Rezignáltan?
A cirill betűkre emlékeznek még?
Soha sem voltam néma. De most csak arra szeretném
emlékeztetni az olvasóimat (kettőt, hármat?), hogy a legutóbbi elmúlt nyolc
évben is rendszeresen írtam a közösségi térben és blogon is a nyilvánvalóról.
Sokszor, sokan lehülyéztek. De nincs olyan szerencsénk, hogy igazuk legyen.
Sajnos, a prognózisaim jelentős része helyesnek bizonyult.
Azt állítottam, hogy a társadalom tudatos és radikális
átalakítása zajlik. Az irány: Dél-Amerikai, banán-köztársasági modell. Egy
arisztokratikus felső réteg, s az őket istenítő és kiszolgáló munkásosztály,
amely paprikáskrumplin és szappanoperán él, s lelkesen éljenzi gazdagodó urait.
Két kaszt, amely két világban él. Ez utóbbi a törvény alatt, amaz pedig
felette. Ez fillérekért robotolva, morzsákért hálálkodva, amaz mérhetetlen
jólétben.
Ennek előfeltétele az, hogy a társadalom szervilissé váljon.
A lent lévőnek a vezető réteget félnie is kell és vallásos áhítattal imádnia.
Irányított félelem kell. Az irányított félelem feszültségeinek levezetésére
pedig irányított gyűlölet. Ellenségkép kell, harci izgalmak, győzelmi mámor.
Mindez bekövetkezett. A győzelemből persze a legtöbbeknek
annyi jut, mint mikor olcsó sörrel a kézben ül a szurkoló a tévé előtt. Ő nem
harcolt, legfeljebb alantas szinten, jobb esetben csak verbálisan. Ő nem is
győzött, hiszen közelében sem volt a valós összeütközésnek. De azt hiheti, hogy
azonosulhat a győzővel (Viktorral?), a győzelemmel. Ám a győztes helikopterre
száll, ő meg azt számolgatja, belefér-e még egy sör a nagy örömbe. Aztán
megírja az unokájának Londonba, hogy itt megint jobb lett minden.
A jelenlegi helyzet elemzésével sokan és sokat foglalkoznak.
Ezért szubjektív leszek és vázlatosan írok csupán.
A legnagyobb bajunk az, hogy az 1990. előtti idők szennyesét
még mindig takargatjuk. A társadalom legtöbb szerveződésében töretlenül tovább
éltek és működtek a korábbi mechanizmusok. Maradtak pozícióban azok, akik
voltak. Lényegében okkal nevezzük a magyar jobboldalt az 1990. előtti,
baloldali politikai osztály folytatásának. Nem bevallottan, de kimutathatóan a KISZ
és az MSZMP világába nyúlnak a gyökereik. Harminc év alatt ugyan lezajlott egy
nemzedékváltás, de folyamatosan újra kinevelték a saját világuk új kádereit. Az
országot egyébként többször lerabolták: a privatizáció alkalmával, a kárpótlás
ürügyén, az 1998-as kormány- és irányváltás eufóriájában, meg a 2002-es vereség
lendületében, és ebben a nyolc évben is. Innen az ő Dél-Amerikai szintű
meggazdagodásuk. Ezek a pénzek szőkülő olajok vagonjaiban, elzabrált székházak
árában, privatizált termelőeszközökben, furcsán nyert pályázatokban kezdtek egy
irányba áramlani. Persze, juttattak a másik félnek is. Annyit, hogy kompromittálható,
kollaborációra késztethető legyen. Nem minsitráns gyerekek azok sem, csak
szervezetlenebbek. Azaz: a másik oldal is bűnös, de legalább nem bűnszervezet. Ma
ott tartunk, hogy lényegében feléltük a jövőt. Az államadóság a 2008-as
gazdasági világválság szintjéhez képest jelentősen növekedett. Az Uniós
forrásokat feléltük. (Én ugyan nem, de ők annál inkább.) A népesség aktív
részének 20 százaléka már külföldön él, ott dolgozik, ott nevel gyereket. Akik
itt maradtak, azok rosszul képzettek, nagyon szegények, öregek és szentimentális
hülyék, ahogy én is. Persze, naponta kérdőjelezik meg a magyarságomat, tehát
előbb utóbb elgondolkodom én is azon, hogy ha már nem vagyok magyar, akkor mit
keresek itt.
A baloldali és liberális pártokról rég állítom, hogy
belterjesek. Világukban a kontraszelekció működik és erős a hajlamuk arra, hogy
opportunisták legyenek, vagy kollaboránsok. Nem meglepő, de a politikai piac
befagyott. Az ezredforduló óta nem jelent meg komolyan vehető politikai erő a
piacon. Azaz, az LMP megjelent, de csak csalódást okozott. Az elmúlt hónapokban
tett lépései alapján végkép meghatározhatatlan az étékrendjük, hacsak nem az
opportunizmus az. Márpedig az. A Momentum momentán ráállt a szokott útra:
néhány karrier áll a célrendszerük fókuszában. Nem az ország ügye, csak a saját
érdekük. Azonban, mi fizet(t)ünk rá.
