már eddig determinált volt az életem, most már nem adom fel az elveimet.
Mi a jó a nemzetnek?
Én azt gondolom, a nemzet elsősorban közösség. Sokan azt hirdetik, a nemzethez tartozás genetikai alapon jön létre. Ezzel minimum három gondom van. Ez a genetikai homogenitás nem létezik. Európai szinten van ilyen. Nem markáns, de az megállapítható genetikei módszerekkel, hogy valaki európai-e. A nemzeti hivatartozás genetikai módszerekkel nagyjából kimutathatatlan. Az viszont kimutatható a történelemből és a jelenből is, hogy a genetikai homogenitás igénye fasiszta ideológia. Ilyen alapon engem gyakran kirekesztenek a nemzetből, libsinek nevezve, ami nem burkolt zsidózás.
Azt is hirdetik sokan, hogy az tartozik a nemzethez, akik a nemzetre hivatkozó politikai vezetőket követik. A baj ezzel csupán az, hogy ez a hivatkozás az elmúlt évtizedekben kivétel nélkül csak számító, és kiszámított demagógia volt. Dehogy akarták ők a nemzet javát! A javait akarták, és a javát meg is szerezték maguknak.
A harmadik bajom ezzel az, hogy alapot ad emberek minőségi megkülönböztetésére. Így négy kategória van: jó magyar, magyartalan magyar, magyarok barátja, magyarok ellensége. Nincs annál gyalázatosabb, mint mikor azt sütik rám is, hogy magyartalan (nemzetietlen) magyar vagyok, a magyarok ellensége és árulója. Libsi, mint mondta, ami egyértelműen zsidót jelent. Ebben a konnotációban pedig a zsidó az ősellenség, a végső gonosz, a világot megrontó métely, melyet el kell pusztítani.
Ezért vélik sokan nemzeti tettnek, ha belevizelnek a Duna parton elhelyezett fém cipőkbe, ha tettlegesen esnek olyan demokrata tüntetőknek, akik pl. szemüveget hordanak. Mert a libsi olyan ember, aki belvárosi értelmiségi, és feltétlenül szemüveges.
Lám, zajlik is a kultúrharc. Minden rossz, ami kultúra! A hitleri Németország, a sztálini szovjetúnió és Mao Kínája után végre nálunk is megvalósul a kultúrharc! Lesz még itt könyvégetés!
Mit hirdetek tehát én, ami oly annyira felbőszíti bíráimat?
Az egyik megközelítés a forradalmak anyjának három szóba sűrített eszméje: szabadság, egyenlőség, testvériség.
Mondják, hogy ezek nem keresztény értékek. Mert a kereszténység valamiféle feudális viszonyrendszerben teljesedik ki, amelyben le kell mondanunk ezekről a humanista és felvilágosult, így tehát ördögi elvekről.
Nézzük, mit mond a Biblia!
Az eredendő bűn története, mint az emberiség történetének első konfliktusa nem szól másról, mint a szabad akaratról, amellyel bibliai őseink úgy éltek, ahogy: fellázadtak az egyetlen törvény ellen. Tehát Isten megadta az embernek azt a szabadságot, hogy akár Vele is szembe forduljunk. Erre szomorú bizonyíték a történelem és a világ mai állapota.
Másutt ezt mondja: „Bizonyságul hívom ellenetek ma a mennyet és a földet, hogy az életet és a halált adtam előtökbe, az áldást és az átkot: válaszd azért az életet, hogy élhess mind te, mind a te magod” (V. ímózes 30; 19.)
Itt arra szólít fel, hogy mi válasszunk! Mi ez, ha nem szabadság. A választásnak következménye van. De a döntést mi hozzuk.
A Biblia fókusza a megváltás. Azaz: a szabadítás. Azt jelenti ez, hogy Isten bizonyos értelemben a saját rossz döntéseink következményeitől is megszabadít. Isten a maga dicsőségének a kifejezésére, a maga képére teremtette az embert. Értelmetlen lenne, ha rabságban tartaná. A szabadság sokkal inkább kifejezi az ő dicsőségét!
