Miért kell „forradalmat csinálni”?
A liberális demokráciát Magyarországon szitokszóvá tették, mintha ez valami sötét, bűnös dolog lenne. A liberális pedig a zsidó kódszava lett az antiszemita közbeszédben, köszönhetően a következetes kormányzati erőfeszítéseknek. Ezek ellentéteként hirdették meg az illiberális demokráciát, amely állítólag jobban megfelel nemzeti jellegünknek. Magyarán, ami kizárja a zsidó befolyást.
Undorító, őrült és félelmetes. De van igény rá. Sokakkal elhitethető, hogy meg kell védeni őket. Mindegy, mitől és kitől. Soros György bizonyára a nagy szabadkőműves-zsidó-háttérhatalom királya, de a mi igazságos legkisebb királyfink jól megvéd minket.
Kérdezhetném, hogy mióta legálisak hazánkban a kábítószerek, de ezt nem vegyi úton, hanem kommunikációval érték el.
Csupaszítsuk tehát pőrére a valóságot! Mit is jelent az, hogy liberális? Csak azt, hogy a szabadságjogokat fontosnak tartó. A valódi liberális nem azt mondja, hogy mindent szabad, hanem azt, hogy minden legyen szabad, ami nem árt másoknak. Ez egyfajta relációt feltételez, amelyben nem a polgár szolgál az államnak, hanem az állam a polgárainak. Hasonló képpen nem tekinti a polgárt az állam tulajdonának, hanem az államot, mint nagy szolgáltatót tekinti a polgárok közös tulajdonának. Így az állam vezetői nem királyok, hanem alkalmazásban álló menedzserek.
A liberális demokrácia nem egy bizonyos párt, vagy ideológia elsőségében gondolkodik, hanem ezek méltányos és tisztességes versengésében. Magyarán, a társadalomban jelenlévő érdekek és nézetek korrekt versengésében, együttműködésében, kompromisszumaiban és végső soron szövetségében.
Hiszen a legnagyobb egyéni és közös igényünk az, hogy boldogok legyünk, és boldoguljunk. A politika célja egy folyamatos vita arról, hogy ez hogyan legyen lehetséges a lehető legtöbbeknek.
Az illiberális gondolat nem más, mint a szabadság megvonásának az eszménye. Az ígéret az, hogy a szabadságért cserébe biztonságot nyújt. Holott a hétköznapokban is és a krízisekben is kiderül, hogy ez a biztonság illúzió. Egyfelől azért, mert olyan veszélytől véd, amely nem létezik. Valójában indokolatlan félelmet kelt és gyűlöletet szít, lényegesen eltúlozva és eltorzítva a valóságot. Másfelől pedig azért, mert valójában nem véd meg. Erre rengeteg példát nyújtanak a mindennapok. De elég csak arra a tragikus helyzetre gondolni, ami a Covid-19 járvány kapcsán kialakult. Sem az egészségünk, sem az egzisztenciánk nincs biztonságban. Aki mást hisz, az önmaga előtt tagadja le a valóságot.
Magyarországon ma egy rendkívüli elit kezében van a politikai és a gazdasági hatalom. Kétségtelen, hogy ennek az elitnek a gerincét egy olyan társadalmi kör adja, amely a késő-kádári, egypárti diktatúra kiszolgálásában kezdte meg felépíteni a maga karrierjét. Nem véletlen, hogy az ügynökakták nyilvánossá tételét közel húsz alkalommal hiúsították már meg nemleges szavazataikkal.
Az MSZMP és a KISZ káderei uralják országunkat, felettébb jó kapcsolatokat ápolva Moszkvával, Pekinggel, és számos szörnyeteg diktatúrával. Egyúttal tisztességtelenül viselkedve a hazánkkal és a szövetségeseinkkel.
Tudom, erre az a válasz sokak részéről, hogy megakadályozzák a befolyást. Milyen befolyást? Természetesen a zsidó befolyást. Mert a gyűlölködés magvait elvetették és szorgalmasan gondozzák ma is.
Az a jövő, amit építenek meglehetősen szomorú. Nekik persze nem. Ők hihetetlen vagyont és véget nem érő hatalmat szereznek. A társadalom és az ország azonban meggyengül és szétesik. A megosztottság elemi gátja mindenféle összefogásnak. Ezzel kiiktatták a társadalom immunrendszerét. A középosztály felszámolása pedig az ellenzék bázisának megújulását apasztotta el.