Így tehát, ha valaki hajlandó volna politikussá válni, csak
a meglévő pártokban előszobázhat, ahol a meglévő érdekek kiszolgálásán át
vezethet út ahhoz, hogy szerepet kapjanak. Amelyeket a meglévő érdekeknek
megfelelően kell játszani. – Vannak új arcok, de a darab ugyanaz.
Miért fagyott be a politikai piac Magyarországon? –
Alighanem azért, mert abból, ami az országot egyébként tönkre teszi, bizonyos
fokig mind részesednek. Hivatalosan is, meg a letagadott módokon is. A 2018-as
választások kapcsán sokszor mondták: azért nem lépnek vissza, mert akkor
pénzeket veszítenek el. Pénzről van tehát szó, amit az állam osztogat. Persze,
az állam nem termel pénzt. Azt mi fizetjük be önként, vagy dalolva. A pénzünk kell.
Fölöttébb szomorúak, hogy nem nekik jut a nagy lé, de arról sem hajlandóak
lemondani, ami azért hozzájuk csorog. Azonban ez nem az ország érdeke, hanem
csak az ő érdekük. – Hogyan bízzunk tehát olyan ellenzéki pártokban, amelyek
csak a saját érdekükig látnak?
S ez még nem a legnagyobb baj. A legsúlyosabb baj az, hogy
hiteltelenek. Megtanulták az elmúlt három évtizedben, hogy a politikában a
hazugság felett mindenki napirendre tér. Így tehát ők is hazudoznak. Ez aljas
dolog. De a baj gyökere ott van, hogy a hazugságok mögött már nincs igazság.
Már nincs tényleges társadalmi cél, üzenet, előre mutató, jó szándék. Már csak
a hazugságok vannak. Igazuk van persze: a Fidesz hazugságai
túlszárnyalhatatlanok, és hihetetlenül sikeresek. Ezt próbálják leutánozni, kevés
tehetséggel.
A Fidesz mögött van egyfajta igazság. Már amennyiben a
vallásos hit téziseit, dogmáit igazságnak fogadjuk el. Itt nem a
kereszténységről van szó, bár annak hazudják. Ez orbánizmus. Van egy messiásuk,
aki egyszersmind vallásuk tanainak prófétája, hitük főpapja és reményeik
összessége. Egy kétség kívül istenített ember, aki maga is hisz önnön
istenségében. Ez groteszk, szörnyű és végtelenül káros. A kereszténység dogmái
felől értékelve: egyértelmű blaszfémia. De működik! Gyalázatos, de végtelenül
hatékony. S ha van Isten, és nem béna, vagy halott, ezt előbb-utóbb meg kell
torolnia.
A baloldalon nincs kiben, miben hinni. A folyamatos
karaktergyilkosságokhoz hozzájárulnak ők maguk is. Bohócot csinál magából az
egyik, hisztis hazudozót a másik. A Fidesz azt hazudja róluk, hogy
alkalmatlanok. Ők pedig alátámasztják ezeket az állításokat. – Lehet, hogy
egyébként tényleg alkalmatlanok? – És hol vannak az új politikus nemzedékek?
Hol vannak az új pártok? – Óh, igen: erről írtam, hogy a piac az érdekek mentén
befagyott.
Az eredmény tehát az, hogy Magyarország politika iránt
érdeklődő polgárainak jelentős része nem találja azokat, akik a politikában
őket képviselnék. Még egyszer mondom: A Fidesz hívei érezhetik úgy, hogy őket
képviselik. Jellemzem: foci a tévében, győztünk érzés. Akik a gyűlölet nyíltabb
formáit kívánják, nekik ott van a Jobbik. Cukiskodik, de azért tudjuk, hogy a
rasszisták igényeit igyekszik kielégíteni. – És a többiek? – Hát, nekünk maradt
a lejárt szavatosságú, leértékelt pártok sora, amelyeket azok vezetik, akik
veszíteni már nagyon tudnak, de irányt mutatni egyáltalán nem.
Az ország beletörődött a 2018-as választás eredményébe,
bárhogy is született az. Nem azért, mert nem nyilvánvaló az egész képtelenül
aljas folyamat. Azért, mert nincs senki, akiben bízhatnánk, hogy képes
hitelesen és hatékonyan szembe fordulni az aljassággal. Nincs emberünk, hogy
idézzek egy mondatot. A Fidesz pedig az, aminek látszik: vállalkozás. No, nem
tisztességes. Szerintem még csak nem is törvényes. De a cél egyértelmű: pénzt,
de sokat! 2020-ig még van Uniós bevétel. Az kell nekik. Még van néhány telek,
ami nem Viktor pénztárosaié. Azok is kellenek. A hálás nép is tovább
szorongatható. Az is pénzt fial. Meg fogják tenni. Ezt tudjuk.