Nem ismerek olyan bibliai szakaszt, amely meghatározná azt, milyen társadalmi berendezkedést vár el Isten. Azonban nyilvánvaló, hogy Isten törvényeivel ellentétes az, ha az embereket bárki megfosztja a méltóságuktól, ha különbséget tesznek ember és ember között bármiféle „konzervatív” alapon. Így tehát Isten törvényével ellentétesnek látom, ha bárkit alacsonyabb értékűnek tekintenek azért, mert szegény, vagy fogyatékkal él, vagy láthatóan más rasszhoz tartozik, vagy más a szexuális beállítottsága, politikai nézete, vagy a valláshoz való viszonya.
Meg kell jegyeznünk, hogy a magyar konzervativizmus markánsan eltér az európai konzervativizmustól. Míg ott a kereszténység, a humanizmus és a felvilágosodás emberséges nézeteit ötvözik egyfajta erkölcsi minimummá, addig nálunk az előjogok, a társadalmi megkülönböztetés, a kontraszelekció rendszerének konzerválásáról van szó. Ezt ugyan kegyes csomagolásba göngyölik, nemzetinek és kereszténynek nevezve azt. De még ha főpapok szónokolnak is ezek mellett, ezek végső soron az embertelenség és az igazságtalanság konzerválásáról szólnak, ami nem lehet Istennek tetsző.
Sokan illetlennek tartják, ha ezekről beszélünk. Ám a Biblia is erről beszél. Dávid, a zsoltáros így énekelt: „Miért féljek a gonoszság napjain, mikor nyomorgatóim bűne vesz körül, A kik gazdagságukban bíznak, és nagy vagyonukkal dicsekesznek? Senki sem válthatja meg atyjafiát, nem adhat érte váltságdíjat Istennek.” (49. zsoltár)
Úgy illenék, hogy a hatalommal bíró embert tiszteljem.
Ám a bűnnel szerzett vagyon és hatalom nem tiszteletre indít, hanem jogos felháborodásra.
Vagy nem úgy van-e, hogy az ország politikai vezetői egyúttal az ország legvagyonosabb emberei lettek bámulatosan rövid idő alatt? Hogyan gyűjthetnek hatalommal bíró emberek ilyen rövid idő alatt ilyen nagy vagyont, hacsak nem úgy mint a tolvaj? A nyomtató ökörnek senki sem köti be a száját. Igen sok juttatáshoz és kiváltsághoz jutnak pozíciójuk folytán. De a hivatalos jövedelmük sokszorosa halmozódott fel vagyonban. Az hogy lehet? Hogyan tekintsem hát erkölcsi értelemben példaképnek őket? Vagy rájuk nem vonatkozik a parancsok? Például ez: ne lopj?
Ők rendszerint beleszövik a mondataikba, hogy magyar, keresztény, nemzet, és akkor már lophatnak is?
Itt vannak most az olyan sokakat érintő szociális problémák, mint a szegénység, a devizahitelesek kálváriája és a hajléktalanság. Mit mond a Biblia?
„Ne kövessetek el igazságtalanságot az ítéletben; ne nézd a szegénynek személyét, se a hatalmas személyét ne becsüld; igazságosan ítélj a te felebarátodnak.” (III. Mózes 19; 15.)
Igazságos-e, hogy míg minden környező országban találtak méltányos megoldást (azaz: a devizaválság miatti veszteségeket részben az állam, részben a bankok és részben az adósok viselték), addig nálunk minden bajt az adós visel, és e bajokat az állam minden eszközzel növeli?
Mert én sem azért vettem fel devizában hitelt, hogy a hazámat eláruljam, hanem hogy a gyerekem kigyógyulhasson a kezdőd asztmájából. Ez sikerült is. Hogy milyen hitelt kaphatok, a bank mondta meg. A szerződésnek már a puszta terjedelme is kizárta, hogy egy átlagos műveltségű ember annak minden összefüggését világosan érthesse.