A társadalmunk szerkezete fokozatosan a Braziliától Kolumbiáig terjedő világ modelljét követi: egy vékony, de minden gazdasági és politikai hatalmat birtokló, törvények felett álló elit, és egy széles, kiszolgáltatott munkás réteg. A szervezett bűnözés és az államvezetés összefonódása, a nemzeti vagyon magáncélokra történő kisajátítása. Ez jellemez egyre inkább minket is.
A liberális demokrácia egyik alapelve a hatalmi ágak szétválasztása. Ezt nevezik a fékek és ellensúlyok rendszerének is. Milyen hatalmi ágakról is beszélünk? A törvényhozói, a végrehajtói és a bírói hatalomról, ami az államot illeti. Magyarán, a Parlament a pártok alkujával hoz törvényeket, amelyet a kormány köteles végrehajtani, s ha ebbe hiba csúszik, a bíróság az igazságot képviseli. De ott, ahol minden egy embertől függ, ahol az ügyészség és a bírságok is egyre inkább egyetlen érdeket szolgálnak az igazság helyett, ott a hatalmi ágak nem szétválnak, s nem egymás ellenőreiként funkcionálnak, hanem összefonódva a teljhatalmat szolgálják. Ott nincs jog, mert a törvények is a szerint születnek, hogy épp mi az érdeke, vagy mihez van kedve annak az egynek.
Liberális társadalmakban van még egy hatalmi ág, amely azonban független az államtól: a sajtó.
A sajtó, mint a társadalom ellenőrző szerepének megtestesítője gondoskodik arról, hogy az ország lakóit érintő események, különösen pedig a hatalom különböző ágaiban fontos szerepet betöltők helyes és helytelen törekvései a polgárok számára azonnal, és a lehető legalaposabban megismerhetők legyenek. A sajtó pluralizmusa pedig arra jó, hogy az egyes orgánumok hitelességét maguk a polgárok is össze tudják vetni.
Nyilvánvaló, hogy nálunk már csak mutatóban van független, vagy függetlennek mondott médium. A sajtó pluralizmusa elveszett, csakúgy, mint a függetlensége. A mai magyar sajtó leglényegibb tevékenysége az, hogy a hatalmat szolgálja. Így megszokottá váltak azok a módszerek, amelyek sem a sajtó szakmai, sem az etikai normákkal nem férnek össze. Az egyoldalúság, az elfogultság, a hazugságok alkalmazása mindennapos gyakorlat. A sajtó nem feltárja, hanem elfedi az igazságot.
Szokás arra hivatkozni, hogy szabad és demokratikus választásokon nyerte a túlhatalmat a mai kormányzatunk. Ez az állítás is megérne egy hosszas vitát, de tekintsünk most el ettől. Inkább foglalkozzunk azzal a kérdéssel, hogy lehetséges-e szabad és demokratikus választáson legyőzni őket?
A határozott véleményem az, hogy nem. Hogyan lehet versenyezni azzal, aki verseny közben többször is átírja a szabályokat, a maga érdekei szerint? Mert ez történik. Amit tesznek, nem jogos, de törvényes. Nem jogos, mert alapvetően tisztességtelen. De törvényes, hiszen jogszabályoknak nevezik azokat a szabályokat, amelyeket kényükre-kedvükre létrehoznak. Törvényes, feltéve, ha a jelenlegi jogrendet egyáltalán legitimnek tekintjük. Noha ezt is vitatják többen, nem is alaptalanul.
Az ellenzék leszalámizása, manipulálása, együtt hatva a társadalom atomizálásával, a gyűlölködés légkörének a folyamatos táplálásával oda vezetett, hogy rendkívül nehézzé vált bármiféle összefogás megvalósulása. De, ha még létre is jön a kényszer szülte egység, minden eszközt bevetnek azért, hogy ne győzzék le őket akkor sem, ha legyőzik őket.
A legutóbbi országgyűlési választáson az abszolút többséget sem szerezték meg. Mégis a képviselői helyek kétharmadát nyerték. Ki írta a szabályokat? Az önkormányzati választásokon számos helyen így is veszítettek. Most, a „különleges jogrend” alatt ezeknek a településeken a megbüntetése, ellehetetlenítése folyik igen nagy lendülettel. Többek között a Főváros is részesül ebből a bánásmódból.
Az üzenet világos: aki ellenáll, az megbánja.