Nem tudható, lesz-e olyan mértékű elégedetlenség, ami
ellenállást vált ki. Stockholm szindróma ez. A többség már szereti azt, aki
bántja. De megeshet, ahogy az Internetadó ügyében megesett, hogy az utcára
mennek az emberek. Megeshet, hogy nem akarnak hazamenni, amíg célt nem érnek.
Nem tudom, így lesz-e. Jó okunk van azt hinni, hogy ebben az
enervált, rezignált, bénult állapotban ez nem történhet meg. Ahogy azt
gondolom, április 14-án elhangzik majd néhány ábrándos beszéd, aztán mindenki
hazamegy, oszt jónapot. Ha csak nem szerveznek beépített provokátorokkal olyan
utcai összecsapást, ami egyáltalán nem jellemző erre az oldalra. Ez hasznos
lehet a hatalomnak, mert kikiáltható, hogy a Soros hálózat katonái a külső és
belső ellenség, s megindulhat a harc ellenük, azaz: a narancs terror. Akárhogy
is, a demokratikus oldal tagolt és elnyomható.
De ki tudja, hogy évek múlva mennyi feszültség lesz a fedő
alatt? Ki tudja, hogy megszólal-e végre egy olyan hang, amely világosan beszél,
célt mutat, és konkrét, megtehető lépésekre ösztönöz? – Lehet, hogy már nem
lesz ilyen. De bekövetkezhet.
Ki tudja, hogy ha tömeg lesz az utcán, kinél szakad el a
cérna a hatalom oldalán? A tömeg lesz-e a türelmesebben az utcán, vagy ők a
fenekükön? Ki tudja, Bayer Zsótiék mikor akarnak pofozkodni? Kövér mikor akar
madárhálóval aknavetőzni? A TEK mikor akarja felettesét nagyon megvédeni? A
rendőrség mikor akarja a közlekedést nagyon helyreállítani? – Ki tudja, akkor
hazamennek-e az emberek lehajtott fejjel, vagy kitartanak? Netán visszavágnak?
Tán Zsóti is kap pár pofont? Talán néhányan a mundért letéve a nép mellé
állnak? Ki tudja, a magyar hadsereg kit véd meg akkor?
Nem hiszem, hogy ma ez bekövetkezhet. De egyszer, egy olyan
napon, amikor nem számítunk rá….
S ki tudja, mit teszel akkor te? Ki tudja, mit teszek én?
Amikor melletted vérzik valaki, akkor elfuthatsz,
elbújhatsz, hogy megmenekülj. Vagy szembe szállhatsz azzal, aki bántotta
embertársadat. Mert a bántás nem mindig ismeretleneket ér, hanem barátodat,
szerettedet is eléri. Amikor gumibotoznak, kardlapoznak, lőnek, akkor
elfutunk-e? Amikor erről hallunk, elkerüljük-e azt a helyet, vagy odamegyünk,
hogy támogassuk azokat, akiket bántanak? Eltűrjük-e a végtelenségig, hogy
egyenként levadásszák azokat, akik zavarják komfortjukat? Tönkre lehet-e tenni
mindannyiunkat egyenként? Mindig legyőz-e a rettegés, hogy elveszítjük a
munkánkat, hogy kiszabnak ránk egy büntetést, hogy értünk jön éjjel az az autó?
Vagy megtörténhet, hogy összetartunk és segítjük, védjük azt, akit ilyesmi ér?
Eltarja-e valaki az írót, ha a véleményéért elveszíti a kenyerét? Kifizeti-e
valaki a bírságot „a közlekedés rendjének zavarásáért”? Azt mondja-e a
szomszéd, hogy az az ember elköltözött, nem láttam már régen? Vagy készséggel
elgyávulunk továbbra is? Mi lesz, ha már nem tudunk többé a gyávaságba
menekülni?
És nem is számoltunk azzal, hogy egy ember sem képes örökké
betölteni a legfelsőbb pozíciót. Mi lenne, ha nagymamáink szeretett Viktora
súlyosabban megbetegedne? Mi lenne, ha a helyén űr keletkezne? Egyben maradna-e
a nagy konstrukció, amely csakis ő rajta alapszik?
Elborzadva nézem a képeket az 1956-os lincselésekről. Megrettenek
a gondolattól, de ezek megismétlődhetnek. Mert ez az enervált nyugalom, ez az
erőtlenség, ez a legyőzöttség nem tartható fenn a végtelenségig. Hacsak nem
mond le mindenki a hazájáról és az emberi méltóságról.
Mert az is egy opció, hogy végül telekként eladják
Oroszországnak, hiszen eddig is sokat fektettek abba, hogy itt európai
hídfőállásuk legyen.
A cirill betűkre emlékeznek még?