De nem csak a bankok voltak arcátlanul kapzsik. Ki döntötte be 2011. augusztusában a magyar Forintot?
A magyar kormány volt az. Ki tartotta bóvli kategóriában éveken át a magyar fizetőeszközt? A magyar jegybank volt az. Ki forintosíttatta rossz árfolyamnál, azaz, maximális veszteségnél a hiteleket? A magyar országgyűlés volt az. Ki zárja el a jogorvoslat lehetőségét a bajban lévő adósok elől? A magyar országgyűlés az. Ki az, aki hiéna végrahajtók kezére adja, és karhatalommal kergeti el az otthonából a legelesettebb embereket? A magyar kormány az.
Egyszerűsítsük le: a Fidesz az.  A kereszténység állítólagos bástyája. De, mit mond a Biblia?
„Mikor pedig földetek termését learatjátok: ne arasd le egészen a meződnek széleit, és az elhullott gabonafejeket fel ne szedd; a szegénynek és jövevénynek hagyd azokat. Én vagyok az Úr, a ti Istenetek. Ha elszegényedik a te atyádfia, és elad valamit az ő birtokából, akkor álljon elő az ő rokona, a ki közel van ő hozzá, és váltsa ki, a mit eladott az ő atyjafia. Ha a te atyádfia elszegényedik, és keze erőtlenné lesz melletted, segítsd meg őt, akár jövevény, akár zsellér, hogy megélhessen melletted. Ha pedig elszegényedik melletted a te atyádfia, és eladja magát néked: ne szolgáltassad úgy mint rabszolgát.” (III. Mózes 23; 22-39)
Mit mind tehát? Hagyj a szegénynek is! Segítsd meg, hogy megélhessen! Ne vedd el az emberi méltóságát!
Ruth könyve e téren szép történetet tár elénk. Boáz, a jómódú Izraeli gazdálkodó látta, hogy egy özvegy szedegeti az elhullott kalászokat a mezején az aratók után haladva. Boáz utasította a munkásait, hogy hullassanak el több gabonát! A moábita Ruth és az Izraelita Boáz leszármazottja volt a későbbi Dávid király, így pedig Jézus is.
Ma mire számíthat a munkavállaló, ebben a verseny nélküli kapitalizmusban? – Bizony, a kilencvenes évek elején, amikor kiforratlan volt a jogrendszerünk is, kevesebb megalázást kellett a munkavállalónak eltűrnie. Ma többé-kevésbé mindenki feketén dolgozik, mert a nemzet legjobbjai szeretik jól elkerülni az adózást, ami pedig a haza iránti kötelezettség. Ám, mi történik ha valaki nem tud dolgozni? Akkor segélyt, táppénzt, és bármiféle ellátást a hivatalos jövedelme után kap, ha kap egyáltalán. Mert egyre többször nem kap semmit.
A devizahiteles elszegényedik, mert a törlesztés előbb-utóbb teljesíthetetlen lesz. Megbetegszik, és elveszti a munkáját. Innen egyenes az út addig a napig, amikor egy szakasz rendőrrel kísérve megjelenik a végrehajtó, és kipenderítik az életéből. Ez tehát a keresztény nemzeti eljárás?
A hajléktalan, még ha tehet is a nyomorúságáról, végtelenül elesett ember. A legtöbben testileg és lelkileg is betegek. A beteget és nyomorultat pedig nem börtönbe kell csukni, hanem gyógyítani kell! Aki időben kap segítséget, esetenként még képessé válhat arra, hogy ismét a társadalom tevékeny, átlagos életvitelű tagjává váljon. De a segítség nem a rabosítással valósítható meg!