A magyar polgárok jelentős része krónikus kiskorúságban éli az életét. Mindegy, milyen aljas is a vezető, ha betölt egyfajta apa szerepet, akkor azt elfogadják. Felnőni, felelősséget vállalni nehéz, különösen nehéz szembenézni azzal, hogy sok esetben a következmények felmérhetőségét nélkülözve kell felelősséggel döntéseket hozni. A felnőtt élet nehéz. Ha van, aki dönt helyettük, akkor nem aggódnak, mert minden jó lesz. Ha mégsem jó minden, akkor egyrészt felvilágosítják őket, hogy igenis jó. S ha ezt még így is nehéz hinni, akkor megtudják azt is, kit kell a nehézségekért gyűlölni. Hát nem egy lelki összkomfort?
Nem csekély azoknak a köre sem, akik a hatalmi gépezet szempontjából szükséges szerepet töltenek be, és így haszonélvezői a struktúrának. Relatíve csekély, de kézzelfogható előnyükért odaadják magukat, mert a vagyoni gyarapodás, a legalább lokálisan megbecsült pozíció elhomályosítják az erkölcsi aggályokat.
Sokan passzívak, mert megtanulták, hogy ha exponálják magukat, akkor egyedül maradnak. Nem mernek elegen melléjük állni. Kiszolgáltatottá válnak, és tönkre is mennek bele. Hiszen egyen-egyenként könnyen levadászhatóak vagyunk.
Így tehát, olyan versengés zajlik a politikában, amit a jelenlegi struktúrában csakis egy versenyző nyerhet meg. Ha másképp nem, majd leáll a szoftver, és sok zsák levélszavazat érkezik külföldről.
Ha manapság azt mondjuk, forradalom, az emberek többsége megretten. A forradalmat ugyanis először nem forradalomnak nevezik, hanem „a törvényes rend erőszakos megdöntésére irányuló szervezkedésnek.” A hatalom birtokosa természetesen minden rendelkezésre álló eszközzel szembefordul azzal, aki meg akarja fosztani a hatalmától. 1848-ban Bécs, vagy 1956-ban Moszkva törvénytelennek, aljasnak és erkölcstelennek nevezték a felkeléseinket. Természetesen a megtorlás is kegyetlen és kérlelhetetlen volt. A hatalom pozíciójából nézve annál jobb, minél inkább erőszakba fordul egy ilyen mozgalom, mert annál könnyebb egyrészt aljasnak mutatni, másrészt megtorolni.
Ezért ma fokozottan igaz, hogy forradalmat nem lehet erős háttér nélkül kirobbantani. Ebben a kérdésben széles ellenzéki egyetértésre és összefogásra lenne szükség, hogy a bátorság ne váljon botor vakmerőséggé.
Egy bizonyos pontig Gandhi útja is követhető. Az erőszakmentes, de tömegességénél fogva nagy erőt mutató összefogás ellen a hatalom sokkal nehezebben lép fel. Békés és kedves emberekről is lehet rosszat mondani, de nehezebb azt hihetővé tenni. Azonban kell a bátorság ahhoz is, hogy akár az erőszak eszközével is éljen egy ilyen kezdeményezés, amikor eljön az ideje. Aki ugyanis e hatalom ellen van, azt ez a hatalom minden eszközzel támadni fogja, ide értve az erőszakszervezeteket is.
Mi kell ehhez? Kell egy erős, egységes háttér. És kellenek olyan emberek, akik, mint a zászlók, elől mennek, és utat mutatnak. Ha nincs vezető, nincs kit követni. Ha nincs hang, nincs mire figyelni.
A forradalmat akkor nevezik forradalomnak, ha győz, és jobb világot teremt. A magyar polgár sok áldozatra hajlandó, de a nyilvánvaló kudarc iránt nem lelkesedik. Ez érthető.
Kockázatos út, amit alternatívaként megfontolásra ajánlok, de a másik út járhatatlannak bizonyult.
A hatalom embertelensége még nem világos kellően széles körben. Ám nincs kétségem, hogy egyre többeket érint. S ha más nem, hát a saját nyomorúság felébreszti a kábulatból az érintettek legalább egy részét. A kritikus tömeg bármikor létrejöhet. A bátor és alkalmas vezetés kellene még, hogy a politika hagyományos színterein, és az utcán is a változásig elvezesse azokat, akik szabadon, és boldogabban szeretnének élni.
