Az írástudó méltósága
A minap letöltöttem egy fotót, amelyet egy ismerősöm osztott
meg a közösségi médiában. A fotón két egymáshoz tolt alacsony asztal látható.
Az asztalok mögött székek. A székeken a következők ülnek: Zalán Tibor és Petőcz
András, Kukorelly Endre és Turczi István. Középen pedig L. Simon László.
Mondják, hogy L. Simon jól ír. Ízlés kérdése. Mondjuk, az én
tetszésemet nem nyerte meg. De valójában nem is ezért ül e társaság főhelyén.
Bárki bármit is mond, ő itt a regnáló kulturális kormányzatot képviseli. A
hatalmat, hogy egyszerűsítsem.
Az irodalomban, mint minden művészeti ágban az alkotók
érvényesülésre vágynak. Mit jelent ez? Vegyék tudomásul a létezésemet. Legyek
valaki, tehát legyen valamiféle tekintélyem. Ha lehetséges, legyen egy kis
hatalmam. Kapjak elismeréseket, publikálási lehetőségeket, szereplési
alkalmakat. Keressek pénzt. Sokat.
Ezek a vágyak hatnak mindenkiben, és ez teljesen érthető.
Azonban, ha olyan kicsi és torz piacon élünk, mint a magyar nyelvi kultúra,
akkor az állam válik az elismerések, a lehetőségek, a díjak, a pozíciók és a
pénz legfőbb gazdájává, osztogatójává.
E szempontból mindegy, hogy Ferenc József, Horthy, Szálasi,
Rákosi, Kádár, Gyurcsány, vagy Orbán van-e hatalmon. A felszínen lévők
sértődöttek, ha épp kissé háttérbe szorulnak, és büszkén hatalmaskodók, ha
nekik áll a zászló. De e sajátos szűk piacon egy sajátosan szűk kör van mindig
felül, bárkiben testesül is meg az országot irányító politikai hatalom. Akit
már a nyolcvanas években sikeresnek ítéltem, az már elhasznált néhány
történelmi korszakot, de az is, akinek a kilencvenes, vagy a kétezres években
lódult meg a szekere.
A tragikus az, hogy e tehetséggel szinte túlterhelt
országban ilyen kevesen alkotják az élvonalt. Egy ideje elkezdtem sajátos parafrázisokat
írni a mai irodalmat meghatározó költők egy-egy versére, és őszintén mondom, az
első huszonöt után nehézzé vált a feladat. Vannak, akik együtt borozhatnak a
hatalmasokkal, de a hatalomból nem, a lehetőségekből alig, csak kegyként
részesülnek. Számítanak ők? Vagy csak jut nekik néhány morzsa?
Visszatekintve az én életemre, felvetődik a kérdés: lehet-e
Kádártól Orbánig minden hatalomnak megfelelni? Arany János bolond volt, mikor
megírta a Walesi bárdok című költeményét?
Mit ér az a siker, amit a politikai hatalom jóindulata
alapoz meg? József Attila jelentéktelen költő csupán azért, mert a Tiszta
szívvel megjelenésétől kezdve gyanúsként kezelték és mellőzték? Radnóti
költészete megsemmisült a tarkólövéssel?
A képen láthatók esetében, a hatalmat képviselő személy
kivételével volt kapcsolatom. A barátságukat, jóindulatukat kerestem, de
előbb–utóbb indexre tettek. Érthető. A szolgálat embere és a hatalom embere
csak akkor érthet egyet, ha az előbbi az utóbbi hatalmát szolgálja. Ám én az
igazságot, annak legalább egy vetületét akarom szolgálni, ha kell, a hatalom
ellenében is. Ez nyilvánvaló érdekütközés.
A pályáját kezdő művészt némi romantikus naivitással
hasonlíthatjuk az ifjú, ártatlan lánykákhoz. Az már döntés, és persze érdek
kérdése, hogy tiszta életútra vezetjük-e őket, mintha Krisztus menyasszonyai
volnának, vagy készséges prostituáltakká tesszük őket, akár egy bordély
madamjai. Tudom, ezek végpontok, amelyeket a valóság igen ritkán ér el
teljesen. Értem azt is, hogy a való életben nincs fekete és fehér, csupán a
szürke megannyi (ötven?) árnyalata.
De bűn-e az, ha tisztább, világosabb, tisztességesebb,
emberibb világot szeretnék? Bűn-e az, ha fényt akarok a sötétség helyett?
A társadalmunk kirekesztő közösség. Az irodalmi életben ez
működik kicsiben és sűrűbben. Ha volna inkvizíció, már máglyára ajánlottak
volna többen is. Sorkatonaként, a kádári éra végén tudatták velem, hogy van
dossziém. De a történelem sok eretnekjéről tudjuk, hogy az igazságot
képviselték az őket vádlókkal szemben.
Állítom, hogy az írástudó méltósága nem abban áll, ha a
hatalom asztalához ülhet, hanem abban, ha a Walesi bárdok egyikévé válik. Jó
ugyan elismeréshez, díjakhoz, ismertséghez, hatalomhoz és pénzhez jutni. De ez
csak addig tart, amíg élünk, és együtt tudunk úszni az árral. De aki korokon
túl is számít, az fölbukik az árból, és nem a talmi sikert keresi, hanem az
igazságot. Csak az igazság lehet az írástudó valódi méltósága.

Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.