Az utcán két-három év az átlagos túlélési idő. Az, hogy vannak jól alkalmazkodók, akik akár évtizedes távlatban is túlélnek az utcán nem írja felül azt, hogy sokan egy évet sem vészelnek át így. Ezek az emberek lepusztulnak és elpusztulnak. És ez az ország nem segítő kezet nyújt, hanem bilincset. Még a tárgyaláson sem tisztelik meg őket azzal, hogy egy levegőt szívjanak velük, mert büdösek. Mibe kerülne emberként bánni velük? Ők talán nem tisztálkodnának meg szívesen? Nem vennének magukra tiszta ruhát, ha tehetnék? Persze, van, aki már nem. Van az apátiának egy szintje, amikor már nem teszi meg magáért a legkézenfekvőbbeket sem. Van a pszichés leépülésnek egy olyan szintje, amikor már önpusztítássá válik a tétlenség. Ám, a beteget gyógyítani kell, nem elvenni tőle az utolsó meleg holmiját is!
„Ha mégis szegénynyé lesz valaki a te atyádfiai közül valamelyikben a te kapuid közül a te földeden, a melyet az Úr, a te Istened ád néked: ne keményítsd meg a te szívedet, be se zárjad kezedet a te szegény atyádfia előtt” (V. Mózes, 15;7.)
Ez az utóbbi parancs látszólag a meggazdagodás ellen szól. Aki olyan felelőtlen, hogy a szegényeknek adja azt, amit szerzett, az hogyan halmozhatna fel? – Hát úgy, hogy Isten megáldja azokat, akik az Ő akarata szerint irgalmasok.
Gyümölcseiről ismeritek meg őket, mondja Jézus. Ne azt figyeljétek, amit mondok, hanem azt, amit teszek, mondta Orbán.
Tarthatnánk azt, hogy a világ nagy bűnözői és nagy diktátorai Isten akaratát cselekszik, hiszen a vagyonuk és a hatalmuk igen nagy! Gondolhatnánk, hogy azért ilyen sikeresek, mert Isten megáldotta őket. A rabló tehát „elveszi az áldást”, amikor eltulajdonítja a másét. Igen, elveszi attól, aki azt becsületesebben szerezte. Nyilván senki sem gondolja, hogy bűnözők és szörnyeteg diktátorok lennének az Isten által elvártak legjobb megtestesítői. Őket az istentelenség teszi naggyá és hatalmassá. Világos, hogy Isten ellenségei ők, mert lábbal tiporják embertársaikat és Isten parancsait.
Az már a szabad akarat kérdése, hogy ezt megtehetik. Isten türelme gyakran túl hosszúnak látszik. Lassan elpusztítja magát az emberiség, mert Isten türelme nagy.
Mégis azt gondolom, hogy nem isteníthetünk istentelen gonosztevőket, mert az lázadás Isten ellen.
Van, akit Isten felmagasztal. Van, aki önmagát magasztalja fel. Van, akit a nép magasztal. Ez pedig bálványimádás, amely Isten ellen való lázadás.
Orbán Viktorról már a kétezres évek közepén azt hangoztatták, hogy ő Magyarország megváltója! Sokan úgy tekintenek rá, mint Isten által kijelölt földi helytartóra, aki Istent magát képviseli, sőt, bizonyos értelemben ő maga isten.
De a gyümölcseiről megismerszik a fa.
Az elmúlt években irdatlan pénzügyi támogatás áramlott az országba. A gazdasági növekedésünk GDP arányosan azonban kisebb volt, mint az a beáramlott pénzmennyiség. Azaz: az ország a példátlanul bőkezű támogatás ellenére csökkenő gazdasági teljesítményt mutat.
Százezrek vándoroltak el. Erről persze nem publikálnak hiteles adatot, de okunk van ötszáz- és hétszázezer közzé tenni a kivándoroltak számát. 1956-ban ez kettőszázezer volt. A második világháborús emberveszteség egy egyész egy, egy egész kéttized millió. Abból hatszázötven ezer embert a holokausztban, kettőszázezer a Donn-i offenzívában veszett el. A tiszta háborús veszteségünk tehát (leszámítva az akkori kormányzat szorgalmát a népirtásban, és a tudatos emberáldozatot a bécsi döntések viszonzásaként) három-négyszázezer ember. Nem túlzás tehát azt mondani, hogy ez a kivándorlás háborús szintű veszteség.
Három és fél, négymillió ember elszegényedett. Negyven-hetvenezer gyermek gyakorlatilag éhezik. A nyugdíjak már veszítenek reálértékükből. A rokkantnyugdíjasok ezreitől vették el az ellátást. Havonta százakat lakoltatnak ki. Munkaerőhiány van, ugyanakkor szinte lehetetlen a képzettségünknek megfelelően, méltó és legális bérezésért elhelyezkedni. Az egészségügyből több ezer szakember hiányzik, a kórházak kimondottan veszélyes hellyé váltak. Az oktatás helyzete szintén siralmas. A gyerekek használható, korszerű tudás helyett ideológiai alapú oktatást (agymosást) kapnak. A kultúra ellenséggé vált. Egyetemeket üldöznek el, vagy vonnak kormányzati befolyásolás alá. Az MTA függetlensége megszűnt. A vén kommunisták által belakott MTA a művészek szelektálója. Van, aki már magának adja a díjat, amit alapított. A média lassan a kormány és a pártpropaganda szervezetévé vált, hiszen mára egyetlen országos televíziós csatorna maradt, amely még kereskedelmi alapon igyekszik talpon maradni. Rádiók és újságok nincsenek.
Az Internetet több minisztérium ellenőrzi.
Az országban van maximum 2,7 millió híve a hatalomnak. Ebben természetesen kételkedem. Az Erdélyben gyártott levélszavazatok, a buszoztatott ukránok és az unortodox számítástechnikai megoldások alapot adnak a kételkedésre. De valóban ez a legnagyobb és legösszetartóbb hitközösség az országban. Jobbára olyan emberek, akiket becsaptak, vagy önmagukat ámítják el.
Elég azt mondani: magyar, nemzet, Erdély, és sokan talán a gyermeküket is elárulnák a gyönyörtől. Pedig, ez hazugság. Magyarországnak nincs ereje arra, hogy legyőzze a világot. A határok revíziója olyan ábránd, ami kamaszos romantikának jó, de nélkülöz minden realitást. Ezért kiszolgáltatni az országot az agresszor orosz hatalomnak, nettó hazaárulás. Egyúttal elárulása a szövetségeseinknek is.
Lássuk be, a határon túli területekkel kapcsolatos álmainkat eljátszották azok a vezetők az elmúlt huszadik század folyamán, akik a legyakrabban hivatkoztak ezekre a szlogenekre: magyar, nemzet, keresztény. Ezeken a területeken sok esetben eleve a lakosság kisebbségét alkotta a magyarság, de a sajnos érthetően ellenséges „utódállamok” igyekeztek is magyartalanítani ezeket a területeket. Habár a feudális magyar királyság nagyobb területekre terjedt ki, és lehetett volna nagyhatalom is Európában, ezt a lehetőséget a nacionalista demagógia zászlói alatt eljátszották. Nincs más reális esély, mint az Unió erősödése! Minél jelentéktelenebbek a határok, annál közvetlenebb lehet a kapcsolat az anyaország és a határon-túl között.
Persze jó lenne, ha az anyaországi magyart nem bélyegeznék alacsonyabb értékű magyarnak. Jó lenne, ha nem uszítanának magyart magyar ellen. Jó lenne, ha a szomszédainkkal jobb viszonyt alakítanánk ki. Talán nem született volna Ukrajnában olyan felháborító nyelvtörvény, ha nem az ellenségükkel fújunk egy követ. Biztosan jobb lenne minden magyarnak, ha nem ellenségek, hanem barátok között élnénk. Valakinek végre baráti jobbot kellene nyújtania. Miért nem tesszük meg ezt mi?
Ez a történelmi korszak ilyen. A szélmalomharcokban csak vesztesek lehetünk. De Sopron állítólag önként lett magyar város, amikor választhatott. Egy barátságos hazát talán mások is szívesen választanak, ha egy következő korszakban lesz mód ilyen választásra. Egy ellenségeskedő közösséghez viszont ki csatlakozna?
Igaz, ez csak egy hosszú út első lépése. De meddig halogatjuk még ezt az első lépést? Jót akar az anyaország a határon túl élő magyaroknak? Jót akarnak a határon túl élők az ittenieknek? Sajnos, kételkedem. Itt a hatalom szavazatokat akar. Ott meg előnyöket és pénzt akarnak. S persze, mindenkinek kell olyan, akit gyűlölhet. 
Jó út ez az ország és a nemzet pusztulásához. Szereti az a hazáját és a nemzetét, aki pusztítja?
Isten emberséges. De hol van itt az emberség? – Erőszakos, kapzsi, buta és gonosz embereket istenít az ország egy része, akik nyilvánvalóan minden humánus, felvilágosult és keresztény alapelvvel ellentétes, embertelen, igazságtalan és aljas viszonyokat hoznak létre.
Ők bálványozzák önmagukat.
Híveik közössége bálványozza őket.
Hol van ebben konzervatív, nemzeti és keresztény érték?
Engem baloldalinak mondanak, pedig már a nyolcvanas években elszánt kritikusa voltam a baloldali elnyomásnak. Az akkor KISZ és MSZMP karrieristák bélyegeznek engem baloldalisággal. És nem nekem hisznek, hanem azoknak. Ebben a helyzetben ki a hazug? ÉS ki a végtelenül naiv?
Az ország pusztul. Úgy gondolom, ma már csak kilenc egész három, kilenc egész négytized millió tényleges lakója van az országnak. Egy aktív, produktív réteg távozott örökre. Az itt maradt aktív réteg a kontraszelekcióval találja szembe magát. Azt, amihez ért, nem teheti. Arra találnak alkalmas hozzá nem értőt.
A gyűlölködés lassan mindent megmérgez, miközben belehalhatunk egy vakbélműtétbe is.
Azt hiszem, a lelki kerítés már körbe vesz minket. Nem fogok csodálkozni, ha hamarosan a fizikai is körbe ér majd, és bezár minket a saját poklunkba.
Mit kívánjak a hazámtól?
„Emberséget az embernek, magyarságot a magyarnak”
Hogy ne legyünk orosz gyarmat.
És ne legyünk fidesz gyarmat sem.
Radnótit főbe lőtték.
A gyilkosai díszsírhelyen nyugszanak.
Elkészítették már a töltényt a számomra is.

2018. július 15., vasárnap

Még megtagadhatnám...


Még megtagadhatnám

Tehát Jancsó Miklós és Esterházy Péter is indexen van. Botrány! Már az botrány, hogy van index. Botrány, hogy vannak a kormányközeli értelmiségiek között olyan megmondó emberek, akik listákat készítenek arról, ki része a magyar kultúrának, és ki nem.
Indexen van a liberalizmus. Ezen ők azt értik és kódolják, hogy zsidó értelmiségi. A szó azt jelenti: szabadság elvű. Az eredmény: indexen van a szabadság, és persze egyre kövérebb az antiszemitizmus.
Indexen van minden, ami humánus. A gyűlöletet éltetik, hizlaljak. Soviniszta, fasiszta, gyűlölkö9dő légkörben dagonyáznak. Radnóti Miklós Töredéke elevenedik meg: „Ki néma volt, vagy csak lelkesedni rest, Már azt is gyűlölték, akár a pestisest.”
Egyes városokban Alföldi egy étterem különtermét sem kaphatja meg, mert a vállalkozók tudják, honnan jön a jó és a rossz.
De, indexen van József Attila is, Ady Endre is.
Az irodalmi kánon képviselői egyre inkább elhatárolódnak a politikailag nem megbízható kánonon kívüliektől. Mert állítólag azok mind dilettáns hülyék. Mert mindenki tehetségtelen, aki nem kötötte meg a maga kicsi alkuját. Mindenki gyanús, aki nem kollaborál.
Milyen ország lesz így a hazánkból? Amikor Vass Albert, Nyíró József és Tormay Cecille alkották az irodalom és a kultúra irányát, akkor nem csak papírra vetettek szörnyűségeket, hanem erővel meg is cselekedték azt rajtunk. Amit a magyar kormányok tettek a harmincas, negyvenes és ötvenes években, az többszöri népírtás, emberiesség elleni cselekedetek, hazaárulás. Abban minden elképzelhető bűn megvalósult. A gyűlölet eszméinek a hangoztatása és a gyűlölet eszmeiségének gyakorlatba ültetése kéz a kézben jár. Egyik kívánja a másikat. A gyűlöletre épített hatalom gyáva. Igényli, hogy eszmei támogatói zengjék az úgynevezett igazát. A gyűlölet ideológusai gyávák. Igénylik a hatalom támogatását, így mindig azt a hatalmat éltetik, amelytől épp a támogatást kapják. Ezért is van annyi köpönyegforgató közöttük.
Esterházy indexen van. A szabad magyar kultúra van indexen: ez emberség, a tisztesség, a humanitás, a szabadság. Az irodalom is ismét szolgálólány lesz a hatalom ágyában. Mondjuk ki: kurva. Szorgos kollaboránsok jönnek rá villám gyorsan, hogy a tehetség hiánya és a munka kerülése sikeresen kompenzálható seggnyalással. És éppen ők vádolnak mindent és mindenkit, ami, és aki pedig tisztességesebb, igazabb, emberibb és emberebb, mint ők.
A sorsa elől senki sem térhet ki. Amíg a sorsomat elfogadom, azonos vagyok önmagammal. Megtagadhatom magam, abban a reményben, hogy a sorsom más lesz, mint ami ésszerűen várható. De élhetek-e egy másik sorsot, ha már nem leszek az, aki vagyok? S elbírom-e azt, ami jön, ha hű maradok ahhoz, amit jónak, tisztességesnek, szentnek, emberinek tartok? Elbírom-e azt, amikor ezt megtorolják?
Hogy félek-e? Félek. Az országot és a kultúrát olyanok ragadták el, akik megismétlik a történelmünk legszörnyűbb bűneit. Ez ismét szörnyűségekbe, bestiális, kegyetlen embertelenségbe, katasztrófába vezet. Ez törvényszerű, mint ahogy törvényszerű, hogy halált okoznak, akik felelőtlenül száguldanak az úton. Törvényszerű, hogy a halál elburjánzik, mint a gyom. Akik alkalmatlanok az ország és a kultúra vezetésére, de mégsem tudnak lemondani róla, azok azzá züllesztik a hazánkat és a kultúránkat, amit már uralni tudnak.
Esterházy indexen van. Jancsó indexen van. S ha megnézzük ezt az egyre hosszabb névsort: jó társaság. Én indexen voltam az MSZSMP egypárti diktatúrájában. Alighanem, indexen vagyok ma is. Azoktól tudom, akik akkor sem voltak indexen. És a legrosszabb még ki sem csírázott!
Idézzük csak fel Kertész Imre egy fontos gondolatát: „Nincs oly képtelenség, amit ne élnénk át természetesen, s utamon, máris tudom, ott leselkedik rám, mint valami kikerülhetetlen csapda, a boldogság. Hisz még ott, a kémények mellett is volt a kínok szünetében valami, ami a boldogsághoz hasonlított.”
Most még megtagadhatnám a sorsomat. De amíg ura vagyok az akaratomnak, nem teszem meg. Nem tagadhatom meg önmagam.